A kép közepén függőlegesen álló rettenetes doboztorony természetesen útban van a mögötte található trafós polcok elérése felé vezető rögös utamon. Erre az állapotra mondogatom már hosszú évek óta, hogy egyszer úgy is rend lesz, már csak annyi a dolgom (még ha csak annyi lenne...), hogy meg kell érjem!
   Most amúgy még véletlenül sem a ma bemutatásra kerülő paraszt óráért jöttem le, hanem egyrészt egy 220 / 220, vagy ha nincs, akkor egy 220 / 110-es trafóért, valamint a kicsi Philips LCD monitorért. Miközben előbbiről sejtem, hogy nem az elbarikádozott trafós, hanem az amúgy szintén eltorlaszolt pincemélyi azon polcon lehet, amin a már bemutatott dolgaimat tartom, addig utóbbiról fogalmam sincs, hogy merre lehet, pedig egy LCD monitor még akkor is viszonylag nagy darab valami, ha amúgy speciel kicsi.

   Míg a balra látható távkábel mérő műszerpáros (mármint a látható műszer mögött van a párja) rendben van (mármint tudok róla, hogy azt még nem szedtem szét), addig a jobbra látható fekete bőrönddel komoly problémák adódtak, mert miközben meg mernék rá esküdni, hogy láttam a részleteit, az erről szóló cikket semerre sem találom, pedig már azt is tudom, hogy az amúgy csehszlovák gyártmányú regisztrálóműszer neve Vareg 10. Mikor felmerült bennem, hogy onnan lehet ismerős, hogy a füzetkéjét beszkenneltem, vagyis láttam a leírását, őszinte meglepetésemre szolgálva vele, azt sem találtam meg! Amúgy mikor a múltkor kerestem, akkor a ma bemutatásra kerülő paraszt órát sem találtam.

   Bár kezdetben nagyon úgy nézett ki, hogy a rettenetes súlyú dobozokkal komolyan veszélyeztetni fogom a derekam épségét, végül kiderült, hogy azok már mind üresek voltak. Az alóluk előkerült három kosár viszont még nem igazán az. Az óra alatti szatyrokban mondjuk csak mindenféle panelek vannak, azonban azok feldolgozása sem lesz egyszerű. Mármint az egyik panel egy házi építésű dobgép, amit minimum egy próba erejéig fel kellene élesztenem. Az infravörös kapcsolatú joystick bemutatható akár az AMIGA 600-as számítógéppel, akár a nagyon egyszerű videojátékokkal. Ugyan vetettem pillantást a többi kacatra is, de ezzel a szórakozással viszonylag gyorsan felhagytam, s elvettem inkább a kupacról az órát.

   Amúgy csak azért, mert a 220 / 110-es trafóra történő ránézést mindenképp fontosabb feladatnak ítéltem. Bár a trafó kiválóan teljesít, azonban nagyon zúg, mire fel már álltam is neki szétszedni.

   A négy közül az egyik menetes szár a trafólemezek összehúzatása közben undokul megszakadt, mire fel mehettem vissza a pincébe, ahol ugyan miért is találtam volna négyes menetes szárat. Szerencsére álmennyezetet tartó csavar még volt, amiből simán levágtam egy nyolc centis darabot. A menetmetszéssel mondjuk megküzdöttem, de végül az is sikerült. (lásd a régi és az új csavart a trafótól jobbra és balra)

   Miközben a próbajárat hatására maga a trafó nem melegedett fel, az apró izzó igen, az ugyanis - megjegyzem őszinte meglepetésemre - még nem LED-es, hanem hagyományos izzószálas, mire fel egyből bele is égett a tenyerembe.

   Épp mint ahogy megannyi másik, még szintén több mint tíz éve beszerzett tétel, úgy ez az óra is csak nagy sokára ért ide a boncasztalomra. Ahogy azt mindig is mondani szoktam, egyszer mindennek eljön az ideje, csak győzzem kivárni! Mindezt úgy, hogy mikor ezt az órát a faházas barna és a kakukkos után megvettem (már ha ez volt a korabeli sorrend), akkor még nagyon is jó ötletnek tűnt a három óra valamiféle mára már ki tudja milyen felvetésű gondolatmenetre történő felfűzése. A keresztségben szegénykém amúgy azért kapta a nem túl jól hangzó paraszt óra nevet, mert meg kellett valahogy különböztetnem a barna előlapú társától. Ettől függetlenül ez az óra ettől még valóban egy parasztházba való, a rémesen mutató zöldes előlapjával, meg a kidőlt fákon mászkáló medvéivel.

