Ez a másik példány autógumik között végezte, mire fel a következőnek elém kerülő Junoszty tévét már nem engedtem át az enyészetnek. A következő képnek amúgy azt kellett volna mutatnia, amint a ma bemutatásra kerülő tévé még egy melóhelyi öltözőszekrény tetején hever, azt a fotót azonban nem találtam meg.
   A tévé amúgy egyszerű elhozás által került a birtokomba, mert mint ahogy egy folyton mozgó melóhelyen annyi másnak, úgy már annak sem volt gazdája. Mikor én először megláttam, akkor a tévé a fürdőbe vezető ajtó melletti szekrény tetején volt. Ami még ebben az öltözőben szintén volt, az valami számomra szörnyű kupi! Ez annyira így volt, hogy bár nem én voltam a terület felelőse, attól még nem bírtam megállni, hogy rendbe ne tegyem. Ez úgy nézett ki, hogy amiket csak az öltözőszekrények tetején találtam, azokkal ha nem is nap mint nap, de mikor üresnek láttam, olyankor szinte mindig megtömtem a kukát, mire fel a helyiség állaga egy idő után normalizálódott. Mondjuk a matracot és a nagy tábla üveget nekem kellett eltűntetnem, mert az nem fért a szemetesbe. A tévét, valamint egy lelakatolatlan szekrény mélyén talált rádiós magnót persze elhoztam, mint ahogy egy teli szerszámos táskát is, akinek a gazdája már nagyon rég nem dolgozhatott ott. Ezt abból sikerült igen nagy biztonsággal megállapítanom, hogy a táskában talált fúrógép még 42 voltos feszültségű volt!

   Szegény tévé pedig az elhozása óta már nálam is egy csomó helyen. Még olyan is volt, hogy be sem volt zárva, hanem csak úgy hevert a pincei folyosón a többi kacatom között. Most amúgy azért vettem elő, mert egyrészt úgy döntöttem, hogy ennek szegénykémnek a helyhiány miatt pusztulnia kell, másrészt épp kellett is a helye. Mármint amint a polcból kihúztam, még egy perc sem kellett hozzá, hogy betoljam a helyére az Orion AR 322-es rádiót.

   Miközben a tévét a melóhelyen mutató képnek egyre újabb és újabb helyeken néztem utána, végül csak ezt, a tévét már a pincei folyosón mutató képet találtam meg. Akkor még sem linóleum borítás nem volt, sem mindent sárgára festés. Mindeközben a lépcső alatti pince ajtaja nemhogy cefetül néz ki, de az a pincerekesz ekkoriban még csak nem is volt használatban. (lásd az elépakolt útszóró sós zsákokat) A dobozok mögött amúgy nemcsak azért nem látszik a biciklim, mert a dobozok eltakarják, hanem azért sem, mert akkor még nem volt. Mármint bicajom. (valószínűleg) Hogy a derekam ekkor még ép volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a melóhelyről hazahordott rengeteg kincses doboz.
   Amúgy mielőtt ezt a fehér példányt a melóhelyről elhoztam volna, azelőtt is volt egy Junoszty tévém, de azt még véletlenül sem nézni kerítettem, hanem csak az alkatrészbázisa miatt. A képcsöve és a háza már eleve meg sem volt, csak a belső szerelőkerete, meg persze a kezelőegysége. Hogy egy tévé maradványait mégis minek őrizgettem hosszú évtizedeken át, konkrétan az ágyneműtartó mélyén?

   Nos azért, mert szerettem volna csinálni belőle egy ilyet készüléket, amit persze egy szerencsésebb fejlődési vonalú országban nem kellett volna legyártanom, hiszen ott - mivel volt rá igény - lehetett kapni. Aki nem jött volna rá, ez egy olyan tuner, ami a tévé sávjában vételkész. Hogy az általam hosszú éveken át lelkesen tervezgetett készülék nemhogy sosem készült el, de idővel a hozzá begyűjtött alkatrészeket is szétrakosgattam, és persze a valaha megálmodott elektronika még akkor sem fog elkészülni, ha van hozzá egy (amúgy két, esetleg több) komplett tévém, az azért valahogy olyan szomorú.

