Mikor a mai nap délutánján a lépcsőház és az utcai járda takarítását követően a pincébe betértem, ugyanazt voltam kénytelen magamtól kérdezni, mint amit a múltkor, ami konkrétan így hangzik: Ki művelte már megint ezt a k*rva kupit?
   Hogy a lépcsőház takarítását viszonylag sűrűn említem meg, miközben az havonta csak háromszor van, az egyrészt annak köszönhető, hogy a söprést és a mosást külön szoktam venni (mármint két külön napra), másrészt annak, hogy főképp említett tevékenységek záróakkordjaként szoktam a pincében végezni, s ha már ott vagyok, olyankor időnként csinálok is valamit. Most például rendet álltam neki csinálni, ami olyan apró elemekből állt, mint mondjuk a fahordó szatyor és a fűrészporos vödör farakásig történő elvitele, a festékkészlet elcsomagolása, meg mondjuk a tartalék izzók útszóró sós pincébe történő átvitele. Amint ezekkel megvoltam, menten előkerült alóluk az a kés, melynek a minap farigcsáláskor végképp szétrepült a nyele. Mivel a nyél újragyártása egyszerű feladatnak tűnt, gondoltam legyen a mai művem az. Amennyiben kijön 10 képből, akkor a téma a következő apró pincei elmaradásos cikkbe kerül, ha meg nem, akkor kap egy saját farigcsálós cikket.

   Mivel a kés ezen a ponton, vagyis a favágóhelyen esett szét, konkrétan a fából esztergált hóember karácsonyfadíszhez szükséges, legalább úgy nagyjából hengeres akácfa előállításakor, a nyelet tartó két csavarnak is valahol itt kell lennie, mire fel a szemétkupachoz az áttúrás szándékával térdeltem oda, amit a nem különösebben barátságos fozonú fadarabok nyomásának megérzése után mindjárt meg is bántam.

   Az egyik csavar nemcsak úgy egyszerűen kiesett a késből, de még le is szakadt a feje! Ez amúgy egyértelműen annak volt köszönhető, hogy az idén vásárolt tűzifa olyan keménységű akácfa kuglikból áll, amilyet én még életemben nem láttam, pedig 1971 óta fával fűtünk.
   Mikor még nem direkt akácot rendeltünk, de persze az is volt benne, olyankor mindig örültünk a többinél sárgásabb színű, de főképp könnyebben hasadó fának, mert abból kevesebb munkával lehetett aprófát hasogatni. Ez a mostani eresztés meg olyan, hogy a nagyobbik baltát jól megsuhintva, az szinte lepattan a fáról! Legutóbb konkrétan ráment vagy 10 percem, mire a kisbaltával, a nagybaltával, a ma pótlásra kerülő nyelű késsel, plusz egy vésővel egy úgy nagyjából kerek (értsd az esztergába megforgatni már befogható) fadarabot előállítottam. Na ekkor ment szét végképp a direkt favágáshoz vásárolt kés nyele.

   Bár jelen fadarab esetében is rezgett a léc, hogy a legyártani kívánt nyelet (lásd a régi maradványait alul) nem adja ki, de amúgy persze kiadja. Mivel a minta sérült, a projekt nehezítéseként előbb még azt is le kell gyártanom.

   Amit, mivel a minta csak a körberajzolás idejére kell, legegyszerűbb papírból elkészíteni, mely anyagból egy nem is oly rég elkövetett rendrakás eredményeként majdnem nem találtam egy tenyérnyi darabot. Mint az a képen látható, végül az akkutöltő dobozát voltam kénytelen szétszabdalni.

   Mikor a mintáról azt gondoltam, hogy jó lesz, bár nagyon nagyot nem tévedtem, de a lyukak helye azért egy milliméternyit elcsúszott, ami épp elég volt ahhoz, hogy az összeszereléskor a nyelet tartó csavarokat alig tudjam a helyükre bekínlódni.

   Hogy az esztergára rá van pakolva, az nálam egy amolyan alapállás, mely helyzet azért állt elő (magyarul van mindig így), mert ezen felül nem igazán van a pincében vízszintes felület. Pont ezért van a csavaros dobozok előtti hely is mindig elbarikádozva. (lásd erre kiváló példának a nyitóképet) Egy doboz festéket, meg a hóemberke karácsonyfadísz 2.0 verzióját mondjuk nem volt nehéz két méterrel odébb rakni. Azért kellett olyan sokkal, hogy a kissé még ragcsos felületre ne ragadjon rá a por.

