Mikor a minap, csak úgy bármiféle cél nélkül elmentem biciklizni, erre a fa tövében talált lámpára azt mondtam, hogy hiába lenne belőle kiváló, pláne ingyenes és önkéntes boncalany, ettől még nem hozhatom el.

   Épp mint ahogy ezt a méteres szárnyfesztávolságú, vagyis szó szerint hatalmas játékrepülőgépet sem engedtem magamnak a zöldből kiemelni, pedig a házban lakó gyerekek biztosan örültek volna neki. Én legalábbis gyermekkoromban biztosan napokig szaladgáltam volna vele az utcánkban le-föl, miközben boldogan zúgok.

   Ez a kis szerencsétlenség nekem valószínűleg már csak azért sem tetszik, mert mikor a pincébe a kajakóma beálltát követően barkácsolni, vagy valamit szétszedni lejövök, akkor az én tekintetem is ilyen félig már alvós szokott lenni. Egy kutya meg ugye nehogy már kifigurázzon!

   Mire idáig eljutottam, addigra már oly sokadszorra átkoztam meg a játékállat teremtőjét, hogy addig már el sem tudok számolni! Mármint nagyon feszült az állaton a bőr, akarom mondani a műszőr.

   A hét csavar összetartotta vezérlődobozt szétszedve, abban csak egyetlen nyomógombot találtam. Ebből visszakövetkeztetve, ennek a kutyának csak két üzemállapota van. Mármint vagy megy, vagy nem. Már ha csak nem lehet az egy szem gombon funkcióbővítésként morzézni, vagy a funkciók váltásának érdekében a gombot hosszabb rövidebb ideig nyomva tartani.

   A játékállatot mozgató mechanikát nem itt lent a pincében, hanem majd odafent a lakásban szedem szét. Amennyiben szegénykém túlélte, hogy szétszedés közben szanaszéjjel feszegettem a lábait, akkor természetesen lesz róla csupasz videó is.
   Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy eláruljam, ezt a kutyát csak azért szedtem szét, mert nem találtam meg az aznap délután szétszedni tervezett hajvágógépet. Persze egyébként is szétszedtem volna (az útmenti fűből már eleve a belsejét bemutatni hoztam el), csak eredeti terveim szerint ez nem ma történt volna.

   A kutya belsejét napokon át, természetesen nem folyamatosan, hanem csak alkalmanként bámulva, végül arra a következtetésre jutottam, hogy ennek szegénykémnek mindenképp pusztulnia kell.

   Már csak azért is, mert bár el tudtam képzelni, hogy mit lehetne belőle építeni (konkrétan egy birodalmi lépegetőt), ez azonban annyira erőltetett, pláne megvalósításra érdemtelen ötlet volt, hogy menten lemondtam róla.

   A kutyából áradó dallam annyira idegesített, hogy a rácson keresztül elérhető hangszórót csak azért nem tettem tönkre mondjuk egy innen szemből beledöfött bonctűvel, mert ugye hátha egyszer még kelleni fog valamire.

   A kép közepén díszelgő kék pont az én művem. Ezt azért kellett odatennem, mert nélküle a fényképezőgépnek még csak esze ágában sem állt a lábon látható kínai karakterekre fókuszálnia. No nem mintha így rendesen látszanának...

   Íme a burkolatától immáron mindkét oldaláról megszabadított mechanika. Bár egy pillanatra felmerült annak lehetősége, hogy kész, ennyi volt, innen már csak a semmibe vezet az út, csak aztán eszembe jutott, hogy a még 2005 őszén, konkrétan az egyes számú szétszedtem cikkben látható videót igazán megismételhetném.

   Tessék! Jelen videó kapcsán az jutott eszembe, hogy eltelt 18 mindenféle tárgyak szétszedésével töltött év, minek ellenére én még mindig ugyanott tartok, mint ahonnan elindultam. No nem mintha a szétszedtem projekt indulásakor célom lett volna vele eljutni bárhová is...

   Mikor az apró motorra kíváncsian rákérdeztem "hát téged meg mi tart a helyeden", arra a semmi volt a válasz. Mármint nem arról volt szó, hogy a motor nem válaszolt (amúgy persze nem tette), hanem a motor a vázból csak úgy egyszerűen kihúzhatónak bizonyult.

   Bár erősen rezgett a léc, hogy a fogaskerekeket az elmosogatásukat követően elteszem, ez azonban végül elmaradt. Mármint eleve el sem mosogattam őket, de csak mert nagyon be voltak kenve vazelinnel.

   Mielőtt a lágy szívem (más források szerint agyam) okán megszántam volna, az előbb még a kutya mechanikáját alkotó alkatrészeket gyorsan kidobtam. Csak annyit hagytam meg közülük, amennyi a vödrön kívül látható.