Mikor nem süt oda a nap, vagy akár oda süt, de kell a plusz fény mondjuk a kép hátteréül szolgáló varrógéphez, olyankor előveszi a szekrényből a halogénizzós asztali lámpát.

   Mármint ezt, amit - mivel már többször is megemlítettem - beírtam a mindent tudó táblázatomba, mint egyszer majd szétszedendő boncalanyt, csak ugye mégis miért szedném szét, mikor amúgy semmi baja. No nem mintha engem ez a tény bármiben képes lenne megakadályozni...

   Ez a lámpa 1998-ból való, mikor is a cégnél valaki úgy gondolta, hogy neki kell egy új asztali lámpa, s ha már neki kell, akkor biztosan a többieknek is, mire fel akinek csak volt asztala, az a kolléga mind kapott egy ilyen lámpát. Mivel nekem két asztalom volt, ezért én kettőt kaptam.
   Mivel ezekre a lámpákra nem igazán volt szükség, hiszen a cég irodáiban egyrészt nem dolgoztak éjszaka, másrészt bőven volt mennyezeti világítás, így idővel mind hazakerült. Mármint nem mind hozzám, hanem mindenki elvitte haza a sajátját.
   Mivel akkoriban nekem nemhogy két, de még egy ilyen lámpa is sok volt, ezért hónapokon át az előszobában álltak a sarokban, még a gyári dobozukban, s mikor egyszer Karcsi barátom erre járt (akinek amúgy kedvenc és kedves szokása volt mindenféle bontott, általában tetőfedés közben talált lepukkant elektronikával megajándékozni), az egyik lámpát - helyhiány okán - azonnal rásóztam.

   Ez amúgy egy jobbféle lámpa, hiszen még teljesítményt is lehet rajta változtatni. Mármint fényerőt, ami egy ötletes funkció, mikor az ember nem akarja kicsapni a szemét az izzó ötven wattjával.
   A fényképezőgépbe épített funkcióktól viszont hülyét kapok! Mármint azért, mert ez a mostani gép hiába tíz megapixeles, ha egyszer rommá tömöríti a képet. Mert ugye erről a képről is hol vannak már a részletek? Mármint míg a csak hat megapixeles Samsung fotómasina képmérete általában öt megabájt körül járt, addig a tíz megapixeles Fuji S2100 maximális felbontású képmérete igen gyakran még a két megabájtot sem éri el. Vagyis az általános felfogás szerint jobb minőségű, majd kétszeres pixelszámú gép olyan lelkesen tűnteti el az apró részleteket, mintha csak legalábbis kötelező lenne!

   A zsebemben hordott másik Samsung gép pedig még verőfényes napsütésben sem képes éles képet készíteni. Ezen a fotón amúgy két kosárnyi elektronikai hulladékot látunk, mely tömegből nem átallottam elhozni a zöld gömböctalpú halogénizzós lámpát, valamint természetesen egy csomó minden mást is.

   Mármint ennyire csomó mást is. Ez amúgy jó döntés volt, hiszen így egyrészt nem a kutya baja, pláne használjuk is státuszú lámpát kell szétszednem (mondjuk kelleni nem kell, csak ez ugye nálam kényszeres), másrészt lesz mivel feltöltenem a korábban a farigcsálós cikkek között kihagyott rengeteg hézagot.

   Bár a lámpa talpa szétesett (mármint eleve így találtam), de attól még olyan bátran csatlakoztattam a hálózathoz, mintha ez nyitott állapotban nem lenne életveszélyes. Ez jelen esetben nemcsak úgy egyszerűen általánosságban értendő, hanem ott van hozzá plusz veszélyforrásnak az is, hogy mivel a lámpáról még nagyban csöpög a víz (mármint a megtalálásakor, valamint napokon át előtte is szinte folyamatosan csepergett az eső), ezért nem tanácsos hozzányúlni. Én persze megtettem. Mármint előbb dugtam be a villásdugót a konnektorba, és csak aztán nyomtam meg a hálózati kapcsolót, pedig ha életben szeretnék maradni, akkor ugye ezt a két munkafázist inkább fordított sorrendben kellett volna meglépnem.

