Erről a valamiről, bár emlékeztem rá, hogy van, arra viszont már nem, hogy honnan. Ez később megváltozhat, ha valami csoda folytán megtalálom azt a cikket, melyben még valamikor rengeteg évvel ezelőtt hivatkoztam rá. Most csak annyi dereng róla, mintha a bicikli csomagtartóján jött volna haza, az viszont már nem, hogy honnan. Mármint lehet, hogy vettem, mint ahogy az is, hogy találtam.

   Ez a rettenetes vastag porréteg biztosan nem nálunk került rá. Mármint a miénk is egy poros lakás, csakhogy ez a panel emlékeim mindig is a pincében lakott. Ha erre egy korábbi kép rácáfol, az sem fog földhöz vágni, mert már rég tudok az emlékezetemben tátongó lyukakról. A pincében meg azért nem porosodhatott be ennyire, mert ott ugye még ha van is ekkora por, az nem ilyenforma szöszökből áll.

   Miközben a 904-7924960 számsorra nulla találatot kaptam, a  Трансформатор ПЭВ-2 már adott releváns találatot, azonban egyik trafónak sem volt ilyen fura zárt formája, a tekercsadatokból pedig nem tudtam visszakövetkeztetni, hogy mi ez. Mármint kimenő, vagy hálózati trafó.

   Amennyiben a címke a másik oldalra került volna, akkor az egyes tekercseket egyből hozzá lehetne rendelni a trafó lábaihoz. A feszültség amúgy a legkisebb menetszámú tekercset táplálja. Vagyis ez a trafó felfelé transzformál. Mérés nélkül, pusztán logikai alapon, a másik trafó szolgáltatja a fűtőfeszültséget, ez pedig azt feltranszformálva az anódfeszültséget. Ez ugyan járható út, de attól még minimum fura megoldás.

   A 65 menetre 6,3 V-ot adva, tíz menet / volt jön ki, ami egy ekkorka trafónál úgy nagyjából helyes értéknek tűnik. Épp mint ahogy az is, ha a 65 menet valaha egy hangszóróhoz tartozott, míg a 2x2.000 egy-egy elektroncsőhöz. Míg hálózati trafóként a 2x2.000 menet nem stimmel (mint primer tekercs), addig push-pull kimenőtrafóként maga a trafó mérete. Mármint ez a trafó ahhoz szerintem kicsi, hogy két cső tolja bele az energiát. Ha csak nem valami telepes készülék trafója volt.

   A felépített kapcsolást bár vissza nem rajzolva, de attól még valamennyire átnézve, az a számomra meglepő dolog derült ki, hogy az anódfeszültségnek sem szűrése, sem egyenirányítása nincs.

   Bár az anódfeszültség szűrésére szolgáló elkót nem találtam, de az a hosszúkás fekete valami esetleg lehet dióda. Mármint a szovjet pajtásoknak nagyon is voltak a megszokottól teljesen elütő formájú alkatrészeik. Ebben az összeállításban meg ugye elég sok szovjet alkatrész található.

   Mivel feszültség alá helyezni nem mertem (már csak a rengeteg leszakadt vezeték és alkatrészláb miatt sem), előkaptam a pákát, majd mivel egyben nem kellett (már csak azért sem, mert ugye nem derült ki, hogy mégis mi ez), apróra szétcsaptam.

   A forgókondenzátor a por leseprése, majd a porcicák kicsipeszelése után is ugyanúgy serceg. Mármint valahol összeérnek a lemezei. Mikor majd olyan kedvem lesz, akkor lehet, hogy nekiugrok és megjavítom. Hogy ezen felül is mennyi ilyen rettentő felelőtlen ígéretem van? Hol tudok én addig elszámolni...

   Ehhez képest pusztakézzel simítottam ki az amúgy kettes alumínium lemezt, miközben még csak nem is erőlködtem! Vagyis ez a lemez még véletlenül sem azért görbült el, mert a sorstól hatalmas pofonokat kapott, hanem mert valami egészen valószínűtlenül puha. Szó szerint csak azért nem tekertem belőle egy csövet, mert ugye hátha egyszer még kelleni fog valamire.

