Jelen cikk alanya a jobbra lent látható fehér cipő lett volna, csak az adott napon annyira le voltam lassulva, hogy mire rájöttem, hogy amit látok, az tulajdonképpen egy szétszedés, csak nem én követem el, addigra már rég nem volt mit fényképezni. Már úgy értem, hogy a párom ült az előszobában, s épp nagyban a cipős szekrény tartalmát válogatta át, mikor próbaképpen, hogy még masszív-e, megtörte a fehér cipőmet. Mármint szó szerint megtörte, mert a fehér cipő talpa a hajlítás hatására nemhogy elrepedt, de ráadásul még le is vált! Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy épp ebben a cipőben jártam (mármint ez egy régi kép), hanem úgy, hogy a cipő talpa a szekrényben ücsörgés közben szép lassan elöregedett. Néhány év elteltével a balra lent látható melóscipő talpa is elkezdte feladni a kontinuitást.

   Tette ezt annyira, hogy jártomban keltemben, amerre csak megfordultam, a cipő talpa mindenütt hagyott magából hol kisebb, hol nagyobb darabokat. Ez például a földszinti kisasztal a lépcsőházban, egy nagyobb darab cipőtalppal díszítve. Erre az asztalkára amúgy azért álltam fel, hogy le tudjam törölni a villanyóra szekrényének tetejét, mert arrafelé már igencsak rég járattam meg a porrongyot.

   Miután a ház körül használt cipőt lecseréltem (lásd jobbra lent), a széteséséről azonban nem készítettem képsort, mondhatni következő jelentkezőként az utcai cipő talpa is megadta magát. (lásd balra lent) Vagyis az élet a folyton felbukkanó alanyokkal szinte kikövetelte, hogy írjak egy cipő témájú szétszedtem cikket.

   Hogy ma (valószínűleg csak valamikor ebéd után) le fogok menni a pincébe, az már csak azért is evidencia, mert az utóbbi idők lazításainak következményeként az előszobában már nagyon felgyűltek a pince irányába tartó kacatok.

   Ezek itt a minap elbontott Maxxtro hangfalpáros maradványai, melyeknek bár nagyszerű helyük van ebben a direkt számukra vásárolt dobozban, csakhogy magát a dobozt a szobában még nincs hová odatennem.

   Hogy a fényképezőgépeket tartalmazó doboz tetején a születőfélben lévő (hát persze...) minimál koncepciós monitorcélú erősítő alkatrészei nincsenek jó helyen, azt természetesen magam is látom, csakhogy az adott időpontban a hallban még sehol másutt nem akadt számukra hely. Már úgy értem, hogy mire ez a cipős cikk megjelenik, addigra reményeim szerint letudok egy csomó olyan kacatot, melyek a hallból eltűnvén, a polcokon meglehetős mennyiségű helyet fognak hagyni maguk után. Ezt az állapotot de várom már...

   Bár eredetileg úgy volt, hogy a hangfal dobozának előlapjai a kukába kerülnek, végül kegyelmet kapnak, de csak mert úgy gondoltam, hogy ha idővel igény lesz rá, akkor kényelmesebb lesz róla méretet venni. Mármint egy másik, a céljaimnak jobban, illetve egyáltalán megfelelő előlap legyártásához.
   Hogy az amúgy apró dobozt így egyben a pincében annak ellenére nem lesz hová letennem, hogy az utóbbi időben már sikerült elbontanom néhány nagyobb méretű kacatot (lapostévé, Compaq PC, Tesla B90, fura talpas monitor) azt a tényt legalább annyira sajnálom (konkrétan nagyon), mint amennyire így van. Hogy mi minden vár még odalent elbontásra, hogy legyen végre némi mozgásterem, azt felsorolni bár az egyik kedvenc szokásom, most azonban nem teszem meg.

   Mikor a minap azon töprengtem, hogy mivel tudnám a paprikapalánták szárát a szekrényvázból kimentett csőhöz úgy kikötni, hogy a kötöző felületének durvasága a növényi szárakban ne tegyen kárt, szóval akkor, mivel spárgát nem találtam, az amúgy kissé már foszlásnak indult cipőfűző tűnt a legjobb választásnak.

   Hogy mikor indulok a pincébe, akkorra már ez is meglegyen, folpackba tekertem a Ganz műszert. Erre a lépésre már csak azért is szükség volt, hogy ha összefogom őket, akkor a cipőtől a frissen mosott műszer ne legyen újra koszos.

   Hogy a műszert csak úgy egyszerűen felkapom, majd a cipővel együtt lesétálok vele a pincébe, az hiába volt egy nagyon egyszerű feladat, amolyan kicsit mozgós, de semmi megerőltetőt nem csinálós, ahogy azt már csak szoktam, én bizony még ezt is hosszú napokig halogattam.

   Bár alapvetően a műszer előszobából történő eltűntetése volt a cél, ha már lehoztam, jött vele a cipő is, de csak hogy azzal az apró részfeladattal is meglegyek. Nyitásképp egy mocskos billentyűzetre esett a tekintetem, majd mikor a polcos szélén a még szintén bemutatatlan piros fúrógépet is megláttam, épp csak egy villanásnyi idő kellett hozzá, hogy menten a másik pincében találjam magam.