   Bár akár úgy is történhetett volna, hogy a lámpának azonnal nekiesek, csakhogy az adott pillanatban annyi minden más projekt volt nyitva, hogy a friss beszerzésű kupac végül a pince mélyére került. Szerintem majd csak akkor fogok hozzájuk visszatérni, ha végre visszahúzhatom a helyére a pince előtti linóleumot, ami azért lett elhúzva, mert mind a pinceajtó, mind az előtte található ajtóhoz tartozó küszöb ép nagyban szét van szedve apróra, szárad körülöttük a festék, a többi széthagyott dolgomat pedig jobb ha meg sem említem.

   Mikor már majdnem úgy voltam vele, hogy kész, mehetnek vissza a helyükre a dolgok, akkor kiderült, hogy a küszöb két széléről hiányzik egy-egy sárga csík, míg az élekről és a jobbra látható ajtófélfáról több helyütt is a fehér festék. Na most ha ezeket a hiányosságokat nem pótolom, mégpedig most azonnal, akkor valószínűleg ezek örökre így maradnak, kishibásan, mert már soha az életben nem lesz hozzá elég lelkierőm, hogy a küszöböt holmi apró ecsetvonások miatt újra leszereljem.
   A kialakult helyzet persze megakadályozta a lámpa szétszedését (pontosabban szólva inkább az összerakását), pedig aznap olyan lelkesedéssel jöttem le, hogy azon még magam is komolyan meglepődtem!

   Mikor legközelebb lejöttem, akkor pedig azon lepődtem meg, hogy mégis hogy a csudába tudok fényképezni, mikor kint vannak a gépből az akkuk. A képen látható akkuk persze nem a fényképezőgépbe valók, hanem a bicaj fehér lámpájába.

   Egy újabb meglepetésként azt tapasztaltam, hogy sem a sárga, sem a fehér festék nem száradt meg, minek következtében még mindig nem tudom a pince előtti részt munkaterületként használhatóra összeállítani. Ez amúgy annak volt köszönhető, hogy a festés óta még csak egyetlen nap telt el. Az meg, hogy ez bennem nem igazán tudatosult, illetve úgy éreztem, hogy a festésnek már több napja is megvolt, nos az pedig annak, hogy mivel tegnap túl korán mentem fel, ezért több filmet is megnéztem zsinórban, ami valamiért azt a hatást keltette bennem, mintha a festés óta már napok teltek volna el.

   Bár ez nem volt tanácsos, de most (megjegyzem számomra is meglepő módon) akkora volt bennem a lelkesedés, hogy elkezdtem rendet rakni, hátha mégis oda tudok cuccolni a pince előtti linóleumra. Mikor a két sárga vonalzót akartam a helyére felakasztani, akkor kiderült, hogy tegnap a mögöttük található részt, mármint az ajtókeretet nemcsak lent, de fent is lefestettem. Vagyis bármihez nyúlok, az fog, ezért ha nekiállnék a lámpának, még a végén összefestékezném.

   Csingiling hiába néz olyan huncutul, bár próbáltam, de végül az derült ki, hogy semmit sem lehet rábízni, pedig amúgy nem béna a kiscsaj. Mármint mozgathatók a kezei és a lábai, de még csak esze ágában sincs segíteni, pedig állítólag még varázsolni is tud! Mondjuk varázsport nem láttam nála, a szokásos pincei porral pedig még nekem sem sikerült varázsolnom, pedig már milyen régóta ismerjük egymást...

   Gondoltam hátha közben eszembe jut valami értelmes (amúgy ha sűrűn nem is, de azért volt már rá példa), átmentem a lomos pincébe, ahol is a minap így hagyott kupi képében én bizony már előre tudtam, hogy mi vár rám.

   Ha már lejöttem, gondoltam a kiváló lehetőséget nem hagyom veszni, s legalább a telente elfagyás ellen leszerelésre kerülő kerti csapot visszaszerelem a helyére. Erre már csak azért is komoly szükség volt, mert korábbi tervei szerint holnap jön a párom, akinek erősen szándékában áll a kertben tevékenykedni, s ha nem tudna locsolni, akkor holnap kellene a kerti csapot visszaszerelnem. Az meg nem lenne jó, mert holnapra megszárad a festék, és akkor összerakhatnám végre a küszöböt, vissza a helyére a linóleumot, s mivel addigra már nem fognának körülöttem a festett felületek, akár a lámpának is nekiállhatnék.
   Mindeközben ez a kép azt mutatja, hogy tavaly ősszel valami marha (az ki lehetett...) jó ötletnek tartotta, hogy a kerti csapot a csonk slaggal a fűnyírón helyezze el. Mármint az volt vele a gond, hogy mivel a cső teljesen beleolvadt a környezetbe, ezért csak sokadik nekifutásra találtam meg.
   Ez kérlek annyira így volt, hogy mire a csap a vízórával előkerült, addigra kivittem a sárga ládát, rátettem a kannákat, kivittem a kertbe a padot, bekapáltam az első kertben a patkánylyukakat, behoztam a lépcsőházból az útszóró sót és a hólapátot, és még több más ezekhez hasonló tavaszi dolgot is megcsináltam.

