HAMA fotóállvány
(kicsit beteg, kicsit ingatag, de lesz ez még rosszabb is)

Lehet, hogy nem ekkora kamerához találták ki, de ha nekem egyszer ekkora van?
Azért van a hátsó lába megpatkolva forrasztó ónnal, hogy fel ne dőljön.
Nem mondom, hogy nem használt a patkolás, de nem használt.
Na jó. Akkor mégis mondtam. Mai feladat a stabilizálás!

 

 

A felspulnizott óntól nem csukódik össze teljesen, de ez lényegtelen...

 

 

Hiába ronda, ez engem egyáltalán nem zavar. Az igazi probléma az, hogy a nehezék
az előző pici Samsung kamerához készült, az előbb látott Fujihoz már kevés.
Kicsit nem figyelek oda, simán pofára, pontosabban szólva optikára
esik a kamera. Vagy kell egy nagyobb bumszli, vagy kell
egy ennél valahogy normálisabb megoldás.

 

 

Megvagy csavar! Egyrészt a lábakat akarom leszedni
(míg dolgozom velük), másrészt a felső rész is beteg.

 

 

Szerencsére nincs benne semmi bonyolult, össze fogom tudni rakni.
Mikor így elbízom magam, az szokott lenni, hogy még napok múlva is...

 

 

Mondjuk ezt a részt még nem akartam szétszedni, de ha már így szétgurult...

 

 

Ez a része nem csak úgy egyszerűen beteg, hanem az volt
már újkorában is. Mondjuk legalább nem volt drága...

 

 

 

Csak nagyon finoman szabad megszorítani, különben egyből átfordul a csavar.

 

 

Ez kemény dió, ez nem fog egyszerűen szétjönni. Az ott belül egy persely. Ki kéne
húzni onnan valahogy, ha hozzá akarok férni a bólogató részt rögzítő csavarhoz.

 

 

Ha beletekerek egy csavart, akkor ahogy a csavar átér a perselyen, nekimegy belül
valaminek, és elkezdi kitolni a perselyt a lyukból. Legalábbis nekem ez volt
az elképzelésem. Nem jött be. De csodák csodája, a rögzítő már nem
forog át. Vagyis megjavult. Ha meg jó, akkor nem piszkálom!

 

 

 

   Bár nem értek hozzá, szétszedve pedig nem is láttam, de van egy olyan érzésem, hogy ez valószínűleg nem is csavar, hanem egy excenter, amit ha meghúzok, akkor beszorítja a gömbfejet. Legalábbis most már tisztára így működik. Gondolom attól javult meg, hogy hátulról nekitekertem a görbe tengelynek a csavart, ami ettől egy kicsit jobban elgörbült, és most pont jó. Ez kérem a véletlenül jó helyre ütöttem a kalapáccsal tipikus javítási esete.

 

 

A fej már jó, következzen a láb. Az az elképzelésem, hogy kiöntöm a belsejét
ólommal. Ez azért már van akkora hülyeség, hogy azonnal nekiálljak.

 

 

Ez egyik lábból kijár a pöcök, mert ezt egyszer már korábban kikombinált-fogóztam.

 

 

   Az ott kérlek egy szegecs. Na azt úgy lehet onnan kivenni, ha megütöm befelé. Már majdnem nekiálltam, mikor rájöttem, hogy kiöntéskor jól fog jönni, hogy a cső egyik vége masszívan be van zárva.

 

 

Megpróbáltam egy másik lábról lepiszkálni a gumibogyót, de sajnos szétszakadt.

 

 

   A belső cső, vagyis a külső lábból kihúzható belső láb nem jött ki egyben, de ez mondjuk nem is volt cél. Na kérem! Éppen így kell kimagyarázni, mikor valamit szétrontunk a fogónkkal.

 

 

Ezt már nem lehet visszacsinálni. Innen már csak előre vezet az út, vagy jobbra.
Már úgy értem, hogy nálam innen jobbra található a szemetes doboz.

 

 

Kevés lesz a három láb kiöntéséhez az egy lábról lehúzott forrasztó ón,
de szerencsére ónból bőven van készletem.

 

 

   Azért lett rongyba tekerve a cső, majd úgy befogva a satuba, hogy a satu ne vigye el a hőt a csőről, mert ha a pofák lehűtik a csövet, akkor sosem fogom tudni átmelegíteni az egészet.

 

 

   Én csak annyit szerettem volna, hogy míg melegszik a felül már tócsába gyűlt ón, addig se kelljen fognom a pákát. A páka viszont pont olyan vastag, hogy simán becsusszan a csőbe. Na most az, hogy belefér, az egy dolog. No de az, hogy zsupsz, bele is ment...

