Mikor ezt a cikket a félbehagyottságából tovább írni késő délelőtt (már majdnem dél volt) megnyitottam, akkor szó szerint sokkolt, hogy az amúgy már rengeteg képhez még egy árva sort sem írtam!
   Ez a kép természetesen nem a detektoros rádiót mutatja, hanem csak a városnak azt a pontját, ahol szegénykémet a járdán heverve megtaláltam. A képen azért nem szerepel maga a rádió, mert azt - mielőtt még elvitte volna előlem valaki - egyből felkaptam! Maga a kép sem frissiben készült, hanem egy órával később, mikor a lomizásból már visszafelé jöttem.
   Amit balra látunk, az amúgy a detektoros rádió tekercsének alapja, csak mivel vastag rézhuzal volt rajta, azt a fémgyűjtő lomisok a helyéről kitépték, a rezet róla eladni lefejtették. Erre írhatnék mindenféle tirádákat, de végül is mindenki úgy és abból él, amiből akar, vagy egyáltalán tud.

   Íme a rádió megtalálásának napján összeguberált soványka termés. Mármint az utóbbi években lomtalanításkor mintha egyre kevesebb elhozni érdemesnek minősíthető vackot találnék. Ez persze már csak a fogytán lévő hely okán is nem olyan nagy baj. Olyankor pedig pláne nem érzem annak, mikor egy mára már kuriózumnak számító detektoros rádiót találok, még ha hiányzik is szegénykém tekercse.

   Amit természetesen ha nem is azonnal, de visszafelé karikázásomkor elhoztam. Bár ez a cső modern műanyagból van, nem pedig papírból, vagyis nem korhű detektoros rádió építési anyag, attól még bőven megteszi.

   Mikor megéreztem, hogy a rádió folyamatos rakosgatása mennyire nem viszi előre a projektet, gondoltam ha mást ugyan nem is, de legalább a kezdő lépéseket megteszem. Már úgy értem, hogy az adott projekt mielőbbi lezárásának érdekében jobb az úgy, ha már van honnan folytatnom, mintha nulláról kellene indulnom.

   Nem tudom eldönteni, hogy mi fáj jobban. Az, hogy a fémgyűjtők egy ilyen értékes kis készülékből kiverték a rezet, mert nem tudták mi ez, pláne mára már mennyire értékes, vagy az, hogy ennek következtében a hiányzó alkatrészt állhatok neki legyártani.

   Erre a telefongyári, úgynevezett ipszilon forgóra (lásd rajta a jelet) is mennyire ráférne már egy felújítás... Amennyiben nem zárlatos, ezt szerintem inkább nem fogom megpiszkálni. A forgótól jobbra látható egy hamisítatlan, kerti fészerben összeállt mocsokgombolyag, amit reményeim szerint már mindjárt a következő találkozásunkkor el fogok onnan takarítani.

   A valaha szép fényes bakelit gomb és előlap az idők folyamán rútul bemattult. Hogy ezen az állapoton lehet-e segíteni mondjuk polírozással, annak majd még utána kell olvassak. (ha jól értettem amit olvastam, akkor lehet)
   Hogy a rádióval az elkészítése óta is foglalkoztak, azt kitűnően mutatja a már modern műanyag banándugó, valamint a szintén műanyag szigetelésű zöld vezeték. Ezeket persze semmiből sem tart korabeli anyagokra visszacserélni. Már ha van az embernek olyanja. Nekem szerintem van a lomos pince mélyén régi banándugóm, és még szövetszigetelésű vezetékem is akad. Utóbbit ha nincs, nagyon szép színes összeállításokban lehet kitermelni mondjuk egy villanyvasaló kábeléből.
   Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy közzétegyem azt a véleményemet, hogy ez akár tetszik másoknak, akár nem, szerintem a korabeli detektoros rádió a maga nemében ugyan szép, de ettől eltekintve technikailag nagyon is csúnya. Mármint lehetne az előlap a képen láthatónál sokkal szebb, konkrétan színesebb is, épp csak a korabeli szerelési anyagoknak ilyen komoran sötét színárnyalatuk volt. Egy fehér előlap, piros, fehér, zöld banánhüvelyekkel, színes forgatógombokkal, nagyon fel tudnák dobni a készülék által sugározott hangulatot. Ha egyszer lesz bennem hozzá elég kraft, lehet, hogy építek is egy ilyen vidám hangulatot sugárzó készüléket.

   Mivel a faanyagos polcon nagyon rossz helyen volt, valamint aznap valamiért már megint fokozott rendrakási üzemmódba voltam kapcsolva, a detektoroshoz kissé túlméretes csövet áthoztam ide, vagyis a lomos pincébe.

   Mivel a lakásban a hőmérséklet kezdte megközelíteni a már tűrhetetlen szintet (a hőmérő amúgy némi élénkítő rázogatástól rendbe jött), ezért azt találtam ki, hogy a pincében már nagyon is esedékes vizes törölgetős, mindent elmosogatós projektet ma fogom beindítani.

   Gondoltam épp mint ezt a szintén a 2023-as lomizáskor talált autós műszert, úgy a detektorost is elmosogatom, csak aztán ahogy szokták, a dolgok újra durván elfajultak. Mármint ekkor már szinte semmi cuccom sem ott volt, mint ahol amúgy lennie kellett volna.

   Kiváló példa erre az előtérben (pincefolyosó) állomásoztatott három tábla átlátszó vastag műanyag, melyek előtt toporogva az jutott eszembe, hogy akár átlátszó dobozú detektoros rádiót is készíthetnék. Te, hogy ezekből a nagyszerű terveimből is mi lesz... Szerintem ebben az életemben már semmi!

   Fél óra szaladgálás után a pincék látványában alig lehetett felfedezni valamicske változást. Mármint a látvány tisztára azt sugallta, hogy hiába minden erőlködésem, a rumli makacsul ragaszkodik az általa elért igencsak magas szinthez.

