Bim-bam csengők
(egy kisebb és egy nagyobb)

Mivel a múltkor megmutattam belülről egy (sőt több) hagyományos csengőt, ezért
úgy gondoltam, hogy illene megmutatnom egy úgynevezett bim-bam csengőt is.
Mint az a képen látható, kettő lett belőle. Részemről úgy voltam vele, hogy
majd akkor szerzem be a felboncolandó bim-bam csengőt, mikor piac
végén már szinte mindent 100, vagy akár csak 50 forintért adnak,
de végül még ennél is olcsóbban sikerült megúsznom a beszerzést.
Az első példány azért érkezett, mert Laci szomszéd elkezdte kidobálni
a pincéjéből a számára felesleges dolgokat, én meg persze épp rossz helyen
álltam. Ekkor kaptam a szétesett szobaventilátort, a C64-es tápegységet, a Laci
számára ismeretlen funkciójú trafós dobozt, egy fél szovjet lemezjátszó, és egy
piros akkutöltő társaságában. A második példány szintén Lacitól érkezett, bár
néhány hónap késleltetéssel. Egy villanyszerelés alkalmával (biztosítéktábla
cseréje) a magasan kvalifikált szakemberek képtelenek voltak visszakötni
a helyére a régi csengőt, minek okán természetesen ez is nálam végezte.

 

 

Bár megígértem magamnak, hogy az ilyen beeső alanyokat csak akkor fogadhatom
be, ha egyből szét is szedem őket, de ez persze nem jelenti azt, hogy be is tartanám
a pusztán csak magamnak tett ígéretet. Mondjuk a befogadás óta még csak fél év
telt el, ami magamat ismerve nem is olyan sok idő. Mondjuk az igaz, hogy most
sem azért hoztam fel a csengőket egy adag tűzifa tetejére hajítva, mintha
annyira zavart volna az elmaradás, hanem csak azért, mert semmit
sem volt kedvem szétszedni a lakásban felhalmozott készletből.

 

 

Koszos koszos... Szerintem meg éppen ilyen színének kell lennie, miután évtizedeket
hányódott egy pincében. Az utóbbi időben amúgy azt játszom, hogy ha már egyszer
úgyis szétkapom a dolgokat, akkor meg is takarítom (esetleg ki is pofozom), és nem
csak úgy egyszerűen bevágom a polcra, hanem lehetőleg működőképesen, szépen
folpackba tekerve teszem el. Bár csekélynek látom az esélyét, hogy a rengeteg
bemutatott kincs közül bármi is kelleni fog valaha is valamire, de ha esetleg
mégis megtörténne, akkor majd nem kell elölről kezdenem a takarítást.

 

 

Na most kezdetben még az volt a terv, hogy mielőtt bemutatnám a csengőket,
beteszem őket egy vödör mosószeres vízbe, néhány nap múlva leöblítem, s majd
csak miután a cserépkályha tetején már egészen biztosan megszáradtak, csak akkor
kerülnek elém a boncasztalra. Mit ne mondjak? Magam is meglepődtem, hogy ez
nem így történt. Mert ugye ha valami nem jellemző rám, akkor az a kapkodás!
Amúgy ha valaki esetleg nem jött volna rá, ez a csengő hátulnézetből. Talán
az egyetlen említendő részlet, a csengő felakasztására szolgáló bal oldali
lyuk kissé csáléra sikerült formája. Mondjuk elképzelhetőnek tartom,
hogy a csengőt felszerelő mester nem talált a táskájában megfelelő
fejméretű csavart, ezért felreszelte a lyukat egy kissé nagyobbra.

 

 

Gondolom mindenki számára előre elkönyvelt
tény volt, hogy elektromágnes van benne.

 

 

A tekercsen átfolyó áram gerjesztette mágneses tér magába rántja a vasmagot,
aminek a vége ráüt az alsó vaslemezre, ami gong szerű bimm hangot hallat.
A következő pillanatban, vagyis az áram megszűnésekor a rugó kilöki az
elektromágnesből a vasmagot, ami most a másik végével felfele üt,
mire fel az ott elhelyezett másik vaslemez azt mondja, hogy bamm.
Ezt eddig akár a dobozka kinyitása nélkül is ki lehetett volna találni.

 

 

No de azt, hogy az áram megszakítását egy higanykapcsoló végzi,
azt azért még az oroszokból sem néztem volna ki! Bevallom
őszintén, hogy ettől a látványtól egy kissé lefagytam.

 

 

Pont mint reggelre az ablak...

 

 

Ugyan láttam már ennél szebb kötéseket is,
de mivel vezeti az áramot, jó lesz ez így...

 

 

 

Ez szegénykém annyira össze van nőve, hogy csak akkor hajlandó működni mikor
megpiszkálom, és akkor is leginkább csak az egyik harangot üti. A "bamm" hang
hiányáért bőségesen kárpótol, az üvegcsőben lötyögő higany látványa. Mikor
belegondoltam, hogy az üvegcsövet akár össze is roppanthatta volna a víztől
bedagadó papír, ami a higanykapcsolót befogó fémkengyelben van mint
illesztés, vagy kiesik a helyéről a higanykapcsoló, mikor öblítés után
odaveregetem valamihez, hogy kiszaladjanak a dobozból a kósza
vízcseppek, szóval eltörik az üveg, és szétszalad a higany...

