Az egyik nem igazán előnyös tulajdonságom (Te, hogy ez milyen egy finom meghatározás volt), hogy miközben képes vagyok nagyszerű terveket szőni, úgy azokat viszonylag gyorsan elfelejteni, vagy egyszerűen csak mellőzni is. Kiváló például előbbi állításomra, a 2023-as év februárjára azt találtam ki, hogy nem túrok elő a mélyből semmi újabbat, hanem inkább azokra a tárgyaimra megyek rá, amiket már korábban előszedtem. Az egyik ilyen tárgy a minapi nagy fekete modul volt, míg a másik a tápegység előtt elhelyezett apró mikrofon. Amennyiben ezeket az apróságokat végre letudom, akkor jöhetnek végre az olyan nagyobb dolgok, mint mondjuk a hátam mögé rejtett ZK246-os orsós magnó, vagy a pincében őrizgetett Tesla B93-as, meg a laminálógép, meg a jó édes anyukámat, hogy a kezem helyett folyton csak a szám jár. Na jó, ez egy kissé furcsa volt, hiszen nem a számmal, hanem a kezemmel gépelek, de attól még értitek a lényeget.

   Mármint a lényeg konkrétan az, hogy mikor a pincéből a Philips rádiós magnót felhoztam, akkor úgy voltam vele, hogy majd mindjárt szétszedem. (ez amúgy részben már odalent megtörtént) Mikor már majdnem nekiálltam a magnó további piszkálásának, akkor valaki elkérte a Siemens kisrádiót, amit a pince mélyén sikerült megtalálnom. Mivel a rádió hiányos volt, kapott egy új antennát és egy forgatógombot is, amiket persze előbb még elő kellett túrnom, meg persze be is kellett építenem. Mindeközben a mikrofon az asztal pultján egyre csak porosodott. Mikor már megint majdnem rámozdultam a magnóra, akkor a hétvégi zsibvásárban vettem mellé egy BASF gyártmányú magnót is, hogy még csak esélyem se legyen az amúgy természetesen magam kavarta szarviharból kikeveredni.

   Hogy a lomos pince járhatatlanságát illetően nem ez az apró tárgy képezett torlaszt, de valamiért mégis ezt hoztam fel, az már szinte fájt! Épp mint ahogy egy kissé az is, hogy már megint találtam a cuccaim között valami olyat, aminek nem emlékszem az eredetére. Ez szerencsére valószínűleg még nem az a német nevű ember, aki folyton összekeveri a dolgaimat (Alzheimer), hanem csak arról van szó, hogy az idők folyamán egyszer csak több tárgyam lett, mint amennyi létét fejben tudom tartani. (sok tárgy, rövid agy szindróma)
   Miközben ez a valami elég egyértelműen egy mikrofon, ebben teljesen biztos már csak azért sem lehetek, mert ugye az eredeti szolgálati helyén már csak azért sem láthattam, mivel ez a valami nem az enyém. Most már persze igen, de csak addig, míg a belsejét megmutatandó szét nem szedem, aztán már adom is át a szemetesvödörnek.

   A hengert hosszasan bámulva, végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha mindkettő nem is, de az egyik vége biztosan letekerhető. Már csak azért is, mert kell az előbbi képeken látott három aprón felül lennie rajta valahol egy akkora lyuknak is, amin keresztül betehető volt a csőbe a tartalma.

   Mikor már majdnem elkezdtem a hatalmas fogóval harapdálni, hirtelen eszembe jutott, hogy kipróbálom mikrofonként. Mivel a hengerben valószínűleg egy, esetleg két electret betét van, pusztán a krokodilcsipeszek felhasználásával megépítettem hozzá a képen látható áramkört, a millivoltmérő azonban nem mutatott semmit. Kivéve persze akkor, mikor a hevenyészett összeállításra akkorát fújtam, hogy az a huzat hatására szétesett. Akkor ennyi mára talán elég is lesz a szerző stabil építési technikájáról.
   Egy újabb próba keretében pedig azt vizsgáltam meg, hogy képes-e ez a kis valami hangot kiadni. Mármint rákötöttem a hangfrekvenciás jelgenerátort, azonban ez a kísérlet sem járt eredménnyel.

   Miközben a letekert kupakban nincs semmi, a cső belseje ki van öntve műgyantával. Az apró fekete lyukat már én ütöttem rajta. Mármint a kiöntés eredetileg teljesen tömített, így csak egy üreget képezett a balra látható apró lyuk mögött.

   Mikor a hengert egy csípőfogóval könnyedén megroppantottam, az tisztára olyan érzés volt, mintha valami porcelánból készült dolgot vágtam volna ketté. Mármint miközben a vágáshoz meglepően csekély erőre volt szükség, az anyag a szétválásakor kattant egy nagyot.

   A művelet már csak azért is érdekes volt, mert a fűrészlap hol megakadt az anyagban, mármint erőből beleharapott, hol meg úgy siklott rajta, mintha a fűrészlap anyagánál valami sokkalta keményebb anyagot fűrészelnék.

   Mivel az valamire egyszer még kellhet, a 3,5-ös jack dugó csonkját, az apró gumikarikát, valamint a két oldalról kissé megfűrészelt electret mikrofon kapszulát eltettem, a többi maradványt pedig belesöpörtem a szemetesbe. Ha ugyanezt megtenném a pincében található 10 legnagyobb akármimmel, annak hatására akkora lenne odalent a hely, hogy mikor a rumlit és a helyhiányt látva összeomlok, abba vigasztalásomul mindig belegondolok.

   Amiből nemcsak mostanában, hanem már igencsak hosszú évek óta elegem van, de mára már tényleg nagyon, hogy az egyik projekt nyitja a másikat. Most például a már évtizedek óta betegeskedő satura rágtam be. Ennek a szerszámnak sajnos nem a fényezésével, hanem a satu létére kissé lötyögő eresztékeivel van baj, ami számomra egyrészt azt vetíti előre, hogy a kipofozásával nem leszek meg egyetlen nap alatt, másrészt ha nem csinálom meg gyorsan, akkor újra felgyűlnek az újólag előkerült apróságok. No nem mintha már mindet letudtam volna...