Az asztal pultján ismételten az látható, hogy egy csomó mindenbe már megint egyszerre vágtam bele. Ami viszont nem látható, azonban nekem az újra és újra elkövetett párhuzamosságnál is jobban fáj, az a készülőfélben lévő induktivitás dekád (amúgy nem az, mert nem tízesével állítható) építési projektbe történő harmadszori belebukás. Mármint hol ezért, hol meg azért, máskor meg amazért akadtam el vele ahelyett, hogy csak úgy egyszerűen végigvittem volna. Mit ne mondjak, mint ahogy a többi, úgy ez a tervem sem volt igazán jól átgondolva.

   Miközben az induktivitások megvalósításához előtúrt vasakat az asztalnál ülve rendezgettem, idővel kezdett hiányérzetem lenni. Mármint annak tekintetében, hogy a gyűrűvasaim A_L értékét még nem mértem le. Kisvártatva már magukat a gyűrűvasakat hiányoltam, aminek az lett a vége, hogy lejöttem hozzájuk ide a pincébe, ahol is ha magamat azért nem is (de csak mert a kialakult kuplerájt illetően óvatosságból inkább nem néztem körbe), de a vasmagos dobozt könyörtelenül kiborítottam.

   Azért hoztam fel néhány egyformának tűnő anyagot, mert attól, hogy egyes vasak ugyanúgy néznek ki, attól az anyaguk még lehet egészen más, minek következményeként az A_L értékük is eltérhet.

   Ebbe a másik tekercses dobozba csak azért néztem bele, hátha akad benne egy csomó, már eleve kész tekercs (szinte kivétel nélkül azok vannak benne), melyek felhasználása megkönnyítené az induktivitás dekád elkészítését. Egy kicsit ugyan billegtem a doboz előtt, de aztán viszonylag gyorsan sikerült az ebbe az irányba történő eltérülésről lemondanom.

   Ebben a huzalpotmétereket tartalmazó dobozban viszont már sikerült addig-addig turkálnom, hogy végül találjak benne egy mechanikailag kitűnő felépítésű, elektronikai szempontból viszont már selejt, konkrétan szakadt huzalú példányt.

   A minden egyes vasra feltekert 10 menet elkészítésével vagy viszonylag gyorsan megvoltam, vagy ha nem, akkor meg úgy volt, hogy a drót bogozása közben már-már érzékelhetetlenül szállt el mellettem az idő.
   Bár volt egy olyan nagyszerű tervem, hogy minden egyes tekercs lábaira teszek címkét, s arra felírom a kiszámolt A_L értéket, ez a részprojekt azonban elmaradt. Amennyiben később bármi okból igényem támadna rá, legfeljebb majd pótolom.

   Következő lépésként pedig azt, hogy ha fel tudnék a vasra tekerni 140 menetet, akkor megvalósítható lenne vele egy 0-tól egészen 10 mH értékig szabályozható variométer. Csak emlékeztetőül írom, hogy a múltkori méretes példány csak 180 µH maximális értéket volt képes produkálni.

   Amennyiben a gyűrűvasmag belső átmérőjét veszem alapul, mint tekercselési felület, akkor a képen látható menetszámokat és induktivitási értékeket kapom.
   Hogy jelen esetben még véletlenül sem az átmérővel, hanem a kerülettel kell számolni? Nos erre én már csak valamikor másnap délelőtt, jelen sorok írásakor jöttem rá. Mit ne mondjak, agyilag tegnap délután sem voltam a topon...

   Ezek a számok pedig akkor érvényesek, ha a gyűrű külső kerületével számolok. Természetesen ekkor a gyűrű belső kerületén torlódni fognak a menetek, hiszen ott sűrűbben vannak, mint amennyire kívül, ami szerintem egyáltalán nem baj, illetve egyszerűen csak egy nem igazán zavaró szépséghiba.
   Ami viszont nemcsak szépséghiba volt, s amúgy a pincében, meg úgy általában a holmijaim között kialakulni látszó valamiféle rendnek volt köszönhető, illetve annak a ténynek, hogy az új rendet még nem volt időm megszokni, az egy olyan irányú tévedésem, mely szerint az imént a gyűrűvasmagos dobozomat borítottam ki, miközben erről természetesen még csak szó sem volt, mire fel már indultam is vissza a pincébe.

   Na most vagyok jó helyen! Mármint ez itt már tényleg a gyűrűvasmagos doboz, amit eddig azért nem kerestem, mert ezt a valós időben még csak néhány napja hoztam létre, azóta sem jártam benne, így igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy az egyáltalán létezésének még nem volt ideje bennem tudatosulnia.

   Miközben a balra látható gyűrűmagra tekercselt meneteket egyszerűen csak megszámoltam, majd az eredményt beadtam a képletbe, addig a jobbra láthatóra feltekertem a szokásos 10 menetet. A középen látható számok már az A_L értékek.

   Az A_L 98-as vasanyagra különböző huzalátmérőkkel kapott, a helyet teljesen teletekercselve kiszámolt induktivitási értékek bíztatóak. Mármint ha tényleg lesz ebből a projektből valami, akkor az induktivitás dekád által szolgáltatott értékeket úgy kell, illetve lehet módosítanom, hogy azok alacsonyabb értékeit nem a yaxley kapcsoló mindössze 26 állását fogyasztva, hanem ezzel a variométerrel állítom elő.

