Hogy ez a mai már hányadik kényszerű pincei rendrakás, pláne arról készült pusztán felsorolós cikk? Ugyan ki számolja azt...
   A kép amúgy azt mutatja, hogy a konyhából és a spájzból szatyorban lehordott dolgoktól már csak komoly akrobatikus tudást bevetve lehet a pince mélyére továbbjutni. Mivel ez itt a tűzifás pince, ősz végére itt akkora rendnek kell lennie, hogy semmibe se akadjak bele. Már csak azért sem szabad útban lennie semminek, mert ugye ha beáll a derekam, akkor anyám kénytelen lejönni fáért. Hogy most még csak ősz eleje van? Ez ugyan igaz, csakhogy mostanában amilyen lassan dolgozok, akár még az is megeshet, hogy már hull odakint a hó (no nem mintha mostanában szokott volna esni), miközben én még mindig nem tartok sehol.
   Mivel kifejezetten azért lejönni, hogy nekiálljak a rendrakásnak, nos ahhoz semmiféle késztetést sem éreztem, ezért úgy döntöttem, hogy mikor a szokásos rendszerességű vagyis tíznaponkénti takarítással végeztem, akkor majd mindig molyolok egy kicsit. A mai napra mindössze annyit tűztem ki elérendő célként, hogy helyet csináljak a lakásból lehozott lomoknak. Hogy ez - mivel nincs hely - nem lesz valami egyszerű mutatvány, azt én persze előre tudtam.

   Arra viszont már nem emlékeztem, hogy még ide, vagyis közvetlenül a tűzifa mellé is odakerült két lábas. Hogy ezeket - ha már egyszer le lettek selejtezve - miért nem dobom ki? Azért nem, mert a kapunál a járdában van egy hatalmas lyuk, amit a nagyobbik lábosban melegített aszfalttal betömhetnék. Ehhez a feladathoz amúgy már mind a kapuig elérő hosszabbító, mind a villanyrezsó megvan, épp csak némi lelkierő hiányzik az aszfaltozás megkezdéséhez.

   Ez itt az útszóró sós pince, ahol szintén található egy szatyor, mégpedig olyan befőttes üvegekkel tömve, melyeket valószínűleg a talán már soha el nem készülő csiszolómalom 1.0 projekthez fogok bevetni. Ezeknek amúgy van helyük, csak nem itt, hanem a lomos pincében, csak az a tárolási pont most épp nagyban el van foglalva Tóni bácsi hatalmas gerjesztett hangszórójával. Ez sajnos úgy nagyjából az összes többi helyre is igaz, csak azokon persze nem hangszóró terpeszkedik, hanem valami ahhoz hasonlóan drága kincs.
   Ez a kép amúgy nemcsak a piros szatyrot mutatja, hanem egyben a tőle jobbra látható polcos aljában található két eredeti, valamint a pluszban beépített, csak úgy egyszerűen a polc lábai közé betolt harmadik fiókot is. Mármint azért tartom őket említésre méltónak, mert emlékeim szerint ezek hárman még üresek, épp csak nem férek oda hozzájuk a szatyortól és a hokedlitől.

   A hokedlit persze nem lehet csak úgy egyszerűen odébb, mármint bentebb tenni, mert egyrészt rá lett pakolva (lásd a fura talpú monitort és a fadarabokat), másrészt a mögötte elterülő kacattömegtől tényleg nem lehet bentebb tolni.
   Hogy ezt az agyament kupit mégis mi módon, pláne mióta tervezem olyan szintre hozni, hogy újra el tudjak menni egészen a szemközti falig? (ez itt ugyanis egy amolyan alapelvárás, különben szó szerint nem férek hozzá a barkácsoláshoz szükséges faanyagokhoz) Hát ez az! Mármint ez az a feladat, amit még nem sikerült összehoznom. Meg persze ezen felül még száz másikat sem.

   Bár a selejtezés - mint gyors helycsinálás - egyszerű feladatnak tűnik, csak ugye nem egy olyan embernél, aki mániákusan gyűjti a dolgokat. Hogy minek nekem ennyi cserép? (amúgy ennél sokkalta több van belőlük) Mivel egészen idáig csak bekerülés volt, ki azonban nem, így tulajdonképpen semminek. Mármint akár tetszik, akár nem, ezek a cserepek és csöbrök, kosárkák és dobozok, alátétek és fonott bigyók, ezek tulajdonképpen mind feleslegesek.
   Össze amúgy azon gondolatmenetet követve gyűltek, hogy majd ültetek beléjük valamit. Először gondolom csak néhány lehetett belőlük, aztán mindig odatettem melléjük egy-egy újabb jövevényt, aminek az lett a következménye, hogy végül eldugítottak egy csomó polcot. Hogy ez mennyire így van (mármint az eszetlen tömeg), arra kiváló igazolásul szolgál az alábbi kép.

