Miközben a pincében a ki tudja miért a csavaros polcon állomásoztatott, frissen vásárolt Konica Minolta Z20-as fényképezőgépet néztem, menten az a kérdés merült fel bennem, hogy: Ez meg mégis meddig lesz itt, mielőtt felviszem?

   Még magamat is komolyan sikerült vele meglepnem, hogy a felhozás mindig szövevényes feladatára végül még két hónapom sem ment rá! Mármint azért, mert ugye nálam ez a folyamat ennél köztudottan sokkal tovább szokott tartani.

   Bár 800 van ráírva, de mivel beteg a teleptartó fedele (lásd a belőle balra kiálló apró csavart), így csak 500-at adtam érte. Ez a gép amúgy valaha 57.375 forintba került. Az 500 forintot persze nemcsak az idők folyamán százada alá esett ár miatt érte meg, hanem azért is, mert bár erősen műanyag érzete van tőle az embernek, attól ez még egy igencsak jóféle gép.
   Ettől persze még nem vettem volna meg (á dehogy...), csak mivel a múltkor a pincében használt Z10-es testvérét leejtettem, s akkor kitört a frász, hogy a védett, mármint a tubuson belül mozgó optikának még a védettsége ellenére is annyi, nos akkor mindjárt megéreztem, hogy abból az esetből hamarost egy pincei tartalékgép megvásárlása lesz.

   Kezdetben azt hittem, hogy csak valami kosz került a programtárcsa jelei és betűi köré, végül azonban kiderült (megjegyzem ezen képet nézegetve), hogy az ezüstszínű kosznak nézett foltok eredetileg az egész tárcsát beborították.

   Miközben a fiam Z10-es gépének teleptartó fedele már ugyanígy feladta, addig az én pincében használt Z10-es gépem még mindig kitart, bár már arról is hiányzik az egyik pöcök.
   Egy másik ok, amiért erre a gépre - mint melegtartalék - szükségem lehet, az a pincei Z10-es fényképező SD kártya csatlakozójának bekoszolódása. Én legalábbis arra asszociálok az elmenteni csak nagyon lassan mentődő képek alapján. Hogy ez valóban így van-e, azt majd mindjárt keresztpróbázom ezzel a Z20-as géppel. Már ha elindul. Amúgy valószínűleg igen, bár a pincében a tartalék akkukkal működni csak egy pillanat erejéig láttam.

   Hiába szorítható le a teleptartó fedele az apró csavarral stabilan, ez a megoldás csak olyan környezetben használható, ahol van idő és szándék a géppel finoman bánni. Vagyis pincemélyi felhasználás esetén egyértelműen nem maradhat így.

   A fekete táska nem a Z20-as, hanem az annál tízszer drágább, kereken ötezer forintért vett Fuji Finepix S2100 géphez járt, amit azért vettem meg, mert mikor az előzőt leejtettem (ami amúgy azóta is mint videokamera szolgál a pincében), akkor egy ugyanolyan másik gép 18.000 forintomba fájt. Vagyis ez - a géphez kapott kártyát és táskát is hozzászámolva - egy kifejezetten alkalmi vétel volt.

   Miközben a jobb oldali gép ergonómiája és kialakítása egy kicsit jobb (kevésbé kelt műanyag érzetet), addig a bal oldali, bár csak fele felbontású képeket készít, valahogy mégis ugyanolyan szépeket. Ez biztos, mert nekiálltam azzal szórakozni, hogy bebizonyítsam, a régi gép képei szebbek, ez azonban nem sikerült.
   Na most ami viszont sikerült, az az új S2100 gép elrakása. Mármint a táskáján felül kapott egy kosztól védő műanyag szatyrot is, hogy még csak esélye se legyen beporosodni.
   Ami viszont nem sikerült, az a Z20-as gép elemtartó fedelének javítása, pedig ekkor még nagyon úgy volt, hogy lendületesen haladok tovább. Hogy mikor majd azonnal kell, akkor ott legyen a polcon, természetesen már rég bevetésre készen, ahhoz mindenképp le kell cserélnem az apró csavart egy nagyobbra. Hogy ez meg mégis mikorra fog megtörténni? Ez egy jó kérdés! Remélhetőleg nem majd csak akkor, mikor a másik gépnek a pince mélyén valami elháríthatatlan hibája támad.