   No nem mintha ideát nagyobb rend fogadott volna... A két kisebb műszert és a processzor hűtőbordáját azért nem tudtam a helyére tenni, mert sem a műszeres, sem a hűtőbordás dobozhoz nem fértem oda.

   Mivel valami apróságokat tartalmazó dobozt már a múltkor sem volt mibe kiborítanom, azt mondtam magamnak, hogy ha már egyszer lejöttem, legyen meg ez is alapon, nekiállok a már ki tudja mióta nem látott kék tepsi felkutatásának, amit ezután a lomos pincében fogok tartani. A keresett tálca végül az útszóró sós pincéből került elő, a szekrény tetejéről, ahol is a sós és a fagyis vödrök között egy fehér társával szolgált amolyan oktalan elválasztásul. Itt is mekkora már a rend...

   Mikor az ajtóban az Orion 449-es rádió oldalán elhelyezett, nagyon úgy néz ki, hogy az elbontására már nagyon váró öregecske Junoszty tévét, meg a székemen ücsörgő három középmechanikás videót megláttam, mely boncolásra váró tárgyak látványa még azt a maradék munkakedvemet is elvette, menten úgy éreztem, hogy valamit most azonnal szét kell csapnom!

   Hanem azért, hogy építőelemeire bontsam a piacon vásárolt billentyűzetet. Ez most nem rombolás lesz, hanem csak egy szokásos nagymosás, mert szegénykém annyira koszos, hogy azt szinte már nézni is fáj, hozzányúlni a gombokhoz pedig már egyenesen undorító.
   Ahogy itt álltam, s már épp kezdtem volna magamra büszke lenni, hogy milyen szépen beraktam a helyére a tüzelőt, miközben még a rendetlenség sem harapózott el, egyszer csak kiszúrtam a sámlik között elhelyezett dobozokat. Míg az alsó fedeles felújításra vár, addig a felső elhelyezésre. Az ugyan igaz, hogy most épp nagyon is jól jönne a szétszedősek közé néhány farigcsálós témájú cikk, csakhogy az is igaz, hogy a száradó tüzelő miatt a pincei páratartalom 80 % körül van, ami persze komoly gátat állít az idelent elvégzendő munkák elé.

   Első ránézésre azt mondtam rájuk, hogy három lépés hátra. No nem a szag miatt (szerencsére nem rohad a lábam), hanem mert abban az irányban van a szemetes kuka, s ezek a talpbetétek mégis mire kellhetnének?

   Egy kicsit ugyan fura érzés volt a pince előtti linóleumon mezítláb toporogni, cserébe gyorsan összeállt a helyes beépítési sorrend, minek következtében a cipő a lábamon immáron nem lötyög. Mármint eddig az volt vele a baj, hogy hiába húztam meg a tépőzárat, a cipő már rég szorított, de attól még valahogy csúszkált benne a lábam. Most ugyan jó, cserébe viszont már csak cipőkanállal lehet felvenni.

   Ez itt a cipő párjáról készült kép, amin egyrészt az látszik, hogy valamit már megint nem sikerült normálisan lefényképeznem, másrészt az, hogy innen már hiányzik a cipő talpának, pontosabban szólva a sarkának felső pereme.

   A cipő leselejtezésének fő okáról, a gumitalp zömének hiányáról már nem is beszélve! Ez amúgy már hetek óta ilyen. Mármint nemcsak úgy, hogy a talp hiánya miatt még valamikor hetekkel ezelőtt lecseréltem egy másikra, hanem a "hetek óta" egyben úgy is értendő, hogy hetekig így, vagyis talp nélkül jártam benne.

   Hogy újfent tévedtem egy hatalmasat, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a cipő még meglévő talprészeit nemhogy csak úgy egyszerűen letépni, de még vágni is alig lehetett! Ez mondjuk jogos ellenállás volt, hiszen egy cipőtalp akkor jó, ha nem adja meg magát könnyen.

   Ez pedig az előbb még egy acélbetétes munkáscipő. Mivel az acéllemez megkeményíti a talpat, mármint jól elosztja rajta a terhelést, már értem is, hogy ebben a cipőben miért volt a többinél jóval kellemesebb érzés a bicikli pedáljának taposása.

   Hogy fűzővel, vagy egyéb kötélzettel nem szoktam dolgozni, az engem egyáltalán nem akadályozott meg benne, hogy ezen szép fényes apróság megszerzésére is rámenjek.

   De aztán mégiscsak voltam oly rendes, hogy az acéllemezt betettem a rugólapos dobozba, mondván ezt se legközelebb kelljen. Kicsit ugyan rezgett a léc, hogy a még meglévő lendületet felhasználva felcsiszolom a fedeles doboz oldalait, de aztán inkább a fáspincébe a fadoboznál sokkalta jobban oda nem illő billentyűzet szétszedésének feladatára mentem rá. Mikor azzal a nem különösebben bonyolult feladattal végeztem, akkor viszont már nem volt kedvem a csiszolással porolni...