A mai napom azzal kezdődött, hogy a mindent tudó táblázatomat abból az aspektusból nézegetve, hogy átolvastam-e a 2022-ben kiküldésre kerülő cikkeket (amúgy még nem), újra találtam benne egy hibát. Most konkrétan a 1341-es és a 1342-es cikk között találtam egy hézagot. No nem volt üres, épp csak nem volt kész az oda valaha betervezett farigcsálós cikk. Mivel azt nemhogy nem volt kedvem befejezni, de időközben már okafogyottá is vált, gondoltam csak kitalálok már a helyére valamit. Már rég elmúlt dél, de ötletem persze nem támadt semmi, talán csak az, hogy soha többé nem kéne a táblázatba beírnom olyan témát, ami még nem készült el. Ehhez a nagyszerű tervemhez az utóbbi időkben amúgy már tartom is magam.
   Szóval ott tartottam, hogy már elmúlt dél, s miközben a szokásos dilemmáimon felül nagyban az ebédemen rágódtam, egyszer csak kiszúrtam a konyhaszekrény tetején a lakásban már felesleges bödliket, mire fel menten felhorkantam. Mármint feltettem magamnak azt a nyilvánvaló kérdést, miszerint: Miért nem tudom evés közben - mint a normális emberek - én is azt a k*rva kolbászos kenyeret nézni?

   Hogy legalább ezzel az aprósággal meglegyek, a festékes dolgokat az utolsó falatok rágcsálása közben kirakosgattam az előszobába, ahonnan - reményeim szerint legalábbis - rövid időn belül lekerülnek a pincébe.

   Mivel valami különös csoda folytán eszembe jutott, hogy mit terveztem odatenni a helyükre, már kapkodtam is ki a spájzból a tésztás üvegeket. Hogy ezeknek is hány év kellett hozzá, hogy végre normális helyük legyen...
   Amúgy - mivel ez a cikk jócskán megelőzte a korát - a képen a már kifestett konyha, az átfestett konyhaszekrény, valamint a szintén átfestett mérleg is látszik. Ez persze nem baj, mert azt, hogy mi mikor történt, azt már én magam is csak úgy tudom követni, hogy az egyes témák, szétszedős és barkácsolós cikkek elkészülési ideje is fel van írva.

   Az első képen látható piros hajót a párom hajtogatta. Hogy miért került fel a konyhaszekrény tetejére, arra ugyan már nem emlékszem, de mivel hozzátartozott a látképhez, így a festés idejére teljesen szétborított konyha ellenére újra a helyére került. Mivel a konyhaszekrény tetején már útban volt, most áttettem a szemközti polcon található, amúgy valószínűleg sosem használt szendvicssütő tetejére.
   Ezt a lehetetlen helyet persze csak úgy tudtam elérni, ha felállok az asztalra. Mikor megéreztem, hogy valamin sercen a zoknim, először azt hittem, hogy nem minden morzsát sikerült eltakarítanom (vagy esetleg már eleve le sem takarítottam az asztalt), de szerencsére (vagy ki tudja) nem ez volt a jelenség oka.

   Hanem az, hogy a kenyérvágókéssel többszörösen kivágott terítő felálló élei súrlódtak a frottír zoknimon, mire fel én már tudtam is, hogy mi lesz a még reggel talált hézag betömésére megírandó cikk témája. Mármint az, hogy végre találjak valami megfelelő helyet az amúgy a kínai boltban már vagy két hónapja megvett kenyérvágó deszkának.

   Ami jelenleg itt, vagyis a mikro és a grillsütőt hordozó polc alatt, a kenyeres doboz tetején állomásozik. Ez konkrétan annyira lehetetlen hely, hogy már csak azért sem veszem elő a deszkát, mert innen ugye nagyon kényelmetlen kipiszkálni.

   A deszka meglehetős méretű, konkrétan nagyobb mint az ALDI reklámújság, így szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy a teljesen belakott konyhában már nem igazán akadt számára hely.
   Na ekkor jött az a rész, hogy ahová csak értem, és persze passzolt, de leginkább azért nem passzolt, azokra a helyekre a csinos kis, illetve éppen, hogy szép nagy fadarabot mind odapróbáltam.
   Mivel tudtam, hogy ezzel a cikkel mekkora esélyem van megcsúszni (nagy), így a kenyérvágó deszkát a konyha különböző pontjain mutató fotók - jelen téma képeinek számát csökkentendő - már eleve el sem készültek!