   Mivel tegnap azt hagytam félbe utoljára, ráadásul egy anya és egy csavar beépítése nem tűnt komoly feladatnak, gondoltam olyan nincs, hogy másnap legalább ezt az apró témát be ne fejezzem.
   Mivel ezen a képen még véletlenül sem a Z20-as fényképezőgép látszik, és még csak nem is a csavaros és anyás dobozok, teljesen egyértelmű, hogy a dolgok már megint nem az amúgy nagyszerű elképzeléseim szerint alakultak.
   Nyitásképp a képen terpeszkedő spájzajtó festésének feladatáról pattantam le, de csak mert mikor az ajtót egy kissé közelebbről is megnéztem, mindjárt kiderült, hogy a csiszolás és takarítás - mint előkészítési munka - eddig valahogy elmaradt.

   De legalább voltam oly rendes, hogy összehordtam őket. Miközben a GPS-nek tűnő dobozból csak az SD kártya foglalata érdekel, és még az is csak azért, hogy legyen egy teljesen értéktelen valami, amin az aljzat szétszedés nélküli tisztítását kipróbálhatom, addig az mp3 lejátszót csak azért hoztam el, mert az ugye azért mégiscsak valami elektronika. Mármint ezeket a hangszóróval együtt találtam a fűben egy kosárban.

   Amit még szintén találtam, az magamat gyorsan az ágyban, fényképezőgépestül, ahol is azt kezdtem el latolgatni, hogy mégis mikorra lesz itt akkora a rend, hogy ébredéskor ne lássak semmi szétszedésre váró kincset. Miután rájöttem (no nem mintha ezt eddig nem tudtam volna), hogy ezt valószínűleg már nem érem meg, akkor menten azon kezdtem el törni a fejemet, hogy ha valami csoda folytán elkészül a Z20-as teleptartó fedelének megerősítése című feladat, akkor hova tegyem el a gépet. Mármint úgy el, hogy ne porosodjon. Az igazi megoldás az lenne, ha lenne hely, és persze egy szokásos méretű doboz is, amibe az összes fényképezőgépemet bepakolhatnám. Nos ezen gondolatmenetet futtatva készült e kép. Mármint míg jobbra lent a reparálásra váró Z20-as fotómasina látszik, addig balra fent néhány üresnek sejtett, amúgy valaha főképp fényképezőgépeket és mobiltelefont tartalmazó, az adott feladatra megfelelő méretűnek tűnő doboz. Míg a fényképezőgépért elég csak odanyúlni, addig a dobozokat csak úgy érem el, ha hozok egy létrát, vagy felállok az ágyra, s miközben az alattam hullámzó szivacsról nem esek le, átlépek az asztalra. Mivel a létrát a sarokból kiszedni most nem volt kedvem, az asztalra való felmászáshoz pedig sokkal több lelkierőre volt szükség, mint amennyivel az adott pillanatban rendelkeztem, maradtam az elfoglaltságként már jól bevált heverésnél.

   Mikor a dobozokat a polc legtetejéről mégiscsak leszedve az derült ki, hogy a legnagyobbikban már eleve van egy szintén tartaléknak vásárolt, azonban már rég elfeledett fényképezőgép, az mondhatni sokkolt.

   Mivel a polcon az eddig látottakon felül is akadt néhány kisebb nagyobb fényképezőgép, gondoltam összerántom őket egy egyetlen dobozban történő, legjobb helykitöltési tényezőjű berakosgatós próba erejéig.

   Mely próbálkozásom idővel odáig fajult, hogy a legfelső polc szélén díszként (porfogó) tartott fényképezőgépek sora is elém került. Hogy a meglehetős tömeg ennyi dobozba nem fog beférni, az nemcsak egyértelmű, de sajnos elszomorító is, mire fel levettem a polcok tetejéről az utolsóként fent maradt, valami nehézséget tartalmazó dobozt. Mikor megláttam, hogy abban egy hatalmas tömbnyi fotó van, amit a doboz újrahasznosítása előtt mindenképp át kellene helyeznem valahova máshova, ha csak rövid időre is, de visszatértem az őrült pakolásból a másik szokásos kedvenc elfoglaltságomhoz.

