Nemcsak a két megszépítendő szélű bútorlap van az előszobába odakészítve, hanem egy kissé rozsdás olló is, amit amúgy a spájzunkban találtam, mégpedig beleállítva egy erősen vízköves üvegvázába. Hogy a spájzban nem volt rend (mondjuk még most sincs), nos az kérlek egy nagyon enyhe kifejezés!

   Mivel az adott pillanatban a pincében sem igazán volt rend, amit egy olló festékes vödrön történő elhelyezésével már tényleg botorság lett volna tovább tetéznem, az olló csak addig maradhatott itt, míg néhány olyan apróságot elintézek, mint mondjuk a tollak és a csigafúrók elrendezése.

   A csavar hiába van rögzítve az olló másik szárához, ha egyszer az anya együtt mozog ezzel a másik szárral. Szóval erre majd még ki kell találnom valamit, ami valószínűleg egy műanyag alátét, valamint egy önzárós anya bevetése lesz, csak előbb persze még ledolgozom az ollóról a rozsdát.
   A rozsda amúgy valószínűleg attól van, hogy ez az olló valaha a virágállványon teljesített szolgálatot, csak idővel lecseréltem egy nálánál nemcsak erősebb, de még a vastagabb ágak elvágására is alkalmas metszőollóra, ami szintén idővel, de tényleg csak nagyon sokára még egy saját fiókot is kapott.

   Az egy szem csavar által összetartott szabóolló szétszedése hiába nem tűnt igazán komoly feladatnak, végül mégis valamiféle dühödt küzdelemmé fajult, ugyanis sem a csavar fejére, sem az anyára nem lehetett csak úgy egyszerűen ráfogni. Mármint azt nem csak úgy undokul rájuk fogtam, hogy ortopédek. Mármint a kerek fejű csavar, valamint a "nem jó rá a villáskulcs, és még a kombinált fogó is lecsúszik róla" típusú anya nagyon is ortopéd.
   Ez amúgy egyértelműen azért van, hogy az ollót összetartó alkatrészeknek még csak esélyük se legyen az épp nagyban vágott anyag szálaiba beleakadni. No nem mintha a hagyományos csavarok annyira sarkosak volnának...

   Miközben az olló a pincében száradt, megtekintettem a piaci választékot. Sajnos hiába tűnik úgy, mintha az ott kapható ollók jók lennének, jó ha a papírt elviszik. Mármint egy ing törlőronggyá aprítására már teljesen alkalmatlanok. Konkrétan annyira gyenge anyagból vannak, hogy ha valami vastagabb és erősebb, mint mondjuk a papír, akkor az képes befordulni az olló szárai közé.
   Vagyis mese nincs, ha már egyszer amúgy is megkezdtem, most aztán már tényleg ki kell pofoznom az ollót. Mármint épp szükség lesz rá a spájz polcainak viaszosvászonnal történő újraborításakor, mely anyagot az otthoni papírvágó ollók szintén nem vágnak el, a párom pedig biztosan agyoncsapna, ha hozzá mernék nyúlni az ő szabóollójához.

   Majd mikor megláttam a konyhai bigyós dobozba dugott ollót, menten eszembe jutott, hogy mi lett mára betervezve. Erre persze nemcsak az olló látványa volt az ok, hanem egyben az is, hogy a spájzból a tészták a konyhaszekrény szélére lettek kipakolva, s addig ugye itt is maradnak, míg csak be nem szabom a polcokra az új terítőket. Ahhoz meg ugye kell egy a viaszosvásznat elvágni képes olló.

   Mikor a pincébe leértem, és már majdnem nekiálltam az olló összeszerelésének, mindjárt két dolog is megakasztott. Míg az egyik akadályozó tényező az volt, hogy a remélhetőleg holnapi fűnyírást előkészítő feladattal, vagyis a gaz járdáról történő eltakarításával még sehol sem tartottam, addig a másik az, hogy az olló szárain egy kicsit még puha volt a festék.
   Ezt a képet amúgy úgy kell nézni, hogy mielőtt rászántam volna azt a tíz percet, amennyibe a gaz járdáról történő eltakarítása került, a zöldet és a szürke aszfaltot elválasztó vonalból már semmi sem látszott.

   Na most ami a nadrágomon látszik (mármint a szürkébbnél szürkébb részek), az a mindössze tíz percnyi kerti munkával termelt izzadság, mire fel úgy döntöttem, hogy a fűnyírást elhalasztom, mégpedig valamikor a hidegfront érkezése utánra.

   Bár nem hoztam magammal ötös műanyag alátétet (mármint nem tettem zsebre egy megfelelőt, még odafent a lakásban), de mivel idelent is akad alátétes doboz, ezért szerintem joggal gondolhattam úgy, hogy abban is találok egy az adott célra megfelelő példányt. Ez amúgy később így is lett, meg nem is.

   A csavar és a lyuk közötti hézagot eltűntetni egy csődarabbal a legkönnyebb, amit szerintem - mivel nem lesz rajta különösebb terhelés - egy kábeldarabból fogok kialakítani. Mivel kezdetben a tűzifás pincében nem volt drótos doboz, viszont drót mindig mindenhez kellett, így idővel ide is varázsoltam egyet, ami amúgy már csak azért is helyes döntésnek bizonyult, mert így már itt is van hová rakosgatnom a mindenféle helyekről előkerült apró drótdarabkákat.

   Még zsugorhüvelyeim is vannak, melyeket amúgy lomtalanításkor találtam, s persze egyáltalán nem itt volna a helyük. Na most ha mégis, akkor legalább nem egy olyan zacskóban, amiből folyton kiszóródnak.
   Hogy mikor legközelebb a kezembe akad egy kis méretű ép zacskó, akkor be fog-e ugrani, hogy hol van rá szükség, az szerintem az idő függvénye. Mármint ha gyorsan kerül egy zacskó, akkor talán még emlékezni fogok rá, hogy hova kell.

   Ez csak egy amolyan érdekesség, mely kép azt mutatja, hogy apukám a két polcot tartó konzol hajtogatása közben a két anyagot elfelejtette összefordítani. Mármint míg az egyiknek az eleje bordás, addig a másiknak az oldala lett az. Remélem, hogy én nem fogok belezavarodni az új terítők kiszabásába...