Van olyan nap, mikor flottul mennek a dolgok. Mondhatni csak úgy sorjáznak kezem alól a mindenféle korábban eltervezettetek! Ez a nap, ez nem ilyen volt... Miközben én nagyban azt terveztem, hogy nemhogy a ma bemutatásra kerülő, amúgy lengyel varrógéphez való sebességszabályzó pedált fogom letudni, de még az időzítőt és a nyomógombot is, a nap már eleve azzal kezdődött, hogy összeesett a hátam mögé betett felfújható párna.

   Mármint ez, amiről a kádba engedett vízbe nyomva menten kiderült, hogy az egyik szélén egy ponton engedi a levegőt, ami hiába látszik csak apró hibának, ha egyszer a párna anyaga általam megragaszthatatlan. Pontosabban szólva ezt az anyagot nem ragasztani, hanem összeolvasztani szokták, amihez hiába van itthon páka, most valahogy nincs kedven kikísérletezni a megfelelő hőfokot. Arról már nem is beszélve, hogy valószínűleg amúgy is csak jobban elrontanám.

   A következő aprónak épp nem nevezhető akadályozó tényező az volt, hogy a pincéből még csak néhány napja felhozott, amúgy vadiúj cipőm talpa elkezdte feladni a kontinuitást. Mármint a képre kattintva, a cipők körül látható nem is annyira apró fekete maradványok nem holmi sárdarabok, hanem a cipő talpáról leszakadt gumidarabkák.
   Mindeközben még nincs szétszedve s bemutatva a villanyrezsó, vele ellentétben a melegfújó azonban már igencsak szét lett szedve, és még el is lett mosogatva, s már csak összerakására, no meg a hálózati kábelének pótlására vár. A melegfújó apróbb részeitől balra látható két plüss pedig arra vár (vagy inkább én várok velük kapcsolatban magamra), hogy fentebb vigyem őket egy emelettel, mégpedig az ott lakó gyerekeknek, amolyan szokásos meglepetésül. Mármint már adtam nekik egy rakat, így hatvan felett számomra már valahogy felesleges plüsst.

   Ha már elmegyek cipőért (az olcsóság jegyében a kínai Jázmin boltot céloztam meg), olyan nincs, hogy ne hozzak magamnak egy új fogkefét is! Ez a téma úgy került képbe, hogy mikor reggel úgy éreztem, mintha valami kiállna a nyelvemből, akkor az szó szerint úgy is volt! Mármint egy a fogkeféről levált műanyag tüske állt ki a nyelvemből. Hogy a kopó, amúgy márkás (Colgate) fogkefe hatására mennyi műanyag szőrt nyelhettem le, azt a kérdést szerintem inkább ne feszegessük, mert a végén még azt fogom álmodni, hogy valami belül egy kissé mintha szúrna.

   Bár én egy olyat szerettem volna, amibe csak úgy egyszerűen bele kell bújni, azoknak a cipőknek azonban annyira puha talpuk volt, hogy a kényelemről inkább lemondtam. Mármint ebbe egy kissé ugyan nehéz belebújni, cserébe nagyon merev talpa van, ami a puha talpnál a bicikli pedáljához biztosan jobban passzol. Én meg ugye mindenhova biciklivel járok. Sétálni tényleg csak annyit szoktam, amennyit mondjuk a boltban és a piacon kell. Amúgy valami csoda folytán még a fogkeféről sem felejtkeztem el.

   Pontosabban szólva az utolsóként bent maradt paprikapalánta várja, hogy végre ő is kijusson a napra. Én meg ugye azt várom, hogy végre egyről a kettőre jussak. Ehhez képest még sem a Junoszty tévé maradványai nincsenek felaprítva, sem az alatta látható vonattrafó nincs bemutatva, pedig - amúgy egyértelműen túlzó módon - ezeket mind mára terveztem be! Természetesen a virágállvány szélén ücsörgő melegfújó készülék összeszerelésével együtt, aminek a többi alkatrésze most sajnos még a pincében van. Szóval ha szétkapnám a tévépanelt, letudnám a vonattrafót, majd az immáron üres dobozzal lesétálnék a pincébe, akkor akár ott raknám össze a melegfújót (mármint a lakásban már rég megszáradt alkatrészeket levíve), akár idefent (vagyis felhoznám a lentieket), egész szép kis haladást tudhatnék a hátam mögött. Erre fel mi történt már megint? Igen, eltaláltad, jött anyám az ebéd elkészültének hírével. Mivel tegnap arról volt szó, hogy másnap ebédre csak a maradék húslevest esszük, dúsan csigatésztával, gondoltam annyi ételtől talán még nem borulok fel, csakhogy volt az asztalon egy lábas lecsó is, ami természetesen a hozzá megevett kenyérszeletekkel együtt engem bizony menten kiütött.

   Szó szerint már csak annyi erőm maradt, hogy legalább a kókadt paprikákat összeültessem (lásd őket balra lent), majd elmosogassam a jobbra látható, immáron üres cserepet, aztán már dőltem is fel, miközben azon morogtam, hogy mivel abban még nagyon is sáros a föld, így hiába minden mókolásom, a palántázó továbbra is a virágállványt fogja díszíteni. Mármint szerintem így nyár derekán az már nagyon nem való oda.

   Néhány órai alvás után nekiugrottam és leszüreteltem a szokásos heti adag paprikát. Mármint idén vagy a természet őrült meg, vagy én jöttem rá, hogy mit kell csinálni a paprikával, vagy egyszerűen csak úgy gondolták az égiek, hogy legyen karácsonyom, mire fel minden héten beérik a balkonon egy nagy marék paprika. Hogy én nem szeretem az erőset? Ez ugyan igaz, anyám viszont imádja, mire fel bármennyi teremjen is, biztosan nem fog ránk száradni. Na jó, ránk szárad, de csak azért, mert a paprikák zömét felszeletelem száradni, ami ha már megtörtént velük, akkor idővel darálásba fog torkollani.