   Mármint a nézelődéshez. Ez a kép amúgy nem arról szól, hogy a Z20-as gépet még csak oda sem vettem magam elé, hanem arról, hogy ha a bal alsó sarokban látható fényképezőgéptokban is fényképezőgép van, akkor valószínűleg tényleg tökön szúrom magamat. Ez amúgy nem történt meg, mert a tokban egy tok volt. Hogy ezeket - épp mint ahogy a Z20-as gép alatt terpeszkedő krokodilcsipeszes szortimentet is - nem most fogom a polcról eltenni, az a mai napnak egy annyira biztos pontja...

   Mivel a fényképek helye egy fényképalbumban van, elkezdtem kutatni, hátha akad belőle még egy kósza példány. Akadt, mégpedig éppen ott, mint ahonnan az előbb a dobozokat leszedtem. (az a vékony függőleges piros vonal az jobbra)
   Mikor újra felmásztam az ágyra, onnan átléptem az asztalra, majd a fotóalbum kihúzásával újfent hatalmas porcicákat szabadítottam rá a szoba légterére, azonnal beláttam, hogy egyrészt mégiscsak jobban jártam volna a létrával, másrészt egy pormaszknak is komoly hasznát vettem volna. No de mit nekem egymás után nyolcat tüsszenteni...

   Na most amit időközben még szintén sikerült elérnem, az a fényképek és fényképezőgépek elhelyezhetetlenségének hatására történt felbosszantásom, mire fel végre lefestettem a spájz ajtaját, ami mondjuk nagyon is jól jött. Mármint az, hogy valaminek végre sikerült úgy eltérítenie, hogy rávetemedtem az ajtófestés nemes feladatára.

   Mikor láttam, hogy még az előszobában talált fényképalbumok maradék helyeit felhasználva sem férek el, tettem egy olyan irányú kísérletet, miszerint a még mindig meglehetős tömegből kiválogatom az olyan képeket, amin nincs ember. Mivel ez csak egészen minimális csökkenést okozott (lásd az embert nem ábrázoló képek halmazát jobbra), így minden túlzás nélkül állíthatom, hogy mint megannyi másik, úgy ez az elképzelésem sem produkált átütő sikert.

   Mikor megláttam, hogy a gépek körül mekkora a por, hoztam a porszívót, amit bal kézben tartva felmásztam az ágyra (vagyis már megint a matracon billegtem), majd hiába porszívóztam nagyon óvatosan, a huzat mégiscsak berántotta a csőbe az egyik orsó befűző szalagjának végét. Mivel egyik kezem sem volt szabad, ennek az lett a vége, hogy a megfeszülő szalag nyitásképp egy fényképezőgépet reptetett meg, majd magát a szalagorsót is.

   Hogy a nagyobbik dobozba fényképezőgépeket tudjak pakolni, a maradék fényképek átkerültek ebbe a kisebb dobozba. Hogy egy nagy doboz (vagy fiók) sokkal jobb megoldás lett volna a gépeknek, az annyira egyértelmű, mint mondjuk az, hogy mikor legközelebb látok, akkor venni fogok még néhány fotóalbumot.

   A fényképezőgépek tömegét nézve, egyértelműen le kellene szoknom a tartalék gépek vásárlásáról, épp mint ahogy a régi, már ócska gépek gyűjtéséről is, amikből amúgy a pincében is akad egy egész fiókra való. Még egy olyan korabeli digitális gépem is van, ami a fájlokat floppy lemezre rögzíti!

   Mikor a pakolás végeztével a három elől maradt, már tényleg sehová sem férő gépet megláttam, egyrészt kissé lelombozott a tulajdonképpeni eredménytelenség, másrészt kitört a frász, hogy miért van elől már megint három gép. A jobb oldali szerencsére az a gép, amivel a lakásban szoktam fotózni. Vagyis azt - megjegyzem szerencsére - a munka hevében nem sikerült a többiekkel együtt elrámolnom.