   A kép "le kell gyűrnöm" elnevezése nemcsak arra utal, hogy "le kell gyűrnöm" magamban a tekercsekkel szemben érzett ellenszenvemet, hanem arra is, hogy a lustaságomat is "le kell gyűrnöm", a mechanikák készítésétől való undoromat pedig pláne "le kell gyűrnöm"! Aztán ott van még az is, hogy ezt a feladatot is "le kell gyűrnöm", különben sosem lesz kész a következő tétel induktivitás dekád.
   Ahogy itt ültem a képen látható három alkatrész előtt, s a most még csak elképzelt tekercset az azon körbefutó érintkezővel mechanikailag még úgy sem sikerült összekombinálnom, hogy még a jelenleg nem is létező szerszámaimat is bevetettem, valami mérhetetlen rossz érzésem támadt. Már úgy értem azért, mert miközben még ezt a ránézésre szinte semmi kis feladatot sem sikerül legyűrnöm (mármint napok óta csak bámulom, de előrébb nem jutok vele), valahol fejben már vagy húsz rádióépítős projekttel előrébb tartok, melyek természetesen egy szimpla alkatrész elkészítésénél sokkalta bonyolultabbak lesznek. Már persze csak akkor, ha egyszer tényleg elkészülnek azok a rádiók.

   Mivel ez a két variométer már elkészült, mondhatni vannak bíztató jelek. Ezek ketten amúgy nem azért kerültek le a polcról, hogy a puszta látványukkal lelket öntsenek belém.

   Mint inkább konkrétan azért, mert bár az induktivitásukat már rájuk írtam, az egyenáramú ellenállásukat azonban még nem, amit azonnal pótoltam. A kisebbik variométer a rátekert kevesebb huzal okán mindössze 6 ohmos, míg a nagyobbik 23 Ω-osra sikeredett. Ezek ketten akár mint huzalpotenciométer is használhatók.

   A szakadt tekercselésű (lásd balra), vagyis áldozat nélkül újrahasznosítható huzalpotméter csúszkáját a tengely végén megfordítva, az ebben az állásában a tekercs peremén futna, mely sem a menetek torlódása, sem a ritkasága esetén nem lenne megfelelő pozíció. Mármint ezek ketten akkor állnának elő, ha a külső vagy a belső felület teljes teletekercselésére koncentrálnék. A balra álló mozgatható érintkezőt felfelé fordítva (90 fokban megtörve), az már nem a tekercs oldalán, hanem a pozíciójától függően akár a külső, akár a belső peremén futhatna.
   Itt aztán egy újabb, még tőlem is szokatlanul messzire vezető, olyan irányú agyaláshullám következett, melyben hol a meglévő mechanikákra alapozva készítettem el a variométert, máskor meg teljesen nulláról indultam el.

   Mivel tudtam, hogy van még itthon huzalpotméterből nemcsak a lomos pincei dobozban, hanem máshol is, ezért nekiálltam megkeresni őket. Messzire mondjuk nem kellett értük mennem, hiszen itt volt a doboz a hátam mögött. A rejtekhely telítettségét hosszasan, s tőlem kitelően értőn bámulva, a témával kapcsolatban mindjárt több dolog is eszembe jutott.
   Elsőnek ott van mindjárt az, hogy valahol a háttérben már nagyon készül egy olyan projekt, ami a táblázatom szerint a "három doboz potméter újraválogatása" címet kapta. Ezt valószínűleg azért nincs kedvem nekiállni lefuttatni, mert már eleve a cím sem igaz. Ráadásul már eleve a lakásra sem az! Miközben idefent van még egy doboz potméter, csak azok nem tekerősek, hanem tolópotméterek, a pincében ott van ugye a már mutatott huzalpotmétereket tartalmazó doboz, egy olyan amiben a régi, meg egy olyan amiben az újabb fajta potmétereket tartom.
   Egy másik "eszembe jutás" a dobozban jobbra lent látható, 10 fordulatú helikális potenciométerhez tartozó, még apukám által vagy úgy 40 éve épített, még a keleti URH sávon vételkész rádiópanel, ami most valamelyik a rádióépítős dobozomban hányódik, s amúgy természetesen befejezni, bedobozolni tervezem.
   Egy újabb, amúgy persze már nagyon régi, szintén a jelen látvány kapcsán felmerült elmaradás, hogy valahol a háttérben készül egy általam egyszerűen csak jelszintosztónak hívott hardver, mégpedig a balra (megjegyzem is) látható spéci potméterre alapozva. Ennek a kiegészítőnek a béta-változatát már el is készítettem, csak most így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy mégis hol a csudában van.
   Már csak ebből a fentebb összehordott, már szó szerint hosszú évtizedek óta kivitelezetlenül álló tervhalmazból is sejthető, hogy a rádióépítős projektnek valószínűleg sosem lesz vége.

   A huzalpotméteres dobozból mindenféle, így másnap délelőttre már érthetetlen szempontok alapján kiválogatott példányokról mindjárt két, több évtizeddel ezelőtti történet is eszembe jutott.
   Míg a legnagyobb huzalpotméter (lásd alul középen) apukám kisvasútjához volt való sebességszabályzóként, addig a mellette látható téglavörösből még valamikor gyermekkoromban készítettem egy az ágyam melletti éjjeli lámpa számára egy fényerőszabályzót. A műanyag diadoboz a potméteren elfűtött teljesítménytől természetesen menthetetlenül elolvadt.

   Épp mint ahogy a kezdetben nagyszerűnek tűnő ötleteim is sorra olvadtak el, pedig mikor a szerencsére meglehetős tömegből ezeket kiemeltem, akkor még tudtam (legalábbis remélem, hogy úgy volt), hogy melyik választásomban mi a ráció. A középső potméterben amúgy az, hogy az egy amatőr készítésű példány, ezért a csúszka működési elvét akár le is másolhatnám. Mivel én a textilbakelitet nem tudom megmunkálni, így a potméter váza vagy műanyagból, vagy akácfából készülne. Te, hogy ez is egy milyen jó kis terv...