   Épp mint ahogy az is, hogy egy személyi számítógéphez való monitor valaha szinte megfizethetetlen volt. Ez itt amúgy egy az Ezermester újságból származó leírás, ami azt mutatja meg, hogyan lehet a Junoszty tévéből C64-es számítógéphez illeszkedő monitort készíteni.

   Mivel a minap letudott, még floppyra rögzítő fényképezőgéppel amúgy is le kellett mennem a pincébe, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy visszafelé felhozom a tévét.

   Ami ennél nagyobb csoda volt, az a kisrádiókat tartalmazó doboz hozzáférhető helyen, ráadásul szintén egyből megtalálása. Azon viszont már nem csodálkoztam, hogy a keresett zsebrádió nem volt benne. Amúgy van valahol egy fiók, tömve rádiókkal, csak most ahhoz sem férek hozzá.

   Épp mint ahogy a kép közepén álló magas és keskeny szekrényhez sem, pedig olyan nincs, hogy abba most bele ne másszak! Egyrészt kell belőle egy palack kontakt spray, másrészt ebben a szekrényben sejtem megtalálni azt a fiókot, amin "tápkábelek" felirat díszeleg.

   A három nagy palack közül egyből csak a hajtógáz szökött el, míg két másikból maga a tartalom is. Mindezt úgy, hogy bár a jégoldós palack egy kissé rozsdás, a másik kettő még teljesen ép, csak elhasználtam valamire a kupakjukat.

   Eláruljam, hogy a meglehetős tömegben hány darab Junoszty tévéhez való tápkábelt találtam? Gondolom kitaláltad, hogy egyet sem! Márpedig olyan nincs, hogy rosszul emlékeznék rá, hogy a tévéhez való kétféle tápkábelt néhány éve egyszer már megtaláltam.

   Ha a korábban megtalált kettő közül ez az egyik, akkor lehet, hogy a másik a fürdőszoba ajtajára szerelt fogasról lóg? A mifelénk uralkodó rendben ez bizony simán elképzelhető!

   Ez a kép nemcsak arról szól, hogy itt is van kábel, hanem egyben arról is, hogy bár minden egyes itt jártamkor megpróbálok valamit betenni a helyére, ez az akció most sem a Tesla B90-es magnó fejszerelvényével, sem a műszerével nem sikerült. Míg a magnóalkatrészeket tartalmazó láda szó szerint hozzáférhetetlen helyen van, addig az apró műszeres dobozt már eleve meg sem találtam! Hogy itt év végére nem lesz rend, azt kérlek borítékolom!

   Mivel a múltkor egy darab magammal ragadása kevés volt, most egyből két dobozt viszek fel. A tévét viszont mégsem, ugyanis időközben eszembe jutott, hogy a fura talpas monitort már felvittem. Mondjuk ha ennek ellenére valamiért mégiscsak felvittem volna a tévét, az komolyan rásegített volna a még aznapi elbontására. Hogy a három középmechanikás videó elbontására mi fog rávenni? Na azt mondjuk még nem találtam ki...

   Mint ahogy nálam mindenütt, úgy itt is vannak kábelek, csakhogy ezek sem azok, mint amiket épp nagyban kerestem. Mondjuk olyan mindegy mit találok, csak pusztítanám el végre az egész szemétkupacot!