 

 

A páka bele a lyukba, a forró ón meg a vékony résen spriccelt szanaszét.
Én alapvetően az LCD monitorom védőrétegét féltettem ettől a művelettől,
de mint az a képen jól látható, a nadrágomat, s benne engem kellet volna óvni.

 

 

   Időnként, ahogy a folyamatos melegítés hatására az alsó nem szépen (nem tömörre) összeolvadt rétegek felmelegedtek, beesett az ónréteg teteje. Ilyenkor nyomtam neki még, míg csak teljesen meg nem telt a cső.

 

 

 

Amíg így füstöl, addig biztosan nem szabad hozzányúlni, de
mikor abbahagyta, egy jó darabig még akkor sem tanácsos.

 

 

Míg az első kiöntött cső hűl, addig kibelezem a többit.

 

 

   Míg az első lábra ráégett a gyanta, a másodikon megrojtosodott a gyári fényezés, addig a harmadikon már semmiféle nyom sem látható. Erről szól a "gyakorlat teszi a mestert" mondás.

 

 

Össze tudtam rakni, bár ennek sikere eddig sem volt kétséges.
Azt hiszem, ma ilyen önbizalom túltengős napom van.

 

 

És ha nem gumiláb a végük? Ha akarnék, fúrnék bele lyukat, csavaroznék
rá gumilábat. Próbáltam elképzelni a helyzetet, mikor szükség lenne
a gumilábra, de mivel nincs itthon lejtős felület, nehezen ment.

 

 

Most már jobban néz ki, mint ahogy a kezdőképen, csak mivel még mindig könnyű
a hátsó láb, ezért éppen ugyanúgy borul pofára. Már persze csak akkor, ha nem
vigyázok. Következő nekifutásra még több ólmot fogok bevetni az egyik lábra.

 

 

   Néhány nap elteltével innen indultam neki újra a feladatnak. Elképzelésem szerint kell valami olyan, amivel elnehezíthetem az egyik lábat. Először az jutott eszembe, hogy egy gyufaskatulyát megtöltök forrasztó ónnal, majd egyszerűen beleállítom az állvány egyik lábát. Ez ugyan nem lenne rossz megoldás, randának viszont nagyon randa lenne.

 

 

   Mikor kell valami, olyankor általában kihúzom a középső asztalfiókot. Ebben aztán akad minden! Ha éppen nincs is semmi odavaló, de ihletet akkor is lehet belőle meríteni. Most például azt találtam ki, jó lesz az a patron.

 

 

   Ez úgy került hozzám, hogy egy időben a barátaim mindent ide hordtak javítani. Mindegy volt, hogy videó, autóba való légkürt, esetleg vibrátor, majd a Béka (ez volnék én) megcsinálja. Én meg ugye szeretek (lehet, hogy múlt idő volna a helyes) barkácsolni. Mondhatni ez volt a szétszedtem project még nem dokumentált, s így nem is publikált elődje. Én kielégítettem kíváncsiságomat, a haverok meg kaptak egy ingyen szervizt.
   Vissza, illetve rátérve erre az izére, ez nem szódapatron. Illetve az, de nem szifonhoz, hanem légpisztolyhoz való. Hogy miből gondolta kiváló barátom, hogy értek a fegyverekhez... Vagyis ehhez a patronhoz tartozott egy forgótáras Magnum légpisztoly is, ami olyan szar volt, hogy szabad szemmel látszott, amint kijön a sörét a csövéből. Állítólag újkorában (néhány napja) még jó volt. Mivel nem boltban lett véve, így nem volt hová visszavinni.
   Szétkaptam, majd azonnal rá is csodálkoztam. Én ugyanis még ilyen sprőd, öntéshibás, spiáter szart eddig még soha életemben nem láttam! Kívülről teljesen olyan volt, mint egy igazi fegyver, belülről viszont nagyon úgy nézett ki, mintha én öntöttem volna házilag, ólomból, valami fából farigcsált repedezett öntőformába. Belül az összes mozgó alkatrész beleakadt valami öntési hibába. Némi igazítás után összeraktam, de még mindig olyan gyenge volt, hogy a vurstliban nyert műanyag dugóspuskát megszégyenítő módon, szó szerint visszapattant a skúló az íróasztalom fiókjának rétegelt lemezéről.

 

 

Az alsó és a felső nyomokról van szó. Aztán szétszedtem a pisztolyt, és igazítottam
rajta egy kicsit. A bal oldali fába szorult sörét lett az eredmény. Újra szétszedtem,
elővettem a Miniplexet, és az összes felesleges útban lévő vállat lemaróztam.
Egész jó lett, mint azt a jobbra elhelyezkedő sörét behatolási mélysége
mutatja. Ismét szétszedtem, beállítottam, bekentem. Most
már simán átment a sörét a rétegelt lemezen.