   Én viszont ahhoz ragaszkodtam makacsul, hogy a rumliban legalább olyan szintű rendet vágjak, hogy a szanaszét hagyott mindenféle vackokon legalább ne essek át! Ha méltóztatnál megtenni, hogy nem kérdezel rá, hogy ez még a rendcsinálás előtti, vagy már az azt követő állapot, azt megköszönném.

   Hogy szegény készülék koszos-e, azt a kérdést feltenni értelmetlen. Azt viszont nagyon is szerettem volna tudni, hogy ezen az állagon most fogok-e segíteni, vagy a takarítást - megjegyzem kedvenc szokásomhoz híven - már megint elhalasztom.

   Miközben a forgatógombot a forgókondenzátor tengelyéről próbáltam lehúzni, lazán eltelt két perc! Végül persze én győztem, de a két anyag már tényleg nagyon össze volt nőve.

   Miután a detektoros rádió porecsetes és fogkefés takarításával végeztem, felraktam a földről a polcra néhány további, szintén szétszedésre és előzetes takarításra váró tárgyat. Ha most még nem is, később ezeket is elmosogatom.

   A teherautó kikerül a lépcsőházi kisasztalra (a házban lakó gyerekek fognak neki örülni), a rádiót pedig úgy döntöttem, hogy felviszem a lakásba. Mármint lehetett volna akár úgy is, hogy a hiányzó tekercset itt a pincében készítem el.

   Az előlapot az alaplappal összefogó bádoglemezről azt kell mondjam, hogy az kifejezetten szép munka. Mármint ahhoz képest az, mint amiket én a szerencsétlen sorsú lemezanyagokkal művelni szoktam.

   Az egy dolog, hogy ráférne egy felújítás, amihez most nincs kedvem, de a végén még azt is elfelejtettem ellenőrizni, hogy zárlatos-e, pedig ahhoz elég lett volna csak a multiméter csipogóját ráakasztanom.

   Ezzel a szakadozott festéssel nem az a baj, hogy ne lehetne a réseket újrakenni, hanem az, hogy a festék azokba a mélyedésekbe is bele fog jutni, melyek már a gyártás után, a gomb használata, illetve hányattatásai közepette keletkeztek.
   Amúgy volt nekem ilyen, illetve ehhez hasonló, csak még nagyon szép állapotú forgatógombom készleten, csak mikor valaki épp nagyban detektorost szeretett volna építeni, természetesen korhű alkatrészekből, akkor a gombot azonnal nekiajándékoztam.
   Bár az ilyen esetekben (mármint az olyanokban, mikor nincs valami olyanom, ami valaha volt) felmerül bennem, hogy kár volt azt a valamit elkótyavetyélni, csakhogy ha az a rengeteg dolog most mind itt lenne körülöttem, akkor meg sem tudnék tőlük mozdulni! Meg persze irigy sem vagyok. Arról már nem is beszélve, hogy én is mennyi minden kincset kaptam másoktól.

   Bár a kép előtúrására ráment vagy húsz percem, végül megtaláltam. Ez a gomb igen nagy valószínűséggel apukám készletéből származik, bár emlékem már nincs róla, hogy valaha is láttam volna mögötte forgókondenzátort.

   Mikor ennek az amúgy a gombot tartó csavarnak azt mondtam, hogy csak egy pillanat, s már vissza is lesz görbítve a kissé szétálló része, akkor nem gondoltam volna, hogy a felálló rész az első hozzáéréstől letörik.
   Amit még szintén nem gondoltam volna, és persze szintén rosszul is esett, hogy ennek a cikknek az adott pillanatban ez még nem a vége! Mármint miközben én nagyban azt hittem, hogy hurrá van, már minden képhez minden betűt megírtam, végre mehetek csavarhúzózni, akkor menten kiderült, hogy van a képekből egy újabb eresztés is, épp csak azokat valamiért elfelejtettem a már majdnem félkész cikkbe beszurkálni.

   Bár a pincében az adott alkalommal valami egészen más ügyben jártam, csak gondoltam legyen már meg ez is, mire fel menten kikaptam a polcból ezt a csöves dobozt. Hogy nincs benne papírcső? De van, csak nem olyan vastag, mint amilyen a detektoros rádióhoz kell. No nem mintha vékonyabb csővel nem lehetne akár ugyanolyan induktivitást összehozni, mint amilyen eredetileg is volt, csak kicsit furán mutatna a nagy helyen a vékony tekercs. No nem mintha ez a dobozon belül számítana. Na jó, számít, de csak mert ennek a detektorosnak nincs meg a doboza, s így persze minden egyes alkatrésze látszik.

   Ez a darab cső épp méretes, csak ugye nem papírból van. Ez a cső nem az a cső amit találtam. Mármint nem abból vágtam le egy megfelelő méretű darabot, hanem ez már eleve akkora volt a csöves dobozban.

   Persze az a cső is megvan, amit a minap az építkezési konténer mellől hoztam el, mégpedig ezen a polcon, egy rakat egyéb hengeres tárgy társaságában, melyek közül természetesen egyik sem papírcső.

   Úgy is lehet rádióhoz tekercset készíteni, hogy a tekercselőhuzal nem szigetelt, csak az azért egy kissé bonyolultabb megoldást igényel, mintha ezzel a részlettel nem kell foglalkozni.
   Konkrétan arról van szó, hogy a csupasz huzalból párhuzamosan futtatva két szálat kell menet menet mellé tekercselni, majd a kész tekercset a menetek rögzítéséhez lelakkozni, aztán a felesleges második szál vezetéket visszafejteni. Más célra is így lehet szép kivitelű, úgynevezett térközös tekercset készíteni.

   A felhozott csődarab nemhogy passzol a dobozba, de egy kicsit majd még le is kell belőle vágnom! Én viszont nem le, hanem pofán vágva leszek, ha a következő képen nem az szerepel, hogy épp nagyban a forgókondenzátort mérem le, illetve ellenőrzöm a használhatóságát.