   Mindössze három hét telt el, mire újra kinyitottam ezt a cikket. Mármint persze még véletlenül sem azért, hogy befejezzem, épp csak bele szerettem volna szúrni a tegnap készült öt, a témához legalább úgy nagyjából csatlakozó képet.
   Ez a fotó például azt ábrázolja, hogy a bicajomról már ki tudja hányadszorra letörött hátsó lámpa az előszobában várja, hogy leszaladjak vele a pincébe, majd végre valami olyan módon erősítsem fel, mely rögzítési mód egy évnél tovább tart. Ez amúgy nem lehetetlen, hiszen az első lámpa esetében már sikerült, bár komoly vasdarabok kellettek hozzá. Ha meg már lemegyek, akkor leviszem a lakásban már nem kellő csiszolószalag tekercset is.
   Mikor a szokásos álmodozásban már valahol ott tartottam, hogy felveszem a melósruhámat, s már indulok is, a valóságba a grillsütőben hatalmasat sercenő kolbász undokul visszarántott. Bár az azonnali indulásról (már csak a nagyban készülő ebéd okán is) egyből lemondtam, annyit azonban még megtettem, hogy ellenőriztem a memóriakártya pozícióját. Mármint azt ha felhoztam, szokásom a következő lemenetelkor idefent felejteni, aminek vagy az a vége, hogy nem örökítek meg valami fontos eseményt, vagy az, hogy memóriakártya hiányában megörökíthetetlensége felett érzett bánatomban eleve neki sem állok semminek!

   Némi unott nézelődés eredményeképp az derült ki, hogy nemhogy a keresett memóriakártya, de már eleve a fényképezőgép sincs odalent! Mármint ami gép jobbra látszik, az a pincei Z10-es, amire egyértelmű bizonyíték az optika tubusán látható, valamelyik sárgára festős projekt közben rákerült apró sárga folt. Na most ami még szintén látszik a képen, az a már csak alig csukódó teleptartó fedél, mire fel menten lecseréltem a cikk alcímét, arra, hogy "valamint egy Z10 is".
   Ami még szintén látszik a képen, az egy flakon denaturált szesz, mely vegyi anyag sajnos teljesen alkalmatlan bizonyult rá, hogy vele a konyhai ablakszárnyak széléről az előző szigetelés ragacsnyomait eltávolítsam, mire fel - bár még mindkét Konica gép beteg volt - már indultam is! Mármint lefelé a pincébe, mégpedig a nitrohígítós palackért.

   Bár ez nem lett volna feltétlenül szükséges, attól még zsebre vágtam a lakásban használatos gépet, hátha látok valami érdekeset a pincéig tartó hosszú úton, ami persze így is lett. Miközben a valaha egy fúrógépet tartalmazó laptop táskát én tettem ki (vagyis dobtam be a közösbe), addig a többi dolgot más szomszédok osztották meg. A billentyűzetet és a terítőket ugyan nem tettem el, a két bútorlapot és a keményfa lécet azonban igen. Hogy ezt nem ok nélkül tettem (mármint nem a szokásos mindent gyűjtő szenvedélyem vezérelt), arra ékes bizonyítékkal szolgál, hogy a kisebbik bútorlap - csak úgy ránézésre - simán kiadja azt a polcot, amit a konyhaszekrénybe készülök belefaragni. A nagyobbik lap pedig rétegelt lemez, amiből általában permanens hiányban szenvedek.

   Na most amiből az utóbbi időben még szintén hiányt szenvedek, az a dolgok értelmes sorrendbe történő rendezése. Már persze nem a képekről van szó (bár részben azokról is), hanem arról, hogy miközben én a Konica fényképezőgépek teleptartó fedeleinek javítását tervezem, a konyhában már korábban elő lett készítve a terep az ablak tokjának lefestéséhez.

   Amit végül annyi idő alatt kellett elintéznem (megjegyzem szerencsére sikerült), míg a mindenféle kolbászok a grillben kisültek. Mikor ebből amennyit csak tudtam, betermeltem, egyből beállt a kajakóma, mely állapot természetesen megtorpedózta a fényképezőgépek javítását. Mondjuk fényképezőgépet javítani inkább álmomban tudok, mint ébren, csak az álombéli dolgoknak nem sok hatása van a valóságra.