 

 

   A hajtóerőt szolgáltató patron a próbák közepette persze kiürült, majd itt maradt a fiókban. Ripsz ropsz eltelt 10-15 év, és már szükségem is lett rá. Már úgy értem, ebből lesz a puttony az elnehezítendő lábra.

 

 

Ilyenkor az ember leszalad a pincébe, befogja a patront a satuba, nekinyomja
a keretes vasfűrészt, vagy ha lusta típus, akkor a flexet. Én viszont már
annyira megszoktam az asztalomnál ücsörgést, hogy képes vagyok
lombfűrésszel lefejezni egy ilyen viszonylag vastag valamit is.

 

 

Mert azért ez ugye azért elég vastag. Legalábbis lombfűrészeléshez mindenképp az.

 

 

   Egész jó lett ez a kép, csak azt nem értem, hogy miért van 90 fokkal balra elfordítva. A lényeg, vagyis a terv azért így is látszik. Feltöltöm a patron ónnal úgy kb. félig, jól megolvasztom, majd tövig dugom bele a minap ólommal már kiöntött egyik állványlábat.

 

 

Beleállítottam a patronba a Wellert, és csak toltam, csak toltam bele az ónt.

 

 

Mikor úgy nagyjából félig volt a patron olvadt ónnal, akkor
beledugtam a lábat, majd középre igazítottam.

 

 

Közben a maradék két láb végére gumilábakat túrtam a gumibogyós dobozomból.
Ez ugyan jó lenne, csak félbe kellene vágnom, és még oda is kellene
csavaroznom. Juj! Ez kérem milyen bonyolult...

 

 

Ez viszont egyszerű. Cserébe viszont jó nagy!
Mondjuk a lényeg az, hogy rászorul a lábra.

 

 

   Ez itt egyértelműen az Ezermester újság hatása, mely kiadvány szerint minden jó még valami másra is. Merthogy ez amúgy egy Tesco gazdaságos csavarhúzó BIT tartó alkatrésze. Kár, hogy csak egyet találtam belőle a dobozban. De semmi baj, mert van még ezen felül is néhány hozzávaló csavarhúzó a pincében. Ha arra járok, majd begyűjtök valamelyikről egy másikat is.

 

 

Egyik láb hülyébben néz ki, mint a másik...

 

 

   Íme az eredmény. Van egy olyan érzésem, hogy sem jobb, de még csak rosszabb körökben sem fogok vele dicsekedni. Amúgy is ritka eset, hogy valaki társaságban kezében egy fotóállvánnyal sétál, amit büszkén mutogat.

 

 

   Gyorsan (vagyis már mindjárt másnap) leszaladtam a pincébe a hiányzó lábért, amiből találtam is a dobozban. Kettőt azonnal fel is hoztam. Ez azért jó, mert így eggyel megint pluszban vagyok.

 

 

Mosdatás után már egészen jól mutatnak.

 

 

Ha büszke nem is vagyok magamra, no de ki
másnak van ilyen (ormótlan) fotóállványa?

 

 

Ezt a fotót a másik gépen találtam. Arról szól, hogy mily zseniálisan használom
fotóállványnak az asztalom előtt tornyosuló szemetet. Ha egyszer végre
befejezem az M8-at, meg a Terta 811-et, lesz helyük a dobozoknak.
Ez állítólag még az idén lesz, de én ebben egyre kevésbé hiszek...

 

 

   Most meg az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha az állványmenetet áthelyezném egy távtartó betéttel a fényképezőgép tömegközéppontjába? Vagy akkor mi lenne, ha levágnék egy centit a hátsó lábból? Vagy beletoldanék egy-egy centit a két elsőbe... Miközben a szerző keze a bilibe lóg, a lába betette magát a képbe...

 

 

Azt kell mondjam, már majdnem jó. Most már elég nehezek a lábak,
csak nem terpesztenek eléggé, s ettől továbbra is borulékony.

 

 

Szerintem ha ide betennék egy plusz alátétet,
akkor jobban ki tudnának nyílni a lábak.

 

 

Ez egy tipikus Ezermester project volt. (most kicsit negatív éllel)
Már a kiindulási alapoknál el volt cseszve az egész!
- Túl nagy kamera, elszabott helyű állványlyukkal.
- Túlságosan könnyű állvány, kicsi terpesztéssel.
A probléma megoldására alkalmatlan eszközök,
úgymint: forrasztópáka, forrasztó ón, szódapatron, én.
És akkor itt jön a képbe az elszántság.
Hiába tudom, hogy romlott a gondolatmenet.
Tév az út. Most már csak azért is végig megyek rajta!
Az eredmény számít, az meg van. Olyan amilyen, de az enyém!
Ha kőműves lennék, akkor nem pákáztam volna, hanem kiöntöm betonnal!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.