A minap a pincéből végre fel, pontosabban szólva a lakásba visszahozott játékállat mozgató mechanikák bemutatásának még véletlenül sem azért nincs merszem nekiállni, mintha annyira bonyolult téma lenne, hanem azért nincs, mert ha végre újra kiürül a pult, akkor felkerül ide a Videoton receiver, ami ha nem lesz útban a hátam mögött, akkor odatámaszthatom a helyére a fürdőszobáról levett ajtót, s akkor már nincs mese, mosógépet kell szerelnem. Azt meg valamiért nagyon útálom! Márpedig január végéig nemhogy mindkét tétellel meg kell lennem, de még néhány másikkal is, különben sosem fogynak el a sorok a kép alján látható listáról. Mondjuk a lista még csak hagyján, hiszen holmi satírozás semmit sem jelent, azonban a mögöttük megbúvó tárgyak letudása már nagyon is sokat számít. Mármint részemről arra számítottam, hogy a szokásos félelmemnek köszönhetően (mármint annak, hogy jaj, már megint hogy le vagyok maradva), januárban úgy belehúzok, hogy annak akár még valami látszatja is lesz. Ehhez képest még csak az első 10 szétszedésen vagyok túl.

   A sárga cipősdoboz tartalma számomra nem azért ikonikus, mert el lett tervezve, hogy majd egyszer beleépülnek valamibe (mármint nem holmi dobozba, hanem plüssállatba), s abból a tervemből már biztosan nem lesz semmi, hanem azért, mert a sorban ez is egy olyan elpusztításra váró tétel, amire már hosszú évek óta mindig csak legyintek. Ezek valaha a hallban ültek a polcon, csak mikor már nem bírtam nézni a tömegüket, no meg épp nagyon kellett valami másra az általuk elfoglalt hely, akkor elcsomagoltam őket, majd levittem a pincébe, mondván majd egyszer, mikor már lent is fogytán lesz a hely, jól elpusztítom, vagy beépítem őket. Na most van az az egyszer!

   Hogy azzal is halasszam kicsit a dolgot, a dobozról letekert folpackot gyűrű formájúra tekertem, mondván így sokkalta jobban fog mutatni a szemetesben, mintha csak egy szokásos gombócot gyúrtam volna belőle.

   Ennél a képnél (még mikor készült) megálltam (no nem mintha a többinél nem tettem volna meg), majd megpróbáltam kitalálni (később felkutatni is), hogy ezeket az alkatrészeket mégis mikor csomagolhattam el. Ezzel a teljesen értelmetlen nézelődéssel olyan jól elment az idő, hogy én bizony előre láttam, hogy a mechanikák szétszedéséből a mai napon már biztosan nem lesz semmi.

   Mindössze három nap telt el, mire végre úgy éreztem, hogy most aztán már tényleg csinálni fogok valamit. Első lépésként ezeket a könyveket kell innen eltűntetnem, ami már csak azért sem lesz egyszerű feladat, mert ha még nem szkenneltem be őket, akkor ezt az eltüzelésük előtt még illene megtennem. Ezt a három műszaki témájú könyvet amúgy a tűzifás pincében találtam, az elektromos kéziszerszámok polcán, három vajsárga csempének támasztva. Mit ne mondjak, távoli álom még nálam a rend...
   Mivel a könyvek látványa még a maradék kedvemet is elvette, gondoltam felpörgetem magam némi mozgással. Nyitásképp begyújtottam a cserépkályhába (na ez mondjuk nem volt valami megerőltető feladat), majd mikor láttam, hogy már fogytán a szekrényben a fa, leszaladtam a pincébe egy szatyornyi tüzelőért. Mikor ezzel is megvoltam, s a tűzifa szekrénybe történő berakosgatása közben óvatlanul odalestem a naptárra (amúgy nem az érdekelt, hogy hányadika van, hanem az, hogy milyen nap), akkor kiderült, hogy pont ma kell takarítanom. Mármint a lépcsőházat, amihez a pincében tartott partvist épp az előbb felejtettem el felhozni. No de mit nekem újra leszaladni a pincébe, felhozni a partvist, meg persze egy újabb szatyornyi tüzelőt is.
   Ez amúgy szokott használni. Mármint ha háromszor lemegyek a pincébe, meg persze visszajövök egy-egy szatyornyi fával, az olyan jól átmozgat, hogy egyrészt egyből nem fázom (már ha előtte fáztam), másrészt keletkezik bennem valamiféle lendület, amit ha nem hagyok veszni, akkor bárhová elvihet. Most például annyira nem vitt sehová, hogy még a könyvek is kint maradtak az előszobában.