   A számlap például nem azért néz ki görbének, mert a széle nem egyenes, hanem amúgy is görbe. Mármint nem simul rá az alatta található öt milliméter vastag rétegelt lemezre. Ha csak lefelé hajlana róla a széleinél, akkor azt mondanám rá, hogy az idők folyamán elgörbült, csakhogy néhol púposnak tűnik, amit így hirtelenjében én csak úgy tudnék elérni, ha bepiszkálnék a két anyag közé mondjuk egy csavarhúzóval. Vagy már eleve görbe anyagot használok.

   Hogy az óraszerkezetet rejtő doboz mindkét oldala üvegből van, az bár első ránézésre nagyszerű ötletnek tűnik, csakhogy mivel az üvegek nem vehetők ki a házból, így hiába látni bele az órába, semmiképp sem férünk oda a szerkezethez. Ezt a kép készítése óta eltelt egy napban csak azzal tudtam megindokolni (mármint az üveglapok létét), hogy így legalább látható, hogy hová kell az ingát beakasztani. Mármint azt újonnan igen nagy valószínűséggel az óra mellé csomagolva adták, s a felhasználónak kellett a helyére beakasztania. Ebben mondjuk nem vagyok biztos, az azonban az interneten található képekből egyértelműen kiderül, hogy az ilyen rendszerű órák zöméről idővel leakad az inga. Mármint sok képen már eleve nem is szerepel. Hogy a másik két óra oldalai nem voltak átlátszók, azonban mégis be lehetett akasztani a helyére az ingát, az valószínűleg annak volt köszönhető, hogy míg itt nem, a két másik óra esetében a hátlap nyitható.

   Már úgy értem, hogy csak ezen a résen benézve, az óra mélyén úgy matatni, hogy az inga szára beakadjon a helyére, miközben a meghajtását biztosító hurkon is keresztülfut, az azért valóban nem lenne egyszerű művelet.

   A számlapot tartó három apró szeg kihúzása, valamint a nagymutatót tartó anyacsavar letekerése után, az órának még csak esze ágában sem állt szétesnie! Mármint azért nem, mert a kismutató rárohadt a tengelyére, de úgy, hogy azt végül csak a legnagyobb csavarhúzóval billegtetve sikerült a helyéről lefeszegetnem, miközben az óra szerkezetéből szörnyű panaszos hangok hallatszottak.

   Épp mint ahogy maga az óraszerkezet is az. Ennyi kosz ide szerintem csak úgy juthatott be, ha az órát hosszú éveken át fejjel lefelé tárolták, ami ha nálam nem is (mármint az óra nálam nem fejjel lefelé állt), de máshol azért előfordulhatott.

   Ez az óraház, fogalmazzunk finoman úgy, hogy nagyon messze áll egy svájci műremektől. Ez egyrészt egyértelműen kritika, másrészt ha abba belegondolunk, hogy képzetlen, pláne erős alkoholos befolyásoltság alatt álló munkaerővel kellett egy amúgy rendben működő órát előállítatni, akkor azért már érthető, hogy miért néz ki szegénykém ennyire szerencsétlenül.

   Számomra az óra mechanikája sem tűnik precíziós szerkezetnek. Bár az is jó megoldás lenne, de mivel nincs itthon sűrített levegőm, így a kosz kifújása helyett a szokásos mindent elmosogatás következik.

   Magát a faházat mondjuk nem merítettem el, a többi alkatrészt viszont igen. Mint ahogy én azt előre sejtettem, az óra számlapja ha nem is teljes egészében, de néhány foltnyi helyen a puszta mosószeres vízzel történő dörgölés hatására sajnos megsemmisült.

   A meleg levegő hatására hiába száradt meg az óra összes alkatrésze mindössze néhány röpke perc alatt, vagyis akár egyből rakhattam is volna össze, egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy tényleg megtegyem-e, vagy csak az érdekesebb részeket szereljem össze, majd úgy próbáljam ki az órát. Vagy még ezt se tegyem meg, és legyen itt a cikk vége.

   Akár így lesz, akár úgy, a folpack hengerén már ki tudja mióta őrizgetett óraláncokat végre levihetem a pincébe. Valamint persze egy füst alatt az óra bemutatásához félretett nehezéket is.

   Ha sokáig nem is (már persze kinek mennyi a sok), de másnap délelőtt vagy egy órán át nézegettem az óra alkatrészeit, mert továbbra is képtelen voltam eldönteni, hogy mi legyen velük. Ugyan próbáltam elképzelni azt az élethelyzetet, mikor hirtelen felindulásból ingás faliórát akarok készíteni, s akkor majd milyen jól jön, hogy minden alkatrésze ott van valahol a pince mélyén készen, ez azonban - mint ahogy életemben annyi más sem - végül nem sikerült. Természetesen nem magával az elképzeléssel volt a baj, mert az még ment (amúgy is tipikus képzelgő vagyok), hanem csak nem tudtam megokolni, hogy mégis mi a csudának építenék faliórát. Mármint egy atomháború után valószínűleg az lenne a legkisebb bajom, hogy nem tudom mennyi az idő.