   A kép nemcsak azért kapta a "durva" nevet, mert a finom csiszolótárcsa helyett egy nagyon durvát tettem fel az amúgy öntapadós tárcsára, hanem azért is, mert a csiszológépnek összeállított esztergával csak a nagyja elpusztítandó fát akarom letudni.

   Mikor az épen magmaradt nyéltartó csavart kettétekertem, meglepődve tapasztaltam, hogy abban nem hármas, vagy négyes csavar van, hanem konkrétan 3,2-es, mely méret szerintem nem is létezik. Ez annyira igaz, hogy tulajdonképpen ez sem az, hanem 3,5-ös, csak 3 tizeddel satnyábbra sikerült, ami azért szerintem még a kínai pajtásoktól is nonszensz.

   Mivel a nyél két felének mérete látványosan eltért, valamint az anyag egy kissé kövérebb is lett a kelleténél, összecsavaroztam őket, majd az eltérésekre az újra előkapott csiszológéppel mentem rá.

   Azokra a részekre, ahol úgy éreztem, hogy még maradt a nyélen valamicske él, a kezem későbbi kímélésének érdekében egy kézi csiszolóval mentem rá. Mikor a nem különösebben szépen mutató sárgás fadarabokat megláttam, egyszer csak azt találtam mondani, hogy:

   Miután ezt a két csodás fadarabot hosszasan nézegettem, azután pedig magam dicséretére azt, hogy ezek valami k*rva jól néznek ki! Mármint az általában elért eredményeimhez képest, ez a két fadarab szokatlanul jól sikerült.

   Mikor a kevéske eredményt (lásd balra) szemlélve rájöttem, hogy 3,5-ös csavarból a négyesek között is akadhat, na azt a válogatási feladatot viszont már egy későbbi időpontra halasztottam.

   Hiába néz ki tisztára úgy, mintha kedvenc szokásomhoz híven félretettem volna a feladatot, ez még véletlenül sem volt így! Na jó, de, de csak arra a rövidke időre, míg a késen található két nyélrögzítő lyukat megpróbáltam felfúrni ötösről hatosra. Ez kérlek annyira nem sikerült, hogy az amúgy vadonatúj fúrószár a kés anyagát épp csak karcolni volt képes, de átfúrni nem, pedig komolyan rátámaszkodtam a gép karjára. Mármint a fúrógép állványának karjára.

   Amint itt álltam, s épp nagyban azon elmélkedtem, hogy mégis mikorra lesz bennem annyi kraft, hogy a pince ajtajára tűzött, idelent is elvégezhető feladatos listáról végre lehúzhassam a két utolsó tételt, konkrétan a bugylibicskát és a kicsi ipari villanymotort (lásd utóbbit a gépállvány talpa mellett), egyszer csak hirtelen visszarántott a valóságba a 3,5-ös csavarok saját helyre történő elpakolásának igénye. Komolyan mondom, ha még most is lehetne kapni olyan falra szerelhető fiókosokat, melyekkel a lakásban a fél falat beborítottam (lásd őket az asztalomtól jobbra, persze más képeken), akkor bár itt lent így hirtelen nem tudom hova tenném őket, de ide is biztosan vennék belőlük egy eresztést.

   Mármint azért, mert egy szépen feliratozott fiókot könnyebb megtalálni, mint egy rakat egymáson elhelyezett szortiment épp nagyban keresett tartalmú rekeszét. Ez annyira így van, hogy ha az előbb kérdezed meg, akkor simán nem tudtam volna megmondani, hogy merre találhatók a műanyag kábelrögzítő bilincsek.

   Mivel a négyesek közül nem túrtam elő a 3,5-ös csavarokat, vagyis csak nagyon kevésből választhattam, így igazán nem volt mit csodálkoznom rajta, hogy nem találtam megfelelő hosszúságút. No de mit nekem egy amúgy sárgaréz csavarból levágni 5 millimétert, mikor a feladathoz minden itt van kézközelben...

   Fogalmazzunk úgy, hogy jelen munkám szépségét szemlélve, egyértelműen büszke vagyok magamra. Ráadásul azon felül, hogy szebb lett mint az eredeti fekete műanyag vacak, az akácfából faragott nyél valószínűleg tartósabb lesz.

   A száradását némiképp elősegítendő, a cserépkályha kivezető csövére felvinni szándékozott kettes verziójú hóember, egy szatyor tűzifa, tetején a kék vödör, tömve faforgáccsal, amit főképp a gyalugép termelt. Remélem semmit sem felejtettem idelent. Természetesen kisvártatva kiderült, hogy de, azt azonban, hogy mi volt az, na azt így másnap délelőttre már simán elfelejtettem, pedig tegnap este még nagyon úgy tűnt, hogy valami tényleg fontos dolog volt...