Mivel előzőnapi terveim szerint aznap valami egészen mást kellett volna csinálnom (a felsőmaró beépítéséről lett volna szó), abba a témába belevágni azonban nem volt kedvem, végül helyette inkább bedobozoltam az induktivitás dekádot (persze még csak beletettem az alkatrészeit egy ételtároló dobozba), felhoztam a pincéből a pulzusmérőt, majd ennyi tevékenységgel aznapra megelégedve, rámentem a névnapomra kapott bonbonos doboz tartalmának elfogyasztására, mely tevékenységnek végül sikerült annyira lefárasztania, hogy aznap a levelezésen felül mást már nem is csináltam.
   Valahol ekkortájt történt, hogy egy kedves olvasó egyrészt kiszúrta, hogy a rádióépítős oldalra készült cikkek mellett szerepel a várható megjelenési dátumuk, másrészt miközben rákérdezett, hogy a szétszedtem oldalra írt cikkeknél mégis miért nem, egy füst alatt azt sem átallotta megkérdezni, hogy a különféle tekercsek készítése után rá fogok-e menni a kondenzátorok témájára is. Mármint fogok-e készíteni kondenzátort is. Egy darabig ugyan lamentáltam rajta, hogy megtegyem-e, de aztán úgy döntöttem, hogy ugyan miért is ne tenném, és már raktam is félre a kondenzátor elkészítéséhez szükséges sztaniolpapírokat, melyek manapság természetesen már nem ónból, hanem alumíniumból készülnek.

   Bár egy kondenzátor építéséhez alapvetően csak két darab, az áramot vezető fegyverzetre van szükség, meg persze közéjük valami szigetelésre is, attól én még az összes alumíniumlapot félretettem. Ki mondjuk még csak az egyiket simítottam, de ami késik, az legalább nem múlik!
   Ezt a fotót a szerkesztése közben bámulva, azt gondoltam magamról, milyen ügyes voltam már, hogy teljesen nullára sikerült kivakuznom az asztali óra LCD kijelzőjének láthatóságát. Erre fel kiderült, hogy még véletlenül sem erről van szó, hanem arról, hogy kimerültek az órában az elemek.

   Mikor a szigetelésnek választott A3-as papírlapot a nyomtató alól szabadkézzel nem sikerült kipiszkálnom, aznapi lelkiállapotomban már annyi is elég volt hozzá, hogy a kondenzátorkészítés nemes feladatát ha csak egy napra is, de dühömben feladjam. Mármint az asztaltól a csipesszel a papírlapért a szörnyű távolság okán (lehet ez vagy úgy másfél méter) csak másnapra sikerült ideérnem.

   A sztaniol méretének nem azért van jelentősége, mintha előre ki szeretném számolni a kondenzátor kapacitását, hanem azért, mert az elektromos zárlat elkerülésének érdekében a vezető anyagnál nagyobb méretű szigetelés szükséges.

   Mielőtt még belefutnék abba a szörnyű hibába, amit az okozna, hogy ma már a csokipapír is műanyagból készül, lemértem annak vezetőképességét. Mint ahogy azt a műszer mutatja, a csokipapír kiválóan vezeti az áramot.

   A harmadolás hajtásvonalait csak a két szélső lapon kell bejelölnöm, merthogy az azoknál bentebb kerülő lapokon az egymásra pakoltságuk okán a vonalak nem fognak látszani.

   Ez az előző képen láthatónál jócskán összerendezettebb összeállítás nem holmi igazgatás eredménye, hanem inkább a teljes újraépítésé. Mármint az előző képen látható kombináció a megigazítása közben bánatomra menthetetlenül szétesett.

   Mikor a háromba hajtott papírt, illetve tulajdonképpen már kondenzátort megpróbáltam hengeres formára tekerni, akkor annyira durva ellenállással találkoztam (pedig ez amúgy kapacitás), hogy azon komolyan meglepődtem!

   A kondenzátor stabilitásáról annyit, hogy azt az ujjammal összenyomva, ezzel a fegyverzetek közötti távolságot némiképp lecsökkentve, a kapacitás 271 pF emelkedést mutatott. Ettől persze még mondjuk egy detektoros rádióhoz, a 4.000 ohmos fejhallgatóra jutó nagyfrekvencia rövidre történő zárásához megfelelne.

   Mikor egy újabb, tőlem kitelően nem különösebben értelmes kísérlet keretében a "két fegyverzet egy szigetelés" kombinációt megpróbáltam összetekerni, az már mindjárt második mozdulatra egy masszív rövidzárrá alakult.

   Három papírral természetesen nemcsak rövidzár nem keletkezett, de még az az elvárt helyzet is előállt, hogy az elektromosságot vezető részek csak a kondenzátor két oldalán lógtak ki.

   Bár a felhasznált alkatrészek formája és mennyisége azonos volt, a kapacitás a korábbi összenyomottság hiányában - mármint a fegyverzetek közötti távolság növekedésének köszönhetően - mégis csökkent. Az persze már eleve nyilvánvaló volt, hogy egy kondenzátor kapacitása nemcsak a két fegyverzet méretétől, hanem a közöttük található távolságtól is függ. Épp mint ahogy az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy a tekercsekkel ellentétben egy kondenzátor házilagos megépítésének nincs semmi értelme. Már csak azért sincs, mert kondenzátorból elméletileg bármilyen kapacitású és feszültségtűrésű kapható. Hogy egy kis elmélet is legyen:
   A kondenzátor kapacitása egyenes arányban áll a a fegyverzeteket alkotó felületek nagyságával, a fegyverzetek közötti szigetelőanyagra jellemző dielektromos állandóval, miközben fordítottan arányos a fegyverzetek közötti távolsággal. A vákuum és a levegő dielektromos állandója 1, az olajos papíré már 3,7, a bakelité 7,6, a vegytiszta vízé pedig 81.

   Az asztal pultjára halmozott apróságokat igencsak sajnálatos módon hosszú napokon át, természetesen bármiféle lényegi eredmény nélkül szemlélve, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább nem szövögetem tovább a tőlem megszokott, végül szinte soha meg nem valósuló mindenféle csalfa terveimet, hanem egyszerűen csak csinálom amihez épp kedvem van. No nem mintha ez eddig nem így lett volna...