   És ez még nem az összes, mert a tálcák zömének - mivel azok még kellhetnek csavarválogatáskor - megkegyelmeztem. Hogy a cserepek nem egyből a kukába kerültek, az annak volt köszönhető, hogy ez itt a háznak egy amolyan közösségi pontja, ahol a lakók a számukra már felesleges kacatokat szokták egymással megosztani. Néhány, tőlünk a konyhából leselejtezett tányért és bögrét simán sikerült ezen a módon, vagyis egyszerűen csak ide letéve elsütnöm. Már csak ebből is látszik, hogy mennyire nem szeretek még használható dolgokat kidobni.
   A jobbra lent látható két fehér tömb amúgy jégakku, amit még a cégnél adtak, de használni sosem használtam őket semmire. Épp mint ahogy az évekkel ezelőtt elbontott zárható létratartót sem. Hogy ezeken felül mennyi minden ezekhez hasonlóan teljesen felesleges kincset őrizgetek? Ó jaj, ha én azokat most mind nekiállnék felsorolni...

   Ahogy álltam a polc előtt, s épp nagyban a cserepeket rakosgattam, egyszer... Helyesbítek! Többször is azt mondtam, hogy jé, egy zacskó... És már hajítottam is kifelé a folyosóra. Mikor a zacskók már kezdték ellepni a pince végébe terített szőnyeget, akkor összeszedtem őket, majd púposra tömtem velük az amúgy hatalmas sárga mosófazekat.
   Hogy a képbe jobbra fentről belógó 28-as fecske biciklikereket mégis minek őrizgetem, mikor amúgy 26-os bringám van? Ez kérlek úgy történt, hogy mikor a múltszázad 80-as éveinek elején átszoktam a bicikliről a motorra, akkor a bicajos alkatrészek lomtalanításkor kikerültek a ház elé, ahonnan Balázs Laci szomszédom megmentette az egyik kereket. Mivel Laci szomszéd sem fért a lomjaitól (pedig amúgy övé a hatalmas házmesteri pince), megkérte Mártikát, hogy néhány dolgot hadd tegyen át az ő teljesen üres pincéjébe. Mikor Laci meghalt, Mártika megkért, hogy ugyan dobjam már ki a pincéjéből Laci akkor már senkinek sem kellő dolgait. Nos ekkor jutott hozzám vissza ez az amúgy teljesen felesleges kerék, amit azóta sincs szívem - megjegyzem újra - kidobni.

   A cserepeket viszont volt. Mint az látható, már tényleg csak a semmi kis helyet foglaló tálcák, meg egy olyan műanyag cserép maradt, aminek feladata van. Mármint a fekete cserép vigyáz a ház karbantartásához szükséges tartalék lámpaburára. Az mondjuk igaz, hogy már az összes töröttet pótoltam (a burákat amúgy persze lomtalanításkor gyűjtöttem be), de attól még bármikor kellhet egy tartalék. Mármint a közvetlenül a kertkapunál lévőt könnyű bútorszállításkor a franciaágy sarkával telibe trafálni.
   Hogy a szivacs mit keres ott, azt mondjuk nem tudom. A rózsaszín alatt a kék, az például egyértelműen nem ide, hanem abba a porszívóba való, amit nemrég hoztam be a kukák mellől, mint amolyan melegtartalék. Hogy a kék szivacsot (ami amúgy száradni van itt, mert kimostam) a rend érdekében akár már most azonnal visszatehetném a porszívóba? Ez mondjuk így van, épp csak nem érem el a gépet, az ugyanis a nyitóképen szereplő szatyrok mögött van.

   Hogy a balra látható kombináció hogyan állt össze, azt én már meg sem próbálom kimagyarázni... A középső tepsiben amúgy az a nejlonba elcsomagolt gumicső van, amit apám a legutóbb pálinkafőzéskor használt. Hogy apám már 18 éve elment, és már előtte sem igazán főzött pálinkát (de csak mert a szüleim nem voltak alkoholisták), de a gumicső még mindig őrizgetve van? Hát ja, ez már csak egy ilyen család! Miközben a gumicsövek előtti egyik tejfölös dobozban diszperzit van, addig a másikban büdöske magok, amiket hiába van ősz, vagyis nincs itt az ültetés szezonja, én bizony akkor is (mármint most azonnal) beások a kertbe!
   Mindeközben a jobbra látható kerek tálca egyértelműen az előző képen látott kupachoz tartozik. A zöld palackot azért nem dobom ki, mert ha ezt megtenném, akkor azonnal kellene belőle egy darabka, amiből legyárthatok egy szép nagy és persze zöld műanyag alátétet, a most így hirtelen nem is tudom, hogy mihez.
   Az a két toboz formájú valami, az persze nem fenyőtoboz a ház előtti kertből, hanem vasból készült nehezék a kakukkos órához. Hogy a kakukkos óra a lomos pincében van, a működtetéséhez szükséges súlyok pedig itt, az annak köszönhető, hogy míg az óra már több mint egy évtizeddel ezelőtti beszerzésű, addig a súlyok viszonylag frissek. (értsd idén, esetleg tavaly találtam őket valahol)