   Hogy mégis miért az ajtó előtt elhelyezett partvisról jutott eszembe, hogy aznap nekem fényképezőgépet kell szerelnem? Szóval az úgy volt, hogy az előszobán keresztülhaladtamkor beszédet hallottam a folyosóról. Két munkaruhás ember morgolódott, hogy mégis hogy várja el a lakó, hogy odataláljanak hozzá, ha se az ajtószám, se a név nincs kiírva. Kinyitottam az ajtót, majd megkérdeztem, hogy kit keresnek. Miután kiderült, hogy Vágóékat, közöltem velük, hogy semmi baj, minden ki van írva, csak fentebb jöttek egy emelettel. Miután a melósok megköszönték a tájékoztatást, majd távoztukban azon vitatkoztak, hogy melyikük a hülye, óvatlanul kiszúrtam itt azt a partvist, amit tegnap délután azért tettem ide (hoztam fel a pincéből), mert ma takarítós nap van. Mikor erre fel kezemben még a reggeli kávémat szorongatva elkezdtem sorba rendezni a feladataimat, viszonylag gyorsan rájöttem, hogy ha a takarítás végén a pincébe leérek, odalent a hátsó lámpa biciklire történő visszaszerelése című feladat vár, amit persze a szokásos módon szeretnék megörökíteni a pincei elmaradások 17 című barkácsolós cikk számára. Ekkor ugrott be, hogy a lenti Z10-es gépet felhoztam a Z20-ashoz, mert ugye mind a kettőnek beteg a teleptartó fedele. Vagyis mielőtt nekiállnék lépcsőházat takarítani, előbb még mindenképp meg kell javítsam legalább az egyik fényképezőgépet. Na most ha nem, akkor hagyom a francba a lámpaszerelést.
   Mindeközben a színes újság azért hever az előszoba szőnyegén, mert azzal figyelmeztetem rá magamat, hogy az ajtó melletti díszléc frissen van festve. Hogy ez a frissesség már két hete volt? Ez mondjuk igaz, csakhogy az is, hogy az ajtó keretét egy olyan részen is sikerült lefestenem, ami összeér az ajtóval (konkrétan a szigetelésével), s így az ajtó - a festés óta eltelt két hét ellenére - még mind a mai napig nemcsak egy kissé nehezen nyitható, de ráadásul még fog is!

   Ami még az ajtónyitáson felül nehéz, az a "ráveszem magamat, hogy csináljak már végre valamit" című szokásos elfoglaltságom. Amennyiben a határozatlanul téblábolás helyett mindig valami értelmeset csináltam volna, szerintem már nem is lenne mit szétszednem. Már ha a szétszedés értelmes tevékenységnek tekinthető...

   A három törött műanyag felöntést fémből készített apró alkatrészekkel pótolni, az sajnos meghaladja a lehetőségeimet. Mondjuk ha betekernék helyettük három olyan csavart, melyeknek megfelelő fazonra reszelném a fejét, akkor megoldható lenne a rögzítő kapcsok masszív pótlása, csakhogy akkor - egy idő után biztosan - a teleptartó fedelén található ellenpárjuk törne el. Mivel egyszer már csináltam ilyet, így tudom, hogy a sok kis beakadó alkatrész helyett egyetlen méretes csavar is bőven megteszi.

   És már borítottam is kifelé a kereszthornyos M4-es csavaros doboz tartalmát. Azért döntöttem az M4-es csavar mellett (bár a múltkor hármast használtam, és persze az is elég erősen tart), mert a pincei, viszonylag zord körülmények között egy négyes csavar betekerésének, valamint el nem hagyásának, illetve leesés esetén megtalálásának, nem találás esetén pedig pótlásának nagyobb az esélye, mint ha a csavar hármas.

   A mindössze két milliméter vastag műanyag házban hiába állna meg az M4-es menet, ha egyszer biztosra vehető, hogy az onnan idővel kiszakadna. Vagyis tetszik vagy sem (amúgy persze nem tetszik), mindenképp meg kell valamivel erősítenem az anyagot. Az eredeti (amúgy persze már az is barkácsolás) apró csavar pozíciója azért nem felel meg, mert azt a lyukat ha felfúrom négyesre, akkor részben a teleptartó mélyén függőlegesen álló merevítőben haladna, ami ugye biztosan félrevinné a fúrót. Persze az új lyukat a régi aprótól egy kissé balra fúrni nem jelenthet gondot.