   Az inga szárát úgy kell az órához csatlakoztatni, hogy nyitásképp alul bedugjuk, aztán átvezetjük az őt meghajtó dróthurkon, majd a végét (lásd balra) beakasztjuk a forgáspontot jelentő hurokba. Ez még így leírva sem egyszerű! Vagyis nagyon is kell ide oldalra az a két korábban mutatott üvegablak.

   Míg a három közül az egyik lánc végén még megvolt az amúgy az órát felhúzó lemezhurok (mármint ennél fogva kell a súlyt felhúzni), addig a súlyhoz csatlakozó másik hurok már egyik láncon sem volt rajta. No nem mintha nem lenne miből tekernem egy dróthurkot...

   Nyitásképp egy kissé megbillentettem hátra és fel a Rádiótechnika évkönyveket, majd mint egy frappáns teherelosztó, alájuk dugtam egy füzetet, végül a kedvenc csavarhúzóm segítségével odatűztem a polchoz az órát.

   A helyválasztás már csak azért is szerencsétlen, mert a háttér annyira kaotikus, hogy az előlap és mutatók nélküli óra valósággal elveszik benne. Szó se róla, ez az állítás nálam szinte minden helyszínre igaz.

   Ha akartam volna, akkor sosem sikerül olyan képet lőnöm az óráról, amin az inga drótjára telepített súly (csoki, 3-as csavarok és 4-es anyák) épp elbújik a barna súly mögött.
   Ahogy itt álltam a hall közepén, s épp nagyban azon gondolkodtam, hogy vajon képes lennék-e aludni a rettenetes ketyegés közepette, hirtelen azon kaptam magam, hogy már fekszem is!
   Mielőtt elaludtam volna, még elmerengtem a pontosság kérdésén. Mármint azon, hogy azt mégis mivel lehetne beállítani. Fizikailag persze értem, hogy egyrészt az inga súlyával, másrészt a hosszával, no de mihez képest? Már valahol erősen félálomban azt sikerült kitalálnom, hogy készíteni kell egy a két kattanást egy frekvenciamérő számára emészthető jellé alakító áramkört (amire amúgy valószínűleg épp megfelel a millivoltmérő erősítője), aztán csak figyelni kell az impulzus szélességének hosszát.

   Mivel az óra működik, de kelleni nem igazán kell, nagyon nehéz volt a sorsáról döntenem. Mármint akár össze is rakhattam volna. Mivel szegénykét a lakásban már csak a ketyegése miatt sem tűrném meg, a pincébe nem kell, a telket pedig idén eladtuk, az óra utolsó mentsváraként az jutott eszembe, hogy kiszerelem a földszinten a lépcsőházba. Mivel olyan nincs, hogy a másik tizenkét lakó közül valaki bele ne kössön, akár csak a ketyegésébe is, mint ahogy megannyi másikat, úgy ezt az amúgy nagyszerű tervemet is feladtam.

   Épp mint ahogy azt is, hogy a farigcsálós cikkek között kihagyott hézagokat sorban fogom feltölteni. Mármint ezt a mai témát kénytelen voltam a sor végére tenni, pusztán azért, hogy ugyan ne kerüljön már a kakukkos óra elé. Máskor amúgy egyáltalán nem zavar az ilyesféle kavarodás, de most valahogy mégis sikerült megtennie.

   Miután a fiam megszemlélte a polcról lógó órát, de persze neki sem kellett (cserébe elvitte az UFO formájú mp3 lejátszós órát), a párom annak határán billegett, hogy átfesse-e az óra számlapját, vagy ne.

   Mikor Andi végül úgy döntött, hogy nem festi át, én már gyűrtem is össze a vékony bádoglemezt, nehogy még az óra elpusztítása közben felmerüljön valami, azt aljas módon megakadályozó tényező.

   Ez egy annyira félresikerült kép, hogy el kell mesélnem amit mutat. Mármint az óra oldalát alkotó üveglap és az óra háza közötti mintegy öt milliméteres szörnyű hézagot szerettem volna általa megmutatni. Bár az óra alulról amúgy is nyitott, de a mindkét oldali több centi hosszú fél centis résen úgy viszi be a huzat a port, meg persze a pókok is bemásznak, hogy ennek fényében az óra belsejének koszosságán tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni.

   Bár kezdetben úgy volt, hogy az óra fa alkatrészeiből holnap reggel meleg lesz (mármint beteszem őket a tűzbe), de az előlap - mint puszta faanyag - mégiscsak kegyelmet kapott, de csak mert ránézésre épp kijött belőle az a kerek falemez, amivel próbaképp a sloziban található egyik szellőzőnyílást kívántam elfedni.