   A tekercselés okán a potméternek természetesen induktivitása is van, csak persze nem annyi, mint amennyit a műszer mutat, mert az ugye nem nézi, hogy a mért impedancia valóban induktív-e, így be lehet csapni egy ellenállással.

   Az alkatrészek újabb tíz percen át történő, sajnos még mindig eredménytelen nézegetését követően, valószínűleg hangosan mondtam ki, hogy kész, elég volt a szerencsétlenkedésből, megyek inkább a boltba krumpliért. Erre fel anyám menten rám szólt, hogy ki ne dugjam a lakásból az orromat! Mármint ő az előbb volt kint, s szerinte annyira viharos a szél, hogy majdnem elvitte.

   Mivel a vasmagok eredeti tekercselése az általam meghatározott célra teljesen alkalmatlannak tűnt, ezért az összes menetet lefejtettem róluk, miközben jelen alkalommal sikerült nem megsérülnöm. Már úgy értem, hogy mostanában szinte bármit csináltam, azt általában valamelyik ujjam bőrének folytonossága bánta.

   Az A_L 160 és 80-as szám természetesen még csak véletlenül sem jelenti azt, hogy a vasmagok nagyfrekvenciás célra is megfelelnek, mely helyzetet majd egy másik méréssorozat alkalmával fogok megvizsgálni. Aztán persze gyorsan rájöttem, hogy az a mérés is most lesz. Mármint azért, mert nagyon nem tartom jó ötletnek, hogy a nagy induktivitású variométert egy nagyfrekvenciás célokra alkalmatlan vasmag felhasználásával készítsem el. Hogy az a k*rva kutya mindig szarik valamit... Az előző két variométer esetében ez a tényező természetesen már csak azért sem merülhetett fel, merthogy azokban nincs semmiféle vasmag.

   Ez a rengeteg számolás ugyan még összejött, csak miközben ezt az irkafirkát készítettem, betoltam az arcomba egy hatalmas adag frissen készült tepertős pogácsát, amit fél liter teával öblítettem le, amitől aztán újra használhatatlan állapotba kerültem. Konkrétan még a mozizás sem ment, ezért inkább aludtam egy kiadósat. Mikor meg felkeltem, akkor már nagyon késő volt az érdemi munkához.

   Ez a kép még előző este készült, s azt mutatja meg, hogyan szoktak állni az ágyban a párnáim, mikor nekik támaszkodva mozizok. Amúgy annak bemutatására került ide a kép, hogy a délutáni szunyát követően mennyire nem voltam topon. Konkrétan annyira nem, hogy a párnáim szokásos módon történő elrendezésére hosszú perceim mentek rá. Ha meg ugye ez a semmi kis feladat is csak ötödik nekifutásra sikerül, abban az állapotban nemcsak, hogy jobb ha nem csinálok semmi bonyolultat, de az sajnos már eleve nem is menne! A mozizás viszont kifejezetten jól ment. Mármint megnéztem zsinórban teljes három filmet.

   Mikor másnap délelőtt, vagyis még friss állapotban az amúgy beteg, tehát nem kár érte státuszú huzalpotenciométert apró elemeire bontottam, majd a belsejét 180 fokkal elfordítva szereltem bele (lásd a balra értelmetlenül kilógó részt), akkor persze még tudtam, hogy ezzel a mókolással mégis mit kívántam elérni, kisvártatva azonban már annyira nem jött vissza az előbb még meglévő konstrukció lényege, hogy a potmétert szégyenszemre inkább visszaalakítottam eredeti állapotába, pedig biztosra vettem, hogy valami egészen korszakalkotó ötletem volt. Később persze beugrott, hogy mi volt az, akkor azonban valahogy már nem tetszett annyira.

   Konkrétan valami olyasmit találtam ki, hogy a tekercs nemcsak a gyűrűvason lesz, hanem az eredeti helyén is, a vasmag rögzítésének módjába azonban az összes kézközelben lévő mechanikát illetően olyan szinten sikerült belezavarodnom, hogy ha örökre nem is, de aznapra ezt az elképzelésemet inkább feladtam.

   Már eleve annál a résznél sikerült elakadnom, hogy többszöri nekifutásra sem találtam meg a wobler monitorának vonalvastagságát szabályzó fókuszpotmétert, amin már csak azért sincs mit csodálkozni, merthogy ezen a műszeren nincs olyan szabályozószerv.

   Mielőtt újra felborultam volna, annyit azért még sikerült kiderítenem, hogy a legkisebb vason átjut a 18 MHz frekvenciájú jel, de aztán meredeken belezuhan a jelszint a jelen műszeren nem is létező nullvonalba.

   Ébredés után pedig azt sikerült kiderítenem, hogy a méréshez a műszertől a trafókig a jelet hozó kábel már eleve nem jó. Mármint a magas belső kapacitása miatt nem alkalmas a feladatra. (amúgy videokábel egy SCART-ból bontva) Ettől persze még az van, hogy a legkisebb vas produkálta a legjobb mérési értékeket.
   Mikor a mérést szerettem volna újra megismételni, mégpedig a woblert letéve hozzá az asztalra, ezzel teljesen kikerülve a jelet hozó kábelt (mármint a trafó lábait ráforrasztottam volna egy RCA dugóra) akkor menten kiderült, hogy azt az asztalból kifűzhetetlennek tűnő hálózati kábel okán csak komoly nehézségek árán fog sikerülni összehoznom. Amennyiben mégsem a műszert veszem le az asztalról, akkor viszont a trafót kel felcuccolnom a pultra a wobler elé.

