Szóval az úgy volt, hogy miközben a házban lakó Ilonka néni és társai a kerítés melletti részre mindenféle virágokat s más egyéb általuk szépnek ítélt növényeket ültettek, addig Balázs Laci szomszéd oly hatalmas lelkesedéssel tolta át rajtuk a Pista bácsitól örökölt fűnyírót, hogy azt azért tényleg rossz volt nézni, mire fel a problémát épp a megfelelő vonalban kettévágva, megalkottam ezt a sárga kerítést, ami aztán idővel elrohadt, jelen ponton már szó szerint kidőlt.

   Mindeközben én annak a feltételezésemnek dőltem be, hogy ez a mai nap olyan lesz, hogy mivel éjszaka a meleg miatt nagyon rosszul aludtam, mikor úgy érzem, hogy már ülni sincs bennem elég erő, akkor már dőlök is vissza!

   Erre fel a közbejött bevásárlási igény miatt el kellett mennem a boltba, természetesen biciklivel, mikor is a töltésoldalban újra kiszúrtam ezt a csak hétvégén látható csőkupacot. Mármint hét közben mindig rá szokott parkolni valaki, s olyankor legalább nem látom. Hogy elhozok belőle néhány szálat, az már csak azért sem lopás, mert ezek a csövek nem valamiféle céllal vannak itt. Mármint a Thököly úton csöveket fektető munkásemberek már hetekkel ezelőtt levonultak.
   Ez amúgy erre a környékre mindig is jellemző volt. Mármint mióta itt lakunk, vagyis 1971 óta én folyamatosan azt láttam, hogy mindenféle megrakott teherautók érkeznek, melyekről aztán a különféle dolgok a zöldbe, vagy csak úgy egyszerűen az út közepére kerülnek, mondván jól van az úgy.

   Miután a bevásárlószatyrot a konyhában kipakoltam, még volt bennem annyi kraft, hogy elinduljak a csövekért, és még azt is sikerült kigondolnom, hogy egy füst alatt a vödrön kívüli szemetet is lehozom. Mármint a vajas és a tejes doboz azért került a vödrön kívülre, mert ezekben dinnyehéj van, amit nagyon nem szeretnék a lakásban hagyni büdösödni. Hogy a zacskó a kisasztalon maradt, és még morogtam is rá, hogy valamelyik lakó már megint trehány volt, az kitűnően mutatja elmebéli frissességemet.

   Mivel a fekete cső viszonylag nehéz, illetve nekem csak ez az egy járművem van, így akár túlzás, akár nem, az igencsak hosszú csövek mindenképp a biciklin fognak hazajönni, természetesen velem együtt. Ez már csak azért is így lesz, mert a bicikli nem képes nélkülem közlekedni.

   Kezdetben az volt a terv, hogy keresek három egyforma vastagságú csövet, hosszában félbevágom, és úgy lesz belőlük kerítés, csak aztán a földön heverő témához közelebb menve kiszúrtam, hogy a távolról sok különböző átmérőjűnek tűnő cső zöme mégiscsak egyforma. Ez egyrészt jó hír, hiszen így nem kell őket hosszában elfűrészelnem, másrészt rossz, mert ugye így a kidőlt sárga fakerítés lecseréléséhez a korábban tervezettnél sokkal, konkrétan kétszer annyi cső kell.

   Bár én erre a biciklire már annyi mindent felkötöztem, hogy az ilyesmiben komoly rutinom van, az amúgy egyszerűnek tűnő művelet most valamiért csak harmadik nekifutásra sikerült. Mármint az első két kötözéssel már eleve el sem tudtam indulni, a trehányul felkötözött cső ugyanis egyből leesett.