 

Ezen fotó láttán egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a korábban említett ferdére
sikerült akasztóhely nem utólagos barbárkodás nyoma, hanem ez bizony gyári.

 

 

A szétszaladó higanytól való félelmemben feladtam mosogatási terveimet.
Mert ugye kell a francnak egy higanymérgezés! Ha már lehet választani,
akkor inkább egy áramütés öljön meg, mert az legalább gyors halál.

 

 

Íme a bim-bam csengő "b" változata, az előbb mutatotténál kétszeres méretben.

 

 

Vajon miért kellett feltétlenül rárajzolni az előlapra, hogy a szovjetunióban készült?
Mondjuk odáig rendben, hogy tegyük fel büszkék rá, hogy ez a műszaki csoda az
ő gyártmányuk, csak egye ez a felirat egy előszobában, 2,5 méter magasságban,
fehér alapon fehér kidudorodásokkal, szóval ez így azért nem igazán látványos.

 

 

Ezt a fülecskét elsőre egy módosított Merklin fémépítő elemnek néztem,
de tévedtem, mert mint ahogy az előbb a csálé lyuk, úgy ez is gyári.

 

 

Odébb toltam a lámpám, hogy ne a hátlap látványa domináljon,
hanem a csengő oldalán található "v" alakú sérülés.

 

 

Azt kell mondjam, hogy az a benyomásom, hogy ez egy benyomásnyom.

 

 

Íme a hátlap totálban. Van neki négy lába (ezek tartják el a faltól), és ha akarom
felakasztom (az akasztófület amúgy át is lehet helyezni a másik oldalra), de a
két szabad furatnál fogva akár fixen is felcsavarozható. Szóval univerzális.

 

 

Ez egy rászoruló körmös alátéttel rögzített keménypapír táblácska. Nincs rajta mit
kritizálni, mert ha valahova megfelel anyagnak a papír, akkor ugyan
miért ne lehetne oda használni? Például tipikusan papírból
volt a régi rádiók és tévék hátlapja, fenéklemeze.

 

 

Ez itt egy még az előzőnél is olvashatatlanabb felirat, ráadásul a hátlapon.
Ezt legfeljebb csak az a "mester" olvassa el, aki felszereli a csengőt.

 

 

Így már érthető, hogy ez mitől lett kétszer akkora, mint a másik.

 

 

Már úgy értem attól, hogy ebben van egy hálózati trafó is, míg a másik csengő
elektromágnese közvetlenül kapta meg a hálózati feszültséget. Ennek a trafónak
részemről nem sok értelmét látom, mondhatni ez egyszerűen csak anyagpazarlás.

 

 

A működési elv (attól az apró különbségtől eltekintve, hogy itt nem lent és fent,
hanem jobbra és balra vannak a harangok) megegyezik a kisebbik változatéval.

 

 

Értem én, hogy nem szabadul ki az üvegből a higany, csak ha belegondolok,
hogy akinek ilyen csengője van, annak minden egyes vendég érkezésekor
meglötykölődik egy kövér cseppnyi méreg a bejárati ajtaja felett, szóval
ezt részemről inkább érzem időzített bombának, mint életbiztosításnak.

 

 

Mondjuk ez sem egy életbiztosítás, de a műszerzsinórokon
vezetett 230 volt legalább gyorsan öl.

 

 

 

Ahogy erre a felvételre bambultam, egyszer csak beugrott, hogy nekünk is volt
valaha ilyen csengőnk, de csak néhány napig, mert miután kiderült, hogy nem
halljuk ha vendég jött, apám amilyen gyorsan fel, olyan sebesen le is szerelte.

 

Hiába vagy ilyen poros, akkor sem foglak megfürdetni!

 

 

Épp elég volt nekem összesöpörni, ami por amúgy is kiszóródott belőle.

 

 

Ezt a kötést ugyan kibontottam, csak elfelejtettem lefényképezni. Megállni persze
nem tudom, hogy el ne mondjam, mennyire csúnya volt. Nagyon! Na most nem
arról van szó, hogy szabad-e kézzel összetekert kötést varázsolni egy sodrott
belső erű vezetékre, ha abban épp a 230 volt száguldozik, merthogy úgy is
megtesszük, hanem arról, hogy ha már igen, akkor legalább legyen már
eltolva a két kötés egymáshoz képest úgy három centivel. Amennyiben
ugyanis így teszünk, legalább nem érnek össze széttépéskor a vezetékek.
Meg persze akkor sem, ha idővel átgyógyul valamitől a réz a szigszalagon.

 

 

Ez az a tekercs, amire ha ezen vastag huzal helyett feltekerték volna a hálózati trafó
primerjén található vékonyabb huzalból készült rengeteg menetet, akkor egyáltalán
nem is lett volna szükség a hálózati trafóra. Cserébe így viszont megtehetjük, hogy
kihagyjuk az áramkörből a dobozba épített trafót, és akkor valószínűleg elműködik
a bim-bam csengő hagyományos csengőreduktorról is. Ezen utóbbi megoldásnak
akkor van létjogosultsága, ha a villanyszerelésre vonatkozó játékszabályokat
betartva, nem szeretnénk az érkezőket megrázó élményben részesíteni.

 

 

Azért ültek a csengők még napok múlva is az előszobában, mert
azt találtam ki, hogy nem viszem le őket, míg csak el nem
döntöttem, hogy mit hozok fel helyettük a pincéből.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.