   Mikor megtaláltam a deszka számára legjobb helyet, azt persze egyből lefényképeztem. Bár a képen tulajdonképpen alig látszik (ez amúgy ha nem is a legfontosabb, de azért lényeges szempont), attól még ott áll a sütőktől balra.

   Sajnos hiába tűnik úgy, hogy kész, a kenyérvágódeszka frappáns elhelyezéséről szövögetett álmaim immáron beteljesültek, mert ez nagyon nincs így! Mármint azért nincs, mert a késért csak úgy egyszerűen próbaképp odanyúlva, a deszka alját egy egészen kicsit meglökve, az azonnal a szörnyű (úgy kb. fél méteres) mélységbe zuhant. Vagyis akár tetszik, akár nem, ide mindenképp kell valami olyan támaszték, ami a deszkát nem hagyja eldőlni. Hogy ez végül miből lesz, és persze hogyan fog kinézni, pláne mikorra készül el, azt ugyan még nem tudtam, mely tény azért nem ütött szíven, mert a projekt befejezésére ekkor még hosszú hónapjaim voltak. Persze ha nem szeretnék kifutni az időből (ami amúgy az egyik "kedvenc" történésem), akkor jobb lenne ha a semmi kis feladatnak néhány napon, de legfeljebb néhány héten belül mindenképp nekiugranék.
   Némi segítségemül szolgál a tény, hogy ahol a konyhában enni szoktam, onnan épp erre a pontra látok. Vagyis miközben eszem, lesz időm kidolgozni a megoldást. Ötleteim persze már most is vannak, de ha lehetséges, akkor inkább kihagynám a felsőmaró bevetését, épp mint ahogy a másik megoldás lemezhajlítást is.

   Miközben eszem (most amúgy fokhagymás sült húst), közben mindig nézem, hogy a kenyérvágó deszka rögzítésére mi lenne a legideálisabb, kevés anyagot, időt, valamint munkát igénylő megoldás.

   Bár az, hogy vettem a piacon egy kisebb vágódeszkát, az nagyon nem végleges megoldás, attól még ideiglenesnek kiválóan megteszi, épp csak annyi vele a baj, hogy ugye azt is el kell helyeznem valahol.

   Ebben az alátétek feliratú dobozban viszont már igen, mégpedig különrakva egy átlátszó nejlonzacskóba. Ezek a bigyók úgy dereng akkor kerültek fel, mikor a fiam kamerájának teleptartó fedelét kellett megbarkácsolnom. Na most ha mégsem, akkor bakfitty!

   Amennyiben a megadott ponton fúrnék egy lyukat, abba pedig betekernék egy megfelelő fazonú kampót, akkor egy szem falfúrással megoldhatnám a dolgot. De én persze nem...

   Hogy komolyan meglepődtem rajta, mikor ez mégiscsak bekövetkezett. Ezek itt ketten amúgy az apró és a kerek feliratú fiókjaim, melyekhez azért ilyen könnyű hozzáférni, mert a jelen kép készítése előtt vagy fél órán át pakoltam el róluk a mindenféle oda nem való dolgokat.

   Épp mint ahogy itt sem akadt semmi, az adott célra könnyedén felhasználható bigyó, mire fel kitettem magam elé a munkapadra egy darab deszkát, amit aztán megpróbáltam két oldalról úgy megtámasztani, hogy ne dőljön fel. Mivel úgy ítéltem meg, hogy ehhez egy centinél vastagabb, pontosabban szólva magasabb anyag szükséges, pláne jó merev, nyitásképp néhány kisebb keményfa alkatrész elkészítéséről kezdtem álmodozni, majd kisvártatva arról, hogy átmegyek a lomos pincébe, ahol is áttúrom a vegyes tartalmú dobozokat, hátha megtalálom bennük azt a két menetes lyukkal ellátott szürke színű műanyag darabot, ami a nemes feladatra minden további mókolás nélkül megfelelne. Már ha tényleg úgy van...