   Ezt a készülékfüles dobozt úgy találtam meg, hogy még csak nem is kerestem! Ha már szóba került a keresés, itt említeném meg, hogy miközben ezeket a sorokat róttam, anyám jelezte, hogy a várható elesés helyett inkább szeretne a kádba egy csúszásgátlót, mire fel közöltem vele, hogy azt már évekkel ezelőtt megkapta, ajándékba, csak aztán egyből el is tette, és persze sosem használta. Bár azt tudtam, hogy a csúszásgátló valaha a szobai éjjeliszekrényben volt, bezárva egy zacskóba, de csak mert valamiért rettenetesen büdös, azt azonban már nem tudtam, hogy onnan mégis hová kerülhetett. Mivel a lakás rejtekhelyein nem találtam, lejöttem ide, vagyis a pincébe, ahol is ott volt az egyik Salgó tornyon, a többi hengeresre tekerhető anyag között. Szóval van már a pincében valamiféle rend, csakhogy az csak egészen kivételes alkalmakkor hajlandó magát megvillantani.
   Mivel a PC alaplapjának cseréje kapcsán egy csomó minden elől volt, azokat egyrészt elkezdtem a helyükre visszarakosgatni, másrészt bár tudtam róla, de attól még megdöbbenve láttam a már teljesen felesleges számítástechnikai cuccaim valami tényleg irdatlan mennyiségét. No nem mintha a többi kacatomra olyan nagy szükségem volna...
   Ami viszont igenis kellett volna, az egy PCI buszos hangkártya, legalább egy teszt erejéig, csakhogy azt persze nem találtam. Illetve lehet, hogy van, csakhogy benne a Compaq PC házában, amit persze nem volt kedvem kinyitni. Ez mondjuk hamarost meg fog vele történni, mely jeles alkalmat kihasználva, szegénykémet úgy, de most aztán már tényleg úgy elbontom, hogy leginkább csak a használható egyenes oldallemezei maradnak meg. Legalábbis remélem, hogy tényleg így lesz.

   Miután a balra látható apró bigyókat végre átettem egy a por ellen fedővel is rendelkező dobozba, csak néhány nap kellett hozzá, hogy annyi év hányattatásai után újra szükségem támadjon rájuk.

   Ennek a képnek nemcsak azért lett "remélem" a címe, mert remélem, hogy mikorra a szétszedések sorában ideérek, addigra a csiszolómalom 1.0 projekt már elkészült (amúgy nem készült el), hanem azért is, mert azt is remélem, hogy a malomhoz való alkatrészek közé pluszban odatett dugasztáp, ami amúgy a porelfújóhoz kell (már ha még jól dereng a több mint egy évvel ezelőtt félbehagyott projekt), nem fog végképp összezavarni.

   Az adott pillanatban így nézett ki a szétszedésre váró tárgyak számára fenntartott hely. Én meg fel akartam hozni a tévét, meg a Compaq PC-t, meg a Dédi rádióját, meg a telefon bemérő műszert, meg Tóni bácsi hangszóróját, meg a szovjet filmvetítőt, meg a Tesla B93-as magnót. Ha ezekből mire ideérek, legalább néhány linket be tudok szúrni, annak nagyon fogok örülni!

   Az előző kép készülte óta mindössze négy hónap telt el, mire fel egyszer csak hopp, újra itt álltam a Junoszty tévét is tartalmazó lomkupac előtt. Bár a képet tartalmazó almappa címe az, hogy "fel", attól még a tévé nem jön velem a lakásba fel, hanem mint ahogy szegény Videoton Tünde tévé, úgy a Junoszty is a pincében lesz szétszedve. Mondjuk nem itt, hanem a tűzifás pince előtt.

   Mire fel amolyan előkészületként áthoztam ide, vagyis a tűzifásnak mondott pincébe, majd leraktam a ventilátor lába elé, ami a Tünde tévé sorsát tekintve nem egy jó ómen. Amúgy a terv az, hogy szegény tévét egyszerűen csak elpusztítom.