   Legújabb, s remélhetőleg kiváló terveim szerint úgy lesz a csőből kerítés, hogy egyszerűen csak odateszem a földre, illetve egy kicsit azért beásom. Amennyiben erre később igény támad, akkor lehet, hogy kap a cső a tetejére egy sárga csíkot, azzal mintegy jelezve ottlétét. Amennyiben a cső idővel elindul, akkor lehet, hogy nehezítésül feltöltöm valamivel, mondjuk földdel, vagy átfurkálom és valami rudakkal rögzítem, de ilyen cifrázásokban most még nem gondolkodom.

   Hogy hány csövet hoztam el a zöldből, vagyis hányat fordultam a biciklivel, azt a csövek beszerzésének napján valamiért elfelejtettem megszámolni. Amúgy hat csövet hoztam, vagyis hatot fordultam. Mérni persze nem mértem közben semmit, hiszen a feladatra elégséges csőhossz meghatározásához annyi is bőven elég volt, hogy azokat egyszerűen csak odatettem a rendeltetési helyükre.

   Miközben oda-vissza bicikliztem, mivel ott volt szem előtt, meg persze unatkoztam is, valamint a témához tartozott, a fekete csövek sárgára történő festéséhez kidolgoztam egy módszert. Ez konkrétan úgy nézett volna ki, hogy kihozom a pincékből a hokedliket, hármasával ráteszem a csöveket, a szelektív mellől behozott hullámpapírokat alájuk terítem, s már jöhettem is volna a sárga festékes ecsettel. Ebben a melegben a kertben a már amúgy is forró fekete csövekre valósággal rásült volna a sárga festék!
   Kisvártatva, miután magam elé képzeltem a földből nem egyenletesen kiálló sárga csövet (mert ugye a földet nem igazán lehet rávenni, hogy egyenes vonalban álljon a cső oldalánál), azt találtam ki, hogy készítek két fadarabból egy sablont, amit a csövön végigtolva, pontosabban szólva végigrakosgatva, a két léc között majd egy szép egyenes vonalat fogok tudni festeni a komor fekete cső tetejére.

   Mivel ez a bicikli csak akkor lát vizet, mikor velem együtt megázik, valamint azért is, mert a koszos kezeimmel alaposan összefogdostam, végre kapott a bringa egy tőlem szokatlanul nem különösebben alapos lemosást.

   A rongyot a kerti csapnál kimosva, azzal végigtöröltem a lépcsőházkorlátot, mert a múltkor azt tapasztaltam, hogy az egyszeri áttörlés nem volt elég. Két nap múlva még egy nedves törlőkendővel is rámentem (mármint gyárilag nedvessel), de több helyen még úgy is foltos maradt, ami úgy nézem, hogy nem annyira a takarítás, mint inkább a korlát festésének hibája.

   Ahogy álltam a padlásbejárat mellett, egyszer csak feltűnt, hogy valami zúg a villanyóraszekrényben. Mivel a tetőtérben lakó Mártika már jó ideje nincs velünk, meglepve láttam, hogy a nagyobbik, a háromfázisú villanyóra meglehetősen gyorsan pörög, amit szerintem a hőtárolós villanykályha bekapcsolva maradtsága okozott. Mivel az örökösök (már ha azok voltak, akik Mártikát sűrűn látogatták) nem hagytak nálam elérhetőséget (ugyan miért is tették volna), én meg csak úgy magamtól nem mertem lecsapni a villanyt (hátha van még valami a hűtőben), ha csak meg nem találom a gyászjelentést (amin mintha lett volna valami telefonszám, vagy mail cím), akkor itt valakinek k*rva magas villanyszámlája lesz! Néhány nap múlva rájöttem, hogy ki volt jóba Mártival (mármint rajtam kívül), s szóltam neki erről a villanyórás dologról. Mikor az örökösöket sikerült elérni, igencsak örültek neki, hogy valaki figyel. Én meg kérésük szerint lecsapkodtam a kismegszakítókat.

