És így szól, miután méltóztattam beállítani benne a harangokat. A hangolás lényege, hogy a csengő kalapácsa ne érjen hozzá egyik haranghoz se. Ha hozzáér, akkor ugyanis csilingelés helyett tompán fog szólni a csengő.
   Vagyis a lényeg az, hogy a kalapács és a harang között legyen néhány tized milliméternyi rés. Ebben az esetben a kalapács természetesen már csak lendületből fog nekicsapódni a harangnak. Az eredmény jól hallható.

   Ez egy különálló érintkező, ami a földelő gombhoz tartozik. A földgomb arra a célra szolgált, hogy alközponti melléken városi vonalat tudjunk vele venni. Vagyis régen úgy volt, hogy előbb megnyomtuk a gombot, és ha volt szabad vonal (és persze jogosultságunk is), akkor kaptunk egy városi vonalat.
   A háttérben látszik, hogy ezt a készüléket már javította valaki. Ráadásul nem valami szakszerűen! A kelleténél hosszabb csavar ugyanis két darab négyes anyával lett megrövidítve.

   Az előtérben középen látszik a földelő gomb. Mögötte a háttérben a másik kettő az automata villája. Azért villa neve, mert a régi készülékeken ennek a részletnek valóban villa formája volt, amire rá kellett tenni, vagy akasztani a kézibeszélőt.
   A földelő gomb mögött látható apró fekete pötty pedig az előbb említett csavar vége. Úgy látszik, hogy kevés volt a két 4-es anya, miközben a műszerész sokkal erősebb, mint amennyire okos.

   Nincs ebben semmi érdekes, ha csak az nem, hogy magából a telefonvonalból veszi a működéséhez szükséges energiát. Mai szemmel nézve persze már nem nagy kunszt egy kvarcvezérelt elektronika, ami mindössze egy hagyományos számtárcsa funkcióját valósítja meg.
   Ha megnyomjuk az egyes gombot, akkor egyszer, ha pedig a nullást, akkor tízszer szakítja meg a vonalat. Mindeközben rövidre zárja a telefon hallgatóját, nehogy megsüketüljünk az éktelen kattogástól.

   Külön panel van a gomboknak, és külön egy másik az elektronikának. Egy kicsit nagyobb panelen, vagy apróbb alkatrészeket használva, simán elfért volna az elektronika a gombok körül. Vagy ha nem, akkor sem kellett volna sokkal nagyobb panel, szinte elég lett volna annyi is, ha szögletes. Vagyis képzeld oda a kerek laphoz a leeső részeket.
   No de az a néhai rendszer ilyen pazarló volt. Ha egyszer a tárcsa eredetileg kerek volt, akkor még a szögletes gombokhoz is a kerek panel dukált! Mindezt mindössze azért, hogy szemből lehessen bedugni a hívóművet a telefonba. Mintha nem volna mindegy, honnan van betéve...

   A membrán közepe hozzá lett ragasztva a piezo lapocskához. Ez a mikrofon amúgy fordítva is működik, azaz hangszórónak is jó. Persze a membránfelület miatt csak magas hangú sugárzónak alkalmas.
   Egyszer szétkaptam egy zsák ilyen mikrofont, majd a kiszedett mikrofonbetéteket felvarázsoltam egy tenyérnyi nyomtatott áramköri lapra. Nem mondom, hogy nem szólt, mert szólt, de csak nagyon halkan csipogott.
   Gondoltam kevés lehet a vezérlőfeszültség, ezért egy kissé feltranszformáltam a jelet, amitől azonnal sokkal hangosabb lett, cserébe viszont a piezo lapocskák elkezdtek szikrázni. Szóval inkább bevált fényjátéknak, mint hangszórónak...

   Ide ni! Egy szem B318D IC van benne, ami sajnos semmi másra nem használható, valamint két kondenzátor és egy ellenállás. Ennyi az egész. Illetve csak majdnem, mert van még a mikrofonban négy dióda is, mégpedig a fekete kupakban, a kék lapocska alatt. Ezek nem hagyományos diódák, hanem szelénlapocskák. Ezek biztosítják, hogy a mikrofon polaritás független legyen.

   A CB76-os sorozatú készülékek típushibája, hogy míg a panel középen lett rögzítve, addig a nagyobb tömeget képviselő alkatrészek a szélekre kerültek. Amennyiben odacsapjuk a telefont az asztalhoz, a trafócska a súlyánál fogva eltöri a panelt. Kellett volna a panel két szélére is egy-egy csavar. Vagy lehetett volna a panel üvegszálas műanyagból is.
   A kor szelleméhez híven, ez a hiba végig benne maradt ebben a készülékben, míg csak le nem váltotta a CB811-es típus. A CB811-es készülékben a paneltörő konstrukciós hibát lecserélték egy csomó másikra. No de erről majd egy másik alkalommal mesélek...

   Valaha még az adott példányt egyértelműen azonosító sorozatszáma is volt a telefonkészülékeknek! Odáig mondjuk nálunk nem fajult a rendszer, hogy ennek alapján nyilvántartották volna őket, arról viszont volt karton a telefonközpontban, hogy kinek hány darab, és pontosan milyen típusú és színű készüléke van.

   Undok ügyfelek készülékéből szokás volt kiszedni a sokkvédő diódát. Ha ezt kombináltuk a hallgatót rövidre záró rugó elállításával a számtárcsában, nem kellet várni a sokkra, mert elég volt az ügyfélnek fülön tartott beszélővel tárcsáznia.