   Mivel a délutáni ébredést követően egyrészt friss voltam, másrészt már nagyon szerettem volna látni valamiféle eredményt, lett légyen az bármilyen irányú is, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy elindulok valamerre, aztán lesz ami lesz. Az persze nem hangzik valami jól, hogy az elkészült műre majd azt mondom, hogy már eleve olyat akartam. Ettől persze még sikerülhet összeraknom egy használható eszközt.

   Amennyiben a gyűrűvasmag belső kerületén fog futni a csúszka, annak teljes úthossza 59 milliméter, amire a 0,35-ös huzalból 168 menet fér fel, ami az 540-es A_L értékű vason 15 mH induktivitást eredményez.
   Mikor ezt ilyen szépen kiszámoltam, a tekercs elkészítését ha valódi lelkesedéssel azért nem is, de másnap délelőttre beterveztem, akkor menten eszembe jutott, hogy a porcelánvázú huzalpotmétert korábban miért szedtem szét.

   Ettől persze még nem azt a feladatot folytattam tovább, illetve álltam bele a kísérletezésbe újra, mint inkább nekiálltam rendet csinálni, amire a már-már mindent elborító tekercsek komoly okot adtak. Ha kelleni fog valamelyikük, őszintén remélem, hogy eszembe fog jutni, hogy hova, konkrétan ebbe a kis fafiókba tettem be őket. Ez amúgy csak azért történt, hogy majd ne a pince mélyéről kelljen őket visszahoznom.

   Amennyiben a tekercset a kiválasztott vasmagra, annak belső átmérőjét teljes felületében elfedőre készítem el, akkor a 168 menethez 4,4 méter huzalra lesz szükség. Mivel egy ennyire hosszú drótdarab még kettébe véve is több mint két méter hosszúságú, a középről két irányba történő indulással is nagyon sok huzalt kellene a lyukon áthúznom, újra és újra átfűznöm.

   A probléma természetesen könnyedén megkerülhető, mégpedig a képen látható vetélő legyártásával, amire a tekercs elkészítéséhez majd 44 menetnyi huzalt kell feltekernem. A vetélő célszerűen lehet nyáklapból, fából, de végső esetben akár egy darabka keménypapír is megteszi.

   Amit a képen látunk, az egy azt firtató kísérlet eredménye, melyben azt vizsgáltam meg, hogy a vasmagra készített tekercsnek a menetszáma mellett számít-e a dróthossza is. Nagyon úgy néz ki, hogy nem, merthogy a laza tekercs is éppen ugyanakkora induktivitást eredményez, mint amekkorát a szorosan csévélt menetek.
   Ez a tény nekem most azért jött jól, mert ennek eredményeként megtehetem, hogy miközben a tekercs a néhai huzalpotméter vázát is körbefutja, attól még az induktivitás zömét a belehelyezett gyűrűmag fogja adni. Már ha tényleg sikerül a két alkatrészt mechanikailag összekombinálnom.

   Mivel a gyűrűmag szerencsémre belefér az amúgy porcelánból készült vázba, ezért nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak én, de már az égiek is akarják, hogy jussak már végre ezzel a tervemmel valamire.
   Hogy a potenciométer mozgó érintkezőjét hordozó mechanikai rendszer (lásd jobbra) látványosan nem fér vissza a helyére? Hát ez az! Mármint ez az a probléma, amit következő lépésként feltétlenül meg kell oldanom.

   Az ugyan igaz, hogy a forgó részek beleférnek a vasmagba, csakhogy az is, hogy az aktuális elmeállapotomban képtelen voltam felmérni, hogy a feleslegesnek tűnő részek eltávolításával tudok-e segíteni a problémán. Konkrétan szó sem volt róla, hogy a rendszert összeállítva átlátnám, hogy mi hova kerül, összeér-e, felakad-e, súrlódni fog-e.

   Mikor már majdnem megindultam a pince irányába, mondván eltávolítom a porcelánról a huzalozást, akkor menten kiderült, hogy már majdnem este tíz van! Sebaj! Holnap is van nap, csak legyen kedvem és energiám foglalkozni a témával.

   Amennyiben a rendszert nem sikerülne az eredeti módon összeállítanom, akkor az is egy járható út, hogy a két alkatrészt a képen látható pozícióban szerelem össze. Mármint úgy, hogy a forgatható rész a tekercselttől majdnem ennyire távol van. A csúszó érintkezőnek azért rá kell érnie a tekercselés peremére. Ehhez persze készítenem kell egy viszonylag erősebb vasanyagból egy olyan toldót, ami a két anyagdarabot összeköti. Ez hiába nem tűnik lehetetlen feladatnak (csak egy hosszúkás lemez kell, végein két-két lyukkal), attól én azért még jobbszeretném, ha nem kellene reszelnem. Amúgy a variométer mérete sokkal kevésbé számít, mint a mechanikai stabilitása, hiszen majd azt dobozolom be, amit eredményül kapok. Már persze csak akkor, ha valóban elérek valami használható eredményt.
   A konstrukciót tovább vesézve, idővel rájöttem, hogy ha az elemeit így állítom össze, akkor a meneteken csúszó érintkezőt 180 fokkal el kell fordítanom. Sajnos szegecselve van, ráadásul porcelánra, így a műtét nem igazán tűnik egyszerűnek.