   Hogy ez ne így legyen, meg persze épp az imént ígértem meg magamnak a dolgot, rácsíptettem a multimétert a forgó lábira. Egy pont oda a telefongyári forgónak, az ugyanis csak akkor volt hajlandó megcsipogtatni a multimétert, ha ellenpróbaként beledöftem a csipeszt.

   Íme a forgatógomb hernyócsavarjának általam újragyártott slicce. Esküszöm, hogy mikor az apró lombfűrész lapját elkezdtem rajta tologatni, az maximum néhány fokkal térhetett el a függőlegestől! Ehhez képest a csavar rezébe olyan srég rést vágott, hogy az szégyen!
   Amúgy több ilyen durván selejtes fűrészem is van. Van a hagyományos keretes fűrészbe való lapból is olyan, ami ferdén vág, de ami még ennél is durvább, hogy még gérvágó fűrészből is van! Utóbbit - mivel a lapja széles, és egy résben fut - nem is lehet ferdén tartani, mégis úgy vág! Ez annyira igaz, hogy mire az első használata közben felocsúdtam, addigra minden tele volt kék műanyagforgáccsal, ami a gérvágó vázának rés melletti elfűrészelésekor keletkezett.

   Miután a frekvenciamérő kijelzője mutatta számokat szó szerint hosszú perceken át értetlenül bámultam (nekem már csak ilyen buta arcom van), ha nehezen is, de azért beugrott, hogy a kapacitásmérő előtéthez át kell kapcsolni az üzemmódját periódusidő mérésre.

   Miután a számolásba is sikerült belezavarodnom, menten úgy döntöttem, hogy a tekercs menetszámának kiszámolását egészen biztosan egy másik napra fogom halasztani.
   A 150-es érték amúgy a frekvenciamérő mutatta kezdőkapacitás, a 680 pedig a vég. A 110 pedig az az érték, amit a műszer akkor mutat, ha nem kötök rá semmit. (a mérőzsinór kapacitása) A 110-et természetesen nem a két érték különbségéből kell kivonni, hanem mint az jobbra látható, mindkét értékből, majd a két kapott számot egymásból kivonva megkapjuk a forgókondenzátor kapacitásátfogását, ami jelen esetben 530 pF-ra adódott.
   Ha minden igaz (sajnos sosem szokott az lenni), akkor a következő alkalomra előtúrom a Rádiótechnika újságból azt a képletet, amivel az egyrétegű tekercsek induktivitása határozható meg, mégpedig pusztán a fizikai adottságaik alapján.

   Ha a képletbe D és l értékét centiméterben helyettesítjük, akkor az eredményt nanohenryben kapjuk meg. Az eredmény akkor pontos, ha l nagyobb mint 0,3 D, valamint a menetek szorosan egymás mellé lettek tekercselve.
   A D értéke 6,3 centi, a huzalátmérő pedig 1,5 milliméter. Első nekifutásra 100 menetet feltételezve, a képlet a következőképpen néz ki: L=(3,14x100x6,3)² / 15+0,45x6,3 Félig megoldva 3913275 / 17,8 ami 219 µH.
   Mivel az 500 pF-os forgókondenzátorhoz 200 µH induktivitású tekercs kell, már az első nekifutásra kapott érték is jó. Ettől persze még létrehoztam Excelben ezt a kis számolótáblát, épp csak nem jöttem rá, hogy azt mégis hogyan lehetne ide működőképesen beilleszteni.

   Nagyban azon töprengtem, hogy a Trabant műszerfal kapcsoló maradványait összeszereljem-e, vagy egyszerűen csak söpörjem bele az asztali szemetesbe, mikor is hirtelen beugrott, hogy a kapcsoló szétszedésének megkezdésekor mi volt az a másik feladat, amire igazándiból rá szerettem volna mozdulni.

   És már kaptam is elő a pincéből felhozott drótgubancot, mondván valami módon biztosan sikerül kiderítenem, hogy kijön-e belőle a detektoros rádióhoz előtúrt 63 milliméter átmérőjű csőre a 100 menet. Az amúgy két kisebb gubancnyi drót meneteit így egyben, vagyis széttekercselés nélkül megszámolva, azok összesen 42-re jöttek ki, így a feladathoz kevésnek ítéltettek.

   Ahonnan menten sikerült is kiválasztanom egy az előzőnél kisebb, mármint nem olyan vastag, cserébe nagyobb átmérőre tekert gurigát, csak mikor ennek esetében is ki akartam számolni, hogy kiadja-e a 100 menetet, illetve mivel a huzal átmérője 1-es, így csak 72 menetet, ahogy azt már csak ebéd után szoktam, a székről menten lefordultam.

   Számításaim eredményeként az jött ki, hogy 63 milliméteres csőátmérőn minden egyes menet elkészítéséhez 20 centiméter tekercselőhuzalra van szükség. Mivel a fiók mélyéről előásott drótkarika 13 centi átmérőjű, aminek kerülete 40 centiméter, a köteg menetszáma pedig 30, így a huzal hossza közelítőleg 12 méter. 12 méter huzal csak 60 menetet ad, ami nem 200, hanem csak 159 µH induktivitású tekercset eredményez. Vagyis kéne még 1-es huzalból 2,4 méter.
   Ezen a ponton még véletlenül sem arról volt szó, hogy a tekercs elkészítését már megint feladtam, hanem arról, hogy a feladataimba - ahogy azt már csak szoktam - ismét belezavarodtam. Mármint ahhoz képest, hogy a hallban található asztalom jobb alsó fiókját kellett volna kihúznom, majd keresni benne még 2,4 méter 1-es huzalt, hónom alatt néhány már letudott szétszedés alanyával lesétáltam a lomos pincébe, majd odalent nézelődtem értetlenkedve. Mondjuk a tekercs, meg úgy egyáltalán az egész rádió befejezésére van még egy egész hetem, ezzel azonban jobb lenne, ha inkább nem élnék vissza, különben a végén még megtörténik, hogy kifutok a magamnak szabott határidőből. No nem mintha ez akkora baj lenne...

