Jaj ne már... Nyaffant fel a szerző a már túlságosan is jól bejáratott módon, miközben a kávéja melegedésére várva a tulajdonképpen nem is annyira sanyarú előszobai állapotokat szemlélte. Miután megvolt a szokásos reggeli rutin (álmatag botorkálás a lakás különböző, de mindenütt valami fontos, azonban már ki tudja mióta halogatott feladatokat tartalmazó pontjai között), ha nehezen is, de végül azért sikerült magamat rávennem, hogy egyrészt leballagjak a mini varrógép szeméttel megtöltött dobozával egészen a kukákig, másrészt visszafelé beugorjak a lomos pincébe, ahonnan a múltkori játék kasszával együtt elővett két tétel közül gondoltam egyet a mai napra boncalanynak kiválasztani.

   Miközben a főképp műanyag alkatrészekkel megtöltött doboz levitelére valóban szükség volt, addig az óraszerűség és az időzítő óra közötti választást nagyon úgy néz ki, hogy még valamikor tegnap megoldottam, csak ma reggelre már nem emlékeztem rá. Ez szerencsére nem attól van, mert annyira szita az agyam, hogy már mindent elfelejtek (á dehogy...), hanem attól, hogy valamelyik óra pincéből történő felhozatalát már olyan régóta tervezgettem, hogy mikor ez a csodás esemény végre tényleg megtörtént, akkor azt már egyenesen el sem akartam hinni! Mármint úgy voltam vele, hogy azt is biztos csak álmodtam.

   Miközben a szomszéd ház kertjében ugrándozó kutyusra többször is sikerült ráhoznom a frászt, pusztán a kulcscsomóm zörgetésével (vajon miért félhetett tőle), az ezzel párhuzamosan végzett kertmegtekintési projekt közben sikerült kiszúrnom, hogy a kettes lakáskulcs még mindig koszos. A "még mindig" úgy értendő, hogy az említett kulcsra több mint egy évtizede rákerült valami több ponton is vastag feketeséget okozó ragacs, amit hiába súrolt a többi kulcs, ha kopott is, de le teljesen nem jött. Hogy mi lehetett a koszfoltokat alkotó anyag, arra ugyan nem jöttem rá, arról azonban a lesúrolására tett próbálkozások közben újra meggyőződhettem, hogy valóban nagyon ragaszkodó.

   Mikor a kulcscsomót a fürdőszobai súrolóeszközök tartójára felakasztottam, egyből megéreztem, hogy mivel a kulcs nincs a zárban, pláne még kicsit vizes is, bár már alig jár felém valaki, most biztosan csengetni fog, ami persze éppen így is lett. A kéményseprők csengettek be. Mikor meghallották, hogy az előszobában zörgök, egyikük dallamosan mondva jelezte: Negyedik egy, kéményellenőrzés! Amire - természetesen szintén dallamosan ejtve a szavakat - azt válaszoltam: Második egy, itt már jártak!

   Bár úgy volt, hogy a leginkább órának tűnő izét is megfürdetem, ez azonban elmaradt, de csak mert tettem rá egy erőtlen kísérletet, hogy mégiscsak inkább valami nálánál fontosabb témát válasszak, ami természetesen nem sikerült.

   Majd a tűzifás szekrényben elhelyezett rozzant projektor elbontásának nemes feladatáról pattantam le, mégpedig azon az alapon, hogy épp az előbb dobtam ki azt a papírdobozt, amibe korábban a maradványait terveztem beleszórni.

   A mini varrógép dobozát amúgy nem dobtam ki, épp csak meggyanúsítottam vele magamat, mikor már nem láttam az előszobában. Hogy mégis miért mentem el az oda egyáltalán nem való dobozzal egészen a spájzig, azt mondjuk - épp mint ahogy rengeteg mást is - nem értem, az azonban tény, hogy a doboz végül onnan került elő.

   Mikor ezt a valamit a földről felvettem, nem azért nem dobtam vissza, mert nem szeretek szemetelni (amúgy épp lomtalanítás volt), hanem csak mert ha már egyszer felvettem, akkor ugyan legyen már valami haszna is a lehajlásomnak.
   Hogy ezen az alapon megtelt a pincében bemutatandó kinccsel egy zöldséges láda? Hát ja. Ráadásul már megint! Az mondjuk igaz, hogy még mindig sok a feltöltésre váró rés a farigcsálós cikkek között, csakhogy az is, hogy ha nem hozok haza semmit, még akkor is bőven lett volna mit szétszednem.