   Tegnap este nem arról volt szó, hogy annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam volna megoldani néhány számtanpéldát, hanem arról, hogy annyira fáradt voltam, hogy szó szerint nem láttam át, hogy miből mit kell kiszámolnom. Így másnap reggel friss aggyal viszont már szerencsére igen.
   Amit balra látunk, az a porcelán henger adathalmaza. Mivel a menetek sűrűsödése a mozgó érintkező által bejárt felületen nem megengedett (mármint azon a részen nem lehetnek menetek egymáson) ezért tekercselési felületként a henger belső átmérőjével kell számolnom.
   A kapott adatokból egyrészt az jön ki, hogy miközben a porcelánhenger belső kerülete 97 milliméter, addig a vasmagé 59, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy legfeljebb két menet lesz a vasmagon belül egymáson. Ez azért fontos, mert ha többre, konkrétan annyira sokra jött volna ki, hogy annyi huzaltól már nagyon lecsökken a belső átmérő, akkor attól ugye nem férne bele a lyukba a csúszó érintkezőt mozgató rendszer. Utóbbi átmérőjéből azért nem tudok visszavenni, merthogy épp mint a külső gyűrű, úgy a hőtűrés igénye okán az is porcelánból készült.
   A porcelánhenger belső kerületének 97-ről 70-re történő csökkenése nem holmi számolás, hanem egy egyszerű mérés eredménye. (beledugtam a henger belsejébe egy mérőszalagot, amit aztán rásimítottam a felületre) Mármint a 70 milliméteres érték, az a csúszka által bejárt úthosszból adódik.
   A jobbra látható, amúgy nagyszerűnek tűnő végeredmény pedig abból jött ki, hogy a 70 milliméteres úthosszra a 0,35-ös huzalból kereken 200 menet fér rá, ami 21 mH induktivitást fog eredményezni. (nem pedig mikrohenryt, mint ahogy azt a rajzon ügyesen elírtam) Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha ezt a variométert a kiszámolt értékekkel valóban sikerül elkészítenem, akkor az induktivitás dekád kapcsolóállásainak majdnem a felét ki tudom vele váltani.
   Itt aztán menten el is mentem egy olyan, megjegyzem téves irányba, melynek keretében azt terveztem el, hogy nyitásképp elkészítek egy rengeteg állású yaxley kapcsolót (hogy ez is egy milyen érdekes projekt lenne), melynek érintkezőire egy hatalmas gyűrűvasmagra készített tekercs lábait kötném. Amennyiben ez a tervem valami csoda folytán mégis megvalósulna, majd beszúrom ide a linkjét.

   Bár őszintén féltem tőle, hogy nem így lesz, a porcelánból készült hengerről az ellenálláshuzal a ráégetett réteggel együtt még úgy is pillanatok alatt lejött, hogy egy már szinte teljesen elkopott smirglitárcsával dolgoztam.
   A következő félelmem az volt, hogy miközben kívülről könnyedén sikerült az ott a variométer meneteinek mindenképp útban lévő előző anyagot ledolgoznom, ez a henger belsejét illetően már nem fog sikerülni. Ehhez képest egy kisebb smirglivel az a műtét is kiváló eredménnyel zárult.

   Mikor a pincéből már majdnem eljöttem, konkrétan már minden vissza volt téve a helyére, és a koszt még össze is takarítottam, akkor mindjárt két elmaradás ténye is napvilágra került. Már ha lehet ilyet mondani egy olyan pincében, ahová nem süt be a nap...
   Míg az egyik elmaradás az volt, hogy a fölös, akarom mondani útban lévő anyagot a forgatható részről elfelejtettem ledolgozni, addig a másik az, hogy a tekercseléshez szükséges vetélőt még nem készítettem el. Mivel az volt kéznél, utóbbi elmaradást a bal alsó sarokban látható, amúgy egy lámpáról lebontott fadarab újrahasznosításával pótoltam.

   A tekercselőhuzal hosszát korábban természetesen hiába állapítottam meg, az a számolás ugyanis csak a vasmagra vonatkozott. Mármint a huzalhosszt annak figyelembevételével kell újraszámolnom, hogy az már nemcsak a kicsi vasmagon (lásd balra), de a nagy porcelán hengeren is körbe fog futni. (lásd jobbra)

   A balra látható számolás eredménye azt mutatja, hogy a tekercselőhuzal hossza 11 méter lesz. Mivel a vetélőn egy menetnyi huzal 18 centiméter, ezért arra majd 61 menetnyit kell rátekernem.
   Amúgy azért csak "majd", mert a korai óra ellenére valamitől (talán az ebédet követő szunya aznapi kihagyása volt az ok) újra teljesen használhatatlan állapotba kerültem. Persze holnap is van nap, csakhogy ha folyamatosan ezt hajtogatom, akkor ugye teljesen egyértelmű, hogy nem nagyon fogok jutni semmire.

   Bár az idő erősen benne járt a délutánban, gondoltam annyit azért megteszek, hogy előkészítem a másnapi etapot. Erre sajnos nemcsak azért volt szükség, hogy legyen ideje megszáradni a vasmagot a porceláncsőben rögzítő ragasztónak, hanem azért is, mert eddig még nem volt rá alkalmam, hogy a megálmodott konstrukciót teljes mélységében átlássam, annak működőképességét ellenőrizni tudjam.

   Mint az hosszas nézegetés eredményeként kiderült, a megálmodott összeállítás sajnos több sebből is vérzik. Mármint a rendszerben még nem szereplő menetek számára nagyon úgy néz ki, hogy több ponton is kevés lesz a hely. Hej, ha én egyszer mérnök módjára átlátnám, amit épp nagyban csinálok...

   Egy újabb előkészítési feladat, hogy ha csak valami alkatrésznek esélye van hozzáérnie a tekercs meneteihez, akár csak összeszerelés közben is, akkor az mindenképp legyen elsimítva. Mármint semmiképp sem maradhat olyan sarkos, mint mondjuk a képen látható villás határolóelem végei.

   Miután a gyűrűvasmag pozícióját a porcelánhengerben sikerült meghatároznom, majd egy fadarabbal (apró ék) ideiglenesen rögzítenem is (ezzel nagyon sokat bénáztam), az összeállítást a vegyszerek között talált körömlakkal fixáltam.