   Mivel a párom lakótelepi lány létére nagyon is szeret a kertben tevékenykedni, aljas szándéktól vezérelve átcsábítottam sarazni. Mármint nem kerteltem (amúgy de, hiszen a kertről van szó), hanem egyből elárultam a célt.
   Amúgy Andi tényleg annyira lelkes, hogy mindig talál magának a kertben valami általa is elvégezhető feladatot. Most például a testével pont eltakart flamingót fújja le valami víztaszító lakkal.

   Amiből aztán az apró pincei elmaradások tizennyolcadik fejezetének keretében kihelyezett nagydarab zöld plüssbéka is kapott. Hogy a lakk mennyire, mármint mennyi időre lesz képes a kertbe egyáltalán nem illő anyagú díszállatokat a szétmállástól megvédeni, az majd idővel kiderül.
   A kép amúgy nem annyira a bujkáló békát, mint inkább az indulási helyszínt mutatja. Mármint ebből a sarokból tervezek a csővel elindulni. Mivel a meglévő, s persze nem bolygatandó drótkerítés irányába csak egy rövidebb darabka cső kell, ezért egyértelmű, hogy méretvétellel, majd 45 fokban történő fűrészeléssel nyitok.

   Akarom mondani, előbb szép sorjában (amúgy teljesen összevissza csináltam) kihúzogattam a földből az összes elrohadt kerítéselemet. Hogy ezeket a már tényleg értéktelen fadarabokat a kukába beférő méretűekre aprítom fel, vagy akkorákra, hogy betehessem őket a cserépkályhába, azt majd még eldöntöm. Festékes és kissé elrohadt fa ide, környezetvédelem oda, a mai árak mellett két napi tüzelő esetében én bizony már megingok!
   Hogy a kerítés elemei elrohadtak, azon a festésük trehánysága okán nem igazán van mit csodálkozni. Igazándiból a deszkák nyers, illetve már eleve enyhén lemállott barna festékesen kerültek a kertbe, csak aztán az előbb említett Mártika morgott (ez amúgy neki kedvenc szokása volt), hogy a kerítés miért nem sárga, én meg ugye - amilyen rendes ember vagyok - idővel átfestettem, csakhogy nem a deszkákat a helyükről kivéve, hanem ott helyben, és csak kívülről. Az a rész amit valamikor később csináltam, és már kívül belül le lett festve, az persze még bírja, így a kapu felé eső részt már eleve ki sem cserélem. Azt amúgy a magassága miatt (három deszka van egymáson) nehéz lenne egy puszta csővel pótolni. No nem mintha a csöveket nem lehetne ugyanúgy egymáshoz csavarozni, mint ahogy a deszkákat... Persze ki akar itt annyit dolgozni? Mert én ebben a rémes melegben biztosan nem!
   Az időjárással amúgy szerencsénk volt, mert bár a forróság végig velünk maradt, azonban délutánra a tévé időjósa beígért egy kisebb viharfrontot, melynek szele már nagyon is ideért, így ha izzadtunk is, azt egyből lefújta rólunk a szél.

   A csöveket azért húztam össze, majd igazítottam vonalba a bal szélüket, hogy lássam melyik a leghosszabb. Mármint annak elvágásával nyitok, s ha szerencsém lesz, akkor a legrövidebb cső egyrészt teljes hosszában megmarad, másrészt lesz annyira rövid, hogy függőlegesen állítva elfér valamelyik pincemélyi sarokban.
   Amúgy nem tudom megfigyeltétek-e, de vannak olyan emberek (jelen esetben egyértelműen a páromról van szó), akiknek mondhatni alaptulajdonsága, hogy az éppen végzett feladat tekintetében a lehető leginkább útban legyenek. Mármint Andi, miközben a saját szemszögéből nézve teljesen jogosan igazgatja a békát, annak ugyanis nagyon nem mindegy, hogy a tekintete mégis merre áll, pont ott guggolt le, mint ahol nekem méretet kellene vennem a leszabandó csődarabról.