   Mivel az adott pillanatban ezzel tudtam a legkevesebb munkával a legnagyobb eredményt elérni, felkaptam a szatyornyi befőttes üveget, majd átsétáltam velük a lomos pincébe.
   Ez itt amúgy persze még csak a félút, de csak mert közben úgy döntöttem, hogy előbb kiviszem a kukába a korábban mutatott szemetes fazekat, majd kisvártatva a másik pincefolyosón található társával is megtettem ugyanezt, hogy végre azokkal az apró és könnyű, látványos eredményt hozó részfeladatokkal is elkészüljek.

   Az állványba szerelt fúrógép mellett pedig csiszolóvászon, üres tejfölös vödrök, egy zsáknyi glett, valamint egy biciklizés közben begyűjtött, apró boncalanynak kiváló önként jelentkező mini ventilátor hever. A helyzet engem meg ugye lever. Már csak azért is, mert ha kikapnám a sarokból a fúrógépet, akkor ahogy van, leverném vele az egész építményt. Arról a másik szomorú tényről már nem is beszélve, hogy az elbarikádozott szerszámok komolyan akadályozzák az épp nagyban futó (khm, bocsánat...) barkácsolós projektjeim kifuttatását.

   Hogy a rumli szintje meghaladta azt a mértéket, amit csak úgy egyszerűen néhány percnyi szaladgálással vissza lehet változtatni valamiféle legalább úgy nagyjából renddé, azt mi sem bizonyítja jobban, mint ez az útszóró anyagban elrozsdásodott kanál. Ezt egyrészt fel kell csiszolni (drótkorong), majd ha ezzel végeztem, akkor ki kell találnom valamit a vödörnyi nem kellő undok anyag elhelyezésére. Ha tudnám, hogy nem öli meg a növényeket, akkor kiszórnám a kertbe. Ha tudnám, hogy megöli őket, akkor pedig a ház elé arra a részre szórnám, ahol kifejezetten nem szeretnék növényeket látni.

   A lomos pincébe hol ezzel, hol azzal többször is átszaladva, egyszer csak kiszúrtam félúton ezt a stelázsit, majd azt mondtam neki, hogy ha rajtad is van cserép, akkor az most már egyből a kukába kerül. Cserép ugyan nem volt rajta, de a beteges banyatank, a fél zsák gipsz (vagy glett), a már említett zárható létratartók maradványa, a hiányos karácsonyfatalp, a csempék és kerekek, azok annyira kellenek ide, hogy, hogy, hogy... Na ezekre aztán tényleg csak az lehet a magyarázat, hogy egyszerűen csak nem dobtam ki őket.
   Hogy jelen alkalommal beléjük selejtezek-e, az annak függvénye, hogy a cserepes polcon fel tudok-e szabadítani annyi helyet, hogy odaférjen a szatyrok tartalma. A két vödör homok amúgy a csiszolómalomhoz kell, míg az Új Magyar Lexikonokból idővel jó meleg lesz a cserépkályhában.

   A Videoton receiver tetejére rakott kosárban a kakukkos és a paraszt óra van, valamint egy bojlerhez való Ganz időzítő óra is, egy Tesla telefon, no meg a fél ajtócsengő társaságában. Én meg attól félek, hogy ezt a tornyot nem leszek képes elhúzni a mögötte látható szekrénytől, amire amúgy azért lenne szükség, hogy legalább azokat a kincseimet eltehessem, melyek már átestek a szétszedésen.
   Hogy én miken estem át, míg a lomos pincében idáig eljutottam, azt talán most inkább hagyjuk. Amúgy nemcsak tárgyak voltak, hanem a puszta látványuk okozta komoly traumák is.

