Mivel a többit elmosogatott vackot a minap elhordtam innen, így már csak a keverő és a rózsaszín Miniplex maradt a virágállványon, de persze ezek is csak azért, mert már nem fértek oda az asztalom feletti pultra, melyet direkt a szétszedésre váró aktuális boncalanyok részére szabadítottam fel.
   Hogy miért nem a már elhordottakból szemecskézek? Nos azért, mert a balkonon senyvedő növények locsolása közben sikerült elképzelnem, amint az egyik lábam beakad valamelyik földig lógó kábelbe, miközben a másikkal is ráléptem, minek következtében a képen látható vackok a tőlük telhető legnagyobb kárt okozó irányban repülnének le a polcról. Szóval azért választottam mára közülük, mert sem a tévét, sem az ablaküveget nem szerettem volna kitörve látni. A lábamat meg pláne nem!
   A keverő bemutatása mellett amúgy még valamikor tegnap délután tettem le a voksot, és még el is indultam a virágállvány felé, csak aztán az élet - ahogy azt mindig is szokta - közbeszólt.

   Ezt az adott esetben úgy kell érteni, hogy miután levettem a polcról a kamerát, bekapcsoltam, majd elindultam vele a virágállvány irányába, már az első megtett méter után jelezte, hogy márpedig benne épp most merült ki az akku, mire fel én is azonnal feladtam a már-már megkezdett projectet. No nem mintha nem lett volna a tartóban töltött csereakku, csak gondoltam mit erőszakoskodjak, ha már az ég sem akarja. Na jó, bevallom, eleve nem állt bennem valami magas szinten a lelkesedés.

   Pedig mikor ezt a dobozt a piacon megláttam, akkor azonnal megéreztem, hogy márpedig ez nekem kell! Vagy ha nem is kimondottan ez, mert ugye első ránézésre ugyan ki tudná eldönteni, hogy mi ez, akkor minimum a doboza.
   Az olcsón történő megszerzésére azért láttam esélyt, mert aki árulta, az nagyon nem úgy nézett ki, mint aki felismerné egy ilyen műszerdoboz értékét. Nemhogy a tartalmáét, de még magáét a dobozét sem!
   Ezt úgy kell érteni, hogy egy ilyen 200x100x60-as műszerdoboz (a cikk írásának pillanatában legalábbis) a Lomexben 2.700 forintba fájt! Hogy mennyit adtam érte, azt azért nem tudom megmondani, mert az árát elfelejtettem beírni a mindent tudó táblázatomba. Mára már csak arra emlékszem, hogy 500-ra tartották, én meg csak hármat akartam érte adni. Akár így volt, akár úgy, még az ötszázat is megérte! Mármint maga a doboz.
   Hogy aztán építek-e bele egyszer valami hasznosat, az innentől kezdve már csak rajtam és az időn múlik. Már úgy értem, hogy ha elég sokáig élek, akkor bármi megtörténhet.

   Mert ugye XLR csatlakozókon nem szokás hálózati feszültséget vezetni. Amúgy egy ilyen csatlakozó is többszáz forintba kerül. No nem mintha igényem lett volna rájuk, hanem csak úgy mondtam.

   Az aljzatot biztosan beteszem a csatlakozós dobozomba, miközben a dugó sorsa még erősen bizonytalan. Ezt úgy kell érteni, hogy ha valami okból úgy döntök, hogy nem ürítem ki a dobozt, akkor rajta hagyom a kábelt is.

   A stabilabb érintkezésen felül, ez annyival is több egy Tuchel csatlakozónál, hogy ezt bedugás után rögzíti egy apró pöcök. Vagyis ez nem húzódik ki magától, és még csak ki sem rántható, mert ez csak akkor enged, ha előtte megnyomtuk rajta a kioldógombot.

   Mint az egy korábbi képen látható volt, a dobozban négy ilyen majdnem egyforma modul van. Ezekből három a hátlapi XLR csatlakozókhoz, míg a negyedik a 6,3-as jack aljzathoz tartozik, amire amúgy a hátlapból kilógó kábel is rá lett párhuzamosítva.

   Folyamatosan rezgett a léc, mármint a szétszedjem / ne szedjem szét határán billegtem, de mikor megláttam (no nem mintha hátulról nem látszott volna), hogy a csatlakozók bele lettek szegecselve a dobozba, inkább az egyben történő elrakás mellett döntöttem. Már csak azért is, mert ha egyszer valami csoda folytán kelleni fog egy ilyen háromcsatornás keverő, akkor ott lesz a pincében a polcon készen. Ha meg a dobozára lesz igényem? Akkor meg semmiből sem fog tartani kiüríteni. Már ha megtalálom a pincei rumliban...

   Persze akkor is elővehetem, ha tegyük fel valami okból három egyforma potméterre támad igényem. Mondjuk amilyen felületes mostanában vagyok, elfelejtettem megnézni az értékeiket.

   Bár nem sok közöm van a hangosítástechnikához, de annyit azért tudok, hogy a kondenzátormikrofonok működtetéséhez szokás kiküldeni a bemeneti csatlakozón egy úgynevezett fantomtápot, melynek értéke 48 volt. (jelen esetben 50).
   No nem azért mértem rá a csatlakozóra, mintha lenne bármim (pláne kondenzátormikrofonom) aminek fantomtápra lenne szüksége, hanem csak azért, mert nem szeretném kinyírni vele a fejhallgatómat.

   Miután a mérésekből az derült ki, hogy az 50 voltos fantomtáp csak a hátlapi XLR csatlakozókon van jelen, már sokkal bátrabban mertem bedugni a kedvenc fülesem a 6,3-as jack aljzatba.
   Mondjuk csak az egyik fele szólt (így lett bekötve a csatlakozó), az azonban teljesen zajmentes volt, miközben szép tisztán erősítette a bemeneti csatlakozókra sorjában, az ujjam puszta odaérintésével rávitt búgást.

   A múltkor berágtam és kivittem a Rádiótechnika évkönyvek tetején állomásozó folpackot a helyére, vagyis a konyhába. Mert ugye mit keres ez itt? Mivel már közvetlen másnap bele szerettem volna csomagolni valamit, így kénytelen voltam visszahozni. Így viszont sosem lesz rend...

   Ha nem is valami nagy volumenű a fejlődés, de már egyenesen két valami is arra vár az előszobapolcon, hogy visszavigyem őket a pincébe. Reményeim szerint még néhány nap, és egyszer csak annyian lesznek, hogy szatyor fog kelleni hozzájuk! Ez persze egyáltalán nem biztos, hogy így lesz. Sőt! Meg leszek lepve, ha mégis igen...