Mikor ezt a képet készítettem, akkor még úgy volt, hogy a sikattyú felújítása az apró pincei elmaradások tizenkilencedik részének egyik alfejezete lesz, csak aztán ahogy azt már csak szokta, az élet elém gördített egy csomó akadályt. Magyarán szólva ha nem is minden részlete volt hibás, de szegény sikattyúnak több komoly baja is volt, mire fel a képek számát már eleve meg sem próbáltam a szokás tíz körülire korlátozni. Amúgy nagyon úgy néz ki, hogy az áttételes csípőfogóval is ugyanez fog történni. Már ha csak a lötyögő csapszegei miatt ki nem dobom.

   A képek készítése közt eltelt időben bekerült a tepsibe néhány egyéb fémdarab, melyek a felületi rozsda képződése ellen szintén kaptak WD40-et. Balra pedig a telekről hazaért amerikáner melltámasztásának felújítását látjuk. Vagyis ahogy azt már csak szoktam, már megint egy csomó mindenbe csaptam bele egyszerre.

   Ezt a rengeteg apró fémszerszámot még az 1838-as pincei apró elmaradásos cikk keretében újítottam fel, s mint az látható, az előbb felújított négy még bőven odafért hozzájuk, épp csak a leghosszabb hegyes valami lóg ki a számára rövid fiókból. Ez azért nem baj, mert épp mostanában lomiztam néhány ennél hosszabb fiókot, amiket már csak be kell laknom, illetve építenem valahova.

   Mikor elhamarkodottan azt méltóztattam feltételezni, hogy a puszta kézzel nem mozduló M8-as szárnyas anya egy kombinált fogó bevetésével majd engedni fog, nem is tévedhettem volna nagyobbat! Mikor meg azt gondoltam, hogy a satu ellentartása elég lesz, még ennél is nagyobbat tévedtem!

   A szörnyű állagú csavart talán úgy lehetne az életbe visszahozni, ha kiégetném belőle a rozsdát, mondjuk a csavart a cserépkályhában vörös izzásig hevítve. Mivel épp rekkenő nyár van, erre csak akkor lenne esély, ha ezt a projektet ahogy van, elhalasztanám a tüzelési szezon nyitónapjáig. No nem mintha nem lennének akár egy egész évtizedet átívelő halasztásaim, de ezt most inkább nem kockáztattam meg. Mármint azért nem, mert akkor - a már amúgy is félretett projektjeim számának tükrében - a sikattyú talán már sosem készülne el!

   Hogy az úgy nagyjából passzoló méretű kapupánt csavarok közül egyik sem méretpontos, az azt fogja eredményezni, hogy épp mint eddig, úgy ezután is minden útközben talált csavarért lehajolok.

   A múltkor, mikor már kezdett zavarni, hogy ha menetfúró vagy vágó kell, akkor oda kell nyúlnom a polcra a készletért, meg persze épp ott volt előttem a piacon, vettem egy hatos és egy nyolcas metszőt, mint az látható, a kényelmemet szem előtt tartva hajtókarostul, hogy még a szerszámcserével se kelljen bíbelődnöm.

   Miután a csavarral végeztem, kezdtem magamnak gyanús lenni, hogy túl gyorsan haladok. Amint ezt a csavart újra kézbevettem, menten rájöttem, hogy nemcsak a csavar, de az arról letekerhetetlen szárnyas anya is menthetetlen.

   Ráadásul a kiválasztott szárnyas anya még nagyobb is egy kicsivel az eredetinél. Cserébe olyan sorjás (öntéshibás) a széle, hogy arra mindenképp rá kell mennem egy reszelővel, különben tekergetés közben - amolyan mellékes jelenségként - leszedi a bőrömet. Akkor meg ugye inkább én szedjem le. Mármint a sorjákat egy reszelővel az anya széleiről, a sikattyú felújítós projektet mondhatni egy újabb apró lépéssel megtoldandó.

   Bár egy rugó a felületi rozsdától még ugyanúgy rugó marad, attól még olyan nincs, hogy én ezt a példányt ebben az állapotában tegyem vissza! Épp mint ahogy magára a sikattyúra is ráférne némi felületszépítés.

   Mikor az eredetileg csapszeghez készített benyomódásokat megláttam (lásd őket a lyuknál alul és felül), majd rájöttem, hogy a csereként kiválasztott kapupánt csavarhoz viszont szögletes lyuk kell, már indultam is a reszelőkhöz.

   Mióta elkészült a polcba dugható fiókos elnevezésű projektem, csak kihúzom ezt a fiókot, és már ott is vannak előttem a reszelőim. Hogy nincs köztük megfelelő méretű szögletes? Na ebből meg az lesz, hogy mikor a piacon legközelebb olcsó (értsd maximum 200 forintos) reszelőt látok, azt mind összevásárolom! Mármint azért, mert ugye addigra már rég nem fogok rá emlékezni, hogy milyen fazonú és méretű kell. Amúgy már évek óta tervezgetem, hogy kitűzök valahova egy lapot, amire mikor nem találok valami szerszámot, azt egyből felírom, így emelve meg annak valószínűségét, hogy a piacon nem találomra vásárolok össze minden szart.

