Szóval az úgy volt, hogy ma nem egy hirtelen elhatározást követően jöttem le a pincébe, az elindulásomat ugyanis egy igen komoly vívódásos szakasz előzte meg. Tényszerűen képes voltam hosszú órákon át sajnálni magam, csakis azért, mert épp semmihez sem volt kedvem. Végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak lejövök, és ha mást nem is, de legalább annyit megteszek, hogy előtúrom a lomos pincéből a már tényleg csak bemutatni jó mérőszalagot.
   Miután ez végül megtörtént, s már épp nagyban ott álltam a munkapad mögött, kezemben a fényképezőgéppel, egyszer csak zörögtek az ajtón. Ilonka néni fia volt. Mivel a múltkor már befogadtam egy csomó mindent a kidobandók közül, gondolta rám kérdez, hátha most is megússza a képen látható kincsekkel való foglalkozást. Mint az már csak a jelenlétükből is sejthető, megúszta. Hogy miket kaptam még ezeken felül? Nos erről majd egy másik cikk keretében ejtek néhány szót.

   Először ezt találtam meg, majd menten rá is csodálkoztam, hogy hová lett róla az a sárga szigszalagozás, melynek létezésére akár meg is mertem volna esküdni. Mint az az előző képen látható, nem csalt meg az emlékezetem. Na jó, megcsalt, de csak annyiban, hogy erre a sárgával be nem tekert mérőszalagra nem is emlékeztem.
   Ez sajnos (mármint a nem emlékezés) az utóbbi időben egyre többször fordul velem elő. Bár mára már az összes vegyes tartalmú dobozomat egyértelműen és többször is kinyitottam, még mindig képes vagyok rácsodálkozni az általam sosem látottnak minősített tárgyaimra.

   A szétszedése előtt még megpróbáltam kihúzni a tokból a maradék mérőszalagot, abból azonban mára egy centi nem sok, annyi sem maradt. Vagyis amit felül látunk, az nem a centi (vagy col) beosztású szalag, hanem az csak egy darabka acélszalag, amiben eredetileg a mérőszalag végződött. Már persze belül.

   Kezdetben még úgy láttam, hogy ebből nem sok maradt, de aztán rájöttem, hogy a kerek orsó nem üres, mert tartalmaz egy szép hosszú rugót, amit bár működés közben nem látunk (ha csak össze nem tört a mérőszalag tokja), de amúgy arra való, hogy visszahúzza a tokjába a tulajdonképpeni mérőszalagot.

   Amit aztán a rugós dobozomban helyeztem el. Hogy tudok-e akárcsak egyetlen példát is mondani az életemből laprugó felhasználására? Nos nem, nem tudok, de ettől azért még (ezt is) gyűjthetem.

   Amit a képen látunk, annak semmi köze sincs a mérőszalaghoz. Hogy akkor miért került képbe? Nos azért, mert ezt az amúgy az utcán a kukák mellett fűnyírás közben talált valamit szétszedve, illetve egyszerűen csak széthúzva, a képen látható vastagabbik valami egy rugó. Ha meg már úgyis éppen nyitva volt a rugós doboz, akkor - a rend látszatának szintjét emelendő - ezt is behoztam az előtérből.

   Az mondjuk igaz, hogy már ketté van szakadva, de nem hinném, hogy ez az apró hiba képes lenne megakadályozni az újrahasznosítását. Hogy mire gondolok? Nos egyrészt arra, hogy még mindig annyi ilyen apró szétszedendő vicik-vacakom van, hogy sosem érek a végükre, másrészt természetesen valamiféle vonalzóra.
   Most így hirtelen a középpont kereső jutott eszembe, azt azonban kézbe véve, viszonylag gyorsan (hiszen még két perc se kellett hozzá) rájöttem, hogy arra nem stimmel. Na most ez nem pontosan így van, hanem inkább úgy, hogy meglehetősen bonyolult lenne úgy rászerelni, hogy a kör éppen bejelölt középpontjához képesti átmérőt (vagy sugarat) mutassa. Következő alanyként pedig a tapintókörző jutott eszembe, majd annak kapcsán kisvártatva az a sajnálatos tény, hogy azt a műszert még el sem készítettem!

   Bevallom őszintén, hogy voltam olyan trehány, hogy a mérőszalag maradványait csak úgy egyszerűen begyűrjem a rugós dobozba, csak aztán mivel ez nem sikerült (mert ugye folyton kiugrottak belőle), kénytelen voltam őket összekötözni.