   Mielőtt a vetélőt a 0,35-ös huzallal feltöltöttem volna, vagyis szerencsére még éppen idejében rájöttem, hogy nemcsak annyi menet kell rá, mint amennyit valamikor korábban kiszámoltam. Mármint azért nem, merthogy a tekercselés a porceláncsövön belül nem egyenesen, hanem a gyűrűvasmagon megtörve fog futni. Bár volt egy olyan tervem, hogy a huzalhosszt a módosult pályára is kiszámolom, végül azonban egyszerűen csak ráhagytam néhány plusz menetet.
   Hogy az adott pillanatban több kedvem volt csinálni valamit, mint papíron ceruzával rajzolgatni, számolgatni, az a lelkes állapot engem komolyan meglepett. Az pedig pláne meglepő volt, hogy ez közvetlenül a vasmag beragasztása után történt!

   Mikor idáig eljutottam, akkor még nagyon úgy volt, hogy a többi dolgok most aztán már tényleg másnapra halasztódnak, csak aztán beugrott, hogy a körömlakk a gyorsan párolgó aceton okán valószínűleg már rég megszáradt.

   Ráforrasztottam a huzal végét az érintkezőre, mondván holnap délelőtt innen annyira könnyű lesz továbblépni, hogy annyira nem lehetek unott hangulatban, hogy a tekercselés munkafázisát képes legyek elhalasztani.

   Viszont mikor variométernek használom, vagyis a beiktatott menetek számával akarom szabályozni az induktivitást, akkor a műszer sajnos valami egészen valószínűtlen marhaságokat mutat. Hogy nagyobb induktivitást jelzett, mint ami a csúszka pozíciójából következne, az még csak hagyján, hiszen azt könnyedén okozhatta az átmeneti ellenállás adott ponton történő megnövekedése, mikor viszont kevesebbet mutatott, azt a jelenséget már nem tudtam hova tenni.
   Hosszas tesztelgetés eredményeként végül arra a következtetésre jutottam, hogy a variométert sajnos mindenképp újra kell tekercselnem, forszírozottan ügyelve rá, hogy a menetek bár szorosan legyenek, annyira azonban semmiképp, mint ahogy elsőre sikeredtek. (majdnem torlódás miatti menetzárlatok)
   Aztán nem ártana a tekercselést egy kissé vastagabb huzalból készítenem, például 0,45-ösből. (már ha akad még olyan méretből valahol) Ami még szintén hiányzik, az a menetek elmozdulás ellen történő rögzítése. (erre bőven megteszi a csónaklakk) Ami viszont a legnagyobb hibának tűnik, az a csúszó érintkező nem egy vékony vonal mentén történő érintkezése. Ezen a problémán egy olyan apró alkatrész beépítésével tudnék segíteni, amit a jelenlegi felszerszámozottságommal őszintén el nem tudok képzelni, hogy mégis hogy a csudába tudnék elkészíteni. Amennyiben lenne egy normális esztergapadom, akkor persze csak néhány perc lenne az egész, csakhogy anélkül...

   Mivel az adott feladattal elakadtam, illetve újfent magával ragadott a kedvetlenség, cserébe végre jó idő volt hétvégén, mindkét piacozós napon kiszaladtam a Bosnyákra. A bennem szunnyadó vásárlási láz feltámadásának, illetve meg nem fékezésének eredménye, a jobbra látható tükrös előlapú doboz, amibe ugyan miért is fért volna bele a tranzisztormérő panelja. Hogy az a doboz is (megjegyzem már harmadikként) mennyire kellett abba a sarokba...

   Ami viszont kellett volna, azonban már hosszú napok óta nem csináltam meg, az a meneteket a síkból kiemelő apró kiegészítő. Ennek beszereléséhez persze újra kell tekercselnem a variométert, mire fel már tudom is, hogy a feladatot miért hanyagoltam.
No nem mintha már tudnám, hogy a meneteket mi fogja megemelni.
No nem mintha kerestem volna a jelenleginél vastagabb, konkrétan 0,45-ös huzalt.
No nem mintha kiszámoltam volna, hogy azzal mekkora induktivitást fogok kapni.
No nem mintha tudnám, hogy a huzalból majd mennyit kell feltekerjek a vetélőre.
No nem mintha nem ment volna el a kedvem ettől az egész projekttől...

   Miközben a balra látható, amúgy labdává összenyomható szörnyecskét a párom vitte magával, a munkakedvem hova történő eltűnéséről nincs információm, pedig azt feltétlenül vissza kellene szereznem, mert ha nem, akkor a variométer hármas számú verziója a végén még sosem készül el.

   Mivel az is egy elmaradásom volt, gondoltam elgurulok a bicajjal az OBI-ba, mégpedig megtekinteni a vetőmag és virágföldválasztékot, csak az ég már megint úgy nézett ki, aki már csak a variométer hosszú napokon át történő hanyagolása okán is rám akar szakadni. A végén persze az lett, hogy már megint nem csináltam semmit. Ettől persze - mivel már rég megszoktam magamtól - nem borultam ki.

   Ha már épp szóba került a kiborulás, a nagyszerű alkalmat kihasználva, ezen a ponton említeném meg, hogy mindössze két nap kellett hozzá, hogy legalább a lakásban található alátétes doboz kiborításáig eljussak.

   Az alátétek között talált gyűrű a kitűzött célra mondhatni természetesen csak majdnem jó. Ráadásul nemcsak méretre kicsi, de még hiányzik is róla az innen nézve felfelé mutató él, ami a tekercselőhuzalt a síkból kiemelné.

