Miközben az autós lámpát a pincébe kell levinni, pontosabban szólva már lehet, mert végre átesett a szétszedésen, addig a már régóta a polcon porosodó Maxell fülest nemhogy sikerült rásóznom a páromra, de még örült is neki, mert az ő SONY fejhallgatójának már nagyon hámlott a fülpárnája.

   Ha már amúgy is mentem lefelé, jött velem a párom is, aki ezt a PET palackból, cserépalátétből, valamit szép piros bútorszövetből készült gombát tervezte kitenni a kertbe.

   Én meg, mikor a múltkor a lakásban található, ott azonban felesleges, vagy egyszerűen csak úgysem lesz belőlük semmi státuszú tárgyakat szedegettem össze, a tűzifás szekrény mellett találtam egy teljes szál laminált padlót. Ebből amúgy az egyik pincei polcos üreges lábaiba szeretnék készíteni két fiókot, csak mivel ehhez a projekthez már több mint 2 éve nem nyúltam hozzá, ezért egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a fiókokhoz szükséges anyagnak feltétlenül a lakásban kell állomásoznia. Amúgy azért volt fent, mert azt terveztem vele, hogy a vágási vonalakat a számítógépen szerkesztem meg, aztán kinyomtatom, felragasztom az anyagra, és majd csak ezek után térek rá a fűrészelés pincei feladatára.

   Ezt a pontot hosszasan, valamint már sokadszorra szemlélve pedig azt szoktam tervezgetni, hogy elhúzom a lomkupacot a szekrény elől, hogy végre bele tudjam pakolni a már rég szétszedett apróságokat. Mondjuk a monitor azért nem annyira apró, a Videoton receiver pedig ekkor még át sem esett a szétszedésen, épp mint ahogy a kakukkos és a paraszt óra sem.

   Valamint egy csomó minden más is hátravan. Amennyiben a szétszednivalókból már csak annyi lenne, mint amennyit ebben a piacról begyűjtött kosárban látunk, akkor azt mondanám, hogy azonnal nekiállok, s egyetlen menetben letudom az egészet, de persze nemcsak ennyi van.

   Az előbbi állításomat mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mikor a kosárból ezt a három apró tételt kivettem, nemhogy tudtam mit tenni a helyükre, de a kosár egyből újra púpos lett.

   Miközben a LED-es gardróblámpákhoz és a játék mosógéphez nem tartozik semmi, vagyis azok bármiféle csatlakozó cikk nélkül szétszedhetők, addig az infravörös joystick bemutatásához kellene mondjuk az Amiga, vagy egy tévére dugható régiféle videojáték. Bár mindkettő van, és még a szétszedésük is jó előre be lett tervezve, csakhogy mire én hozzájuk odaérek, addigra szegény botkormány már úgy nagyjából az összes lehetséges pincei helyszínt meg fogja járni.

   Annyira biztos voltam benne, hogy CB rádióhoz való felharmonikus szűrőt már mutattam, hogy ezt a másodpéldányt csak azért hoztam fel, hogy mikor majd kell valamire a doboza, akkor már le legyenek róla fúrva a popszegecsek.
   Hogy mégis mi a csudának nekem egy olyan doboz, aminek az egyik végén SO239-es csatlakozó van? Ez szerintem majd csak akkor fog kiderülni, mikor végre beindul a rádióépítős oldalam.

   Ez tulajdonképpen egy alumínium zártszelvény arasznyi darabja, amiről már részben lekopott a fekete festés. Mivel a felharmonikus szűrő közvetlenül a CB rádió mögött szokott lenni, így a kopásnyomokból egyértelmű, hogy ez a példány egy autóban teljesített szolgálatot.

   A koax kábel meleg pontja (lásd úgy nagyjából a kép közepén) eredetileg oda volt forrasztva a kép alján csillogó óngombóchoz, mire fel már tudjuk is, hogy a szűrő miért lett kidobva. Már ha nem azért, mert a CB rádiós korszaknak a telefonok, pláne a mobiltelefonok elterjedésével leáldozott.

   Miután a menetes részt nem sikerült a kábelről lehúznom, alaposan megnéztem, mire fel kiderült, hogy hozzá van forrasztva az árnyékoló harisnyához. Ez tuti, hogy nem eredeti szerelési technológia, mert az SO239-es dugót egyáltalán nem szokás így szerelni. Ez persze lényegtelen, hiszen nekem csak a szűrő doboza kell.

   Amúgy nemcsak a felharmonikus szűrőt, de a polaritás jelzőt is csak a doboza miatt hoztam el. Mármint még valamikor a 2021-es lomtalanítás alkalmával vettem fel a fűből, ahol a szürke színe miatt alig látszott belőle valami.