   Ezt a mérőszalagot a tokjából néhányszor kihúzkodva, az oktalan elpusztításán elmélkedve, egyszer csak úgy döntöttem, hogy nem ölöm meg, hanem beteszem inkább az útszóró sós pincében található asztal fiókjába.
   Mi az, hogy minek? Nos azért, mert ugye ott is tartok léceket, deszkákat, és még vasanyagokat is, viszont mikor meglátogatom őket (már úgy értem olyankor, mikor kell közülük valami), na olyankor ha nem is minden egyes alkalommal, de sajnos meglehetősen gyakran elfelejtem magammal vinni a centit. Ezentúl ilyenkor nem leszek kénytelen keresni egyet valahol máshol, hanem csak kihúzom a fiókot, és már mérek is!

   Részemről amúgy ilyen OBI-sat szoktam tenni mindenhova. Van már belőle a fáspincében, a lomosban, az előszobában és a nagyszobában is. A konyhában azért nincs, mert oda beviszem az előszobából, a hallban pedig azért nincs, mert ott van két (amúgy három) kisebb. Ezt az OBI csigát persze - mert jó - nem szedem szét.

   Ahogy ezt így szétborítva megláttam, mindjárt megéreztem, hogy mostantól fogva már nemcsak az előbb mutatott két sárga, de egy ezüst színű mérőszalag is lesz a rugós dobozomban. Csak persze már megint nem így, mert így túl sok helyet foglalna, valamint folyton kiugrana a dobozból.

   Ugyan szó sincs róla, hogy célzott lett volna a fehér szigszalag felhasználása, de ezzel átkötve egészen magyaros lett. Ezt persze még véletlenül sem úgy kell érteni, hogy szakadt, esetlen, valamint használhatatlan, hanem tényleg csak a piros fehér zöldre céloztam.

   Erre fel úgy egy fél óra múlva, miközben épp nagyban az eddig látott képeket rendezgettem, egyszer csak eszembe jutott, hogy ezt a hatalmas, konkrétan húsz méter hosszú mérőszalagot még nem is mutattam! Ezt mondjuk nem szedem szét, mert ugye ki tudja mire, de egyszer talán még kellhet.

   Amit ráadásul nem is rugó, hanem a felhasználó kénytelen visszahúzni a tokba, mégpedig a képen látható, a doboz oldalából kihajtható kurbli tekerése által. Gondoltam most, hogy ezt is megmutattam, akkor most van kész, csakhogy az egyre szitább viselkedésű emlékezetemben felmerült egy újabb mérőszalag képe.

   Ami bevallom őszintén, hogy még csak véletlenül sem így nézett ki! Ez ugyanis kb. olyan, mint amilyet az előbb láttunk, csak van fogantyúja, és persze valamivel szebb. Na most ami nekem dereng, abból kilógott valami akasztófa formájúra hajtogatott laposvas, ami a szalag megvezetésére, esetleg az egész szerkezet valamire történő felakasztására szolgált. Na ezt viszont már - bármennyire is turkáltam utána - nem találtam meg. Szerintem a telken van, illetve tűnt el...

   Ezt a két hallban lévőt mondjuk megtaláltam (a harmadik társukat viszont már nem), csak ezeket ugye nem akarom szétszedni. Miközben ezt a kettőt nézegettem, egyszer csak beugrott, hogy kell legyen kulcstartó alakzatúból egy még ezeknél is kisebb, ami épp csak akkora, mint a kerek Sooters matrica, azt viszont már megint nem találtam meg.
   Na ekkor berágtam, mert ugye nehogy már képes legyen itt a hallban eltűnni két mérőszalag! Komolyan mondom, hogy már minden résbe benéztem, de nem lettek meg. Később persze igen. A kicsi kerek az övtáskámból került elő, míg a nagyobb szögletes a szerszámos fiókból. Meg ne kérdezd, hogy az utóbbi helyen korábban miért nem kerestem. Talán azért, mert az ott történő őrizgetése túl nyilvánvaló lett volna. Na most ami még nyilvánvaló, az az a tény, hogy jobb ebben a szobában (ami ugye a hall) inkább nem körbenézni. Mert ugye most is mit láttam?

   Például a polc tetején őrizgetett régi hangfalaim membránján álló port. Miután egy kicsit alaposabban körbenéztem, immáron persze nem holmi mérőszalagokra, hanem a porra koncentrálva, azt sikerült megállapítanom, hogy ebből ha nem is ma, de előbb vagy utóbb egy akkora porszívózás lesz, hogy azon még magam is meg fogok lepődni! Már úgy értem azon, ha ez az esemény záros határidőn belül valóban bekövetkezik.

   Az az állapot, amit ezen a képen látunk, az majd csak jóval később, egy csomó farigcsálós projektet követően fog előállni. Ezt a keveredést az okozta, hogy a már korábban elkészült cikkbe (mármint ebbe) idővel beleszúrtam az OBI csigacentit bemutató képeket is. Mármint még jóval a jelen cikk megjelenése előtt, de már jóval az eddig olvasottak megírása után. Vagyis ha a sors nem keveri meg körülöttem a dolgokat, akkor megteszem helyette én...