   Lesz egy olyan szétszedtem cikk, aminek az lesz a címe, hogy három középmechanikás videó, míg az eredménye remélhetőleg az, hogy a tartalmuk elbontása után a videók doboza elajándékozásra kerül. A képen látható negyedik videót amúgy egyszerűen csak koszos elejűnek hívom, míg a jobb alsó sarokban látható spektrumanalizátoros mélyláda begyűjtése miatt magamat baromnak. Mármint már előtte is volt itthon egy mélyláda, ami most egy szekrény mélyén eldugva hever. Amúgy előtte is volt itthon egy olyan mélyláda, amit még én építettem. A szétszedett kisebbik és nagyobbik mélyládáról már nem is beszélve! Hogy már eleve van egy mélyláda a lakásban, pláne bedrótozva a rendszerbe, az pedig pláne érthetetlenné teszi, hogy begyűjtöttem őket.

   Amennyiben az előbbi képen látható négy videomagnót végre szétszedném, akkor a dobozukkal együtt ezt a kettőt is elvinné akinek odaígértem. No de én, meg az értelmes sorrend, na mi aztán nagyon nem vagyunk egy napon említhetők...

   Hogy legalább azt ne hagyjam szét amit egyszer már megfogtam, előkaptam az esztergát, belefogtam egy kicsi drótkorongot, majd kifényesítettem vele az amúgy növények ültetésekor használt kanalat.

   Mikor a lábpumpát a polcon megláttam (amúgy balra fent is van belőle egy, csak az piros), képtelen voltam eldönteni, hogy átesett-e már a bemutatón, és csak a szokvány biciklipumpa bemutatásával vagyok adós, vagy ezzel a taposóssal is.
   Ahogy itt álltam, s az előző kérdésen törtem a fejem (megjegyzem bármiféle értelmes tevékenység helyett), egyszer csak kiszúrtam a képen jobbra látható lámpát, amiről semmiféle emlékkel sem rendelkeztem.

   Komolyan mondom, ha egy perce kérdezi valaki, hogy van-e ilyenem, azt feleltem volna, hogy nincs. Amúgy a mindent tudó táblázatom szerint két hónapja vettem a piacon. Míg azt lehet tudni, hogy egy százasért (merthogy felírtam), azt azonban nem nem, hogy mégis minek.

   Miután a lámpával átszaladt a lomos pincébe, majd azzal a hamis érzéssel tértem vissza, hogy lám, egy kicsit nagyobb lett itt a rend, mindjárt kiszúrtam a fadarabos polcon terpeszkedő, 2021-ben (vagyis idén) talált gyermekjáték mosógépet, ami persze úgy kell ide, mint egy falat kenyér!

   Épp mint ahogy a papírgurigák rögzítésére szolgáló tartó sem való a bicajjal szemközti virágállványra. No nem mintha a mosógépről és a centrifugáról bontott hálózati kábeleknek itt lenne a helyük...

   Miközben a lámpa és a mosógép a szekrénybe való világítással együtt épp jó helyen van a bemutatásra váró kincseket tartalmazó ládában, addig a vécépapír gurigák tartóit nem tudtam a helyükre tenni. Mármint egyrészt nem fértek be a vizes cuccokat rejtő fiókba, másrészt az építőanyagokat rejtő vödrök egyikében sem akadt számukra hely. Arról már nem is beszélve, hogy az említett két helyszínhez már eleve oda sem fértem, csak tudtam róluk, hogy telítettek.

   Bár tulajdonképpen még alig csináltam valamit, én bizony már nagyban azt tervezgetem, hogy mivel fogom zárni a napot. Ha nem felejtem el, akkor azzal, hogy felviszem száradni a napra a spájzajtó zárjának sárgára festett részét, hogy mire az ajtót lefestem (mármint az a projektem is valamiért csak nagyon lassan halad), addigra a zárnak is legyen esélye elkészülni.

   Ha nem most azonnal ültetem be a kertbe a büdöskéket (ami amúgy teljesen felesleges tevékenység, mert úgysem kelnek ki), akkor itt valaki nagyok tökön lesz rúgva! Mivel egyedül voltam, ijedtem megragadtam az épp az imént kifényesített kanalat, s már indultam is!

   Bár az apró ventilátor már átkerült a lomos pincébe, azonban még sem a glettet, sem a smirglit, sem a vödröket nem tettem el, pedig eredetileg nem arról volt szó, hogy a rumligócokat csak úgy egyszerűen lefényképezem, hanem arról, hogy egyből rendbe is teszem!
   Amúgy ezzel a ponttal ott akadtam el, hogy mikor a tűreszelőkhöz készített nyeleket be szerettem volna tenni a többi szerszámnyél közé, akkor azok rejtekhelyét nem találtam meg. Hogy egyáltalán nincs nekik, vagy csak túlzásba vittem az elrejtésüket, azt persze nem sikerült kiderítenem. Már csak azért sem, mert ugye lehet, hogy a nyeles doboz a pince egy jelenleg elérhetetlen részén van.