   Ha minden nap legalább egy kicsit foglalkoznék vele, akkor talán sikerülne a rádiót a hónap végére megszólaltatnom, mire fel a már alakuló, de azért még mindig roncsot többször is magam elé vettem, természetesen és sajnálatosan általában semmiféle eredményt sem érve el. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy bármiféle munka helyett inkább csak gondolati síkon kalandoztam.

   Míg másokra forrasztva lettek, amit a kettő közül valamelyik irányt választva egységesíteni kellene. A dobozon belüli trehányság természetesen kívülről nem látszik, csakhogy ennek a rádiónak nincs meg a doboza, és ha rajtam múlik, akkor nem is lesz! Mármint ez a rádió így autentikus.

   Míg az egyik ok a banánhüvely töröttsége, addig a másik az, hogy nincs belőle típusazonos példányom. (ezt amúgy nem ellenőriztem) A problémára megoldásként azt álmodtam meg, hogy a pincei készletből előtúrok két darab, a rádió előlapjától korban és stílusban nem túlzottan elütő műszercsavart, s a szélső banánhüvelyeket lecserélem azokra. A fekete lesz a föld, a piros pedig az antenna. Ez már csak azért is jó megoldás, pláne eleve helyes út, mert ha a detektorost olyan helyen szeretném üzemeltetni (amúgy nem szeretném), ahol az antenna és a földvezeték végén nincs banándugó, akkor a drótvégeket a műszercsavarokkal könnyedén rögzíthetem.

   Hiába az lenne korhű, a tekercs alapja akkor sem papírból lesz. Már csak azért sem, mert a pincében nem találtam papírhengert, a környékbeli lelőhelyeket (szelektív gyűjtők) pedig most valamiért nem volt kedvem végiglátogatni.

   Ezt a rajzot azért készítettem, hogy az eredeti bekötés maradványa meglegyen. Alul pedig az látható, hogy végre lemértem a tekercset tartó két M4-es csavar közötti távolságot.

   A csodaszép alkatrészeket tartalmazó doboz nem a detektoros rádióhoz lett előkerítve, hanem még a háttérben futó, amúgy természetesen szintén nem haladó műszerzsinór rendberakós projekthez, így az asztal pultján már eleve ott volt. Ezek a szép alkatrészek amúgy az általam tervezett, de lehet, hogy már soha meg nem épülő detektoros rádióhoz lettek egyrészt összegyűjtve, másrészt összevásárolva.

   Ez a szörnyen kinéző villásdugó maradvány, amit amúgy a detektor helyett bevetni szándékozott dióda hordozására választottam ki, valószínűleg egy valaha gumírozott villásdugó maradványa, de ennek azért majd még utána kell nézzek.

   Ezek a képek (megjegyzem őszinte sajnálatomra) nem úgy készültek, hogy szép sorjában egymás után, hanem úgy, hogy időnként, miközben alapvetően valami egészen mással foglalkoztam, lőttem egyet-egyet a detektoros rádió témájában is.
   Idővel azért megembereltem magam, s újra kihúztam az asztalom azon fiókját, melyben a tekercselőhuzalokat tartom, ahol - mint az látható - találtam még két bund 1-es lakkozott huzalt.

   Újabb nem kevés idő elteltével, miközben az alkatrészek az asztalom pultján pihentek, természetesen nem a háttérbe tolva, hanem nagyon is szem előtt tartva őket, nehogy megfeledkezzek a feladatról, rájöttem, hogyan tudom kitalálni, hogy melyik bund tartalmaz hosszabb huzalt. Mármint nem számolás, hanem mérés által. Mivel mindkét huzaltekercs anyaga 1-es, így a kérdés a súlyuk alapján könnyedén eldönthető. Az ékszermérlegen a nagyobbik tekercs nem áll meg, az Anita mérleget pedig a szétszedését követően összeraktam, majd a lépcsőházi kisasztalra letéve, menten el is ajándékoztam. Szerencsére a felújított szovjet mérleg még ott virít a konyhaszekrény tetején, amivel aztán egy pillanat alatt sikerült megállapítanom, hogy a kisebbnek tűnő jobb oldali tekercsben van több anyag. Aránypárt mondjuk nem állítottam fel, pedig annak alapján akár azt is ki lehetett volna számolni, hogy a kisebbik tekercs hány méter huzalt tartalmaz.

   A detektoros rádió visszaépítéséhez hiába áll rendelkezésemre napról napra egyre több és több anyag, ha egyszer az még mindig kevés, másszor meg a nyári melegben annyira nem fog az agyam (no nem mintha máskor bármi okom volna dicsekedni az intelligenciámmal), hogy a tekercsre 1-es huzalból szükséges 72-es menetszám megállapításának kétszer kellett nekifutnom.

   Miközben bután bámulok magam elé (ez bezzeg nagyon megy), az időt olyan apró részfeladatok letudásával múlatom, mint mondjuk a rádióban mindenfelé szükséges forrasztófülek előtúrása.

   Mivel a rádió eredeti kapcsolási rajza nem volt meg, ezért fogtam és rajzoltam egyet. A tekercsre amúgy nem szükséges ennyire sok kivezetés, mint ahogy plusz antennatekercs sem szükséges, csak gondoltam csak elhasználom már valamire azt a rengeteg banánhüvelyt.

   Miközben korábbi terveim szerint a rádiónak hónap végére, vagyis hétfőre meg kellene szólalnia, a folyamatos semmittevésnek köszönhetően ma már szombat, pláne erősen délután van.
   Bár magam is éreztem esélytelenségem szerfelettségét, attól még lejöttem a pincébe, mégpedig azzal a szent elhatározással, hogy ha mást nem is (mármint voltak még aznapra más terveim), de annyit azért mégiscsak összehozok, hogy a tekercs alapját képező csődarabot méretre szabom.
   A méretre történő szabás megtörtént (lásd a háttérben a gépen azt a rengeteg szürke port), s már épp nagyban a tekercstestet rögzítő, valamint a huzalok végeit megfogó forrasztószemekhez szükséges lyukak elkészítésénél tartok. Utóbbiak pozíciójának meghatározásával kapcsolatban mondjuk lehetett volna annyi eszem (sajnos szinte sosem szokott), hogy azt még odafent a lakásban ejtem meg, nem itt a pincében, kissé (még ha csak...) zavaros vázlatom felett értetlenkedve.

