Mivel a derekam már megint a szokásos fájdogálásával szórakoztatott, jelen fényképezőgép kapcsán az első napra csak valami egészen minimális, a fájós részeket egyáltalán nem terhelő tevékenységet mertem bevállalni.

   Ez a fényképezőgép a maga 1.000 forintját még akkor is megérte, ha csak szobadísz, vagy még az sem lesz belőle. Mármint ennyi pénzért annak fényében akár le is rombolhatom, hogy a vásárlás közben elmajszolt két csoki 800 forintba fájt. Megvenni amúgy valószínűleg azért vettem meg, mert nem tudtam ellenállni az egyszerűségének. Mármint ahhoz képest, hogy milyen komoly gépnek néz ki, egyáltalán nem az.

   Míg az egyik ennek a guminak a szakadása, addig a másik az, hogy a gépbe még odalent a pincében próbálva nem tudtam beledugni a memóriakártyát. Mármint maga a gép a lenti tartalék akkukról nagyszerűen működött, csak a képeket nem volt mire rögzítenie.

   Míg a pincében használt Konica Minolta Z10-es gép 2004-es, addig ez a Fujifilm FinePix S3000 2003-as, vagyis úgy nagyjából egyidősek, ami már csak az idővel egyre nagyobbá váló kijelző úgy nagyjából azonos méretéből is sejthető volt.

   Íme az a két apró részlet, ami engem a piacon ebben a gépben igazándiból megfogott. Mármint az tetszett meg bennük, hogy míg a balra látható power kapcsoló nem nyomógomb, addig az üzemmódválasztó tárcsájának csak alig néhány, ráadásul könnyen értelmezhető állása van.

   A teleptartóban viszont nagyon nem tetszett, hogy azt a pincében, még az utcai, amúgy már multifokális szemüvegemben nézve, egyáltalán nem láttam át. Mármint ugyan láttam a kép felső szélén látható apró ábrát, azt azonban nem ismertem fel.

   Hogy a fényképezőgépnek van tápcsatlakozója, az már nem érdekel. Mármint ugyan miért járatnák egy fényképezőgépet tápegységről, mikor az IKEA Ladda akkuk szó szerint valószínűtlenül hosszú ideig bírják.
   Ahogy ebbe belegondoltam, már vázoltam is fel magam elé egy külső vezérlésű (mármint időzítésű) time lapse videók készítéséhez való fényképezőgép terveit. Ezt az ötletemet végül az vétózta meg, hogy time lapse videót egyszerűbb egy normál videofelvételből előállítani, mint a rengeteg képből összefűzni. Mármint azon a minőségi szinten, ami nekem már bőven megfelel.

   Hogy nincs benne kártya, azt ugyan tudtam, a 320-as felbontásba azonban - így ebéd után - már simán belezavarodtam. Ezt amúgy csak azért írja ki a gép, mert mint azt a bal felső sarokban látható ikon is mutatja, fényképezés helyett videó állásban van.

   Ami persze lehet akár 160x120 is. A kamera menüiben történő bóklászás közben egyrészt nem találtam olyan opciót, ami a gépet úgy állította volna át, hogy egyből a hátlapi kijelzővel induljon (mármint ezt mindig kézzel kell átkapcsolni), másrészt okot sem találtam rá, hogy a gépet szétszedjem.
   Na jó, elmesélem... Szóval az úgy volt, hogy valaha láttam a neten egy csomó olyan képet, ami úgy készült, hogy valaki a fényképezőgépét szétszedve, levette a CCD-ről az infravörös szűrőlapot (ami amúgy igazándiból egy az infravörös sugarakat visszaverő tükör, konkrétan egy vékony fólia), majd egy szintén infravörös szűrőt az optika elé téve fényképezett. A két szűrő közötti lényegi különbség az, hogy míg a CCD szűrője egy olyan tükör, ami visszaveri az infravörös sugarakat, az optika elé tehető másik csak azt engedi át. Lásd Wikipédia, infravörös fényképezés.
   Mivel ezt a cikket 2022-ben írtam, de megjelenni majd csak valamikor 2028, vagy 2029-ben fog (már ha élek még akkor egyáltalán), így a fényképezőgép átalakítására bőven van időm. Arra persze semmiféle garancia sincs, hogy a felvázolt átalakítás tényleg meg fog történni. Ha úgy lesz, majd jól beszúrom ide.