   Szerencsére akad a falon (ami amúgy egy szekrény oldala) egy a szokásos és a tűreszelők közötti méretű reszelőket tartalmazó készlet, ami amúgy még valamikor évekkel a szétszedtem projekt indulása előtt került ide. Legalábbis úgy dereng...

   Ekkor jött a következő pofon, mégpedig a WD40-es, amúgy időközben már kétszeri befújás ellenére továbbra is csak nagyon nehezen mozdítható forgáspont képében. Kapott kalapáccsal, megnyomorgattam satuban, majd az egyik szárát rögzítve a másikat addig-addig hajtogattam, míg csak mozgathatóvá nem vált. Szorosnak ugyan még mindig szoros, de már van annyira laza, hogy a rugó a szárakat szét tudja nyomni.

   Amennyiben az alkatrészeket ebben az állapotukban összeszerelem, a sikattyú már használható, épp csak csúnya, ami ugye már csak azért sem jó, mert ha bármi apróság van ami el tudja venni a munkától a kedvem, az inkább ne legyen!

   Mikor az alkatrészek összeállítása után a sikattyút összenyomtam, s megláttam, hogy még kell rá egy úgy jó centi vastag 8-as távtartó, már indultam is az alátétes doboz irányába.

   Ami viszont nagyon is volt, az a még motoros időkből megmaradt alkatrészes és csavaros dobozok rejtekhelye elé rámolt rumli. Bár nekiálltam a rendcsinálásnak, ezt azonban annak ellenére feladtam, hogy a helyzet amúgy nem volt kilátástalan.

   Amolyan szokásos lehetőségként először abba a meglehetősen vegyes tartalmú dobozba néztem bele, amibe a mindenféle dolgokból kitermelt alkatrészeket szoktam behajigálni. Mármint azért, hogy ne akkor melegében, hanem majd csak valamikor később, a szétválogatás feladatát koncentráltan követhessem el. Mivel most épp nem volt a dobozban centi vastag 8-as alátét, illetve vastag falú csődarab, ezért kutattam tovább.

   Bár a következő értelmes, vagy mondom inkább úgy, hogy valószínű fellelési hely a távtartós fiókocska lett volna, én mégis inkább az amerikáneres tepsivel elbarikádozott 10-es alátétes dobozra mozdultam rá.
   Mindeközben a képen jobbra lent azok a hosszúkás fiókok láthatók, melyeket az előbb már említettem, épp csak még nem üresek, valamint el sem lettek mosogatva, pedig arra a fázisra nagyon is rászorulnak.

   Mikor úgy voltam vele, hogy most aztán már tényleg minden, a sikattyú felújításához előszedett aprószerszámot visszatettem a helyére, menten előkerült egy újabb drótkefe, amiről amúgy el nem tudom képzelni, mégis hogyan kerülhetett abba a résbe. Más dolgom már nem igazán lévén, ezzel a kérdéssel eljátszottam, mire fel kiderült, hogy a kerek, ezért könnyedén elguruló szerszám eredetileg igen nagy valószínűséggel a kép jobb szélén látható sokrekeszes szerszámtartó tetején volt, s a megtoldott szárú tokmánykulcs mögé onnan esett be.

   Mikor átgondoltam, kell-e még ma valamire az eszterga, s arra a következtetésre jutottam, hogy már nem kell, rátekertem a kábelét, majd felkaptam és beléptem vele a pincébe.

   Mire fel mindjárt kiderült, hogy a gép eredeti helyére történő visszahelyezhetőségébe viszont nem gondoltam bele. A ládák amúgy akkor kerültek fel a polcos tetejére, mikor az innen balra eső szekrénybe szerettem volna bejutni, a még mindig erősen vegyes tartalmú, motoros időkből származó alátétes papírdobozért.

   A szárnyas anya alá berakott két hatalmas alátét amúgy 10-es, és a spidget finger nevű játékból származik, mert mikor szétvertem belőlük egy a töltésoldalban talált csapatot, a szép fényes alkatrészeket valahogy nem volt szívem kidobni.
   Amúgy ha valaki esetleg nem tudná, a sikattyú mint szerszám arra való, hogy megfogjuk vele a munkadarabot, s a masszív felépítmény közbeiktatásával toljuk neki mondjuk a köszörűkőnek. Ez a megoldás nemcsak azért jó, mert így akár egészen apró dolgokat is meg tudunk köszörülni, hanem azért is, mert így szó szerint nem ég a körmünkre a munka.

   Mikor minden részletével elkészültem, a frissen felújított sikattyút odatettem a társa mellé, ami nem biztos, hogy helyes döntés volt. Mármint így ha az egyik eltűnik, akkor lehet, hogy viszi magával a másikat is. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy elmennek valahova, mint inkább úgy, hogy rájuk teszek valamit.

   Ettől a rozsdás csavartól annyira nem tudok szabadulni, hogy ez róla az ötödik kép. Amúgy még most, már a teljesen feleslegessé válása után sem dobtam ki, hiszen egy igencsak kiváló alany lesz, mikor majd a csiszolómalom 1.0 működését próbálom ki. Már ha valaha is elkészül az a gép...