   Épp csak annyi tesztet eresztettem rá, hogy áram alá helyeztem. A Tündével ellentétben, ez a tévé csak annyi életjelet mutatott, hogy mintegy perc után erősen sercegni kezdett a hangszórója, mire fel inkább kihúztam. Hogy a teszt ma történt, az már csak azért is jó, mert így a szétszedésig (mi amúgy elképzelhető, hogy már mindjárt holnap lesz) lesz ideje a tévéből az összes feszültségnek kisülni.
   Abba a kérdésbe belegondolva, hogy van-e valami Junoszty tévéhez kapcsolható történetem, mindjárt három is eszembe jutott. Az első az, hogy mikor Tomi barátomat a szerviz elzavarta, mondván ha ő szedte ki belőle a régit, akkor tegye is be az új képcsövet (mármint a szerviz nem vállalta be a más által megbontott tévé javítását), azt végül nekem kellett összeraknom, ami már csak azért is érthetetlen, mert amúgy Tomi szakmája szerint elektroműszerész, én ugye meg nem.
   Aztán ott van másodiknak az a történet, mikor is elvállaltam kiváló barátom fiának tévéjének javítását, azonban felsültem vele. A tévé azt játszotta, hogy időnként eltűnt róla a kép. Én már az összes elkót kicseréltem, mindent átforrasztottam, a tévé néha félnapokat ment rálógatott műszerekkel, a jelenséget kiváltó okot azonban nem sikerült felderítenem. Arra viszont rájöttem, hogy a kép eltűnésekor egy a jelenséggel összefüggésbe még véletlenül sem hozható pontot testre zárva, a kép azonnal visszajön. Mivel a jelenség még sűrű használat esetén is csak ritkán, mondhatni néhanap fordult elő, olyankor azonban semmi sem használt, így a tévé szégyenszemre kapott egy nyomógombot, amit megnyomva a kép egyből visszatért.
   Egy még az előző kettőnél is régebbi történet, hogy egy még a 70-es évek végén megtartott házibuli, vagy tán születésnapról történő távozás után a társaság valahogy nem akart feloszlani, s mivel hűvös idő volt, az egyik számomra ismeretlen srác felajánlotta, hogy ha már mindenképp dumálni akarunk, akkor azt legalább ne az utcán dideregve tegyük, hanem inkább nála, a kertvégi kisházban, amit az apja direkt azért pofozott ki, hogy mikor a gyerek a szokásos tinédzserkori őrület jeleit mutatja, akkor legyen hová elvonulnia. Erre persze minden jelenlévő egyből irigyen tekintett, hiszen volt, akinek ugye még egy saját szoba sem jutott. Én például az öcsémmel ketten laktam a lakás közepi, amolyan átjáróháznak minősíthető hallt. Mikor a közeli helyszínre odaértünk, akkor kiderült, hogy a kertvégi kis ház nem is annyira kicsi. Mármint egy hatalmas szoba volt, körben székek helyett fotelekkel és kanapékkal, tévével, Hi-Fi cuccal, hűtőgéppel, vécével és zuhanyzóval. Az mondjuk igaz, hogy fából volt, de abban egyeztünk meg, hogy bármelyikünk elfogadta volna! Mikor az ablakon kiszűrődő fényt apa meglátta, egyszer csak megjelent, majd megkérdezte, hogy van-e mit innunk. Mondtuk köszönjük, az már megvolt, ez már csak egy amolyan buli utáni esti beszélgetés. Apa elment, majd egy perc múlva újra megjelent, egyik kezében egy láda sörrel, a másikban pedig a lányok részére egy fél üveg Martinival, majd kissé letolta a fiát, de csak amolyan alig zsörtölődve, hogy ha vendégeket hív, akkor ne hagyja őket kiszáradni. Apa távozása után mi persze a házigazdánkra menten rákérdeztünk, hogy mégis mivel zsarolta meg a szüleit, hogy az egy ilyen csinos kis kertvégi házat, valamint a barátokhoz szokatlanul pozitív hozzáállást eredményezett. Lényegében egy korábbi buli alkalmával az úri közönség egy kissé lelakta a házat, az az eset eredményezte a kertvégi lak amolyan legénylakássá történő átalakítását.
   Mivel épp szóba került a zsarolás, így közös megegyezéssel arra a témára mentünk rá, hogy ki mivel zsarolta meg a szüleit. Ez az én esetemben fordítva történt. Mármint engem apám zsarolt meg azzal, hogy ha kiásom a telken az általa megálmodott méterszer méteres, két méter mély ciszternát az esővíznek, akkor megkapom azt a 12 wattos erősítőt, amire már nagyon régóta fájt a fogam. Ezzel apám amúgy azt szerette volna elérni, hogy egyrészt ne neki kelljen a relatív szűk gödörben szerencsétlenkednie, másrészt kedvelje meg a gyerek a földtúrást, s a hétvégéket inkább a telken, mintsem a barátaival értelmetlenül lógva töltse. Ez persze - mint ahogy az egy tinédzser esetében várható volt - nem jött össze. Mármint az nem, hogy szeressek a telekre kijárni, és még a hatalmas gödröt is simán kiástam két nap alatt, miközben apám úgy képzelte a dolgot, hogy majd egész nyárin kijárok. Könnyítésnek ott volt az, hogy a rém kemény agyagos Biai föld miatt nem kellett zsaluzni, vagyis még csak esély sem volt rá, hogy a gödör oldala rám dőljön. Amúgy a feladat nehézségét is pontosan ugyanez jelentette. Mármint az összeállt agyagot nem lehet csak úgy egyszerűen belelapátolni egy vödörbe, csak viszonylag kemény munkával ásni.
