Persze idővel a gázgyújtó is elém került. Ez a mondat jelen esetben nemcsak úgy értendő, hogy a csoki bezabálása után, hanem úgy is, hogy miközben ezt a gyújtót a 1193-as cikkben megemlítettem (csak akkor még nem volt készleten), idővel egyszer csak ott volt előttem a piacon. A gázgyújtót, s egyben a nagyszerű alkalmat is megragadva, már túrtam is elő a farzsebemből a háromszáz forintot.

   A kép "iszonyú" címe nem annyira a gázgyújtó formájára utal, mint inkább arra a jelenségre, hogy a zöld gomb megnyomása után a rácson belül valami iszonyú szikrázás tapasztalható. Hogy a jelenség nem tart sokáig (mármint a gázgyújtó működőképes állapota), azt már csak az a tény is kiválóan igazolja, hogy az a gázgyújtó ami nekünk volt, meglepően gyorsan redukálódott a hálózati kábelre.

   A forma ha szépnek épp nem is nevezhető, de egy gázgyújtónak azért bőven megteszi. A jobbra látható törésgátló felirata szerint akár 127, akár 220 V-os hálózatról üzemeltethető. Ez azért lehetséges, mert ez a készülék úgy működik, hogy a beépített elektromágnes a saját feszültségét szaggatja meg. Gyakorlatilag olyan, mint mondjuk egy csengő, csak nemhogy harang nincs rajta, mint mondjuk a zümmer esetében, de még csak rezgőnyelve sincs, hiszen jelen esetben a lényeg nem a hangon, hanem a szikrázáson van.

   A készülék ára 1982-ben 1 rubel 25 kopejka volt. Hogy a magyar boltokban nem lehetett kapni (csak az úgynevezett KGST piacokon), az már csak azért is biztos, mert ez a kis szörnyszülött életvédelmi szempontból szerintem semmiféle magyar szabványnak sem felel meg.

   Az ugyan igaz, hogy a külső fém részei el vannak szigetelve a belsőktől, annyira azonban már nem, hogy az biztonságosnak legyen minősíthető. A jobbra kiálló rész amúgy csak egy puszta akasztó.

   Mivel a villásdugó szerelhető, pláne lapos, vagyis a mai aljzatokba is bedugható, így ez a része valószínűleg túléli a napot. Már úgy értem, hogy a gázgyújtó többi része - terveim szerint legalábbis - mindössze néhány percen belül megsemmisül.

   Miután a hatalmas szikrákon kellőképp kicsodálkoztam magam, majd elővettem a kamerát, hogy a kék villámokat megörökítsem, a gázgyújtó már csak fele annyira szikrázott. Ez még nem lett volna baj, hiszen már eleve terveztem az elpusztítását, de az a szag amit szikrázás közben árasztott, az valami rettenetes volt! Ráadásul nem is szikra, vagy égett drótszag volt, hanem valami szigetelésé.
   A szikrák eredeti erőssége nemhogy a gázt be tudta gyújtani, de szerintem még egy kisebb energiaigényű ételt is meg lehetett volna rajta főzni! Ez persze csak a tőlem megszokott túlzás...

   A szikrákat a jobbra látható kontaktus szolgáltatja, mikor a gázgyújtó nyelében lévő elektromágnes a kép közepén vízszintesen átvonuló rudat elhúzza a rézből készült csavartól, ezzel szakítva meg a saját áramkörét. Vagyis míg a hálózati feszültség egyik fele a külső íven van, addig a másik fele a belső rúdon, épp csak sorba van vele kötve egy tekercs. Ettől persze a konstrukció még mindig bőven az életveszélyes kategóriába tartozik.

   Miközben egy korábbi képen a számok még egy sorban álltak, addig ezen a fotón már ívesek, ami attól van, hogy a doboz hőre lágyuló műanyaga a benne épp nagyban elolvadni készülő tekercstől meglágyult. Épp mint a szerző agya is, hogy a gázt mindössze egyetlen pillanat alatt begyújtani képes gázgyújtó gombját olyan hosszú ideig nyomta, hogy a készülék végül tönkrement.

   Amin annak fényében igazán nincs mit csodálkozni, hogy a vezetékvégek hozzá vannak forrasztva az érintkezőkhöz. Amúgy ha más óvintézkedést nem is, de az oroszok legalább annyit megtettek, hogy a nyomógomb a hálózat mindkét ágát leválasztja.