   Mikor a paprikák lecsipegetése közben a járdán a szaré-hugyé melósok lábnyomait megláttam, már épp kezdtem volna anyázni, merthogy épp a minap takarítottam fel, csak aztán beugrott, hogy most nem a mi lépcsőházunkat, hanem szerencsémre a szomszédosat mocskolják. Amúgy még ennek a jelenségnek sem sikerült a vérnyomásomat normális, értsd a megszokottnál valamivel magasabb szintre ugrasztania.

   Mikor ébredés után végre magam elé vettem a varrógép pedálját, elsőre az jutott eszembe, hogy az egy valóságos csoda lesz, ha a mai napi szétszedési terveimből legalább egy tételt letudok, míg második belegondolásra az, hogy ha nekem a 70-es évek végén lett volna egy ilyen pedálom, akkor milyen csodálatos gitárhápogtatót építettem volna belőle. Mármint a bele, vagyis az elektronika még csak ment volna, de egy ilyen doboz legyártása már sokszorosan haladta meg mind a képességeimet, mind pedig a lehetőségeimet.

   Mikor másnap az írással itt tartottam, mi jött közbe már megint? Hát persze, hogy anyám az ebéd hírével. Mikor megláttam, hogy a morgásom hatására valóban nem főzött sok rizst az amúgy egy adagnak kissé eltúlzott pörkölthöz, gondoltam ma talán megúszom az ebéd utáni kajakómát, csak aztán előkerült a hűtőből egy dinnye, ami hiába zömében víz, attól még simán kiütött. Hogy a holnapi ebéd utáni tevékenységem szó szerint reménytelen, azt a beígért töltött csirke már előre garantálta. Azt pedig, hogy valamikor vacsora után rámegyek még valamelyik apróságra, azt az elképzelésemet az a másik tény torpedózta meg, hogy anyám egy lábasban már le is sütött vacsorára egy adag csirkemájat, természetesen a nálunk megszokott módon fokhagymásan. Persze ha nem anyám főz, hanem magamtól zabálok be, magam meghatározta időpontban, az éppen ugyanúgy kiüt, épp csak azt ugye tudom időzíteni.
   A képen amúgy a varrógép sebességszabályzásra szolgáló pedáljának talpát látjuk, melyen mindjárt több érdekes részlet is szemügyre vehető. Már persze csak akkor, ha valakit érdekel az ilyesmi.

   Bár a másik megoldást is néztem, végül a tengely kinyomása jött be, amit a csak úgy egyszerűen magától történő kimozdulás ellen egy a közepét az elvékonyításnál megtámasztó csavar oldása után tudtam megtenni.

   Ebben a látványban számomra nem az a meglepő, hogy mi van a pedálban, hanem az, hogy mégis hogyan emlékezhetek a tartalmára, mikor sem a Lucsnik, sem a Belka varrógép kapcsán nem szereltem szét a sebességszabályzó pedált.

   Mármint ezt, ami az alatta megbúvó tekercsekkel együtt nem engedi visszajutni az elektromos hálózatra az amúgy kefés motor által termelt zajt. Kisütni pedig azért kell, mert ha nem lenne az áramkörben az előző képen látható ellenállás (lásd itt is, csak már jobbra lent), akkor a feltöltődött kondenzátor feszültsége a pedál csatlakozójába ujjal benyúlva megérinthető lenne, ami élménynek mondhatni szó szerint rázós lenne.

   Abban a témában viszont nem csalt meg az emlékezetem, hogy a sebességet a pedál úgy szabályozza, hogy rengeteg szénlapocskát nyom össze. Mikor ezekre nem hat az őket összenyomó erő, akkor a soruk szakadást mutat, mikor viszont hat, annak függvényében, hogy mennyire vannak összenyomva, az ellenállás lemegy közel nulláig. Ez is mekkora ötlet már, természetesen még abból az időből, mikor egy gyújtásszög vezérlésű tirisztoros szabályzás jóval többől jött volna ki, mint ez az egyszerű elektromechanikus megoldás.

   Bár így hirtelen el nem tudtam képzelni, hogy majd mire kellhetnek, attól még a kerek szénlapokból elraktam egy adaggal, konkrétan a szénkefés fiókrekeszbe, hogy egy esetleges igény esetén majd legyen őket esélyem megtalálni.

   Hogy a szénlapocskák nemcsak engem fogtak meg, azt kiválóan bizonyítja az asztal lapjának letörlésére használt rongy színe. Erre szoktam részemről tenmagam megnyugtatására kissé letörten azt mondani, hogy amúgy is épp itt volt az ideje az asztal lemosásának.

   A varrógéphez való pedál - valószínűleg pusztán bosszúból, mert kibeleztem - sajnos már nem volt hajlandó a dobozba beleférni, mire fel kénytelen voltam külön levinni. Ez már csak azért sem zavart, mert a barna cipősdoboz is a pince irányába tartott, valamint a melegfújó maradék alkatrészeit is fel kellett hozzam.

   Annyi erőm még maradt, hogy beszereljek a kék dobozba egy potmétert, valamint kiváltsam a bemeneti kábelét egy RCA aljzatra, ezzel egy amolyan monitor célú erősítőt barkácsolva kiváló barátom számára, aztán már mentem is mozizni, ugyanis a többi témán felül még az is be lett magamnak mára ígérve...