   Egy másik pajtásom története arról szólt, hogy miközben ő egy kismotort szeretett volna szülinapra, a szülei bármi mást szerettek volna, épp csak azt nem, hogy a gyerekük motorozzon, mire fel a szülőknek be lett ígérve egy egész nyarat átívelő otthonról történő elszökés. Ez végül megtörtént, mégpedig úgy, hogy otthon nem lett szólva, miközben be lett váltva az egyik vidéki osztálytárs által felajánlott nyári meghívás. Egy pesti gyereknek a vidék egy valóságos csoda! Ki lehet menni a lányokkal a tóra csókolózni, ugyanoda éjszaka horgászni, lehet vezetni a nagyfater csettegőjét a szőlőhegyre borért, mikor az öreg még inni akar, de már mozdulni sem tud, és még az öreg Komar moped kipróbálásának lehetősége is be lett lengetve, ami esetünkben komoly vonzóerő volt. Gyerek egyik nap délelőtt el, majd úgy egy hónap múlva haza. Mint az végül kiderült, a szülei az első néhány napban azért nem kerestették (mármint a rendőrséggel), mert majd úgyis hazajön a gyerek, ha éhes lesz, addig később már két okból sem. Egyrészt ugye milyen lett volna már úgy bemenni a rendőrségre, hogy a gyerek egy héttel ezelőtt tűnt el, de csak mostanra gondolták úgy, hogy kerestetik, másrészt tetszett a szülőknek az otthoni szokatlan csend. Mikor a gyerek hazajött, ha kellett is hozzá néhány nap, de apa megkérdezte, hogy milyen motorról volna szó, s az mégis mennyibe kerül. Mivel a történet főszereplője a Komar mopeddel a szörnyű állagú vidéki földutakon három akkorát esett, hogy a motorozás utáni igénye mintha sosem lett volna, úgy szállt el, a motorból végül egy a kisszobába történő külön bejáratú Junoszty tévé vásárlása lett, aminek mondjuk a motorral ellentétben mindenki örült.
   Mivel a gyerekek zömének a 70-es években nem volt saját szobájuk, esetleg ha mégis volt, azt a testvéreikkel közösen lakták, no meg anyagilag még nem voltunk annyira eleresztve, így nem volt divat a családonkénti több tévé. Nekem konkrétan még csak igényem sem volt rá. Az mondjuk igaz, hogy az én szüleim szerették megnézni a későesti filmeket, így azok nekem nem maradtak ki, de nem mindenki volt ezzel így. Na itt jön az történet, amit a Junoszty tévé kapcsán tulajdonképpen el szerettem volna mesélni.
   A sorban következő kislány azt mondta, hogy ők a húgával szintén egy kistévét követelve zsarolták meg a szüleiket. Mármint azért, mert az egyik este nem nézhettek meg valami filmet. Hogy ez azért volt, mert mondjuk egy éjjel leadott kissé véres Kuroszava film nem való kislányoknak, vagy azért, mert apának és anyának másnap reggel dolgoznia kell menni, az egy (az adott esetben persze két) gyereket egyáltalán nem érdekelt. Mert ugye másnap a téren milyen ciki már, hogy míg mindenki látta (vagy csak mondja, hogy látta), addig te nem nézhetted meg a későesti filmet. Ráadásul a 70-es években nem úgy volt, mint manapság. Mármint ha lekésted (vagy letiltottak róla) mondjuk a Ha című angol film vetítését, vagy az első magyar horrornak számító Defekt című filmet, akkor mivel nem ismételték, még csak esélyed sem volt megnézni. No de mivel zsarolhatja két lány a szüleit? Míg a nagyobbik azt mondta, hogy ha nem kap tévét, akkor terhes lesz, addig a kisebbik azt, hogy ő meg rossz lesz. Már hogy lennél terhes, mikor még fiúd sincs? (kérdezték értetlenkedve a szülők) Bármikor kerítek egyet! (jött a dacos válasz) Akkor egész nyáron szobafogság lesz. (zordultak be a szülők) Délelőtt is lehet szexelni, mondta a nagyobbik lány. Amúgy mikor a kisebbik mondta, hogy ő meg rossz lesz, a szülők értetlenkedve néztek. Mikor ezt a lány nekünk elmesélte, persze mi is, mire fel azt az információt is megkaptuk, hogy a hugi - lány létére - már alapból az iskola réme. Konkrétan annyira rossz, hogy negyedikben már az évnyitó napján igazgatói intőt kapott, mikor egy szó szerint véres küzdelem keretében próbálták a barátnőivel eldönteni, hogy ki hol álljon. Mikor a szülők feltették a szokásos mindennap délutáni kérdést, hogy jól vagytok-e, meg mi volt ma, olyankor gyakran kapták válaszul, hogy egy kicsit fáj a hasam, lehet, hogy már terhes vagyok? Végül persze meglett karácsonyra a Junoszty, mert ugye a szülők már csak olyanok, hogy a gyereknek mindent.

