Ezek itt a fénymásoló alkatrészei, valamint piezo hangszórók. Miután a helyükre tettem őket (már amelyiknek volt), nekiálltam megkeresni azt hatalmas tölcséres hangszórót, amiről amúgy már meg is írtam, és még publikáltam is a bemutatót.
   Hogy mitől van nálam ez a folyamatos összevisszaság? Bár nem volna lehetetlen, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzak, ez azonban annyira nem jellemző rám, hogy nem is tudom minek kellene történnie, hogy ne legyen nyitva egyszerre tucatnyi szétszedtem cikk, melyekben aztán keresztbe kasul hivatkozok mind a megnyitott 12-re, mind pedig egy csomó még meg sem kezdett, vagy már rég befejezett projectre.
   Elkészülni meg persze elkészülnek, amilyen sorrendben sikerül őket befejeznem. Az összevissza hivatkozások miatt utólag aztán már nem csoda, hogy képtelenség sorba rendezni a cikkeket. Pláne úgy, hogy általában a már elkészült képekhez sem a helyes sorrendben írom meg a szöveget.

   Mikor ezt a doboznyi boncolni és bemutatnivaló kincset megláttam (megjegyzem nem volt nehéz, hiszen helyettem ül a székemen), egyszerűen képtelen voltam neki ellenállni. Hogy aztán pontosan mit kerestem benne, arra már nem emlékszem.

   Valamint őszinte meglepetésemre (már úgy értem, hogy a szokásos céltalan turkálásom eredményeképp) előkerült az egészen idáig beszélőkészlet nélkül árválkodó Sinus 421-es készülék másik fele. Mindeközben a töltője a lakásban hever, a monitorom feletti polcon. Ez persze olyan mindegy, hiszen idővel csak ki fog alakulni valamiféle rend.

   Az viszont már nem mindegy, hogy ezen a részen még mindig akkora a rumli, hogy a két apró fekete dobozt esélyem sem volt betenni a helyére, ami amúgy a háttérben meghúzódó papírdoboz.
   Amire leraktam őket, az a két lap az ágyam alá való, vagy akár az asztalomon található pultra, a jelenleg ott állomásozó lomok helyére, és amúgy ők ketten az eltehető munkalapok.

   Mint az a minapi cikkből már kiderült, a napelemes lámpásokból kitermeltem a napelemeket, míg a jobbra látható fekete dobozról már évtizedek óta nem tudom, hogy micsoda. Ha nem kapkodom el a dolgot (mármint a felboncolását), akkor valószínűleg néhány héten belül kiderül.

   Ha előretolom a borotván a gombot, akkor borotvál, míg ha hátrahúzom, akkor tölt. Apróbb homokszem a gépezetben, vagy akár lyuk az emlékezetemben, hogy egyáltalán nem emlékszem a hozzávaló borotvára.

   Már rég el volt mosogatva, nagyban kint ült a bordó köpenyem zsebében, mikor is egyszer csak beugrott, hogy mi van, ha szakadt a trafó primerje? Szerencséjére nem az, szóval újrahasznosítható.
   Aztán most, mikor ezeket sorokat róttam, hirtelen beugrott, hogy a szekundert is lemérhettem volna. Persze mindegy, hiszen ez a töltő igen nagy valószínűséggel a trafós polcomon fog elporladni, a hasonszőrű társai között. Erre fel mi történt?

   Egyrészt reggelre leesett a hó, minek okán mehettem le sózni és lapátolni, másrészt az éjjel megálmodtam azt a kérdést, miszerint mégis hogyan csinálja a töltő, hogy bár hagyományos hálózati trafó van benne, azonban ennek ellenére átkapcsolás nélkül lehet a primer feszültsége 100-tól 240 voltig.

   Mire fel nem átallottam leszedni a trafós polc elől az immáron elkészült ajtót, majd újra felhozni a töltőt. Ez persze nem volt ilyen egyszerű történet, ugyanis közben havat lapátoltam, utat sóztam, fát is vágtam, mire fel az aprómunkák végére a töltő elkeveredett.
   Már harmadjára mentem érte vissza, újabbnál újabb ötletekkel (már úgy értem arra vonatkozólag, hogy hol eshetett ki a zsebemből), mire végül meglett! Favágás közben esett ki a zsebemből, be egy a többi faanyagot a repkedő tüzelőtől védő hatalmas bútorlap mögé.
   Mivel kérdésként felmerült bennem az is, hogy vajon a szekunder is ép-e, így nyitásképp azt mértem le. Mármint azért, mert ha tegyük fel szakadt, akkor a további méréseket már eleve meg sem tudom ejteni. Jelentem nem szakadt.

   Miközben a szekunder tekercs rövidzárlati árama 122 milliamper. Na most ez eddig szép és jó, de mégis honnan a csudából szerezzek a következő mérés idejére 100 voltot. Az persze igaz, hogy a trafók már csak olyanok, hogy fele bemeneti feszültségre fele kimenetit produkálnak, de attól én még le szerettem volna mérni.

   Mivel az adott célra legmegfelelőbbnek ítélt potméter soros ellenállása a hálózat feszültségének felezéséhez kevés volt, igazi feszültségosztóként pedig nem mertem bekötni (mert még beleég nekem az asztalba), kisakkoztam inkább helyette egy az adott célra épp megfelelő értékű ellenállást.

   Mint azt már említettem volt, a trafók már csak olyanok, hogy fele bemeneti feszültségre fele kimenetit produkálnak. Vagyis a töltő trafója úgy lett méretezve, hogy míg a primerje 240 volthoz lett megtekercselve, addig a szekundere úgy, hogy még 100 volt hálózati feszültség esetén is leadjon annyit, amekkora feszültséggel fel lehet tölteni a borotvában található akkukat. Mindeközben a 10 és a 20 volt közötti különbséget simán elintézi a borotvában lévő töltőelektronika.

   A töltőt kitettem az előszobába, mondván mindjárt leviszem és becserélem valami másra. Már úgy értem, hogy a pincei asztalról, vagy a lenti székemen ücsörgő dobozból, mely tárgy végül is egy villanyborotva lett. No nem az ami a töltőbe illik, mert azt még azóta sem találtam meg, hanem egy teljesen más típus.