   Bár nagyon nem így kellett volna történnie, de aznap valamiért csak annyi lendületem keletkezett, hogy megnézegettem a polcon szétszedésre váró bigyókat, kicsit más sorrendben tettem őket vissza, majd miután anyám már megint alaposan megebédeltetett, már borultam is fel. Az ebéd utáni heverészés már megint olyan jól sikerült, hogy sem a könyvek nem jöttek be az előszobából, sem a képen látható játékmaradványokhoz nem nyúltam. Arról már nem is beszélve, hogy végül még a takarítás is elmaradt!
   Utóbbi amúgy annak volt köszönhető, hogy az egyik visszafekvés alkalmával elfelejtettem előre odatenni a párnát a hátam mögé, amit úgy orvosoltam, hogy fekvő helyzetből derékból előre hajolva félig felültem. Na ez az a mozdulatsor, amit az én rozzant derekammal nagyon kerülni kéne! Mivel úgy éreztem, hogy ha nekiállok mozogni (lépcsőház söprése), abból valószínűleg baj lesz, így a takarítás helyett valami elképesztő könnyedséggel választottam inkább a mozizást.

   Mivel ez már nem először történt, a megtekintett filmek száma (lásd a piros köröket és a megvastagított ikszeket) jócskán meghaladta a szétszedésekét. (vastagítások alatti vékony ikszek)
   Amúgy terveimhez képest nem állok rosszul, hiszen még csak január huszadika van, miközben az első 10 idei szétszedést már össze is hoztam. Mármint az idei évre azt terveztem el (meg persze egy csomó minden mást is), hogy minden hónapban szétszedek 10 valamit. Ha tartom a tempót, akkor év végére a már megemlített, de szét még nem szedett tételek számának le kell mennie 100 alá. Amennyiben ez tényleg sikerülne, az ugye egyrészt maga lenne a csoda, másrészt jövőre már alig maradna valami szétszednivalóm. Ehhez persze az is kell, hogy képes legyek magamat lomtalanításkor türtőztetni, ami mondjuk csak olyankor szokott sikerülni, ha szakad az eső, vagy - ég ne adja - beáll  derekam.

   Tapasztalatom szerint, mikor valamihez nagyon nincs kedvem, vagy egyszerűen csak lusta vagyok, azon úgy tudok segíteni, ha felosztom a témát egészen apró szeletekre. Most például a meglehetős tömegből ezt az egészen kicsi tételt vettem magam elé, mondván erről valószínűleg nem sok mindent fogok tudni írni, és még fényképezni se nagyon lesz rajta mit.

   Mivel a teleptartó formájú dobozból négy vezeték jön ki, majd ki kell találnom, hogy melyik kettő megy a hangszóróra, a maradék kettő pedig a működtető gombra. Már ha jól gondolom a dolgokat. Emlékezni persze már rég nem emlékszem rá, hogy melyik belső melyik plüssállatból származik, ebből kifolyólag természetesen arra sem, hogy valaha mit csinált.

   Tudjátok mit találtam az elemek helyétől balra eső részen? Semmit! Mármint ott csak a kapcsoló van. Vagyis ez csak egy beépített kapcsolóval ellátott teleptartó. Mondtam én, hogy nem lesz vele sok dolgom...

   Mire újra lett bennem annyi erő, hogy kitekerjem a három apró csavart, már megint másnap lett, ami azt vetíti előre, hogy szegény mosógépünk javítása újabb nappal tolódik odébb. Amúgy hiába jön balról műszerzsinórokon a tápfeszültség, az elektronika semmiféle életjelet sem mutat.

   Mivel a balra látható ónpöttyön kitűnően látszik, hogy abban nincs alkatrészláb, s amúgy a másik oldalról nézve valóban nincs, annyira beleéltem magam, hogy csak egy bekötési hibával állok szemben, hogy mikor kiderült mégsem, tisztára meg voltam sértődve.