   Ez a Junoszty tápdugó pedig olyan, hogy míg az egyik két lábán a 230-at kell beküldeni, addig a másik kettőn a 12 voltot. A két kábel szerencsére - a másikvégi dugóik okán - nem összekeverhető.

   Az élgombokért én valahogy sosem voltam oda. Ez talán azért lehet, mert valahol tudat alatt zavar, hogy egy ilyen gombról ugye nem látom, hogy a lehetőségeihez képest hol áll.

   Ha jól láttam (egy kicsit más a színe), akkor ez faliratos rész csak egy betét a hátlapon, amit ugye egyszerűbb a célország nyelvének megfelelőre cserélni, mint magát az egész hátlapot.
   Mikor idáig értem, már vágtam is vissza a tévét a pincébe. Mármint azért, mert ahhoz képest, hogy az előbb már a kertben is túlteljesítettem a komposztálóból kiborított anyag átszitálásával, a pince hűvösében egy kicsit még a Junoszty tévére is rámentem, ami komolyan meglepett. A másnapi lendületem pedig pláne! Az ezt követő szó szerint hajnali kelést pedig végképp nem tudtam hova tenni! Talán a kissé hűvösebb idő lehetett az oka, de az azért - legalábbis eddig - engem még valahogy ennyire sosem dobott fel.

   Szóval másnap délután, miután nemhogy a maradék felével, de a teljes maradék komposzt átszitálásával végeztem, simán volt erőm és lendületem füvet vetni, locsolni, mindent visszarakni a kertben oda, mint ahol előtte volt. Az meg ugye végképp meglepett, hogy a pincébe visszahordva a dolgokat, még ott is azt kezdtem el nézni, hogy mibe vághatnám bele a fejszémet.
   Ezen a ponton a telekről hazaért amerikáner kipofozása, meg az elektronikai alkatrészek elhordása, majd helyükre történő szétrakosgatása, valamint a gombok felszerelése a rózsaszín dobozokra című feladat várja, hogy valaki (ez lennék ugye én) végre rájuk vesse magát.