   Ez a kép nem annyira azért kapta a "nem fogom" címet, mert azt a hatalmas dobozt a sarokból nem fogom tudni elhúzni, mint inkább azért, mert azt a másik dobozt, amit épp nagyban keresek, azt ebben a rémes pincei kupiban már eleve "nem fogom" megtalálni.

   Mire fel egyből előkerült, épp csak el kellett hozzá fordítanom a fejem 180 fokkal. Hogy a dobozok ott lent hozzáférhetetlenek? Hát ja. Ki mondta, hogy könnyű itt az élet...

   Mikor bárki bármit el szeretne tőlem kérni, ha meg akarom valamivel indokolni, hogy miért nem adom oda, akkor általában küldök neki egy ehhez hasonló témájú képet. Mármint ami a dobozoktól balra van, azokhoz a dolgaimhoz nemhogy nem férek hozzá, de már eleve nem is látom őket! Egy doboz tartalmát az asztalon átválogatni pedig pláne képtelenség!

   Ezek az 1x1 centis alumínium profilok ugyan elég erősek, csakhogy ugyanúgy alacsonyak, mint ahogy a színes hasábok is. Hogy a következő képen a már megtalált megfelelő méretű anyag, esetleg a fából történő elkészítése látszik, az most még annyira bizonytalan, hogy inkább hagytam is a csudába ezt a projektet.

   Bár az előző kép készülte óta még csak egy hónap telt el, a valóságban azonban ez sokkalta többnek tűnt, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy időközben átolvastam közel a teljes 2022-es cikkadagot. Mivel az idei cikkek közül már csak egy magnós, meg persze a mai farigcsálós cikk hiányzik, választhattam, hogy a Tesla B444-et szedem szét, vagy nekiállok legyártani a kenyérvágódeszka megtámasztására szolgáló két anyagdarabot.

   Ezeket az útszóró sós pincében talált fadarabokat pedig szélesnek. Ez konkrétan úgy történt, hogy mivel nem vettem a helyszínről méretet, ezért úgy álltam neki anyagot keresni, hogy az egy centis szélesség ugyan derengett, azonban egy lyukas garast sem mertem volna rátenni, hogy tényleg olyan széles anyag kell, illetve nem lehet szélesebb. Hogy ebből a projektből ma már semmi sem lesz, arra viszont komoly tétet mertem volna tenni.
   Hogy akkor mégis miért keringek oly lelkesen? (még ezt a túlzást...) Nos azért, mert ha nem most teszem, akkor legközelebb kell, ami ugye egy újabb nappal, pontosabban szólva alkalommal tolja el a jelen projekt záró dátumát.

   Amennyiben a két nápolyis vödröt kiboríthatnám (most sajnos nincs hol), akkor megtekinthetném a tartalmukat, mégpedig abból a szempontból, hátha akad bennük két darab, a feladatra már eleve alkalmas anyagdarab, és akkor azokat már csak fel kellene szerelnem. Hogy merre lehet, azt ugyan nem tudom, de attól még emlékszem rá, hogy kell lennie készleten olyan szürke anyagnak, amiben már eleve benne vannak a menetek. Hogy valami ilyesmit már mondtam, az egyértelműen a cikk megkezdése óta eltelt időnek köszönhető.

   A legutóbbi itt jártam óta a helyzet annyit változott, hogy a kép úgy nagyjából közepén látható két átlátszó műanyag doboznak már csak az egyik sarka látszik ki, miközben a Videoton receiver tetejére újabb dobozok kerültek. Vagyis annyira esélytelen vagyok a dobozokba beletúrni, hogy az már szinte fáj! Ezt a helyzetet ráadásul annak fényében kell nézni, hogy a valós időben ekkor már valahol a 2027-es szétszedtem és farigcsálós cikkek megírásánál tartottam. Számszerűen 601 cikk volt előre megírva, de a helyzet még mindig olyan sanyarú, hogy képtelen vagyok odaférni az anyagaimhoz, ami ugye komolyan hátráltatja a farigcsálásokat.