   Mármint eljut a motorig a tápfeszültség, ami úgy lehetséges, hogy a panelen a motor lábának piros vezetéke nem egy puszta forrasztószemre lett ráforrasztva. Mármint hátulról van benne egy tranyó lába is.

   Mivel a múltkor úgy pofoztam ki egy bonctűt, hogy az a szokásosnál jóval vastagabb hegyet kapott, ami persze masszívabb is az eredetinél, így a motort azzal álltam neki kinyitni.

   Mármint kigörbítettem vele azt a két apró fület (lásd őket balra fent, s jobbra lent), melyek a motor házához fogták a hátlapot. Hogy a kommutátornak nem így kéne kinéznie, az kérlek evidencia.

   A motor javítása után már beindult a zsákbamacska mechanikája is. Egyik zseniális felhasználási ötletem a bejárati ajtóra történő rászerelés. Az excentert tartalmazó rész persze nem lenne rögzítve, hanem az szabadon pattogna az ajtó felületén, mikor valaki bezörget. Mint ahogy megannyi másik, úgy ebben az életemben már ez a nagyszerű ötletem sem fog megvalósulni.

   Mivel a két csupasz vezeték nem piros és fekete, elsőre azt gondoltam róluk, hogy valaha a hangszóró irányába tartottak. Amúgy persze nem, s a kettő közül a sárgábbik a pozitív pólus, amit valami csoda folytán egyből eltaláltam.

   Kibontva sem mutat jobban, mint még becsomagolva tette. A karja amúgy azért lett olyan hosszú, mert mérgemben (mikor belém akadt) kiegyenesítettem. A balra látható kupak eredetileg a mára már ki tudja miféle jószág fejéhez csatlakozott.

   Hogy nem fogom megjavítani, és még csak a mechanika alkatrészeit sem teszem el, abban azért vagyok egészen biztos, mert ami csak mozog, az mind vastagon be lett kenve vazelinnel.
   A jobbra kilógó tengely amúgy eredetileg úgy mozgatta a fejet, hogy a kilógó vége ferde volt, s miközben forgott, a ráhúzott kupak körözve mozgatta a fejet.

   Ezen a videón épp csak a lényeg, vagyis amit mutatni szerettem volna, az nem jött át! Mármint ha rányomom a hangszórót az asztalon található lyukra, akkor, mivel megszűnik a hangszóró eleje és háta közötti akusztikus rövidzár, megjönnek a mélyebb hangok, melyeket a kamera mikrofonja persze nem vett fel.

   Bár tervbe vettem, de egy valódi hangfalat már nem kötöttem rá, épp csak a próbahangszórómat. Mármint azért, hogy halljam, megtenné-e ajtócsengőnek. Jelentem igen, bőven van benne annyi kraft, hogy kitörje tőle az embert a frász.

   Először felraktam a sárga dobozt a pultra, majd leszedtem, majd leszedtem a még megmaradt játékbelsőket, aztán feltettem. Mit ne mondjak, ezt a napot sem a határozottságom jellemezte...

   Végül sikerült úgy döntenem, hogy haladok tovább, egyre csak azt mormolva magam elé, hogy na még egyet, na még egyet, hátha ennek hatására valami csoda folytán egyszer csak eljutok a projekt végéig.

   Mármint így külön panelen, amiben igen nagy valószínűséggel az az okosság, hogy miközben az alap panel minden játék esetében azonos, a hangokat tartalmazó csipből azt ültetik bele, ami a célország nyelvén szól. Majd mindjárt megmutatom, hogy miről beszélek.

   Mikor már majdnem beszórtam az alkatrészeket a többi közé, eszembe jutott a még működőképes motor, valamint az is, hogy az amúgy szakadt hangszóró helyett rákössek egy másikat. Célszerűen azt, amelyiket épp az előbb termeltem ki a másik dobozból.

   Rákötöttem inkább a panelra az előbb kitermelt hangszórót. Erről beszéltem az előbb, hogy milyen nyelven beszél. Mármint ez az elektronika nem zenél, csak beszél, azt meg ugye - hogy eladható legyen - a célország nyelvén illik tennie.

