Nos azért, mert a mindent tudó táblázatom szerint egyszer (amúgy kétszer) már ezt a tételt is megemlítettem, s ha már egyszer valami csoda folytán elém került, akkor a lehetőséget kényszeresen ragadtam meg. Ez már csak azért is helyes döntés volt (hát persze, hogy az...), mert a ma bemutatásra kerülő lámpából mára már csak nagyon kevés példány maradhatott. Épp mint ahogy a múló idővel egyre kevesebb esélyem is, hogy egy ilyen lámpa újra elém kerüljön.
   A lista szerinti Kashtan magnóval az a baj, hogy az egy szó szerint nagyon nehéz tétel, miközben az egy ceruzaelemes elemlámpáról nem tudom, hogy jelenleg hol van. A kieséses verseny a hangszóróknak nem lenne komoly feladat, amennyiben hozzáférnék a pincei asztalomhoz, valamint a polcok közötti folyosó járható lenne. A Kometa 201-es orsós magnó még a Kashtan társánál is nehezebb, míg a kicsi daxli szerű rádiót a múltkor már elővettem, csak aztán vagy rápakoltam, vagy visszadugtam a polcba.
   Mivel az adott időpontban ez a lista még annyira hosszú volt, hogy szó szerint több évre való szétszednivalót tartalmazott, úgy lett volna az igazi, ha nem azzal szórakoztatom magam, hogy egyre újabb és újabb tételeket veszek hozzá (most speciel nem, hiszen egy már megemlített, épp csak készleten nem lévő valamit vettem), hanem inkább a meglévő alanyokat pusztítom. No de a kihagyhatatlan lehetőség - már csak a neve miatt is - tényleg kihagyhatatlan.

   Mivel a lámpa neve MY DAY, vagyis az én napom, ez azonban angolul van, miközben a lámpa csehszlovák gyártmány, így nem képezheti vita tárgyát, hogy ez egy úgynevezett exportkivitel.
   Jelen kép kapcsán még azt említeném meg, hogy részemről a lámpavégi kupakon látható arcot nem tudom úgy nézni, hogy az ne mutasson furán. Azt persze látom, hogy az egy napocska, de hogy áll már a szeme meg a szája?

   Íme a lámpát bekapcsoló gomb. Mivel mikor ez a lámpa készült, akkor még nem a műanyag világ dívott, hanem a "vas és az acél országa vagyunk", így a lámpa alkatrészeinek zöme vas. Aminek rugóznia kell, az persze acél vagy rugóbronz, aminek szigetelnie, az pedig úgy tűnik, hogy keménypapír, vagy papírbakelit.

   Miközben a lámpafejen látható barnaság a lámpa eredeti bordó színe, addig a lámpatesten látható, az eredeti festésre nagyon hasonlító barnaság egyszerűen csak rozsda. Az én ugyanilyen gyermekkori lámpám amúgy nem bordó volt, hanem zöld színű.

   Valaha ami alkatrésznek átlátszónak kellett lennie, az üvegből készült, nem pedig műanyagból. No nem mintha szidnám a műanyag világot... Pláne azért sem teszem, mert az ugye kevésbé törékeny, mint az üveg. Ami még a műanyagban előnyös, hogy az üveggel ellentétben azt az anyagot meg tudom munkálni.

   Mikor még nem optimalizáltak agyon mindent, mármint anyagfelhasználásra, akkor ha két felület közé kellett egy harmadik anyagdarab, akkor nem spóroltak vele. Ez annyira így volt, hogy a góliátelemes elemlámpában egy ennél kétszerte nagyobb rugó volt.

   Az elemlámpa fénycsóvájának fókuszát ezzel az egyszerű megoldással lehetett állítani. Mármint azzal, hogy a ferde rés segítségével, meg persze némi tekeréssel változott a foncsor izzóhoz képesti pozíciója.

   Mármint ha körben felhajtogatnám a kartonpapírt a lámpa fém testéhez odafogó lemezfüleket, a lámpából akkor sem igazán látnánk többet. Mondjuk ha a lámpatest csövét hajtogatnám szét, akkor igen, csakhogy az a lámpa halálával járna.

   Ami amúgy manapság így néz ki, s belül két hagyományos elemcellát tartalmaz. Míg mifelénk valaha ezt így árulták, mármint egy papírcsővel összefogatva a két elemet (például az UE100-as konverterbe is ilyen kellett), addig a szovjetunióban R10 név alatt fele ekkora darabokként is lehetett kapni. Ebben azért vagyok egészen biztos, mert mikor apukám valami oktatási kiállításon a szovjetunióban járt, hozott nekem egy összeszerelős, teljesen élethű T34-es tankot, ami hat darab, amúgy két hármas csoportba fogott R10-es elemről üzemelt.

   Mikor abba belegondoltam, hogy ha szétszedném, akkor össze valószínűleg már nem szerelném, s mivel a maradványait biztosan kidobnám, így ez a lámpa sem egyben, sem darabokban nem foglalná az egyre csak fogyó helyet, egy kicsit ugyan rezgett a léc, de a végén - ahogy sajnos túl sűrűn szokott - ismét győzött a lustaság.

   Döntésemet megindokolandó, olyanokat találtam ki, hogy miközben a lámpafej elejéről az üveget odafogó peremet épp nagy lelkesen feszegetem, az üveg biztosan eltörne, s elvágná az ujjamat. Te, hogy ez a lehetőség engem máskor mennyire nem szokott visszatartani semmitől...

   Az apró kapcsolónak valaha három nem különösebben határozott állása volt. Míg hátrahúzva kikapcsolta a fényt, addig előretolva be. A középső állásban pedig meg lehetett nyomni a gombot, amivel villogtatni lehetett a fényt. (morze)

   Bár a lámpa első nekifutásra csak a hall polcáig jutott, de mivel épp rendezkedős kedvemben voltam, még egy hét sem kellett hozzá, hogy a lomos pincei szerszámos fiókba kerüljön. Amúgy fel lehetne támasztani. Már úgy értem, hogy - ránézésre legalábbis - passzol a lámpába a 18650-es fazonú akkumulátor. Mivel az akkus fúró akkupakkjának felújítása kapcsán (azzal a projekttel is mikor leszek meg...) épp elő fog belőle kerülni három példány, így azt mondanám, hogy bármi megtörténhet...