   A LED-ek mondjuk olyan nagyon nem hoztak lázba, az azonban már igen, hogy van rajta egy nyomógomb is. Mármint már ezer éve tervezgetek megépíteni egy úgynevezett univerzális jeladót. Az "ezer éve" persze egy erős túlzás, hiszen az elképzelés 40 évnél alig lehet valamivel idősebb.

   Épp mint ahogy a tőből levágott műszerzsinór helyettesítése sem. Amúgy nem tudom, hogy meséltem-e már, de lomtalanításkor van egy ember (lehet, hogy több is), aki arra szakosodott, hogy amit csak talál, arról mind levágja a kábelt. Én meg ugye milyen sokszor csodálkoztam rá, hogy mindenről hiányzik a drótja... Mikor összetalálkoztunk, menten rákérdeztem, hogy ezt meg mégis miért csinálja. Azért, mert a MÉH telepen állítólag jó pénzt adnak a drótokért.

   Hogy a Siemens felirat nem a ház fröccsöntésekor került ide, hanem utólag lett az anyagba beleolvasztva, az számomra azt valószínűsíti, hogy gyártották ezt a bigyót más névvel ellátva is.

   Mivel a mérőcsúccsal átellenes végen látható csonkolt kábel csak egy erű, ezért akár komoly tétet is mertem volna rá tenni, hogy a műszer LED-jei a mért feszültségről vannak megtáplálva.

   Épp mint ahogy bennem is van, mert bár még valamikor tegnap este ma reggel elsőként letudandó feladatként az ajtók széleinek lefestését terveztem be, ahhoz képest oly lelkesen piszkáltam a mérőcsúcsot, hogy már csak ezért is (mármint a lelkesedésem kapcsán) kezdtem magamnak egyre gyanúsabb lenni.

   A lakás szerte szétdobált újságpapír nemcsak azt a célt szolgálta, hogy ha lecseppen a festék (amúgy valami csoda folytán nem cseppent le), akkor ne a szőnyegen, vagy a parkettán csúfoskodjon a fehér pötty, hanem amolyan rikító jelölésül is szolgált. Mármint ezzel jeleztem magamnak, hogy az ajtókat nem szabad becsukni, épp mint ahogy a kilincset kivéve hozzájuk érni sem szabad. Ehhez képest a festést követően az volt az első megmozdulásom, hogy a festékes ajtót nekicsaptam a plédnek...

   Ha így kötöm rá a tápot, akkor az egyik, ha meg fordítva, akkor a másik LED világít. Ez egy műszertől nem valami nagy tudás, de aki a feszültség polaritására kíváncsi, annak ez nagyon is sokat jelent.

   Bár látszani látszik, hogy világít, de attól még szegény LED fénye igencsak fonnyadnak minősíthető. Mármint ennyi fényt egy kültéri, vagy akár csak rendesen bevilágított helyen szerintem alig lehet látni.

   Bár úgy voltam vele, hogy hiába tetszik a doboz, az sajnos nem fogja túlélni a szétfeszegetést, simán hagyta magát, amiből arra következtettem, hogy élni akar. Abból meg, hogy nem tudom merre van a pincében az ekkor amúgy már létező mérőcsúcsos (vagy tán mérőkábeles) doboz, na abból meg arra, hogy a bemutatása után ezt a bigyót sem fogom tudni csak úgy egyszerűen odatenni a helyére.

   Amennyiben jól értelmeztem a kapcsolási rajzot (ami amúgy persze nincs), akkor alapesetben az antiparallel kapcsolt két LED a mért feszültségről jár, a gomb lenyomásakor viszont már az áramkörrel sorba kötött 12 voltos elemről. Vagyis gombnyomásra nem annyira polaritást mutat a műszer, mint inkább rövidzárat lehet vele keresni, esetleg diódát mérni. Míg a jobbra látható dióda valószínűleg zéner, addig a balra látható társa nem. Mivel ez számomra értéktelen információ ezért ezt a két alkatrészt nem mértem ki. Azt viszont megtettem (bár csak másnap), hogy kipróbáltam a mérőcsúcsot váltóáramról is, mikor is mindkét LED-je világít.

   Mármint engem igazándiból csak az érdekelt, hogy a dobozban található helyre befér-e az az áramkör, amit beleálmodtam. A szükségesnél nem nagyobb, mármint miniatűr SMD alkatrészekkel szerelve, úgy kb. ötször, és még a gombnyomásra bekapcsolható 12 voltos tápfeszültség is megvan.

   Bár ügyes megoldás, hogy a doboz két fele passzentosan illeszkedik, attól én még jobban örültem volna egy akárhányszor biztonságosan oldható csavaros kötésnek. Ezt persze csak azért írtam, hogy lásd, mennyire telhetetlen vagyok...