A minap, mikor az 5x2-es Siemens modullal együtt egy csatlakozódobozt is előszedtem, akkor még úgy gondoltam, hogy az egy nagyon egyszerű téma lesz, csak aztán a dolgok - ahogy azt már csak szokták - már megint elfajultak.

   Hogy nyitásképp a két apróság nem a boncasztalra került, az még csak hagyján. Mármint ahhoz képest, hogy idővel mennyire elbonyolódtak a dolgok, amit jelen cikk keretében természetesen menten felvázolok. A kavarodás jelen esetben csak kis részben volt az én saram, a nagyját az élet produkálta. Már ha csak azt is hozzá nem vesszük, hogy már megint egy csomó témának álltam neki egyszerre, viszont egyiket sem fejeztem be, aminek az lett a vége, hogy idővel már azt sem tudtam eldönteni, hogy melyik képet melyik cikkhez készítettem. Arról már nem is beszélve, hogy a képek harmada a fenti, egy másik harmada a lenti, az utolsó harmad pedig a zsebemben hordott géppel készült. Mindezt úgy, hogy a ritkás tevékenykedéseim közepette még számomra is meglepően sokat moziztam, ami komoly okot adott rá, hogy legyen időm elfelejteni, melyik témával hol tartottam, természetesen még valamikor napokkal azelőtt.

   Íme a mai főtéma. Ez egy Postai csatlakozódoboz, ami két darab kéterű vezeték összekötésére szolgál. Az állaga nem azért ilyen lelakott, mert a feladata közben elhasználódott (ami már csak azért is nehéz lenne, mert ez az alkatrész (általában legalábbis) csak úgy egyszerűn ott van a falon), hanem csak sokat volt hordozva a szerszámos táskában, s a többi alkatrész a műanyag felületét kissé megkoptatta.

   Egy csavarja ugyan már hiányzik (gondolom a hányódás közepette kirázódott), de ettől eltekintve teljesen ép. Mindeközben a kép "kurvaranem" címe nemcsak arra utal, hogy ez az alkatrész valaha "kurvára nem" így nézett ki, hanem egyben arra is, hogy ez a modern műanyag vacak az eredeti funkciót "kurvára nem" teljesíti. Ettől persze még két darab kéterű vezeték összekötésére tökéletesen megfelel, épp csak a modernizáció kapcsán az eredeti csatlakozóban még meglévő hibahatárolási funkció felejtődött el.

   Bár úgy nézett ki, hogy kész, ez a projekt ennyi volt, csak mint ahogy azt már korábban felvázoltam, az élet már megint közbeszólt. Egyrészt időközben találtam egy darabka, a most bemutatott csatlakozóba beköthető eredeti 2x0,6-os PVC vezetéket, másrészt a dolgok történésének sorrendje nemhogy a fejemben, de a valóságban is rendesen összekeveredett. A "melyik kép hová való" kérdésbe történő belezavarodásról már nem is beszélve, ami amúgy jórészt a projektbe iktatott rettenetes mennyiségű mozizásnak volt köszönhető.

   Ez a darabka vezeték nem úgy keletkezett, hogy levágtam, vagy a belső eret eltéptem, hanem úgy, hogy a réz ér a műanyagon belül idővel elszakadt, esetleg épp most tört el.

   A réz ér a PVC burkolaton belül még teljesen tiszta. Ez persze nem mindig van így, mert ha valami módon víz kerül a vezetékvéghez, valamint egy ellenpólus is (bőven elég a fal földeltsége), akkor a kötés menthetetlenül kizöldül, a vezeték pedig még belül is megfeketedik.
   A képen amúgy az is látható, hogy az ember idővel megtanulja úgy használni a csípőfogót, hogy az a vezeték réz erén gyakorlatilag semmiféle nyomot sem hagy. Mármint hiába vékony a réz, nem kell hozzá blankoló fogó.

   Arra persze vigyázni kell, hogy a begyűrt vezeték ne kerüljön a csavar körüli felöntés alá, mert akkor a csatlakozódoboz teteje nem fog a helyére rendesen felfeküdni.

   Íme a szerző kedvenc pincei szerszámtartója, amiből most a balra fent látható csípőfogóra lesz szükség. Hogy mégis minek? Nos azért, mert a minap a közelben találtam néhány, az eredeti beépítési helyén lefényképezhető csatlakozódobozt. Magához a fotózáshoz persze nem kell csípőfogó, a vezetékköteg megszerzéséhez azonban már igen. Eredetileg megszerzésről szó sem volt, csak a balesetveszély elhárításáról, csak aztán tőlem kitelően már megint túllihegtem a dolgot.