   Bár a törött helyett egy típusazonos banánhüvely keresésének feladata még csak eszembe sem jutott, a műszercsavaros doboz tartalmának átválogatására sikerült rámozdulnom. Mármint annak ellenére, hogy a lomos pincei asztalon egy Tesla NZC 130-as lemezjátszó maradványa hever, meg egy a bemutatására váró Tesla B93-as magnó is, ekkor még mindig volt a válogatáshoz elegendő hely.

   Mire a pincéből felértem, addigra már fél hét volt. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy bár az idő már későre jár (mármint máskor ilyenkor már csak gombokat nyomkodni szoktam), attól még összeszedem magam és rámozdulok néhány apró, a remélhetőleg másnapi etapot előkészítő feladatra. Mármint abban reménykedtem, hogy a rádióval foglakozni másnap is lesz erőm és hangulatom.

   Munka közben a helyéről már-már kiszerelhetetlen banánhüvely, valamint a rádió megalkotójának édesanyjával kapcsolatban olyan utalásokat tettem, mintha legalábbis ismertem volna a szexuális életüket.

   Mit ne mondjak, a helyéről kalapáccsal immáron sikeresen kiklopfolt banánhüvelyt bámulva, igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy ezek ketten annyira összenőttek. Konkrétan annyira, hogy a balra látható három vonal a banánhüvely bakelit részén nem valami jelölés, hanem a kombinált fogó nyoma, amivel az alkatrész a lyukban csak komoly erőfeszítések által volt megmozdítható. Miután a banánhüvely már elfordítható volt, de ki még nem jött, akkorákat vertem rá kalapáccsal (amúgy egy csavarhúzó közbeiktatásával), hogy azt szerintem még a szomszéd házban is hallották!

   A pincéből előtúrt, ha korukban nem is, de stílusukban azért nagyjából azonos műszercsavarok M4-es szárai és az előlap furatai közötti méretkülönbséget egy-egy darabka kék kábelköpennyel hidaltam át.

   Hogy az ipar (őszinte sajnálatomra nemcsak a volt szocialista) milyen szar termékeket képes előállítani, arra kitűnő példával szolgál ez rettenetes formájú, amúgy banánhüvely menetére passzoló anya. Az pedig egy valóságos csoda, hogy ez az anya a képen sokkal jobban néz ki, mint élőben! Ettől persze én még lazán feltekertem.

   Épp mint a múltkor, mikor egy apró hangfalba bekötöttem két szál vezetéket, a másik végükre pedig krokodilcsipeszeket szereltem, az asztalon kialakult helyzet idővel eldurvult. Ezt ráadásul úgy kell nézni, hogy az előbb még elől lévő nyolcféle csavaros dobozt időközben már visszatologattam a helyükre.

   A rendetlenségért, meg persze a munkámért, meg a ráfordított időért cserébe, a rádiónak immáron egy csomó apró részlete felhasználásra kész. A tekercset amúgy csak azért tettem bele fordítva, hogy látható legyen a hengerre felszerelt négy darab forrasztófül.

   Tudom, hogy egy közel száz éves szerkezetet bámulva nem szabadna ilyet mondanom, de ez szerintem akkor is csúnya! Ráadásul a forgatógombot tekergetve, arról az derült ki, hogy az bizony még az én nem is annyira hurka ujjaimhoz sem illeszkedik. Mármint egyszerűen rossz, kényelmetlen a fogása.

   Mivel az idő ekkorra már tényleg nagyon későre járt, meg persze az éji csöndben már nem volt hová továbblépnem, így a detektoros rádió újra az asztal pultjára került, erőst bízva benne, hogy majd a holnapi napon is rámozdulok.

   Ha csak két nap múlva is, de szerencsére végre az egyik pincékben történő bóklászásom közepette eszembe jutott, hogy bele kell néznem ebbe a banándugós dobozba, mégpedig két darab korhű dugóért.

   Melyekből mindjárt háromféle készletet is magammal ragadtam, mondván majd odafent kiválasztok közülük két olyat, melyek a legkevésbé lötyögnek a rádió öreg banánhüvelyeiben.

   Egy újabb nap elteltével, mikor a megmaradt (a másikat elpusztítottam) SONY biztonsági kamerát a pincébe az előszobából lehoztam, egy füst alatt az egyik banánhüvelyt, valamint a textilszigetelésű vezetékdarabot is. Míg a banánhüvelyt azért, hogy megnézzem belefér-e a legkisebb drótkefém, addig a vezetéket azért, hogy megtudjam rá lehet-e tolni a régiféle közepes vastagságú réz tollbetétet. Mármint igazi amatőr módon érvéghüvelyt barkácsolva belőle.

   Mint az kisvártatva, már a lakásban történő szokatlanul alapos kézmosás közben kiderült, a "lejön-e a tinta az ujjaimról" kérdésre is igenlő választ kaptam. Ez a mai, ez kérlek meglepő módon, pláne mennyiségben az igenek napja volt!

   Hogy a selyemszálakra tekert rézszalagoknak csillogniuk kellene, azonban nem teszik, az a kábel gyártása óta eltelt időnek köszönhető. Mármint a réz már csak olyan, hogy ha nincs védve, akkor a környezeti hatások eredményeként idővel ilyen csúf sötét patinát kap.

   Az épp az imént kifényesített tollbetét viszont fénylik, mint a Salamon töke! Ebből persze még három másikat is le kell gyártanom. A holnap délutáni etapot valószínűleg ezzel fogom nyitni, a folytatás pedig a ki tudja milyen belső állagú banánhüvelyek üregeinek forgó drótkefés nagytakarítása lesz. Na most ha nem, akkor majd valami egészen más...