   Csakhogy az említettek előtt ott van mindjárt fontosabb feladatnak az, hogy a 2022-es lomtalanítás alkalmával begyűjtött rengeteg kacatot augusztus végéig mind letudjam. Hogy ez sikerült-e, vagy sem, azt azért tudom ide beírni, mert a Junoszty tévéről szóló cikket (mármint ezt) majd csak később írom meg. Mármint a többi cikk megírása, pláne már eleve a rengeteg apróság szétszedése, az komoly prioritást élvez. Bár úgy néz ki, mintha már egészen jól állnék, csakhogy ekkor még odafent a polcon is akad néhány lomtalanításkor beszerzett apróság, valamint a szürke ládából is kilógnak a dolgok. Utóbbiaktól ráadásul nem tudom lenyitni a felhajtható asztalt, így nincs min lefestenem az amerikáner alkatrészeit. Már csak ez a rövid lánc is mutatja, hogy mire itt újra rend lesz, addig még rengeteg dolgom van. Amúgy igen, sikerült a rengeteg kacat augusztus végéig történő felszámolása.

   Mégpedig annak ellenére, hogy több délutánom is ráment a kertre, meg mondjuk az olyan tárgyak felboncolására, melyek - mint ahogy ez a tévé is - úgymond csak úgy mellékesen közbejöttek.

   Mármint a kerti tevékenység befejezése után, valami csoda folytán az erőmből még erre a tévére is futotta, amit a szokásos levertségem és lustaságom okán tényleg nem értek. Miután lefürödtem, megszerkesztettem egy csomó képet, s mint a gép írtam vagy két órán keresztül. Másnap reggel meg ötkor keltem (hatkor már ki is másztam az ágyból), s megválaszoltam egy rakás régóta őrizgetett levelet.
   Mindeközben a kép a tévét alulnézetből mutatja. A munkapadra azért így tettem fel, mert így mind a hátsó, mind az alsó csavarjai kényelemesen elérhetők. Mármint ezeket most gondolkodás nélkül (Te, hogy ez nekem milyen jól megy...) mindet kitekerem.

   Mivel a doboz belső oldalán a nagyfeszültség hatására felgyűlt port az ujjammal könnyedén el tudtam tolni, így a tévé mindkettőnk szerencséjére nem konyhában üzemelt. Mármint nem kapott a csak nehezen eltávolítható zsírködből.

   Egy ilyen kissé görbe lemez egy barkácsoló kedvű embernek bármikor kellhet! Ferdének a lemez amúgy azért ferde, mert a szovjet pajtások ennek görbítésével hidalták át a méretpontos alkatrészek hiányát.

   Az ugyan igaz, hogy a képcső nyakát már letörtem, szóval szegény tévének még csak esélye sem volt a túlélésre, de attól még - ezzel a frászt hozva rám - igazán nem kellett volna a mélybe vetnie magát.

   Az meg pláne undok dolog volt tőle, hogy az egyetlenként igényelt alkatrészét eltörje. Mármint a zuhanás végén - amolyan dacból - richtig a programválasztó kapcsolóra esett!

   A panelt nem ebben az amúgy törött aljú dobozban fogom felvinni, hanem majd abban a másikban, amiben most még a Tünde tévé panelja szárad. Nagyon merem remélni, hogy néhány napig még kitart bennem a lendület, így ez az akció még ezen a héten lefut.

   Már csak annyi van hátra, hogy rendet csinálok, aztán már mehetek is fel. Bár tényleg úgy volt tervezve, mint ahogy azt említettem, annak ellenére ezt a szöveget egészen idáig megírtam (mármint másnap reggel), itt azonban elakadtam, de csak mert még nem tudtam beszúrni a tévé rajzát, amit aztán végül kihagytam.

   Mármint közben szokatlanul szigorú pofát vágva szent elhatározással úgy döntöttem, hogy olyan nincs, hogy innen estére mind a melegfújó, mint a Junoszty tévé maradványai el ne tűnjenek!