   Mikor a lemezt az előszobába kitettem, csak legyintettem egyet, mondván a rengeteg kacattal a pincébe történő lemenésnek már amúgy is itt volt az ideje. Hogy ez csak néhány nap múlva történt meg, az mostanában valamiért annyira jellemző rám, hogy a lustaságom nem győzöm ráfogni a tavaszi fáradtságra.

   Hogy egy hálózati trafóra nem 230, hanem csak 24 V-ot kötök (jelen esetben a labortápom váltóáramú pákakimenetéről), az azért ügyes trükk, mert így a trafó minden egyes kimeneti feszültsége a tizedére esik. Ez egyrészt azért jó, mert így nem vág agyon mondjuk az anódfeszültség, másrészt nyugodtan méregethetem a trafó kivezetéseit, épp csak tizedannyit fog mutatni a műszer, mintha a trafó 230 V-ról lenne járatva.

   Bár a labortáp pákakimenete 23 helyett 28 V-ot ad, a trafó eredeti feszültsége ettől még bőven megsaccolható. Ha pontos bemeneti feszültséget szeretnék, az sem veszett ügy, csak akkor apukám állítható kimeneti feszültségű pákatrafóját kellene használnom, ami egy kissé (jobbra és lefelé fél méterrel) messzebb van.

   Ami számomra azért volt meglepő, mert a 6AQ5-ös csőnek amúgy 6,3 V-ot igénylő fűtőszála van. Ez így csak akkor működhetett, ha az üzemeltetés helyén nem 220, hanem 110 V-os feszültségű volt a hálózat. Azt meg ugye még valamikor a 60-as években felszámolták. Azt persze nem tudom, hogy ez az izé mikori.

   Hogy biztos legyek a dolgomban (mármint abban, hogy a trafó csak úgy magától nem ég le), tesztelés képpen járattam egy darabig, nehogy az legyen, hogy ráírtam a feszültségét, aztán mikor egyszer majd kell valamire egy 14 V-os trafó, akkor derüljön ki, hogy csak úgy magától, mármint terhelés nélkül is leég.

   Bár elmerengtem rajta, hogy mi lenne ha azonnal nekiállnék az alkatrészeket visszaépíteni, meg persze össze is állítani belőlük valami működő kapcsolást, ez azonban annyira nem volt komoly terv, hogy természetesen nem lett belőle semmi.
   Hogy mi lehetett az eredeti kapcsolás? Feltételezve egy időközben már kitermelt diódát és egy az anódfeszültséget szűrő elkót, lehetett akár rádió, akár jelgenerátor. Míg a rádiónak szerintem az mond ellent, hogy az összeállításban nem volt se föld, se antenna, se kimeneti csatlakozás, addig a jelgenerátornak az, hogy ahhoz ennél azért komolyabb (értsd masszívabb) felépítés kell, különben annyi a stabilitásnak.

   A piros vezetékeknek végül nem azért kegyelmeztem meg, mert annyira lágyszívű vagyok (más források szerint az agyam az ami lágy), hanem mert mikor odaértem, hogy le akartam őket a trafóról forrasztani, addigra már annyira kihűlt a korábban kikapcsolt páka, hogy nem olvasztotta meg az ónt. A pákatrafóig lehajolni pedig úgy ítéltem meg, hogy már túl nagy fáradság lenne.

   Bár szét azért nem szedtem (ami amúgy erősen ráférne), de egy újabb alapos takarítás, valamint az állórész egyik szélső lemezének megigazítása után megszűnt a súrlódó hang, meg persze az időnkénti rövidzár is, amit a multiméter a veszett csipogás abbahagyásával jelzett.

   Miközben az általam épített próbasasszi a pince mélyére került (megjegyzem talán örökre), az idegen építésű társának alkatrészei egy a lakásban rejtegetett rádióépítős dobozba. Hogy mikorra lesz ezekből valami (már ha lesz egyáltalán), az most még annyira a jövő zenéje, hogy erről inkább nem is nyilatkozom...