   Mivel a rádió vázával a pince mélyén egy kicsit (esetleg nagyon) koszolni fogok, a banánhüvelyek mélyéről előkerülő, esetleg fémforgácsokat is tartalmazó kosz pedig nem barátja a forgókondenzátornak, így azt a helyéről újra kiszereltem, majd ha már amúgy is a kezemben volt, kapott egy nem különösebben alapos drótkefés tisztítást. Miután a forgatógombot a forgókondenzátor tengelyéről leszereltem, de maga a forgó még a helyén volt, valami csoda folytán nem felejtettem el rápróbálni a képen az asztallal egyező színe miatt szinte nem is látszó, amúgy akácfából magam készítette forgatógombot. A gyári hiába szebb, meg korhű, nem lehet vita tárgya, hogy nagyon kényelmetlen fogása van. Ettől persze még nem cseréltem le.

   Kitettem az előszobába a rádióvázat, bele a 2312-es cikk keretében épp az imént boncolt Ezermester modellmotort, majd odaszóltam nekik, hogy csak felkapom a melósruhámat és már indulunk is együtt lefelé! Mivel ehhez hasonló tartalmú kijelentéseket az utóbbi időkben meglehetősen sokszor tettem, eredményük azonban gyakran nem volt semmi, ezek ketten annyira nem hittek nekem, hogy már-már hallani véltem az undok kuncogásukat.

   Felkaptam a minap előszedett apró drótkefét, befogtam a polcaimon találhatók közül a leggagyibb piros fúrógépbe, majd a fordulatszámot nem különösebben magasra választva, a tisztítóeszközt az összes banánhüvelybe beledugtam.

   Mivel ez eddig még nem történt meg, de amúgy volt rá igényem, meg persze volt is mit letörölni a rádió előlapját képező bakelitlemezről, ezt az eddig még kimaradt munkafázist is megejtettem. Miután ezzel megvoltam, az ujjaimba álló szálkákat elkerülendő, a váz alaplemezét képező, mára már kissé rozzant rétegelt lemez összes szélét és élét megcsiszoltam.

   Majd az egyik tollbetétet tovább rövidítve, legyártottam belőle a még hiányzó három darab réz érvéghüvelyt, amiből tuti, hogy mikor a boltban legközelebb akciós lesz, veszek egy készletet.

   Ez a kép a pincéből a memóriakártyájával együtt felhozott fényképezőgéppel készült (amúgy általában csak a kártyát szoktam felhozni), és azt furcsállom benne, hogy a tónusa az asztali lámpámba tekert három darab, már LED-es villanykörte ellenére ennyire sárga lett.

   Miközben ugyanaz a gép ugyanazokkal a beállításokkal napfényben normális képet készít. Ez persze lényegtelen. Az viszont már nem az, hogy a detektoros rádió belseje milyen fajta vezetékekkel lesz újrahuzalozva. Egyrészt ott van az a szempont, hogy lehetne a belső huzalozás akár korhű is, csakhogy az engem nem érdekel. Mármint nem vagyok olyan szintű gyűjtő (igazándiból már eleve gyűjtő sem vagyok), hogy a korhűség számomra bármit is jelentene. Ettől persze még ha lenne itthon, akkor biztos acetát huzalt használnék, azt azonban - mivel nehezen blankolható volt - már évtizedekkel ezelőtt kidobtam. Ebben mondjuk nem vagyok egészen biztos, így mielőtt a jelenlegi készültségi szintről továbblépnék, előbb még átnézem azt a korábbi cikkemet, melynek keretében összerendeztem a kábeleimet, hátha mégiscsak van valahol, vagy valamiben néhány méter acetát huzal. Ha nem találok, a rádió belseje szerintem akkor sem ezekkel a vastag huzalokkal lesz újrakötve. Ha meg mégis, akkor legalább nem hiába hoztam fel őket.

   A pincébe természetesen nem azért jöttem le, hogy a RIAA korrektort a paneles dobozba betegyem, hanem az esetleg még meglévő acetát huzalt felkutatni, csak ha már egyszer lejöttem, hoztam magammal a panelt is.

   Mikor a vegyes fémanyagokat tartalmazó hatalmas papírdobozról azt a másikat levettem, melynek mélyén két porszívót rejtegetek (ez amúgy csak azért történt, hogy itt lent is belássak a polcba), majd a két doboz között is találtam egy tömött bevásárlókosárnyi kábelt, akkor szerintem okkal merült fel bennem a kérdés:

Mégis mi a francot műveltem itt, mikor a kábeleimet rendbe raktam?

   Az ugyan igaz, hogy ezek a korabeli vezetékekkel ellentétben túlontúl színesek, de legalább egyértelműen látni fogom, hogy a készülékben mi hova megy. Mármint akkora a színválaszték, hogy akár az összes drótnak más színe lehet.

   Már csak azért is fura ez a sárgás árnyalatúra fényképezés, mert a gép amúgy helyesen látja a színeket. Valamikor sokkal később beugrott, hogy a gép a pincei viszonyokhoz van beállítva. Mármint a menürendszerében a fénycsővilágítás van kiválasztva, amitől a LED-ek által sugárzott spektrum nagyon eltér. Erre azt kell mondjam, hogy bárcsak ennél soha nagyobb bajom ne volna...

   Ahhoz képest, hogy az előirányzat szerint a rádión minden egyes nap dolgoznom kellene legalább egy kicsit, ez annyira nincs így, hogy ha nem lennék ennyire gyakorlott lustálkodó, a folyamatos semmittevés akár még fájhatna is!

   Hogy aznap estére milyen szintre csökkent bennem a lendület (de legalább maradt belőle egy kicsi), azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az adott etapra csak a banándugók kiválasztását, majd vezetékvégekre történő felszerelését mertem bevállalni.

   Az érvéghüvelyre forrasztott egyes rézdrótra azért volt szükség, mert a hüvely ha csak egy kicsivel is, de vastagabb volt, mint amekkora a banándugó belsejében a vezeték bekötésére szolgáló lyuk.