   Miután végre minden összetevő megszáradt, és még hagytam nekik (igazándiból persze magamnak) egy plusz napot is, felszereltem a küszöbre az állagát eltakaró alkatrészeket, majd visszatoltam a helyére a linóleumot.

   Bár lassan jutottam el idáig, de azért végül sikerült. Amennyiben össze tudom rakni, akkor kap a lámpa egy második életet. Na most ha nem, akkor lesz egy 12 voltos hálózati trafóm, egy kapcsolóm, lámpafejem, hálózati kábelem, mely apró alkatrészekből persze már olyan sokkal rendelkezem, hogy majd beléjük fulladok.

   Ez egy újabb teszt, hátha történt valami a lámpával a néhány pincében töltött nap alatt, és akkor nem megjavítanom kell, hanem csak még széjjelebb szednem. Mivel továbbra is vidáman világít, így neki szerencséje volt, míg nekem nem.

   A trafót a félgömb formájú lámpatalpban pozícionáló lemezek hiányát hiába próbáltam a lámpa összerakását gátló tényezőként megélni, ez ugyanis szinte azonnal nagyon erőltetett kifogásnak minősíttetett.

   Szerintem nem szükséges ecsetelnem, hogy a vezetéket a csokiszorítóba (vajon miért kell szorongatni azt a szerencsétlen csokit) miért nem így, vagyis a csavart a műanyag szigetelésre tekerve kell befogni. Bár még így is vezette az áramot, de csak azért, mert a lecsupaszított vezetékek végei a szorítón belül összeértek.

   Míg a lámpa talpának felerősítésére szolgáló műanyag darabkák fele innen, addig a másik felük onnan tört le, mely problémára azt találtam ki megoldásul, hogy a doboz alja alulról felfelé betolt csavarokkal lesz visszaerősítve.

   Mármint azért, mert bár más állásban jobban jött volna ki, csakhogy a lámpa talpát a hálózati kábel kivezetése miatt csak egyetlen pozícióban lehet a helyére visszacsavarozni.

   Bár nagyon masszív és időtálló műanyagok is vannak, de ennek a lámpának még véletlenül sem olyanféléből készült a doboza. Mégpedig annyira nem, hogy motor hajtotta fúrógéppel neki sem mertem menni, mert még képes lett volna a már amúgy is repedezett dobozt apró darabokra szaggatni. Igazándiból még az amerikánert is alig mertem tekerni, úgy ropogott fúráskor a műanyag.

   Bár akadt belőlük négy egyforma a vegyes 4-es csavaros dobozban is, de végül mégiscsak a szortimentben találhatókból vettem ki 4 csavart, de csak azért, hogy végre rendesen rá tudjam csukni a dobozra a fedelét.

   Nemcsak azért kellett előtúrnom négy gumilábat, mert a csavarfejek nélkülük kilógnának a lámpa aljából, vagyis karcolnák azt a felületet, amire a lámpát ráteszem, hanem mindjárt két másik okból is.
   Míg az egyik az volt, hogy az eredeti gumilábaknak (már ha voltak olyanok egyáltalán) még csak nyomát sem láttam, addig a másik ok az, hogy a gumilábak amolyan hatalmas alátétek lesznek a csavarok feje alatt, hogy azoknak még csak esélyük se legyen a gyenge alaplemezen újra átszaladni.

   Amennyiben az összes többi világítás bekrepálna, akkor ennek a lámpának a fényénél is képes lennék dolgozni. Már ha menne nekem az olyasmi feladat, mint mondjuk az esztergabáb megtervezése. (lásd a lámpa fényében azt a kusza rajzot)

   Ez a lámpa a lakásban található társához képest csak húsz wattos. Amit még elfelejtettem megemlíteni, az a kihúzhatóság ténye. Mármint a képből lefelé tartó két krómozott pálca tulajdonképpen egy-egy teleszkópantenna, amit széthúzva vagy összetolva a lámpafej magassága állítható.