   Már eleve a fura formája is sugallta, hogy ez az izé valaminek a része volt, amire plusz bizonyíték a doboz hosszanti oldalain végigfutó váll. Mármint eredetileg ezek tarthatták meg a helyén. Hogy mibe lehetett betolva, arra mondjuk nem jöttem rá, ötletem azonban volt a felhasználására. Mármint miközben a lapos dobozkát forgattam, már el is képzeltem magamat, amint épp nagyban gyártok hozzá egy talpat. Erre persze csak akkor kerülhet sor, ha az óra (vagy ki tudja mi ez) rendben működik.

   Mikor tizenhatodszorra nyúltam oda a bögréhez, de az minduntalan üresnek bizonyult, mérgemben hoztam magamnak fél liter teát, ami az óraszerűség méretét, pontosabban szólva a szétszedéséhez és körbefényképezéséhez szükséges időt tekintve erős túlzásnak volt minősíthető. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a reggeli kávé után egyből ittam egy teát, hanem úgy, hogy mire ideértem, addigra bizony már öreg este lett.
   Hogy mit csináltam egész nap? Így hirtelen (és még hosszan belegondolva sem) talán csak a kulcscsomóm elmosogatását tudnám megemlíteni. Az persze igaz, hogy pihenni is kell valamikor, no de egész nap...

   Bár az elemeket nem lehet tölteni, hiszen a bennük lezajló kémiai folyamatok az ellenkező irányú áram hatására nem fordulnak vissza, attól azért általában még feltámaszthatók. Ez a feltámasztás egyrészt sikerült, mert egy percnyi töltés után az eredetileg 3 voltos elemen 4 voltot mértem, másrészt nem, mert miután az órába betettem, az ugyan egyből nekiállt zenélni, de úgy 10 másodperc múlva már csak brekegő hangokat hallatott.

   A kijelző (vagy a meghajtás) hibájának megállapításához persze még a 10 másodperc üzemidő is bőven elég volt. Néha ugyan előfordult, hogy máshol villantak fel szegmensek, de értelmes karakterek vagy ábrák már nem álltak belőlük össze.

   Mivel a panel és a kijelző közötti lapos és hajlékony átvezetés szakadása házilagos eszközökkel egyrészt nem javítható, másrészt egy ennyire értéktelen holmi esetében egyértelműen nem éri meg, ennek a szerkezetnek ezennel annyi.

   Mármint a pákát ugyan tényleg nem kapcsoltam be, de mikor a hőérzékelőt, majd kisvártatva a kvarcot is megpróbáltam a paneltől elemelni, az alkatrészek lábainak forrasztása - minden különösebb erőszak alkalmazása nélkül - elengedett.

   Mivel emlékeim szerint már nyitottam a pincében egy "LCD kijelzők" feliratú dobozt, csavarosból meg ugye már eleve rengeteg van, így lesz hova eltennem az alkatrészeket.

   Ez a kép akkor készült, mikor az óra megmaradt alkatrészeinek rakosgatása közben - kíváncsiságomat kielégítendő - kénytelen voltam elsétálni az ablakig. Mármint arra voltam kíváncsi, hogy mégis ki és miért nyomja ütemesen a dudát. Most épp egy önjelölt igazságosztó volt, akit egy amúgy tényleg csúnyán parkoló autó hergelt fel annyira, hogy elszakadt nála a cérna. Mivel ez meglehetősen sűrűn fordul elő, készültem egy csomó képpel, amiből egy "parkolás az ablakom alatt" című cikk fog összeállni.
   Mindeközben a mackó nem azt tekinti meg, hogy mennyi víz van a mindössze két levélből álló fokföldi ibolya alatt, hanem egyszerűen csak szárad a napon. Hogy mióta idekerült, már rég lement a nap? Erre a kérdésre azt tudom válaszolni, hogy ráadásul már nem is egyszer!
   Ez a mackó amúgy az előszobában szokott ücsörögni, ahol is idővel annyira beporosodott, hogy egyszer már kidobtuk, csak aztán kegyelmet, majd újabb évek eltelte után a minap - mosogatás képében - némi törődést is kapott.
   Mikor valami rég halogatott dolog - valami csoda folytán - mégiscsak elkészül (mint most a mackó fürdetése, meg a parkolós cikk), olyankor elérzékenyülök. Hogy ez még hányszor fog velem megesni? A régóta halogatott dolgaimat számba véve, azt kell mondjam, ha csak időközben meg nem halok, akkor valószínűleg még rengetegszer...