Hogy kinek, nem tudom, de leírom, elküldöm...
(levélben jött)

     Úgy fél évvel ezelőtt jóapám felhívott, hogy ugyan szerezzek már neki egy használt VHS képmagnót, mert újra nincs pénze, a régit javíttatni szintén sok pénzbe kerül, segítsek neki. Nosza tekeregtem egyet néhány adok-veszek Internetes honlapon és találtam is egy régi Panasonic magnót potom 4000 Ft kikiáltási áron, amit jó üzleti érzékkel és alkudozási hajlammal megáldva el is hoztam egy újpesti lakostól pont 4000 forintért zéró napos garanciával. Boldogan vittem haza, hogy kipróbáljam. Öt perc után kiderült, hogy a magnó kifogástalan hajtáséleket varázsolt minden belégyömöszölt szalagba, pórul jártam.
     Apám nem tartott igényt a csomagológépre, ketten maradtunk az őskövülettel, nekiduráltam magam, hogy megjavítsam. 2 fogaskerék, 1 ékszíj cseréjével és néhány apró mechanikai beállítással eljutottam vele odáig, hogy élvezhető képet facsarjak ki a dögből. Feleségem néha szánakozva, néha értetlenkedve figyelte heroikus küzdelmemet, nem röstellte néha az ilyenkor adekvát kérdést föltenni, hogy miért nem veszünk egy újat, nincs nekem erre ennyi időm, hasztalan a fáradozás. Leplezve bizonytalanságomat legyintettem, hogy ugyan egy-kettőre jó lesz a masina, minek ide új cucc a DVD korában? Csak néhány régi felvétel lejátszásához kell. Egy pontnál tovább nem mentem, azt gondoltam, hogy ezt a minőséget már nem lehet überelni, jónak tituláltam a varázsdobozt.
     Néhány hónapig szunnyadt a videó projekt, ritkán tévézünk, nem volt szükség a magnóra sem. No de, hogy értelmet kapjon fáradozásom egy nyári estén kivettünk egy filmet a helyi kölcsönzőből és ünnepélyes hangulatban, különleges élményre számítva leheveredtünk a bámuláda elé, mintha csak egy régi családi szuper 8-as került volna le a padlásról. Betoltam az arcába a szalagot és nyilván a két hónapos éhezés okán, azonnal meg is ette a ronda szörnyeteg a kölcsön szalagot.
     Fedél le, szerszámok elő, egy órát még ültem felette, hol jobb volt, hol még rosszabb. Feleségem néha odajött, kacagott majd lassan álomba szenderült, én pedig halk méreggel és egy csipetnyi szomorúsággal lelkemben utolsó útjára kísértem a halottat, kivittem a kukába szétrámolt testtel a magnetofont.
     Másnap reggel kivittem a szemetet, amiben banánhéjtól kezdve a hamun át a szaros pelenkáig minden civilizációs hulladék fellelhető volt és ugyan egy kicsit megtorpantam de aztán csak ráborítottam a szétszedett magnó csillogó fém alkatrészeire. Volt bennem valami kéjes öröm, amikor láttam, hogy elfedi a fejet és a paneleket a mocsok. Lecsuktam a kukafedőt és elindultam melózni.
     Két héttel később, amikor vittem ki a kukát, mert aznap jött a KFKV üríteni, megszólít az utca egyik állandó és szemétbegyűjtés előtt rendszeresen arra tévedt hajléktalanja, hogy nincs-e meg véletlenül a távkapcsoló, merthogy ő kipucolta, beállította, összeszerelte a magnót és kitűnően működik, de nem jut be a menürendszerbe a távirányító nélkül. Hüledeztem, nem hittem a fülemnek. Én már elég sok szart szedtem szét és javítottam meg életemben, építettem különféle elektronikus kütyüket, rádióamatőrként sokáig tevékenykedtem a REMIX rádióklubban, de, hogy 2 kg gyerekszarral teletömött képmagnót megjavítsak, arra biztosan nem vállalkoznék. Lám-lám, a szükség nagy úr!
     Sajnos a távirányítót néhány nappal korábban kidobtam egy másik kukába, amit ő nem túrt szét így meg sem találhatta. Nem tudom, hogy mi a sorsa azóta a masinának, tény, hogy a mellékelt ábra szerint elpusztíthatatlan jószágról van szó, egyszerűen élni akar és amíg az elektronok jó irányba folynak az ereiben, élni is fog!

E kis történet nem annyira vicces, nem is olyan izgalmas,
talán még olvashatónak sem minősül az én közlésemben,
de számomra mindenképpen kedves.

Szőke Gergő