Márpedig olyan nincs, hogy én ennek a kosárnak a tartalmát még az idén fel ne dolgozzam! Hogy ezen kijelentésemben mennyire voltam biztos? Nos nem igazán. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a kijelentést nemcsak erre, hanem a valahol alatta rejtőző, természetesen még szintén nem üres, valamikor korábbról származó kosárra is értettem, akkor végképp komoly elbizakodottságról beszélhetünk. Csak ugye ha az ember nem készít terveket, akkor még csak igazodnia sincs mihez.
   Például volt egy olyan tervem (jó, akkor még van is, hiszen még nem teljesült), hogy a barkácsolós cikkek között kihagyott rengeteg hézagot első nekifutásra úgy csökkentem le, hogy csak kettesével maradhatnak. Mármint záros határidőn belül nem következhet egymás után három hézag. Mikor azt hittem, hogy legalább ez az apró, mindössze a frissen megírt nem farigcsálós cikkek elhelyezési pozícióját érintő részprojekt mindjárt kész, akkor kiderült, hogy nem, mert míg a hatalmas táblázatnak csak a közepét (onnan mennek ki sorban a cikkek) és a végét néztem (oda kerülnek az újak), addig a kettő között (folyton átlapozott módon) találtam még egy nagy csomó hármas hézagot. Mivel ezeket bőven van mivel feltöltenem (lásd a pincében a rengeteg kincset), nem igazán lehet okom panaszra. Ha meg mégis, akkor csak magamra panaszkodhatok, hiszen én nem csinálom a dolgom, ami szerencsére egyben a hobbim is.

   Ez úgy nagyjából az előző helyszín, csak a kamerát tartottam más szögben. Mivel a Ganz időzítő órát már mutattam, így a képen látható példány kapni fog némi törődést, aztán már csomagolhatom is el. Tőle jobbra az a formátlan buci izé, az egy laminálógép. Úgy nagyjából középen az egyik fekete ablak egy lapostévé, míg a másik egy kissé kerethiányos monitor. Az Orion 449-es rádió tetején egy robotporszívó hever, amit (megjegyzem egyértelműen sikertelenül) egy hő és páratartalom mérős órával takartam el.

   A boncolásra begyűjtött, pláne már rég odakészített hatalmas tárgyak helyett én persze ezt a tenyérben bőven elférő, a pincében szinte semmi helyet sem foglaló apró órát választottam, mely döntésre egyértelműen az volt az ok, hogy ezzel, mivel nemcsak rozsdás, de még az elem is belerohadt, valószínűleg szokatlanul gyorsan fogok végezni.

   Ezt a másik valamit is felkaptam, mégpedig azért, mert magamat ismerve kell, hogy hagyjak magamnak választási lehetőséget, ha az óra felboncolásához valamiért mégsem lenne ingerenciám.

   Miközben a négygombos távirányító már átesett a boncoláson (épp csak a róla szóló cikk nem jelent meg, s persze eltennem sem sikerült), addig az órás rádiót azért fogadtam be, hogy összehasonlíthassuk a tartalmát a régebbi típusokéval.
   Mindeközben a ventilátort és a Tanért műszert már rég bemutattam, épp csak eltenni nem voltam képes őket az asztalról. Na most ha így haladok a nagyobb fizikai méretű tárgyaim pusztításával (mármint sehogy), akkor nemcsak hol, de hova sem lesz őket eltennem.

   A jobbra lent látható füles bőrönd egy Grundig magnó, természetesen még orsós és csöves, felül középen pedig egy még szintén csöves Tesla táskalemezjátszó várja, hogy végre megdöfködjem a csavarhúzómmal. Pontosabban szólva én várom, hogy ezek ketten végre elkerüljenek a bejáratból, ahová direkt azért kerültek, hogy folyton átessek rajtuk. Hogy ez nem segített? Hát ja, nem...

   Mivel még a huzatban is csak másnapra fognak megszáradni, mentem adhattam is magamnak egy nap haladékot, amit most - csodák csodája - nem lustálkodással fogok tölteni, hanem a mostanában szétszedett dolgok (szerencsére több is van) sajtó alá történő rendezésével.

   Amit azért nem dobtam ki, mert ha egyszer valami csoda folytán kelleni fog valamire egy ilyen alkatrész, akkor ugye milyen rossz érzés lenne úgy elkészíteni, hogy tudom, hogy valaha volt egy ilyenem.

   Másnap reggelre az óra számlapja bepárásodott, ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy az enyhén nedves ruhás átdörgölés helyett bevágtam a csapba. Hogy ezt az akciót már így magában sem élte túl, az azért nem fáj, mert sejtésem szerint az óra belsejének már amúgy is annyi.

   Hogy az időzítőben biztosan ne maradjon víz, pontosabban szólva, hogy ha mégis maradt, akkor lássam, immáron összeszerelve hagytam a napon, de az ő ablaka nem párásodott be.

   Mivel ez már a sokadik hasonló felépítésű óra, így meglepő részletekre már eleve nem is számítok. Hogy az órát összetartó háromból két csavar könnyen kitekerhető volt, a harmadik azonban már nagyon nem, az egyértelműen a rozsdának volt köszönhető.

   Mármint a csavar feje már eleve nem is látszott, csak a rozsda. Ezt ugyan már akkor is láttam, mikor az órát a bicaj kosarába bedobtam, csak gondoltam adok neki egy esélyt, mert ilyen utazó órám még nincs.
   Hogy mégis mikor kellene nekem egy ilyen, mikor nem utazom soha sehova? Mondjuk kórházban lenne jó, az ágy melletti éjjeliszekrényre téve, időzítőként, nehogy elfelejtsek a megbeszélt időpontra elmenni a krematóriumi beutalómért.