   Mivel az előző műtét során bár elgörbítve, de egy dupla hármas anyát építettem be, így most is azt a dobozt borítottam ki. Hogy a meglehetős tömegből miért a csokiszorítóból származó réz bigyót kaptam ki? Ez gondolom azért történhetett, mert egyrészt magányosnak tűnt, másrészt a sárgás színével kiragyogott a többi alkatrész közül.

   Bár le kellett reszelnem a hosszából, a menetfúrás közben pedig vészjóslón sivított, de végül mégiscsak elkészült ez a kis csoda. Amúgy persze a hármas menetet is újra kellett benne fúrnom, amihez a szabványos hosszúságú menetfúró azért nem felelt meg, mert az ugye ehhez a művelethez túl hosszú.

   Ez a Miniplex fúrógépre szerelhető apró tokmány még akkor is áldás, ha egy kicsit üt! Mármint annyira kényelmes, hogy a szerszámcserekor nem kell patront cserélni, azt meg ugye előbb előtúrni, hogy mindenképp megérte az árát. Ez már csak azért is biztos, mert ajándékba kaptam.

   Az előző képen amúgy azért marófej van befogva a gépbe, mert a csokiból származó rézdarabot oldalról tartó csavar feje richtig beleért a gép elején futó hosszúkás kitüremkedésbe.

   Amint a teleptartó fedelében található érintkezőlemezre a kifúrandó lyuk helyét átjelöltem, mindjárt megéreztem, hogy ez a feladat nemhogy sikerülni nem fog, de a fúrásba és reszelésbe már eleve belekezdeni sincs értelme.

   Hogy az akkumulátorok egyforma magasságban álljanak (vagyis biztosan jó legyen az érintkezés), azt úgy sikerült beszabályoznom, hogy egy kissé fentebb görbítettem a teleptartó mélyén található érintkezőket. Ehhez persze szükségem volt egy horgolótűre. No de nekem ne lenne egy alkalmas példány az asztalon...

   Na most az lehet (amúgy persze biztos), hogy a gép szélén éktelenkedő hatalmas csavarfej nagyon elüt az amúgy csodaszép masinától, csakhogy ezt a pince mélyén (rajtam kívül persze) nem igazán fogja látni senki.

   Mivel ez már a második munkadarab, így ennek elkészítése sokkal gyorsabban ment, hiszen ehhez nem kellett agyalni, mert ugye már rutinból ment. Szebbre is sikerült, mint az előző. Ebből persze a teleptartó mélyén semmi sem látszik.

   Ebből a képből pedig az derül ki, hogy a pincei biciklilámpa szerelés helyett már megint sikerült valami egészen más feladatot választanom. Most speciel egy könyvet szkenneltem be, aminek úgy szabadult fel a helye a polcon, hogy miután eltüzelem, még mindig meglesz, persze ezentúl csak elektronikus formátumban.

   Mikor a pincei gépet a helyére odatéve a mellőle elvett másik géppel (amivel amúgy idelent csak videózni szoktam) lefényképeztem, mindjárt beugrott, hogy miért ácsorogtam az IKEA áruházban az akkus pultok előtt. Mármint először azt voltam képtelen eldönteni, hogy a pincei gépben már Ladda akkuk vannak-e, és csak egy csomagnyi tartalékot kell vennem, majd az nem jutott eszembe, hogy ha már egyszer két csomaggal is vettem, akkor mégis miért szorongatok oly lelkesen egy harmadik akkucsomagot is.

   Mármint azért kellett volna egy harmadik csomag akku, mert a pincei videót is tudó gépben folyton ki vannak merülve a régiek, ami persze természetesen csak akkor derül ki, mikor szükségem lenne rájuk. Ez persze jórészt annak köszönhető, hogy a pincében csak ritkán van mit videóra venni. Így persze legalább lesz okom újra elmenni a boltba...