   A barna alapon hasonlóan sötét árnyalatú összetevők annyira csúnyán mutatnak, hogy már megint nekiálltam azon álmodozni, hogy lecserélem az előlapot mondjuk átlátszó műanyagra. Vagy ha nem arra, akkor készítek rá fehér papírból egy szépen feliratozott, mármint nyomtatott, úgymond második előlapot, amire esetleg még a detektoros rádió kapcsolási rajzát is felvázolom. Mivel nemhogy erre, de még a tekercs elkészítésére sem éreztem magamban elég erőt, így mint megannyi másik, úgy ez a tervem is csak puszta terv maradt...

   Manapság már minden annyira műanyag (lásd jobbra a lábfürdősós dobozt), hogy papírcsövet tényleg csak a műanyag csomagolóanyagok belsejében lehet találni. Én viszont nem találtam. Mármint miközben a sót vettem, benéztem a Tesco mögé, de nem láttam a detektoroshoz felhasználható papírcsövet.

   Mire fel ha már csak késő délután is, de úgy döntöttem, hogy olyan nincs, hogy a tekercset még aznap el ne készítsem! Erre komoly okot adott az a tény, hogy aznap még nem csináltam semmi érdemit. Te, hogy nekem mostanában milyen sok ilyen semmittevős napom van...

   Erről az összeállításról annyit, hogy bár nagyon jól néz ki, és még stabil is, de valamitől mégiscsak üt. Mármint tekercselés közben a kétoldali megtámasztottsága ellenére kóvályog benne a szürke henger.
   A vékonyabb huzalból készítendő plusz antennatekercs kezdete már rá is van forrasztva a helyére. Mármint időközben, mikor épp nagyban csináltam a semmit, úgy döntöttem, hogy a plusz antennatekercs 0,35-ös huzalból lesz elkészítve.

   Ehhez képest mire észbe kaptam, a munka már nagyban a 0,15-ös huzallal folyt. Ez szerintem úgy történhetett, hogy a tekercselőhuzalokat tartalmazó spulnikat addig-addig rakosgattam, míg csak végül össze nem kevertem őket.

   Hogy a menetek stabilitása hagy maga után némi kívánnivalót, az azért nem számít, mert terveim szerint miután végeztem, lemegyek a pincébe, ahol is a tekercset lelakkozom. A lakk meg ugye majd jól összetartja a meneteket.

   A vastag huzal nem azért került a lakás másik végébe, mert elhajítottam, hanem azért, mert kiszámoltam, hogy az első leágazás elkészítéséig négy méter vezeték fog elfogyni, s a kötegről csak annyit tekertem le. Miután ezzel megvoltam, a huzalt egy porrongy közbeiktatásával kisimítottam.

   A két forrasztófül között a korábban kiszámolt 72 menet helyett csak 66 fért el. Akkor ennyit arról, milyen eredménnyel jár az, mikor valaki fáradtan számol ki valamit. Szerintem a 72 menet számára szükséges hely meghatározásakor nem számoltam a csavarok alá szerelt alátétek szélességével. Amennyiben a hattal kevesebb menet eredményeként a Kossuth adó nem a forgókondenzátor kissé nyitott állásában jönne be, akkor legfeljebb majd csalok. Mármint a tekercs ugyanúgy megtoldható egy az értékéből hiányzó másikkal, mint mondjuk egy ellenállás. Sejtésem szerint az említett plusz tekercsre nem lesz szükség, merthogy számoláskor 500 pF-os kondenzátorral számoltam, miközben a mért érték 570 pF.

   Hiába a relatív kései óra, már indulok is! Mármint a támasztékra visszaszerelt tekerccsel a pincébe, ahol is a menetek elszabadulását megakadályozandó, csodás készítményemet majd jól lelakkozom.
   Mivel az előszobába kitett (de csak mert nem tudtam eldönteni, hogy végül hova kerül) DCF77 vevős mutatós (mármint nem szép, hanem mutatói vannak) falióra mutatta idő 1 óra 15 perccel többet jelez, mint a mai napi etap megkezdésekor az asztalomon található tolltartós óra (amiben amúgy toll helyett egy csipeszt tartok), így le sem tagadhatnám, hogy a tekercs elkészítésére mennyi időm ment rá. No nem mintha ez egy hobbi esetében akár csak egy kicsit is számítana...

   Most jön az a rész, hogy néhány napig biztosan nem járok erre, majd miután odafent a lakásban végre letudtam a detektoros rádió köré az asztal pultjára rakosgatott mindenféle egyéb projektjeimet, a tekercs lakkozásának száradását csak azt követően jöhetek le ellenőrizni. Na most ha nem így lesz, s valamiért mégiscsak erre jönnék, akkor felviszem a tekercset a szokásos helyre, vagyis a virágállványra száradni. Aztán már csak kicsit szerelnem, valamint huzaloznom kell, s a rádió helyreállításával már készen is vagyok!

   Hogy mire a rádió az asztal pultjáról eltűnik, addigra ne legyen körülötte semmi (ez persze nem fog összejönni, de attól még reménykedtem benne), átkábeleztem ezt a valaha rendezői munkához átalakított érpárazonosítót.

   Majd mire észbe kaptam, egyszerűen csak azon az alapon, hogy már amúgy is elől volt a páka, hiába hoztam hozzá a pincéből vékony huzalokat, a rádiót ennek ellenére a vastagokkal kezdtem el behuzalozni.

   Bár keresni egyáltalán nem kerestem, attól még találtam a konstrukcióban egy hibát. Mint az a képen látható, a forgókondenzátor sarka felakad a fejhallgató csatlakoztatására szolgáló egyik banánhüvely végében.