   Hogy legalább az elérhető részeken történjen valami, a bicajjal szembeni polcra vetettem tekintetemet. A lapát ugyan jó helyen van, de a palántázó már nem, a tőle jobbra látható lámpáról már nem is beszélve! Mikor a palántázót kissé közelebbről megtekintve, azt sikerült róla megállapítanom, hogy bele van száradva a legutóbbi adag föld, az alatta lévő sárga zsákban pedig tavaszról ottfelejtett friss virágföld van, menten úgy döntöttem, hogy most csak a lámpát teszem el innen.

   Búcsúzóul kitettem a cserepek alá egy az identitásukat jelölő papírt, nehogy még az legyen, hogy a lakók nem elvisznek belőlük, hanem ők is idehordják a saját készletüket. Amúgy terveim szerint most várok egy hetet (ez mondjuk nekem nagyon megy), majd amit nem vittek el, az megy ki a kukába. Már ha csak újra meg nem szánok közülük valamit...

   Meglepő módon egyetlen hét eltelte elég volt hozzá, hogy újra ide egyen a fene. Hogy fogyott-e a felkínált cserépkészletből, vagy sem, az olyan mindegy, mert ami maradt, az a tálak kivételével megy ki a kukákba. Mármint a nem lyukas tálakat elteszem, mert azok még kellhetnek valamire. Hogy nem fognak kelleni, azt az jelzi előre, hogy eddig sem kellettek. Na most ami viszont mindenképp kell, az a hely.
   Mármint ha nem csinálok valami kavarást a már meglévő dolgaimmal, épp mint ahogy a cserepek esetében is tettem, azt tűzve ki célul, hogy fogyjanak, akkor bizony már megint a hely fog újra elfogyni, hiszen a spájzból és a konyhából lehozott két szatyornyi lomot hamarost el kell helyezzem valahol.

   Az összes pince ajtaját kitárva, a villanyokat felkapcsolva hagyva, némi erőtlen kószálás után mindössze annyit sikerült kiagyalnom, hogy mivel ezek a könyvek éghetőek, pláne már eleve azért kaptam őket, hogy eltüzeljem, átteszem őket a tűzifa mellé, miközben a mégiscsak meghagyott bödlik bekerülnek ide. Vagy ha nem, akkor valahova máshova, de a könyveket most már mindenképp eltüzelem.

   Hogy a könyvekkel a farakásig eljussak, ahhoz a lépéshez útban van két szatyornyi lom, egy porszívó, valamint a hokedlin terpeszkedő két fazék. Hogy akad itt egy sárga sámli, egy egész vödörre való takarítószerszám (főleg kefék), egy frissen beszerzett, de a konyha kipofozásakor fel nem használt, a mieinkhez hasonlító hokedli, valamint egy papírdaráló is, az átlátszó műanyag dobozban megbúvó apróságokról már nem is beszélve? Hát ja. Mondom, nagy itt a rend...
   Hogy adjon valami lelkierőt, belegondoltam néhány korábbi rendrakásba, mikor is a jelenleginél sokkalta nagyobb kupiból is sikerült kikászálódnom. Például mikor a fiókos szekrényeket állítottam össze, akkor nemhogy idáig bejönni nem lehetett, de ebbe a pincébe már eleve belépni sem, mégis sikerült a helyet felszabadítanom.

   Mivel holnap piacozós nap van, így olyan nincs, hogy ezek innen addigra el ne tűnjenek. Az persze lehet, hogy egyszerűen csak visszarakom őket valamelyik ajtón belülre, ez azonban - ha már előszedtem őket - nem lenne értelmes döntés. Az persze mindegy, hogy a mai napon meddig jutok a rámolással, hiszen a lényeg az, hogy végre újra nekiálltam.
   Ha nem húzom meg a derekamat, vagy nem tántorít el valami a pakolástól, akkor esélyes, hogy még két nekifutás, és már végeztem is! Ez persze nem igaz, hiszen nálam a pakolás nem úgy szokott kinézni, hogy a kitűzött feladat elkészül, mint inkább csak úgy, hogy eljutok egy olyan szintig, amire már rámondhatom, hogy kész, szép volt, tulajdonképpen éppen eddig akartam eljutni. (hát persze...)
   Amúgy a mai nap is csak úgy sikerült magamat rávennem, hogy lejöjjek, hogy ha ezt nem teszem, akkor a lakásban széjjelhagyott projektjeim közük kellett volna valamelyikbe beleállnom. Mivel sem a spájz ajtaját nem volt kedvem lefesteni, sem a rozsdás Bluetooth hangszórót kipróbálni, és még a néhány panel szétpákázása című feladat is taszított, így végül lejöttem a pincébe, mondván legalább az előtéri asztalkát felszabadítom.
   Mindeközben egy másik cél, hogy a tűzifás pincében olyan mélyre jussak, hogy annak hatására egyszer csak előkerüljön a ki tudja miért ott elrejtett kádtöltő csap, amit szintén idei tervem a fürdőszobába felszerelni.