   Bár szó sem volt róla, hogy még ez is elém kerül, végül mégiscsak odanyúltam érte, mondván ha holnapra hagyom, akkor lehet, hogy a két különféle belsőhöz már nem lesz kedvem. Vagy ami még ennél is valószínűbb, már megint csak egyet lépek, mire fel szegény mosógépünk tényleg sosem lesz megjavítva.

   Bár elemet nem, és még csak érintkezőket sem, egy kiszáradt molylepkét azért találtam a sosem használt teleptartóban. Mármint bár a lehetőség megvolna rá, az elemek nem magába a mozgató mechanikába kerültek, hanem egy attól különálló teleptartóba, ami mára persze már rég nincs meg. Vagy ha mégis, akkor időközben nagyon eltettem valahová...

   Ezt le kellene csupaszítanom, majd hátha kell majd valamire alapon úgy kéne eltennem, hogy egy esetleges igény esetén előkeríthető legyen. Ebből amúgy igen nagy valószínűséggel a pincei paneles fiókban történő elhelyezés lesz. Már ha hajlandó leszek végre elpakolni előle a lomokat...

   Mondhatnám, hogy szépen haladok, csakhogy a valóságban két semmittevéssel töltött nap telt el. Az mondjuk igaz, hogy épp tél volt, vagyis volt némi okom a téli álmot alvásra, de amit ezen címszóval műveltem, az azért már tényleg túlment az elfogadhatóság határán. Mármint jó ha napi néhány órát talpon voltam, egyébként aludtam, vagy moziztam, vagy csak úgy egyszerűen döglöttem.

   Még annak sem sikerült felráznia, hogy tegnap végre esett egy kis hó, mire fel már rohantam is lefelé sózni, hogy fogyjon. Mármint az útszóró só szintje annyira le, hogy végre beleférjen a készlet a direkt számára épített útszóró sós szekrénybe.

   A sárga dobozt a szemétbe kerülő alkatrészeknek már le is vettem. Ez a nyitóművelet amúgy két nappal ezelőtt is megtörtént, csak akkor a dobozt meglepően gyorsan vissza is raktam, most viszont már nem fogom, különben tényleg megcsúszok a dolgaimmal. Mármint jövő hétre annyi mindent terveztem be, hogy szó szerintem nem is értem, az ágyon tunyán heverészés közben hogyan gondolhattam, hogy lesz bennem hozzájuk elég energia.

   A vegyes alkatrészes dobozért azért nyúltam le, mert a mechanikát hajtó motor tengelyéről hiányzott az ékszíjtárcsa, amit a minap kitermelt motorról kívánok lecsenni, ami ugye szerencsére még ott van felül.

   Egy kicsit ugyan ferdén fut a szíj, ez azonban nem fog gondot okozni. Mármint én csak annyit szeretnék elérni, hogy lássuk lépegetni a mechanikát, aztán tőlem akár le is ugorhat a szíj a helyéről, csak addig bírja ki, míg a felvételt elkészítem.

   Nem én kötöttem rá fordítva a motorra a tápfeszültséget (lásd a piros, vagyis a pluszt hozó krokodilcsipeszt az elkó negatív lábán), hanem az elkó lett fordítva beforrasztva. Már ha csak nem 0,6 voltról, vagyis a dióda nyitófeszültségéről akarták járatni a motort.

   Ez szerintem nemcsak, hogy kínai gyártmány, de még beszélni is csak azon a nyelven tud. Lépegetni persze már rég nem, de majd én mindjárt jól beleműtök az agyába!

   A másik mechanikában visszacsavarozott idom itt is le van törve. Én mondjuk kevésbé, hiszen már tudom (épp az előbb láttam), hogy a problémát egy méretes csavar simán megoldja.

   Lekaptam az akasztóról egy második műszerzsinórt, majd azt is rákötöttem a tápegységre. Mármint azért, hogy megversenyeztethessem egymással a két birodalmi lépegetőt.

   Én meg azzal küzdök, hogy rávegyem magam a maradványok kidobására. Mivel ez nem sikerült, így ha rendet akarok vágni a lomkupacban, akkor nagyon neki kell veselkednem a feladatnak.
   Miközben a sárga doboz tartalma egyértelműen a ház előtti sárga kukába lesz beborítva, addig a doboz mérete a jobbra látható, nincs őket szívem kidobni státuszú alkatrészek tárolására túlméretes. Vagyis mindenképp kell egy kisebb, pláne fedeles doboz.