   Majd ha már belekezdtem, meg sem álltam, míg csak az összes vezeték a helyére nem került. A három felesleges banánhüvely közül az egyiket úgy tűntettem el, hogy kiszereltem, majd az antenna csatlakoztatásának variálására szolgáló zsinórdarabot - végén a banándugóval - az így keletkezett lyukon keresztül dugtam ki. A két maradék banánhüvely pedig kapott egy-egy soros kondenzátort, hogy ha valamiért igény merülne fel rá, az antenna a tekercshez azokon keresztül is csatlakoztatható legyen. A plusz tekercs (lásd a szürke tekercstesten jobbra) akár mint antenna bevezetés, akár mint diódacsatlakozás szolgálhat. Mármint ezek a variációk az előlapon bárhová bedugható két darab banándugóval mind kialakíthatók. Természetesen nemcsak ezeket lehet variálni, hanem a detektor és az antenna tekercshez történő csatlakoztatási helyét is.

   Bár valamelyik dobozom mélyén akad egy utángyártott detektor, mivel azt meg kellett volna keressem, valamint a beállításával nem szerettem volna bíbelődni, inkább ráforrasztottam egy diódát a néhai villásdugó lábaira.

   Ez pedig már az eredmény, amivel ez a készülék szerintem egyáltalán nem büszkélkedhet. Mármint az előző több adót vett, pláne még szelektívebb is volt. Holnap délelőtt majd még újra ránézek, pláne kipróbálom egy fejhallgatóval is.

   A feladatra kiválasztott banándugókban található lyukak olyan szinten nem voltak kompatibilisek a drótvégekkel, hogy a csak azért is felszerelésükre ráment vagy 10 percem.

   Bár ordító hangerőről szó sincs, pláne így reggel a rádió csak a Kossuth adót veszi (hullámterjedés), de erősítés nélkül, a csupasz fejhallgatót rákötve is szépen működik. A jobbra látható forgókondenzátor csak az antennakör szabályozható rövidítésére szolgál, mint egy újabb ideiglenes beállítási lehetőség.

   Másnap délelőttre annyira rossz lett a hullámterjedés, hogy a rádió már csak a Kossuth adót volt hajlandó behozni. Ez persze jórészt annak is köszönhető, hogy a készülékre kapcsolt antenna még véletlenül sem a detektorosokhoz előírt, 10 méter magasan kifeszített, 40 méter hosszúságú drót, hanem csak egy régi CB antenna kábelének maradványa.

   Bár volt egy olyan elképzelésem, hogy a nagyszerű alkalmat, valamint egyben a detektort is megragadva, elszórakozok az állítgatásával, de mivel elporlott benne az anyag, ezt a tervemet még tőlem is szokatlanul gyorsan adtam fel. Ettől persze még lehet, hogy majd valamikor később visszatérek rá.

   Hogy a pulton már ezek az apróságok se legyenek ott, menten szétcsaptam közöttük. A drótok a drótos fiókba kerültek, az alátétek a vegyes dobozba, a banándugók és banánhüvelyek pedig a melóskabátom zsebébe, hogy legyen esélyük a pincébe mihamarabb, akár már mai nap délutánján lejutni.

   Komolyan mondom, el sem hiszem, hogy annak ellenére, hogy még csak a hónap harmada futott le, már majdnem teljesen sikerült leürítenem a pultot. Mármint ennek az állapotnak a bekövetkezését én valahova nagyon a hónap végére sejtettem, aztán tessék, már csak a műszerzsinóros projektem van ott.

   Az előszobából a tárgyak végül csak azon az áron tűntek el, hogy mind a detektorost, mind a szalagokat behoztam a hallba. Nyitásképp a szalagok meghallgatására mentem rá, de csak mert az volt a könnyebbik feladat.

   Miután meghallgattam őket, a szalagokkal menten leszaladtam a pincébe (lásd az orsókat egy vödörben a kép kellős közepén, talán a leghülyébb helyen), de csak mert félő volt, hogy napokig a lakásban fogom őket kerülgetni.

   Mielőtt a kajakóma a lábamról végképp ledöntött volna (a magnószalagokat már félálomban hallgattam meg), gyorsan lekaptam a polcról a jobb oldali rádiót, majd lefeküdtem megálmodni a kísérletekhez szükséges átalakításokat. No nem mintha ez (mármint a megálmodás) már rengetegszer nem történt volna meg, épp csak az álmaim eddig még nem jártak semmiféle gyakorlati következménnyel.

   Aznap viszont igen! Mármint aludtam egy kicsit, ittam egy kávét, bekapcsoltam a pákát, előszedtem a szerszámaimat, majd fúrtam a rádió előlapjára két lyukat. Míg az egyikbe egy banánhüvely, addig a másikba egy kapcsoló került. Miután a panelből az eredeti tekercset kiforrasztottam, bekötöttem helyére a banánhüvelyt.
   Ebben az első ránézésre értelmetlennek tűnő átalakításban az volt az okosság, hogy általa immáron kívülről tudok a rádió elektronikájához bármiféle tekercset csatlakoztatni. A kapcsolóra pedig azért volt szükség, hogy megszakíthassam vele a belső forgókondenzátor áramkörét. Erre azokban az esetekben van szükség, mikor valamiért külső forgót akarok alkalmazni.
   Mint az a képen látható, amolyan első próbaként már rá is csíptettem a dobozra egy idegen tekercset, amit épp a minap termeltem ki a Weimar rádióból. A kísérlet sikerült. Mármint az eredetileg rövidhullámok vételére készült Franzis rádióból az átalakítás eredményeként egy középhullámú vevő lett. Természetesen nem ez a lényeg, hanem az univerzalitás. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy a belső forgót kikapcsolva, a Franzis rádióra ráköthetem a detektoros rádió tekercsét, ami aztán  ettől menten átminősül visszacsatolt audionnak.

   Ezt a videót úgy kell nézni, hogy a rövidhullámú Franzis rádió eredeti tekercsének helyére bekötöttem a detektoros rádió tekercsét, ami természetesen a megfelelő pontokra (legjobb vétel) antennát és földet is kapott. Ez így persze már nem detektoros rádió, hanem egy visszacsatolt audion, ami ugyanúgy csak néhány adót vesz, mint még detektorosként. A képbe beúszó modern szürke táskarádió a videóban csak mint kontrollvevő szerepel, hogy lásd, így nappal, vagyis rossz terjedési viszonyok között az sem igazán vesz több adót.