   Ezzel a pincében egy szatyornyi tűzifa felhozása közben talált gyűrűvel meg az a bajom, hogy túl magas. Mármint a végállásokban lenne vele baj, mikor is a csúszka vagy leesne róla (már ha a zöld peremet elvágnám), vagy hogy ezt ne tegye, ahhoz nagyon át kellene alakítanom a porcelángyűrűre csavarozott fémlemezeket.
   Nem tudom említette-e már, hogy amúgy mennyire szeretem azt játszani, hogy fogom és kizárom a lehetetlen megoldásokat, csak ugye nem mindig. Most például egyáltalán nem fűlt hozzá a fogam, mégis megint ez volt!

   Miközben épp nagyban az ágyban hevertem, azon járt az eszem, hogy a képen látható fiókból mégis hova a csudába tűnhetett a damil. Mint az felül és középen látható, az bizony nem ment innen sehova, épp csak az emlékezetemből esett ki. Mármint az, hogy még mindig itt van. Ezt a fiókot is mióta rendbe kellene már tennem... Már ha csak ez már nem egy rendbetett állapot, mert akkor nem szóltam!

   A leszabott tíz centi damillal nemcsak az a baj, hogy még nem próbáltam oda a helyére, hanem egyben az is, hogy ha ezt záros határidőn belül nem teszem meg, akkor menthetetlenül el fog veszni. Ezen feltételezésemet kitűnően bizonyítja, hogy a damildarabka ezen a képen alig látszik.

   Bár ennek belátásához kétség sem férhetett, attól én még sokáig rágódtam azon, hogy ha nem készítem elő a munkát, akkor a lényegi részébe talán már sosem fogok belekezdeni.
   Miközben a páka melegedett, fogtam és felaprítottam a rólam a minap leszakadt inget apró porrongyoknak, és még a legutóbbi tekercselés óta itt állomásoztatott sámlit is sikerült visszavinnem a helyére. Hogy ezek is mekkora lépések már...

   Mivel a csiszolással tönkretettem, így szegény tekercselőhuzalon nem volt mit megmenteni. Mármint szívfájdalom nélkül vágtam le a gyűrűről csípőfogóval. No nem mintha máskor megülné a lelkemet a rombolás...

   Amint a damilt a helyére beszereltem, azonnal nekiálltam a körömlakkos rögzítésének! Mármint még az előtt, hogy undokul úgy döntött volna, hogy elemelkedik a henger szélétől.

   A 70 milliméteres tekercselési hosszra 0,45-ös huzalból 155 menet fér fel, ami számításaim szerint 12,9 mH induktivitást fog eredményezni. Amennyiben egy menet hossza 55 milliméter, miközben a hengeren 155 menet fér el, 8,5 méter huzalra lesz szükségem, ami a vetélőre tekerve - annak nagyobb úthossza okán - mindössze 47 menetet jelent. Már ha csak újfent el nem számoltam valamit...
   Előbbi állításomra kiváló példával szolgált, hogy ez a semmi kis számítás csak harmadik nekifutásra sikerült. Arról már nem is beszélve, hogy mH helyett már megint µH lett a papírra írva (őszinte sajnálatomra máshol is), ami épp három nagyságrendnyi tévedés, ami azért még tőlem is sok!
   Ezt amúgy a Covidra fogtam. Mármint azt, hogy annyira elszállt a fejemben néhány, még gyermekkoromban beégett dolog, hogy csak néztem! Mármint egy korábbi nap délutánján, egy erősebb kávé arcomba történő bedöntése után, csak néztem, de érteni nem igazán értettem, hogy mégis hogy a csudába kavarodhattam bele a milli, mikro, nano mértékegységek sorába. Ez annyira így volt (mármint az, hogy belezavarodtam a mértékegységekbe), hogy aznap délutánra inkább fel is adtam a tekercsszámolós táblázattal történő további foglalkozást.

   A balra látható spulnin ellenálláshuzal van, amire csak olyankor van szükségem, mikor ampermérőhöz készítek söntöt. Mivel az egy annyira ritka eset, hogy így hirtelen nem is tudok rá példát mondani, az orsót leviszem a többihez a pincébe.
   Mindeközben a digitális tolómérő azért mutat 0,44-et, mert valami csoda folytán találtam a fiók alján egy kis bund, épp megfelelő átmérőjű tekercselőhuzalt. A vetélő pedig azért szerepel a képen, mert olyan nincs, hogy azt a megfelelő mennyiségű huzallal ne most azonnal töltsem fel.

   Ez a számolás egyszer már volt, épp csak hozzáírtam a végéhez, hogy "117 lett", amiről már mindjárt a kép szerkesztésekor (ami amúgy a kép elnevezése után néhány perccel történt) nem emlékeztem rá, hogy mi a csuda lett 117.

   Mint az valamikor másnap délelőtt, már ezt a fotót bámulva beugrott, a 117-es szám az összes 0,45-ös tekercselőhuzal vetélőre történő feltekercselésekor jött ki. Mármint a huzal mennyisége a vetélőn konkrétan 117 menetet eredményezett. No nem mintha ennek - azon felül persze, hogy az adott célra a huzal bőven elég lesz - bármiféle jelentősége lenne...

   Annak viszont nagyon is lesz jelentősége (legalábbis remélem, hogy úgy lesz), hogy a damilon átbukó tekercselőhuzal elhelyezkedésére - tanulva az elkövetett hibáimból - szerfelett oda fogok figyelni! Mármint a huzal bárhol másutt állhat bárhogy, a damilon átbukó részének viszont szépen kell állnia, merthogy ott fog rajta futni a mozgó érintkező.