   Mikor a szoba ajtajának festéséhez, valamint a tapétázáshoz vásárolt apró csiszológép dobozát felemeltem, az úgy hullott szét elemeire, majd esett ki belőle a gép, mintha csak kötelező lett volna!
   Mivel az eredeti dobozt egyrészt nem volt kedvem megragasztani, másrészt az összevásárolt kiegészítőkkel együtt a csiszológép már amúgy sem fért volna bele vissza, a gép és az alkatrészek a felsőmaró dobozába kerültek. Hogy mikor majd keresem, a csiszológépet meg fogom-e találni az idegen dobozban, az minimum kétséges!

   Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy a korábban látott könyvek mind ide fognak férni, de csak mert úgy döntöttem, hogy ami nem fér ide, azt kivágom az előtérbe a szintén gyújtós státuszú reklámújságokhoz.

   Eddig jó, jelentettem ki az immáron szabadon megközelíthető fahasábok látványának hatására. Hogy a papírdarálót is el kellene tennem valahová, az bár teljesen egyértelmű, hiszen egy fáspincében nem igazán van rá szükség (amúgy máshol sincs), az hiába egyértelmű, ha egyszer úgy áll a helyzet, hogy sehol másutt sincs számára hely. Hogyha nem kell, és még csak el sem fér, pláne útban is van, akkor miért nem dobom ki, az mondjuk még számomra is rejtély...

   Mint az felül látható, befértek a könyvek, s közben még a csaptelep is előkerült. Na most ami viszont nem látható, az a polcokon eluralkodott rendetlenség, itt hátul ugyanis úgy alakult ki a tárgyak sorrendje, hogy mikor máshová már nem fért oda, akkor az adott valamit betettem ide, mire fel az itt elhelyezett akármikhez nemcsak hozzáférni nehézkes, de már eleve nem is igazán tudom, hogy mi van itt. Na ezt a nem is annyira apró anomáliát egészen biztos, hogy nem most fogom rendbe tenni!

   Hogy ezt a szűrőszivacsot most teszem vissza a porszívóba, az viszont biztos! Mármint a nagyobb volumenű dolgokkal történő szaladgálás közben időnként megálltam pihenni (no nem mintha bármi okom lett volna elfáradni), s miközben épp a frissen kialakított rumlit bámultam, fel-felkaptam valami apróságot, majd elsétáltam vele a helyére. Ez ugyan nem hozott látványos eredményt, hiszen tényleg apró dolgokról volt szó, idővel azonban mégiscsak oda vezetett, hogy egyes helyek az ott fennálló rumli nyomása alól elkezdtek felszabadulni.

   Vagy mint ahogy a stelázsi is, elkezdtek újra megtelni. Hogy a szétszedésük óta sem az Extrafonok, sem a Matávőr modem dobozára nem támadt szükség, vagyis nyugodtan kidobhattam volna őket? Ez mondjuk igaz, és még az is lehet, hogy ez egyszer meg fog történni, de most, hogy még mindig akadt számukra egy kevéske hely, nem volt szívem őket kidobni. Amúgy természetesen nem itt lenne a helyük, hanem a lomos pince valamelyik polcán, csakhogy azok most épp olyan szinten telítettek, hogy azokra aztán már tényleg nem fér rá semmi.

   Erre az amúgy elektromos szerszámletevős polcra viszont nagyon is ráfér némi felszabadítás. Ez amúgy csak azért történt meg, mert épp az előbb szúrtam ki a fáspince mélyén egy rakat másik mappát, melyek tetejére szerencsére még ez a kettő is odafért. Azt a vas bigyót viszont nem tudtam innen elhelyezni, de csak mert nem jöttem rá, hogy melyik kupacba tartozik.