   Mivel épp belefért, azért a stabilitást növelendő a csövet rádugtam a deszkára. Hogy a fekete cső nem fog egy puszta rálépéstől vagy belerúgástól kidőlni, az már csak azért is borítékolható, mivel a cső fele magasságában a földbe van süllyesztve. Amennyiben ez mégis megtörténne, például ráhajtana egy bútorszállító teherautó, akkor a csövet mindenképp egyszerűbb lesz a helyére visszaigazítani, mint a kitört sárga kerítést újragyártani. A fekete cső meg gondolom örök élet, meg még két nap. Én legalábbis reménykedem benne, hogy ezzel a témával ebben az életemben már nem kell többet foglalkoznom.

   Az utolsó cső tényleg megmaradt egyben, miközben az utolsónak beépítettből csak egy nagy arasznyit kellett levágnom. Amúgy persze hamarost ebből a csőből is kell, mert ha nem vágok le belőle, akkor az alacsony belmagasságú pincében - mint az látható - függőleges helyzetben szó szerint nem fér el.

   A párom annyira élvezte a locsolást, hogy a csövet alig tudtam a kezéből kicsavarni! Ezt amúgy csak azért tettem meg, hogy azokon a részeken, ahol a cső alá nem ment be rendesen a föld, a stabilitás érdekében azt vízsugárral mossam be.

   Ekkor még úgy volt, hogy a szerszámokat vödörrel együtt berakom a pincébe, aztán már megyünk is fel, csak aztán mivel Andi még mindenképp locsolni akart, gondoltam legyen meg minden most. Nyitásképp amiket kihordtam, azokat mind visszarakosgattam a helyükre.

   Majd kiraktam a pinceajtó előtti linóleumra a felújított pofájú munkapadot, arra a hossza miatt a pincében függőlegesen el nem férő csövet, valamint az előbb már elrakott keretes fűrészt is megragadtam, s már fűrészeltem is!

   A keretes fűrész hiába nem éri át a csövet, mert mikor már nagyon belevág, akkor nyílik benne egy akkorka rés, amibe már a fűrész fűrészlapnál vastagabb kerete is kényelmesen belefér.

   Ez már nem Andi locsolásának eredménye, hanem az időközben megérkezett viharfront okozta eső, ami - mint az látszik - annyira csekélyke mennyiségű volt, hogy épp csak bepöttyözte a kissé komoran mutató fekete csövet.

   Hogy a csőre esetlegesen felkerülő, a kerítés vonalát jelző sárga csík nem most lesz kivitelezve, de amúgy van rá esély, hogy egyszer elkészül, arra kiváló okkal szolgál a balra látható amerikáner, melynek felújításával még félig sem vagyok kész, s amúgy terveim szerint szintén sárga lesz. Már úgy értem ha lassan is, de azért készülgetnek a dolgaim.

   Bár a csövet egyáltalán nem ide szerettem volna beállítani, azonban mikor megláttam, hogy az innen nézvést jobbra eső sarkot a jelen állapot szerint mennyire torlaszoltam el, a félúton történt elhelyezésre egyből rámondtam, hogy jó lesz ez itt is! Ezt az elhelyezést később, mikor a cső - megjegyzem valószínűleg az agyammal együtt - elborul, majd biztosan megbánom.

   Bár rezgett a léc, hogy még a kihúzogatott fakerítés felaprítására is rámegyek, ezt azonban már csak azért sem léptem meg, mert a pincében az adott pillanatban még akkora kupi uralkodott, hogy a kerítés felaprított maradványait nem tudtam volna odatenni a télirevaló tüzelőhöz. A helyzet ha nem is holnap, de valamelyik közeli napon biztosan meg fog változni, ugyanis azt terveztem be, hogy az apró pincei elmaradások 18 zárófejezeteként lejövök, s ha máshol nem is, de legalább a földön rendet vágok. Persze én, meg az én amúgy mindig nagyszerű terveim...