   Ez itt a Zászlós utca. A látványban számomra az volt meglepő, hogy miközben ez a kép hétköznap készült, az utca szinte teljesen üres. Néhány nap múlva jöttem rá, hogy ez valószínűleg azért volt, mert olyan időpontban tévedtem erre, mikor az itt parkolók már elmentek, míg az itt lakók még nem értek haza.
   Bár ez a képen nem látszik, attól ez még a környék egyik olyan keskeny utcája, ami annak ellenére maradt meg kétirányú, hogy erre a szélességénél, pontosabban szólva az ott, amúgy kijelölt helyen parkoló autók miatt alkalmatlan. Ez a tény a mai témához úgy kapcsolódik, hogy mikor a minap pont itt találtam magam szemben egy kukásautóval, akkor már csak kényszerűségből is felhajtottam a járdára. Az mondjuk lehet, hogy én a bringával még elfértem volna a teherautó mellett, azt azonban inkább nem kockáztattam meg, hogy az FKF munkatársai hirtelen előbukkanásomkor eltaláljanak egy kukával.

   Mivel ez nemcsak egy érdekes téma, de még balesetveszélyes is, gondoltam elhozom. Egy kitűnő példa a korábban említett keveredésre, hogy ez csak napok múlva történt meg, miközben a csípőfogó zsebre tételére utaló képet már láttuk.

   A helyzet balesetveszélyességét úgy kell érteni, hogy ha egy járókelő ezekbe a csatlakozódobozt valaha tartó szögekbe belesétál, az nem lesz kellemes élmény.
   Húsz éve még tudtam volna kinek szólni, hogy bontassa le a régi hálózatot, csak aztán a céget olyan mélységben verték szét, hogy mára már szó szerint nincs hova odatelefonálnom.

   Az viszont már probléma volt, hogy a boltból hazafelé jövet a szatyor nem fért a kosárba, ezért a bicaj kormányán lógott. A kenyér mondjuk nem panaszkodott, a kólás palack azonban néhányszor undokul térden vágott, mire fel én már igen.

   Valamikor másnap délután már csak azért is le kellett jönnöm a pincébe, nehogy a gubancot a következő biciklizés alkalmával megsétáltassam. Meg persze az is komoly ok volt rá, hogy a félig tulajdonképpen már kész cikket be tudjam fejezni.

   Bár biztosan volt hozzá valamelyik műszaki utasításban magyarázó ábra, ami szerint a csatlakozódobozt két csavarral és fa, vagy esetleg már műanyag tiplivel kell felrakni, én a cégnél már nem találkoztam annyira keményvonalas emberrel, aki nem két zárszöggel ütötte volna fel.
   A képen amúgy nemcsak ez látszik, hanem a korábban említett négy, direkt a pókok számára meghagyott íves rész is, melyben természetesen - a malteron felül - rovargubók is rejtőzködnek.

   Mivel a csatlakozódobozt már bemutattam, így most erről a mára már kikopott légvezetékes szerelési technológiáról ejtek néhány szót. Már úgy értem a kikopott jelzőt, hogy manapság már nincs ilyen 2x1-es légvezeték, csak 1x4-es önhordó légkábel.

   Ez a kép pedig már a néhány évtizeddel későbbi állagot mutatja. Telefonálni persze - legalábbis általában - még egy ilyen kissé már kizöldült kötésen keresztül is lehet, azonban kezdetben a telefax, majd a modemek, aztán az ISDN, később pedig az ADSL kapcsolat nagyon nem tolerálta az enyhe érintkezési hibát. Szó szerint ekkor ütött vissza a TMK tevékenység megszűntetése, annak lényege ugyanis az volt, hogy néhány évente akár kellett, akár nem, Tervszerű Megelőző Karbantartás címszó alatt a teljes hálózatot át kellett nézni, s persze a talált hibákat mind el is kellett hárítani.

   A "C" kapocs viszont már nem, ez az alkatrész azonban már csak az anyag vastagsága miatt is elpusztíthatatlan. Mint ahogy nekem szinte mindenhez, úgy természetesen ehhez is van egy történetem.
   Egyszer csak került valahonnan a raktárba (az előző könyvelő elment szülési szabadságra) egy szőke lány, aki bár nagyon kedves volt, de egyben könnyen beugratható is. Neki írtunk - pusztán szórakozásból - a kivételezési bizonylatra egy "B" kapocs nevű tételt, majd figyeltük amint lelkesen keresi. Mikor nem találta, azt mondtuk, hogy pont olyan mint a "C" kapocs, csak "B" alakú. Ilyen anyag persze sosem volt raktáron. Kisdobozos egyenáram viszont igen, ami amúgy a zsebtelep kissé infantilis neve.