   Amire viszont rájöttem, az az, hogy bár néha az útszóró sós pincével is foglalkoztam egy kicsit, itt azonban még mindig bőven akad mit csinálnom. Pontosabban szólva nem csinálni kell valamit (megjegyzem szerencsére), hanem egyszerűen csak odébb kell őket tenni.
   Miközben a közeli szelektív gyűjtő mellől hirtelen felindulásból behozott fura talpú monitor egyértelműen nem ide, hanem a lomos pincébe való, addig a fekete gumicsizma a kerti cuccok közé, valahova az alsó polcra. Már csak azért is, mert ugye a gumicsizmára még sosem volt szükségem. (amúgy ne is legyen, hiszen az pincei árvizet jelent) A hokedliről mind a csempéket, mind a fadarabokat el kell rakni, miközben a gumicsizma alól előcitált hatalmas magenta színű ülőlabdát úgy, de úgy el fogom ajándékozni... Amúgy ugyanez a sors vár a pótolt fiókú műanyag bútor tetején terpeszkedő, sok apró négyzetből összerakható játszószőnyegre is, csak arra előbb azért majd még rákérdezek, hogy kell-e a házba mostanában költözött háromgyerekes családnak.

   Hogy az utolsó mohikánként a tűzifa felé vezető utamban ottmaradt papírdarálót is el kéne onnan tennem, az persze hiába van így, ha egyszer most még nincs hova. A "most még" persze úgy értendő, hogy terveim szerint ha ráuntam végre az apró kacatok bemutatására, akkor rámegyek a nagyokra, mire fel egyszer csak végre újra lesz hely. Te, hogy én azt az állapotot már mennyire várom...

   Hogy a bicajommal szemközti polcoson leürüljön egy polc, az ugyan nem szerepelt terveim között, de végül valahogy mégiscsak így alakult. Ez persze üdvözlendő, hiszen azt jelenti, hogy mikor ősszel lepusztítom a balkonról a virágokat, akkor a virágládákat lesz hova betennem. Már ha idekerülnek.

   Mint azt már említettem volt, ha apránként is, de több igencsak régóta fennálló rumligócot is elkezdtem felszámolni, ami végül oda vezetett, hogy ezen a ponton például már alig akadt valami oda nem való.

   Például a lomos pince elé odakerült néhány teljesen egyértelműen oda való anyag és eszköz, úgymint glett, LED-es fénycső, szigetelőcsík, cső nélküli, de amúgy persze működő porszívó, majd kisvártatva egy csomó minden más is.

   Mivel azt éreztem fontosabbnak, hogy a bicajhoz hozzáférjek, elvettem előle a két szatyrot, majd a tartalmukat egy-egy elegáns mozdulattal kiszórtam a fáspince ajtaja előtti linóleumra.
   Hogy ezeket a bigyókat akár a kukába is kiszórhatnám, az ugyan igaz, csakhogy egyben az is, hogy mind a valaha jégkocka készítésére való alumínium tálcák, mind a műanyag dobozok anyagai újrahasznosíthatók. Mármint egy esetlegesen felmerülő igény esetén majd milyen jó lesz belőlük kivágni egy az éppen végzett feladathoz szükséges anyagdarabot.
   Hogy a konyhai szűrőkön mit fogok a pincében átszitálni, azt ugyan még nem tudom, azt azonban biztosra veszem, hogy ha kidobnám őket, akkor ha nem is holnap, de rövid időn belül biztosan kellenének. A fületlen nokedliszaggató is biztosan jó lesz valamire a hatalmas lyukaival. Szerintem senkit sem kell róla győzködnöm, hogy tényleg nem vagyok normális...

   Hiába nem kellett, ezt a hatalmas, pláne lehetetlen színű ülőlabdát akkor is képtelen voltam kidobni, csakhogy ebben a szottyadt állapotában közpréda tárgyává tenni sem lehetett, mert így ugye nem valami vonzó tárgy.

   Mire fel nekiálltam felpumpálni. Hogy nem a motoros kompresszor, valamint az azt tápláló CB táp elővétele mellett döntöttem, az részemről egy komoly hiba volt! Erre akkor jöttem rá, mikor már a századikat tapostam a pumpán, de a labda még mindig feltűnően laposnak bizonyult.

   Így viszont nemhogy el fogják vinni, de mire a pincében a lomok rakosgatásával végeztem, addigra már el is tűnt! A laptop táskája viszont nem kellett senkinek, pedig abban mindenféle dolgokat, például mint ahogy én, akár egy fúrógépet is lehet tartani, természetesen a géphez való fúrószárakkal együtt.

   Mikor már tényleg csak néhány nagyon nem oda való apróság csúfoskodott az előtéri polcon, azokat gyorsan elraktam, majd rámentem a felületre először porszívóval, majd még egy vizes ronggyal is.
   Hogy a két tálcát (azok amúgy a konyhából már régebben kiszuperált tepsik), a vizes palackot, valamint a zöld teniszlabdát miért hagytam itt, az - mint amúgy nyilvánvaló kérdés - bennem csak a jelen sorok írásakor merült fel.

