Bár az utóbbi napokban szétkaptam és lefotóztam vagy 10 lomot, csakhogy ezen tevékenységem egyszerűen semmiféle nyomot sem hagyott a szobán. Gyakorlatilag pontosan ugyanúgy tele van pakolva az összes polc, és persze minden más egyéb talpalatnyi hely, mint ahogy napokkal ezelőtt volt. Persze mint ahogy mindig, úgy most is én vagyok a hibás, merthogy a nem a feltűnően szem előtt lévő dolgokat bontom szét. Most például azt az apró faládikát szúrtam ki magamnak, ami szinte láthatatlanul ücsörög a sarokban. Pedig szegényke milyen jól elbújt... Amúgy 500 pénz volt a piacon. Mivel valami okból épp szóba került, ezért elhoztam.

   Masszív rétegelt lemez doboz, szépen illesztett sarkokkal. Éppen ilyen felépítésű dobozban tartottam kiskoromban a színes fakockákból álló építőkészletemet. Néha olyan dolgok ugranak be gyermekkoromból, melyekre amúgy már évtizedeken óta nem emlékeztem. Volt például egy olyan érdekes játékom, ami fából kivágott lapos figurákból állt, miközben a hátukba mágnes volt erősítve. Gondolom valamiféle vaslemezből készült táblára lehetett a figurákat felrakosgatni. Na ez a játék nekem például teljesen kiesett! Aztán megláttam a piacon, amint épp bánatosan hevertek a darabjai a járdán szétszórva. Meglepő módon erős maradtam, és nem szedegettem fel őket. Ezt a dobozt bezzeg 500-ért elhoztam...

   Na itt látható a lényeg, amiért tulajdonképpen megvettem. Már úgy értem, hogy magam is ebbe az iskolába jártam, ha nem is mechanikai, de telefonszerelő szakra. A szocializmusban nem csak a gyárakban folyt a munka, hanem a sulikban is, ahol ezzel a mindennapi életre készítették fel az ifjúságot. Persze nem csak ezért kellett a tanulóknak dolgozniuk, hanem volt a dolognak egy ennél sokkalta hétköznapibb oka is, mégpedig az, hogy a kisipar szinte nem is vett részt a termelésben, mert azt egyszerűen nem engedte meg a hatalom, mert még meg találtak volna gazdagodni az emberek. Ahol engedték, ott persze meg is történt a gazdagodás. Autószerelők, lángossütők, lacikonyha, kiskereskedelem, ezek mind a meggazdagodás biztos útjajai voltak.
   Rátérve a lényegre, az olyan dolgokat, amik ugyan kellettek, de a gyáraknak nem volt őket gazdaságos gyártani, azokat simán legyártatták termelési gyakorlat címszóval a szakmunkásképző iskolásokkal. Mondjuk a minőség...
   Minőség? Na ezen a téren meglehetősen komoly problémák voltak. Nem is olyan régen találtam meg a régi, még bőrből készült melóstáskámat, amit még valamikor 1990 tájékán vágtam be egy sarokba, mégpedig ahogy volt, a teljes tartalmával együtt. Na abban a táskában találtam olyan régiféle körmös konnektort, amit még mi gyártottunk. Már mint mi, mint telefon szerelő ipari tanulók.

   Mondjuk ez a műszer nem olyan mint a fent említett konnektor, hiszen ez azért egészen normálisan néz ki. Ráadásul ahogy így nézem, ez még működik is. A fából készült doboza is kifejezetten szép darab. Az gondolom egy másik, valószínűleg asztalosipari suliban készült.

   Ez itt most vagy gyártási pontatlanság, de inkább beállítási lehetőség, mégpedig valószínűleg azon az alapon, hogy mikor a mutatót nehéz mozgatni a tengelyén, akkor egy kicsit elfordítható legyen az alatta található számlap. Persze hiába tekerem ki a csavart, a mutató miatt nem tudtam levenni a skálát.

   Hiába tekertem ki már az összes csavart, csak azért sem jött le a hátlap. Annyira passzentosan érintkezett, hogy egyszerűen nem találtam rajta fogást. Amit a képen látunk, az mondjuk nem a legszebb megoldás, cserébe meglepően eredményes.
   Konkrétan megfúrtam a dobozt. Gondoltam majd így, a nem különösebben feltűnő apró lyukon keresztül majd jól aláfeszítek a hátlapnak. Mint ahogy annyi más, úgy ez a nagyszerű ötletem sem vált be, ugyanis valami még mindig nagyon erősen fogta a hátlapot.

   Végül a fele fiókot kipakoltam, mire meglett ez a rohadt mutató. A mutató amúgy valóban rohad. (mármint rozsdás) A jelen eset kapcsán azt vettem tervbe, hogy az egész fiókot mindenesül kipakolom, majd kitakarítom. Hogy ezt fogom-e dokumentálni, vagy sem, az majd idővel kiderül.