A képen látható számológépek nemcsak azért jöttek velem haza a piacról, mert épp nem találtam semmi más érdekességet, hanem azért is, mert míg a kék egyben egy általam mindig is vágyott rövidke vonalzó, addig a fehér társa napelemes. Utóbbira persze nem a nap fog sütni, hanem a pincei lámpa, amivel azt kívánom elérni, hogy akkor is tudjak számolni, mikor a másikban már rég kimerült az elem. Pontosabban szólva, mikor legközelebb kimerül, akkor a másik már megy is a talonba.
   Hogy a lomos pincében már van egy a számológépek számára fenntartott dobozom, vagyis lesz mibe tennem a kimerült elemű zsebszámológépet, vagy a múltkor a távirányítósat nyitottam meg, arra még ha agyoncsapnának, most így hirtelen akkor sem tudnék válaszolni.

   A vonalzóba épített ugyan kilóg a polcból a másikat azonban csak napok múlva találtam meg, még mindig odalent a pincében, ami valószínűleg úgy történhetett, hogy mivel az oda való (mármint oda szántam), így már eleve fel sem hoztam. Hogy rá kéne néznem a helyes működésére, az persze már nem ért el az agyamig.
   Hogy nem teszek benne kárt, abban azért nem vagyok egészen biztos, mert már eleve egy kissé betegesen működnek a gombjai, másrészt néha előfordul, hogy még a legnagyobb jóindulatom is valami végzetes következményhez vezet.

   A minap például ezt az edényalátétet sikerült kinyírnom, aminek a mosás előtt még teljesen egészséges színvilága volt, nem ilyen ezerszer mosottnak tűnő, pláne szétcincált szélekkel. Ez az alátét amúgy még csak használatban sem volt, csak úgy egyszerűen díszként lógott a konyhában a sarokban a falon.

   Ha már szóba került a lógás, akkor nem titkolhatom, hogy a mai napra esedékes növényültetést simán ellógtam. Mármint csak Andi ment le a kertbe (amúgy nem büntetésben van, csak a nadrágszárakat köti el a kullancsok ellen), miközben én idefent lazítottam.

   Hiába van a kép úgy nagyjából közepén a zsebszámológép, én nem azt néztem ki mára boncalanynak, hanem a két kvarclámpát. Mivel igazándiból ezekhez sem volt valami sok kedvem, bementem a szobába, ahonnan mintha rugó lökött volna, úgy pattantam vissza!

   Mármint a festékcseppek ellen papírlappal leborított asztal látványa taszított, ami amúgy azért áll itt és így, mert átfestés céljából épp nagyban készülök (megjegyzem már napok óta) rátenni a spájz ajtaját.
   Amire még szintén készültem (amúgy még valamikor tegnap), az egy alapos átgondolást követő, a boltokat sorba szedő bevásárló körút. Ez kérlek annyira így volt, hogy bár az asztal, pontosabban szólva a rajta végzendő feladat taszított, de attól még elmentem az ablakig megtekinteni, hogy milyen az idő. Mivel kellemes napos idő volt, ezért annál a megoldásnál kötöttem ki, hogy a  zsebszámológép szétszedése közben fogok elmenni bevásárolni. Mármint akkor, ha majd az apró alkatrészeket elmosogattam.

   Ahhoz képest, mint ahogy az én cuccaim a pince mélyén kinéznek, ez annyira újnak és tisztának tekinthető, hogy ha nem lennének bizonytalanok a gombjai, akkor el sem kellene mosogatnom.

   Ha ebből a szögből nézem, akkor a magassága miatt már nem vagyok benne annyira biztos, hogy oda fog férni az elődje helyére. Mármint széltébe oda fog férni, mert azt a minap már megnéztem.

   A gombok lehetnének úgy is, mint mondjuk az asztali Panasonic telefonban vannak, és akkor nem egyenként kellene őket a mosogatás után visszarakosgatni. De ha nem, hát nem...

   Most nem azt mutatom, hogy az eltehető munkalapon már megint mennyi minden van (amúgy persze de), hanem azt, hogy a számológép alkatrészeit a száradás idejére összetartandó, az átlátszó műanyag doboz tetejét néztem ki.

   Mivel úgy éreztem, hogy a nap melege annyi vízzel, mint amennyi a műanyag bigyókon maradt, csak nagyon sokára fog végezni, a feladatnak a ventilátort is nekieresztettem.

   Mivel a gumilap érintkezőit a gumilappal együtt elmostam, mielőtt a panelt félretettem volna, nehogy ez az amúgy fontos lépés kimaradjon, az ellenoldali érintkezőkre is ráeresztettem egy alkoholos dörgölést.

   Amit amúgy csak nagyon óvatosan volt szabad, ugyanis az LCD kijelzőre nem a szokásos gumicsíkos megoldás viszi át az elektromos jeleket, hanem a szalagkábel egyszerűen csak rá van ragasztva (vagy forrasztva), ami mechanikailag nem tűnik valami stabil kötésnek.

   Hiába lett volna logikus, hogy a spájz ajtajára az első réteg festéket most azonnal felkenjem, egyszerűen képtelen voltam magamat rávenni erre az amúgy nem különösebben bonyolult feladatra, mire fel úgy határoztam, hogy míg az alkatrészek a másik sarokban száradnak, elgurulok a boltokba bevásárolni.

   Hogy ne álljon rajtuk a víz, mert akkor sosem száradnak meg, a számológép apró alkatrészeit a kék törülközővel törölgettem át, ami amúgy már eleve itt volt. Ez természetesen nem annyira az előrelátásomnak, mint inkább csak az általános rendetlenségnek volt köszönhető.
   Hogy a boltokba miért nem indultam el, mikor amúgy be volt tervezve, s már többször is megemlítettem? Nos azért nem, mert ami tegnap még egy kitűnő tervnek tűnt, az mára köddé vált, szertefoszlott. Mármint tegnap még könnyedén sikerült a bevásárlólistát a boltok meglátogatási sorrendjével összhangba hoznom, ma azonban már nem.

   Mikor a listáért a konyhába kimentem, mindjárt megláttam, hogy nemcsak az hiányos, hanem a konyhai asztal is, amiről amúgy azért szereltem le a terítő széleit tartó szorítókat, mert festéskor útban voltak. Miután ezeket visszaszereltem, hiába gondoltam úgy, hogy az ebédnek már semmi sem állja útját, mert mintha kötelező lett volna, úgy ugrott elém a következő feladat!

   Miután az ebéd utáni alvás is lefutott, rávetettem magam a zsebszámológép összeszerelésére. Mondjuk a "rávetettem magam" kifejezés valamiféle fokozott sebességre utal, ami persze nagyon nem így volt...