   Ha nem is ment könnyen, de ezt a csavart még a szabadban eltelt évtizedek ellenére is ki tudtam tekerni. A porcbetétes kengyel amúgy gyárilag is szétszedhető, például azért, hogy az előző kép 90-es ábráján látható kötést a vezeték elvágása, vagy a porcbetétes kengyel vezetéken történő hosszas tologatása nélkül is el tudjuk készíteni.

   Merthogy van, mégpedig a bronzhuzal képében, ami 10 centi közeli hosszúságú darabokra vágva, majd középen kettéhajtva épp kiad egy, illetve jelen esetben több, a csehszlovák pisztolypákához szükséges pákahegyet, amit így majd nem kell a boltban megvenni. Már ha lehet még egyáltalán ilyesmit kapni...

   Miközben meg mertem volna rá esküdni, hogy ebben a fiókban a már említett pákán felül nemcsak ón van, de egy apró műanyag küvettában gyanta is, annak a felszerelésnek még csak nyomát sem látni! Ez amúgy lehet csak azért van, mert valahol a háttérben a fenti példáján már nagyban elkezdtem létrehozni egy pincei forrasztópadot is, csak arról jelenleg nemhogy azt nem tudom, hogy a szükséges, illetve már összegyűjtött alkatrészei merre vannak, de már eleve azt sem, hogy mégis hogyan nézhetnek ki!

   Ami jelen esetben természetesen nem egy kábel acélkötél mellé történő simítására szolgál (mármint az alumíniumszalag eredetileg erre van), épp csak az amúgy maguktól szanaszéjjel álló 2x1-es polietilén légvezetékeket fogja össze.

   Épp mint ahogy ezt a vasdarabot is. Hogy aztán ez is mikorra kerül a helyére... Már ha valaha is lesz itt egyáltalán akkora rend, hogy legyen egy "nagyvas" feliratú dobozom. Amúgy már van egy "nagyvas" feliratú fiók a lomos pincében, csakhogy a ma kitermelt vasdarabok már egészen biztosan nem férnek bele.

   Mivel még véletlenül sem figyeltem rá, hogy a csatlakozódobozokból kikefélt kosz a tepsiben végezze, mint ahogy megannyi másikat, úgy a mai napot is egy kiadós porszívózással fogom zárni.

   Bár az előbb már egy egész életre való pákahegyet készítettem (már úgy értem, hogy amennyi van, azt ebben az életemben már biztosan nem használom el), attól még úgy döntöttem, hogy a maradék bronzhuzal nagyját is megmentem.

   Miközben a nagyja huzalt kiegyenesítettem, az apraját nem, pedig manapság bronzhuzalt beszerezni azért már nem olyan könnyű. Mármint mára már nemhogy nem férek hozzá a céges raktárhoz, de az 1x4-es önhordó légkábel bevezetése óta már eleve nincs is raktáron 2x1-es polietilén szigetelésű bronzhuzal.

   Hogy a bronzhuzalt mégis mire fogom tudni felhasználni? Például lehet belőle készíteni deszka alapra amolyan kezdetleges nyáklapot. Hogy ez egy hatalmas marhaság? Na ja, az ilyesmiben mindig is jó voltam. Ettől persze még nagyon úgy néz ki (most legalábbis), hogy a rádióépítős terveimből ebben az életemben már nem nagyon lesz semmi.

   Bár a kábelek szétválogatása című projektem már lefutott, csakhogy az egyrészt már nagyon rég volt, másrészt sajnos nem zárult olyan fényes eredménnyel, mint a háttérben látható csavaros dobozokat eredményező csavarszétválogatás. Ezt úgy kell érteni, hogy míg egy 8-as csavart egyetlen mozdulattal be tudok tenni a többi közé, addig az angyalka (ez is mennyire kell már ide a pincébe...) őrizte fekete kábelköteget egyrészt fogalmam sincs, hogy hová kéne odatennem, másrészt a lomos pincében uralkodó kupi miatt még csak rá sem látok a készletre!

   Szegény porszívó hosszú perceken át küzdött, mire végre rájöttem, hogy azért nem szív rendesen, mert megtelt benne a pordoboz, amire sajnos nem annyira az utóbbi idők heves barkácsolása adott okot, mint inkább csak a feledékenységem...