   Miközben az ülőpárna helye a polc tetején van, a Videoton tuner végre felkerül az asztal pultjára. Ahogy ezt ilyen szépen elgondoltam, azonnal valami sokkalta egyszerűbben eltehetőt választottam.

   Aztán persze feltettem a helyére a rádiót is. Ez mondjuk csak addig lesz a helye, míg közelebbről meg nem mutatom, aztán már megy is lefelé a pincébe! Mikor eszembe jutott, hogy ott is van belőle egy, és még egy erősítő nélküli változat is akad a polcon, akkor abban a szent pillanatban megígértem magamnak, hogy ha sikerül feltámasztanom a mosógépet, akkor a következő feldolgozott tétel már tényleg ez a rádió lesz.

   Majd odavettem magam elé a számlálót, mondván erre is vetek egy pillantást, mielőtt megindulnék a pince irányába. Ezzel az apró, ráadásul még csak nem is különösebben bonyolult mechanikával amúgy az a bajom, hogy bár a működését viszonylag jól átlátom, arra azonban nem jöttem rá, hogy miért nem nullázódik jól. Mármint nullázás után gyakran nem indul el. Valaha persze jó volt, csak valami elmozdulhatott benne. No meg ahogy szegénykém kinéz, mindenképp ráfér egy kevéske törődés. Apukám méhsejt tekercselő gépe amúgy még ennél is cefetebbül mutat, amit persze majd szintén fel kell újítanom. Mármint nem kényszeresen (amúgy lehet, hogy úgy is), hanem csak ha tényleg használni szeretném.

   Mikor már majdnem megindultam lefelé, már csak a mosógép miatt is beugrott, hogy az amúgy mosott ruhák hordozására szolgáló piros kosár alján még mindig ott hevernek a minap szétbarmolt háromágú lámpa maradványai, mire fel azt találtam ki, hogy azokat majd a sárga dobozban fogom a pincébe levinni, valamint valószínűleg odalent tárolni is. Már ha csak nem állok neki a rendcsinálásnak, aminek valószínűsége mondhatni igencsak csekély.

   Bár nem tűnik úgy, mintha fogyott volna, sőt, egyenesen mintha több lenne (mármint az útszóró só), ez azonban csak azért tűnik így, mert a képen látható nagy fehér vödör újra lett töltve. Még legalább három havazás kell, s már el is tűnt a bontott só! Álmodozik valódi havas télről a szerző, amúgy már hosszú évek óta.

   A lomos pincében nemhogy egy, de egyenesen mindenfelé rózsaszín dobozok találhatók! Valamint a polcok elé rámolva egy olyan vastag réteg rendetlenség, hogy azok tartalma már nem is látszik! Hogy ebből hogy fogok jól kijönni...

   Mikor megláttam az átlátszó üres dobozt, nemcsak azt kívántam magammal ragadni, de egyben egy biankó címkét is, amit amúgy magában a rózsaszín dobozban vittem fel, nehogy elhagyjam, vagy összegyűrjem. Hogy a címke szükségessége eszembe jutott, annak annyira megörültem, hogy az átlátszó dobozról teljesen elfelejtkeztem. Majd mindjárt megmutatom, hogy mire kell.

   Csak előbb még átrendezem a dolgokat a dobozok között. A hosszabbító amúgy azért került a Videoton tuner elé, nehogy holnap véletlenül a mosógép helyett arra mozduljak rá. Már csak ennek felmerüléséből is látszik, hogy a mosógépszerelés tekintetében mekkora lelkesedéssel rendelkezem.

   Azt viszont komolyan nehezményeztem, hogy mikor már majdnem megindultam a dobozokkal a pince irányába, akkor anyám egyből kiszólt a konyhából, hogy már ne nagyon menjek sehova, mert az ebéd már tálalva van.

   Nos erre, mármint a palántázó dobozukból kitörni készülő paprikákra kellett volna a pincében látott átlátszó doboz. Mérgemben, hogy a kajakómától már megint alig állok a lábamon, elkezdtem keresni a problémára valami annyira egyszerű megoldást, amiért még csak a pincébe sem kell lemennem.