   Az XD kártyát végül a Fuji S5500-as fényképezőgépben találtam meg. Már csak ezen gép létéből is sejthető, hogy az idők során a piacon fotós témában is rengeteg sziriszart összevásároltam. Valahol a pince mélyén még egy 3,5-ös floppylemezre fényképező SONY Mavica kamerát is rejtegetek!

   Ez a kép ugyan életlen, azonban ha azt is tekintetbe vesszük, hogy vakuval készült, miközben a szobában a villany nem volt felkapcsolva, odakint a késői óra okán pedig már sötét volt, nem is értem, hogy a gép mihez képest fókuszált...

   Íme egy önarckép, ami azért lett életlen, mert sem a vakut, sem a fürdőszobai plusz világítást nem kapcsoltam be. Hogy mégis miért nem készítettem egy sorozat, ennél jobb minőségű képet? Nos azért nem, mert mire az életlen képek sorárára fényderült, addigra a fényképezőgépet már rég eltettem.

   Mármint innen, ahol a gép vállszíja még napokra ottmaradt. Mármint a szíj elrakására csak napokkal később tudtam magamat rávenni. Mindeközben a multiméter már hónapok óta várja, hogy körbefényképezzem. Mit ne mondjak, ahogy azt mindig is szoktam, a dolgokat már megint nem kapkodtam el...

   Hiába adtam ennek a képnek a beszédes "hiába" nevet, az elkészítése után egy héttel már nem tudtam kitalálni, hogy a névvel mégis mi a csudára célozhattam. Ami még ennél is bonyolultabb, az a következő szövegdobozban felvázolt téma.

   Ez a táblázat már kezd annyira bonyolult lenni, hogy alig tudom elmagyarázni a felépítését. Ettől persze - akár érdekel valakit, akár nem - én azért még megteszem. Szóval az úgy van, hogy ez a táblázat (meg persze a társai is) eredetileg arra a célra készült, hogy legyen szem előtt valami olyan, amin látom a haladást. (vagy ha épp az van, akkor a lemaradást) A táblázat eredeti neve az, hogy "heti egy szétszedés", mely cím arra utalt, hogy eredeti terveimben az szerepelt, hogy egész évre, minden hétre, legalább egy szétszedést irányoztam elő. Idővel, mikor láttam, hogy a filmek megtekintésével sem haladok, azok darabszámát is ebben a táblázatban kezdtem el jelölgetni. Kezdetben még csak a szétszedéseket jelölő ikszeket vastagítottam meg, majd mikor az a lehetőség betelt, áttértem a piros karikákra. Mármint idővel a piros karika és a megvastagított iksz is egy-egy megtekintett filmet jelentett.
   Mivel az utóbbi időben a mozizás került előtérbe (mert azt ugye fekve, vagyis derékfájósan is lehet), bejelölnöm a megtekintett filmeket viszont már nem volt hova, elkezdtem azt játszani, hogy az ikszeléssel négyfelé osztott négyzet még fehér színű háromszögletű elemeit satíroztam be. Az iksz gombóccá duzzasztott közepe pedig egy olyan szétszedést jelent, ami még nem volt beírva a mindent tudó táblázatomba. A gombóc tehát egy friss beszerzésű tárgyat takar. Vagyis mára oda jutottam, hogy egy teljesen besatírozott négyzet egy régi és egy új beszerzésű szétszedést takar, miközben egyben 6 darab megtekintett filmet is. Mivel ha egy cellában nincs iksz, akkor nincs mit megvastagítanom, valamint a cellát négyfelé sem osztja semmi, nemsokára kifutok a jelölési lehetőségekből. Illetve időközben már ki is futottam, mely apró fennakadást azzal az egyszerű megoldással léptem át, hogy a még négyfelé osztatlan cellák jelenleg még nem is létező háromszögeit kezdtem el besatírozni. Miközben a szétszedések állnak, a folyamatos érkezésnek köszönhetően filmek sem fogynak, pedig már tényleg csak azokat nézem meg, melyek érdekelnek. Mivel mikor ezt a cikket írtam, akkor már nagyban november eleje volt (konkrétan ötödike), így akár komoly tétű fogadást is mertem volna rá kötni, hogy ez a táblázat év végéig ikszekkel és gombócokkal már biztosan nem lesz feltöltve...