   Valahogy úgy kellene állniuk a dolgoknak, hogy az ilyen fiókokhoz teljesen szabadon hozzáférjek. Ez amúgy a "nagyvas" feliratú, amit ugyan egyszer már mutattam, a helyzet azonban még mindig az, hogy a tartalmát nem tudom az asztalra kiborítani, pedig azóta már több dolgot is elvettem róla.
   Hogy a mai napi etap eredménytelen lesz, illetve a megfelelő anyagdarab utáni kutakodást idővel fel fogom adni, az már kezdetben annyira egyértelmű volt, hogy a sikertelenség tulajdonképpen nem is fájt.
   Egy darabig ugyan még toporogtam a pincében, belenézve különféle dobozokba, csak mikor rájöttem, hogy egy csomó dobozhoz azért nem férek hozzá szabadon, mert még mindig nem sikerült áthelyeznem az egyik fehér polcost, akkor végül mégiscsak összeomlottam.

   Mikor a mai nap déltájban anyám a szokásos módon jelezte, hogy mehetek enni, mert kész az ebéd, részemről nem azért örültem meg a frankfurti levesnek, mintha annyira szeretném, hanem azért, mert az bár kiadós (tele van zöldséggel), de attól még a zöme mégiscsak víz, mire fel úgy gondoltam, hogy a mai ebéd után talán nem áll be a szokásos kajakóma. Mikor a tányér pereméig érő levessel végeztem, s már épp kezdtem volna távozni, anyám azonnal rám szólt: Hát a palacsintákkal mégis mi lesz?
   Mivel a rakat palacsintáról nem tudva még ebéd közben megígértem magamnak, hogy márpedig ma lejövök a pincébe, ez végül így is lett. Mármint milyen világ lenne az, amiben még a magamnak tett ígéreteket sem tartom be? Mivel a minap ez a képen látszó tűnt a feladatra legalkalmasabb anyagdarabnak, így vele indítottam.

   Íme egy konyhai szeletelő, amiből a két hosszában felvágott rézcsövet kívánom kimenteni. Hogy ez a bigyó meg mégis mit keres a kenyérvágódeszka kitámasztós cikkben? Gondolom nem szükséges bizonygatnom, hogy csapongok. Amúgy azért vettem kézbe, hogy végre kiüssem belőle a felesleges műanyag darabokat. Látni pedig azért láttam meg, mert épp útban volt az elektromos szerszámletevős polcon.

   Hogy ezen a képen már olyan barkácsolásaim láthatók melyekről még ki sem ment a cikk, az azért nem zavar, mert amúgy is akkora itt a keveredés, hogy ez a kicsi aztán már tényleg nem oszt, nem szoroz. Amúgy azért jöttem ide, hogy az esztergába fogott csiszolókoronggal megigazítsam a ki tudja hová lett hegyű pontozót.

   Amivel aztán egyből sikerült is az anyagot megrepesztenem. Ekkor persze mindjárt áldottam a nevem, hogy az anyag méretre történő vágása helyett a próbafúrással nyitottam.

   Ami egyrészt nem repeszti szét az anyagot (mármint a neki fúrt lyuk), másrészt olyan jól áll a textilbakelitbe fúrt lyukban (mármint tart a menet rendesen), hogy el sem akartam hinni, hogy ilyen szépen halad a projekt.

   A vágási vonalakat egy odatett derékszögű vonalzó mellett meghúzni semmi kis feladat volt. Már csak azért is, mert korrekt mérés helyett pusztán ránézésre húztam meg a vonalakat, mondván a kenyérvágódeszka egészen biztosan nem fog az esetleg előálló néhány milliméteres eltérésre panaszkodni.

   Mivel tudtam róla, hogy nemhogy egyszer csak rend lett a fiókokban, de idővel még rájuk is írtam, hogy mi van bennük, így ez a tény nem lepett meg. Hogy egy fia használható fűrészlapom sincs, na az viszont már komolyan meglepett!
   Amúgy a képen keresztben átvonuló piros csomagban vadonat új, bár csak egy oldalon fogazott fűrészlapok vannak. Elmondjam mi velük a baj? Még véletlenül sem az, hogy csak az egyik oldalt fogazottak, hanem konkrétan az, hogy hiába tartom a fűrészt egyenesen, az mindenáron félremegy az anyagban.

   Konkrétan ennyire félre, ami még úgy is szép teljesítménynek értékelendő, hogy ugye nemcsak nem tudok, de már eleve nem is szeretek fűrészelni. Mivel ezt a ferdeséget még magamtól is túlzásnak éreztem, felkaptam a polcról egy fadarabot, majd tettem vele egy próbát.