   Bár az útszóró sós pincében is lett volna még mit csinálni, mivel ezt csak annak árán tehettem volna meg, hogy kivágom innen a hokedlit, hely azonban máshol tényleg szinte semmi, ezért úgy döntöttem, hogy bár még mindig nem lehet elsétálni egészen a szemközti falig, de ettől eltekintve ezzel a részeredménnyel azért már bőven elégedett lehetek. A sikertelenség ellenére a megnyugtatásommal általában egészen jól boldogulok.

   Miután a nagyja pakolással megvoltam, gondoltam ha még van bennem lendület (és volt), akkor újra rámegyek az aprajára. Így került el a gégecső a fadarabok közül, a fúrógépbe fogható festékkeverő a takarítószerszámok közül, a vigyázz harapok feliratú kitűzőről viszont már most, vagyis másnap délután nem tudtam, hogy hol találtam meg. Ezt amúgy még valamikor a 80-as évek végén hordtam a melóhelyi zakómon, mikor főnök lettem, s a kolléganőim azt mondták, hogy egy kissé harapós vagyok.
   Miközben a festékkeverőnek a szerszámos fiókban találtam helyet, addig az amúgy valószínűleg klímához való gégecső az építőanyagos polcra került. Hogy a kitűzőt is volt hova tennem, az annak volt köszönhető, hogy egy korábbi rendrakás alkalmával létrehoztam egy úgymond kacatos dobozt, amibe épp az ilyen semmire sem jó bigyók tárolóhelye.

   Ahogy itt álltam a lomos pince irányába vezető folyosón elhelyezett, újfent megrakott stelázsi előtt, s épp nagyban azon elmélkedtem, hogy mekkora esélyük van az itt tárolt dolgoknak az újrahasznosulásra, különös tekintettel a pusztán csomagolóanyagnak használt barna pulóverre, valamint az emlékeim szerint beteg kerekű banyatankra, egyszer csak beugrott, hogy felszabadított tüzelős pince ide, szintén járható útszóró sós pince oda, a lomos pince elé pakolt dolgokat még nem pakoltam be. Akkor ennyit arról, hogy mekkora jogos alapja van annak, mikor a szerző épp nekiáll némi elégedettséget érezni.

   Hogy ide aztán már tényleg nem fér be semmi, vagy ha be is fér, akkor sem kellene behordanom, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a képen balra látható dolgok mögött található szekrényekből és Salgó polcokból tulajdonképpen már nem látszik semmi. Ettől persze én még, bár nem volt egyszerű, de azért csak behordtam a többi pincékből kipaterolt kincseket.

   Ezt a képet csak azért szúrtam be ide, mert mikor a minap, az ajtók és kereteik hibáinak megszépítésekor üres műanyag dobozt kerestem a gipszeléshez, akkor nem szúrtam ki a kiváló barátomtól elhozott doboztornyot, mire fel egy lehetetlen színű műanyag tálat voltam kénytelen bevetni.
   Bár az a megállapításom, hogy erre a pincére még az előbb rendbetett másik kettőnél is jobban ráférne egy rendrakás, az ugyan igaz, csakhogy a jelen állapot szerint ez a művelet gyakorlatilag kivitelezhetetlen.

   Mármint azért, mert ebben a pincében aztán már tényleg szó szerint alig lehet megmozdulni. Ez annyira így van, hogy hiába tudom, hogy a kötöző vezetéknek tőlem kért kábeldarab a jelen képen balra látható asztal alatt van, csakhogy úgy rápakoltam, hogy nem tudtam belőle adni. Mármint nem mertem bevállalni, hogy kipakolok az asztal alól, levágok két méter kábelt, majd visszarakodok, mert a járható útként megmaradt szűk résben az asztal alól kipakolt lomokkal együtt már nem fértem volna el.
   Amennyiben valaki nem látná a képen az imént említett asztalt, annak számára elárulom, hogy az asztal lapja a három középmechanikás, valamint az általam egyszerűen csak koszos elejűnek hívott videomagnó és a piros szatyor között van.
   Az eszement mennyiségben begyűjtött, úgy nagyjából teljes keresztmetszetében bemutatásra váró lomok számát ugyan tudtam volna növelni, mondjuk a minap a piacon olcsón látott Piko vonattrafóval, vagy a valószínűleg már soha többé szemeim elé nem kerülő EVA telefonkészülékkel, ezeket azonban nem mertem megvenni. Mármint ha még ezeket is behoztam volna ide, akkor olyan közel kerültem volna a teljes összeomláshoz, hogy azt inkább nem kockáztattam meg.