   Amit viszont a rend helyreállításának érdekében még ma meg kell tegyek (mármint utasítottam rá magamat), az a spulni és a szabóolló pincébe történő levitele. Visszafelé hozok tűzifát a szatyorban, hogy azzal a feladatommal is haladjak kicsit.

   A lomos pincei asztalra épített pultrendszer előtt ácsorogva, abban a tekercselő és ellenállás-huzalos orsókat az elhelyezésük okán némiképp értetlenkedve bámulva, kitűztem magam elé egy olyan feladatot, melynek keretében felmérem, hogy milyen átmérőjű huzaljaim vannak. Te, hogy ezzel is mikorra leszek kész...

   Már csak azért is, mert ekkor még mindig nem voltam kész az anyagok szétválogatása című feladattal, ami folyamatosan és durván hátráltatta úgy nagyjából az összes barkácsolós témájú projektemet.
   Amit a képen látunk, az amúgy egy már meglehetősen előrehaladott állapot! Mármint ahhoz képest, ahogy a helyszín egy évvel ezelőtt kinézett. Amennyiben elveszem innen a Tesla B93-as magnót, a két kicsi hangfalat, az üres dobozokat, valamint a két porszívót a hozzájuk tartozó felszereléssekkel együtt, akkor már nincs is itt annyi minden útban, hogy az anyagok szétválogatásának ne tudnék tőlük nekiállni. Te, hogy ez a feladat is mennyire el lesz halasztva...

   Hogy az asztal pultján az elmúlt napokban nem volt változás, az már csak azért sem igaz, mert időnként elvettem innen valamit. Hogy aztán az a valami vissza is került, legfeljebb egy kicsit máshova? Hát ez az! Mármint ez az a szomorú tény, aminek végül sikerült rávennie a variométer tekercselésének amúgy semmi kis feladatára.

   Mivel a 0,45-ös huzalból készített tekercselés a variométer közepén található lyukból több helyet vesz el, mint az elsőként használt 0,35-ös, ezért komolyan félő volt, hogy a forgórész valamelyik része a mozgása közben a menetekhez fog érni, azonban mindkettőnk szerencséjére nem tette.

   Ha már épp szóba került a szerencse, akkor itt a nagyszerű alkalom, hogy szerencsétlenségemet, illetve a tekercsek körében művelt szerencsétlenkedésemet elmeséljem.
   A variométerre kötöződrótból feltekercselt (lásd a zöld gubancot), majd rövidrezárt két menet a tekercs eredeti induktivitását a hatodára csökkentette. Ugyanez a művelet az elsőnek készített variométer esetében mindössze néhány ezrelékes induktivitás változást okoz. Ezt onnan tudom, mert egyből kipróbáltam. Ennek egyértelmű oka az, hogy miközben egy légmagos tekercs menetei között a vasmag hiányában laza csatolás van, addig a vasmaggal ellátott tekercs esetében szoros. Vagyis már a jelen cikk keretében történt első tekercselésem is jó volt, épp csak mikor úgy állt meg a meneteken a csúszka, hogy közülük egyet (vagy akár többet is) rövidre zárt, akkor menten felborult a rendszer. Vagyis amit jelen cikk keretében készítettem, az az alkatrész konkrétan használhatatlan.
   Fentiekből következik, hogy az úgynevezett tolókás detektoros rádiót ferritrúdra készített tekerccsel nem lehet megvalósítani. Már úgy értem, hogy valahol mélyen a háttérben annak az elvnek a kipróbálása is be volt tervezve. Úgy persze működik a dolog, ha a tolóka nem egy a tekercselésen csúszó érintkezőt mozgat, hanem a ferritrudat. Még volt is ilyen rendszerű rádióm, csak már rég elajándékoztam.

   Hogy amit építettem, az variométernek speciel használhatatlan, attól még ráforrasztottam a forgórészre azt a kivezető spirálrugót, ami eredetileg valahol belül volt. Ezt amúgy csak azért tettem, hogy a formátlan alkatrész a többi apróság között nehogy előkeríthetetlenül elhányódjon.

   Előbb vagy utóbb (tuti, hogy mint minden más tervem kivitelezése, úgy ez is csak valamikor jóval utóbb lesz) mindenképp kezdenem kell valamit a polcokra abból az okból halmozott kacatjaimmal, hogy ezek azért időnként kelleni szoktak. Mármint az olyan tételek, mint mondjuk a Texas TI 57-es zsebszámológép, meg az összecsukható elemlámpa, valamint tucatnyi hozzájuk hasonlóan talán még sosem elővett társuk úgy el fognak innen kerülni, hogy majd csak nézek! Míg ez valóban megtörténik, addig viszont bámulhatom ezt a csúfos zsúfoltságot.

   Miközben amit csináltam, az mechanikailag egészen jól sikerült, elektronikai szempontból annyira használhatatlan lett, hogy ha ez nem egy kísérlet lett volna, akkor most komolyan meg lennék mérgesedve, le lennék törve. Így viszont, hogy a cél tulajdonképpen csak a tapasztalatszerzés volt, a sikertelenség egyáltalán nem vágott földhöz. No nem mintha a variométer a működőképessége esetén nem jött volna jól az induktivitás dekád építéséhez, mint az alsóbb értékeket megvalósító eszköz, de szerintem megleszek nélküle is. Már csak azért is, mert ugye ez az elv, konkrétan a menetszámmal állítható értékű vasmagos induktivitás nem egy járható út. Úgy persze menne, hogy nem a meneteken csúszna a csúszka, hanem építenék helyette egy rengeteglábú körkapcsolót, amit amúgy ha csak elméletben is, de már megterveztem. Szerintem mint ahogy megannyi másikból, úgy ebben az életemben már abból a tervemből sem lesz semmi...