   Miután a fűrészlap a fát is ugyanolyan ferdén vágta át, mint ahogy a textilbakelitet is megcsúfolta, egy kicsit azért megnyugodott a lelkem, hogy mégsem én vagyok a hülye. Na jó, de, de most nem általánosságban értem.
   Amúgy meg nőjön köröm a p*csére, aki ilyen nyomorult fűrészlapot készít! Természetesen ez a kívánságom a szintén csak ferdén vágni képes gérvágó fűrész szerkesztőjére is érvényes.

   Elmondjam, hogy a két anyag miért nem lett egyforma? Nos azért nem, mert ha a kívülre szerelt egy kicsivel alacsonyabb lesz a belülre szereltnél, akkor a deszka oldalról történő helyrerakásakor, ha az a külső támasztékba valamiért beleakad, majd átemelem rajta, akkor a belső magasabba még szintén beakad, mire fel a kenyérvágódeszka egyből a helyére lesz csúsztatható. El ne hidd! A megfejtés az, hogy az oldalaik egyenesre csiszolása után ennyi maradt az anyagokból.

   Mivel egy darab deszka oldalról történő kissé lötyögős megtámasztása fokozott precizitást kíván, a középvonalakat és a kifúrandó lyukak helyeit szabad kézzel szerkesztettem meg.

   Mégis milyen lenne egy olyan gépsatu, amire nem LUX-TOOLS lenne írva, hanem mondjuk az lenne a neve, hogy RATYI, vagy FÖRMEDVÉNY?
   Az mondjuk igaz, hogy már azzal behozta az árát, hogy valamelyik fúrás közben nem tekert fel a fúrógép (mármint azért, mert a gépsatu jól megfogta az anyagot), de attól azért még állhatna benne az anyag akár függőlegesen is. Mondjuk a már eleve ferdén vágó fűrészlapok után mégis mire számítottam?

   Az asztalos szorítóval azért kellett egy fadarabot a csiszolóállványra fogatnom, mert az nem érti ki a nagy tárcsa smirgli végéig.
   A képen az egyik lyukba állítva amúgy már az ötödik csavar látható, melynek legyártására azért volt szükség, mert a negyedik példány a munka hevében elveszett. Azt ugyan hallottam, amint pattog a padlón, de meg már nem találtam.

   Ez a kép egy olyan pontozó elkészítését mutatja (mármint egy tengely csiszolása által), amire azért van szükség, hogy a mikrohullámú és a grillsütőt tartó anyagra a textilbakelit támasztékok hosszú furatain át is be tudjam jelölni a kifúrandó lyukak helyét. Mármint a lakásban használt, valaha csavarhúzóként szolgáló vékony pontozóm rövid a feladathoz. A tengely amúgy valaha egy CD olvasóban szolgált.

   Annyira hihetetlen, hogy kész, és már csak fel kell csavaroznom, hogy ez számomra éppoly hihetetlennek tűnik, mint az a másik tény, hogy időközben a 2022-es cikkadagból hiányzó magnós cikkekkel is elkészültem, arról már nem is beszélve, hogy a frissen írtakon felül már az összeset át is olvastam!

   Bár először az eddig elkészült képek elnevezésével voltam elfoglalva (amúgy nem csak ez az egy projekt volt a tűzben tartva), majd egy kicsit még feküdtem is, végül képtelen voltam magamat a két támaszték felszerelésétől visszatartani.

   Miközben az első támasztékot úgy szereltem fel, hogy elférjen előtte a kés, addig a másodikat úgy, hogy a két támaszték között stabilan álljon, ne nagyon lötyögjön, de attól még rendesen meg legyen támasztva a kenyérvágódeszka.

   Ez a két textilbakelit támaszték annyira jól megy színben az alaplemez barnára pácolt "C" típusú tápszekrényből készült polchoz, hogy azt már csak ezért sem fogom soha fehérre átfesteni. No nem mintha ez egy komoly terv lett volna...

   Ez persze semmiből sem tartott. Hogy az elért célból szinte semmi sem látszik, az engem azért nem zavar, mert a vágódeszkáért csak úgy egyszerűen odanyúlni, felkapni, használni, majd egyetlen könnyed mozdulattal visszatenni annyira jó érzéssel tölt el, hogy azt épp most meséltem el.