   Ez itt az új úrszóró sós pincébe épített, szintén új útszóró sós szekrény, az abba épített új szerszámos fiókkal, amibe a minap az OBI-ból hazatértemkor bedobtam egy újonnan vásárolt csigacentit.
   A fiókot azért, akarom mondani ezért (mármint a mérőszalagért) húztam ki (megjegyzem egy általam esztergált gombnál fogva), mert le szerettem volna vele mérni a pince hátsó végében található helyet, hogy odaférnek-e széltébe a ládák.

   Az OBI-ban legutóbb jártamkor végre két ilyen centit is vettem. Míg a lakásban a hallban elhelyezett hibátlan, addig ez a másik már nem nevezhető annak. Baja szerencsére csak annyi van, hogy valaki már használta valamire, mire fel telement valamivel, amiről nem tudtam megállapítani, hogy fűrészpor-e, avagy virágföld. Gondolom valamelyik eladó, vagy akár vevő méregetett vele, persze még ott helyben a boltban, aztán egyszerűen csak visszadobta a többi közé. Én meg mikor kihúzom belőle a szalagot, élvezhetem a recsegést.
   Visszavinni a boltba se pofám nem lenne (mert ugye ki hinné el, hogy nem én méregettem vele a kertben a homokozóban), meg persze értelme sem lenne sok, hiszen előbb megvagyok a szét és az összeszerelésével, mint amennyi idő alatt az utat oda-vissza megjárom.
   Mikor már majdnem nekiálltam a csigacenti szétszedésének, hirtelen felmerült bennem a kérdés, miszerint: Nincs nekem valami ennél fontosabb dolgom? És már indultam is a hetek óta nem látott olló felkutatására.

   Mely szerszám végül innen, vagyis az elektromos szerszámletevős polcról került elő. Az ollót jórészt azok a leeső fadarabok takarják, melyek a pincei porszívó szétszedésekor megmaradt kábeldob bedobozolásakor keletkeztek.

   Meg persze a mérőszalag röppen ki a bezártságából, de maga a rugó szerencsére benne marad abban a spulniban, amire a mérőszalag van, illetve most már csak volt feltekerve. Na itt jött az, hogy kifújkáltam a maradék port a tokból, valamint kétszer is végigtöröltem egy ronggyal a mérőszalagot.

   Összeszerelni azért volt kifejezetten könnyű, mert a mérőszalagot az orsóra visszatekerve, abban csak néhány menet erejéig kellett felhúzni a rugót. Mármint azért, mert a mérőszalag tokba történő visszahúzásához szükséges húzóerőt akkor állítjuk elő, mikor a szalagot a csigából kihúzzuk.

   A másik mérőszalagot nem azért tettem oda, hogy megmutassam, lásd már kettő is van belőle (amúgy van már belőle egy csomó), hanem azért, mert azt használtam mintának. Már csak ebből is sejthető, hogy elsőre fordítva adtam rá a sárga alapra a fekete bordázott részt.
   Ez amúgy (a többihez képest) egy nagyon ügyes mérőszalag! A szemből látszó apró sárga gomb megfékezi a mérőszalagot (amúgy az innen nézvést lefelé álló is), de csak addig, míg nyomjuk, míg a jobbra fent látható másik gomb megtolásakor az úgy is marad, és persze szintén a szalagot fékezi le. Ezek a funkciók olyankor jönnek jól, ha valamiért nem akarjuk a szalagot a tokjából folyton kihúzgálni, illetve nem szeretnénk, ha csak úgy magától összehúzódna.

   Jelen cikk megírását követően eltelt 3,5 év, mikor is egyszer csak az elektromos szerszámletevős polcon megjelent egy újabb mérőszalag. No nem úgy újabb, hogy az eddig bemutatottaknál modernebb, hanem úgy, hogy ezt a változatot eddig még nem mutattam. Hogy honnan került ide? Mit tudom én már azt... Egyszer csak itt volt és kész!

   Mondjuk a szalag végéről már hiányzik az akasztó, ami persze nemcsak azt akadályozná meg, hogy a szalag a dobozába teljesen visszacsússzon (lásd az előző képen), hanem egyben méréskor is beleakasztható lenne az anyag szélébe.

   Mivel meg tudtam mutatni, hogy a mérőszalag 2 méter hosszú, így teljesen egyértelmű, hogy már az a része sincs meg, mi a szalagot eredetileg a teljes kihúzásakor a dobban mégiscsak bent tartotta.

   Ráadásul már a rugója sincs meg. Az persze lehet, hogy ennek a típusnak nem is volt rugója. Mármint elképzelhetőnek tartom, hogy a mérés végeztével a szalagot a dobba kézzel kellett visszatolni. Ennek mondjuk ellentmond a középen található nyomógomb, aminek ugye - ha már ott van - csak kellett már csinálnia valamit.