Kiváló példa rá, hogy a pincei holmijaimat illetően már mennyire nem vagyok képben, hogy tömítő karikából simán, pláne ujjongva vettem meg a második készletet, mondván a múltkor kellett volna belőle egy. Mármint egy gumiperemű görgőhöz.
   Ahogy itt álltam, s nézegettem a két szortimentet, egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy úgy járok-e jól, ha hozzájuk sem nyúlok, vagy úgy, ha átöntöm a tartalmukat egy közös dobozba. Mivel üres dobozból épp nem volt kéznél, ahogy voltak, inkább hagytam a karikákat a csudába.

   Erre fel mikor átmentem a másik pincébe, még egy perc sem kellett hozzá, hogy rátaláljak a balra látható apró dobozra. Ezt (mármint a fadobozt) azért találtam előnyösebb választásnak, mint az előbb gondolati síkon már elvetett papírdobozt, mert ebből az egészen apró gumikarikák sem hullanak ki.
   Mindeközben a polcon hányódó videojátékok (lásd őket belógni jobbra fent), meg a drótok, meg a porszívócső maradvány, meg az ágynemű, meg az összes többi ide nem illő bigyó okán itt valaki igencsak kiérdemelt egy bíztató tökön rúgást!

   Mikor a faládikát odatettem az asztalra (ez itt amúgy egy felmosóronggyal letakart Samsung lézernyomtató), azt mondtam magamnak, hogy ebben van a MÜM 14-ben ipari tanulók által gyártott mérőóra.

   Csakhogy nem, mert azt már korábban elajándékoztam. Hogy ebben a dobozban mi volt, arról viszont mára már semmi emlékem sem maradt. Ez persze nem akkora baj, mint mondjuk az, hogy szegény doboz ragad a kosztól, mire fel már meg is találtam a mai cikk témáját. Mármint ezt a dobozt fogom felújítani, s ha ezzel megvagyok, akkor esetleg még be is lakom valamivel. Amennyiben több aprót találok, akkor természetesen valamikkel.

   Hogy a fadoboz felújításra szorul, azt már csak ez a nyitógombként belevert szög is kiválóan mutatja. Erre amúgy semmi szükség, hiszen a doboz tetejének van egy pereme, aminél fogva oldalra könnyedén elhúzható.

   Mármint így, ahogy már az előbb is láttuk. Hogy a doboz már mindjárt a megtalálása napján átért a felcsiszolásához szükséges géphez, az ugyan adott némi okot a bizakodásra, csakhogy innentől fogva a lendületgörbém a szokásos módon beleállt a földbe.

   Ez itt már nem az a doboz, mint amit az előző képen láttunk, hanem már egy olyan fiók, melynek elhelyezésére - mikor végre előkerült - egyszer már rámentem, akkor azonban sehová sem passzolt, s amúgy szintén némi csiszolásra szorul.

   Amit még szintén hiába kerestem, az a gumikarika szortimentes doboz nyitja. Amúgy a titok és a doboz nyitja ez az undokul átlátszó, de látszani nem látszó kerek ragszalag darabka volt.

   Miközben terveimben az szerepelt, hogy mindkét szortiment tartalma a fiókba kerül, az már az egyiktől megtelt. Vagyis tényleg úgy jártam volna jobban, ha ehhez a témához inkább hozzá sem nyúlok!

   Hogy a gumikarikákat legalább a por ne lepje el, rájuk tettem a még bontatlan dobozt, majd a dobozfelcsiszolós projektre épp oly szomorúan csuktam rá a pince ajtaját, mint mondjuk a többi félbehagyott farigcsálós témára.

   Hogy az előző kép készülte óta két nap híján egy hónap telt el, azon most nem azért csodálkoztam, mert sokalltam az eltelt időt, hanem mert keveselltem! Már úgy értem, hogy számomra az eltelt majd egy hónap - valószínűleg a közbejött számítógépes mizériák miatt - valahogy sokkal többnek tűnt. Lényeg a lényeg, végre újra itt vagyok, s ha csak apránként is, de nekiállok a pincei restanciák felszámolásának.
   Miközben a gumikarikákat még valamikor régebben visszarakosgattam a dobozukba, a faládikával mindössze annyi történt, hogy azt is áthoztam ebbe a sarokba, mely munkavégzés már csak a mindössze másfél méteres távolság miatt sem izzasztott meg.

   Ezt a nyitógombként teljesen feleslegesen bevert szöget egyszer ugyan már mutattam, no de mit csináljak, ha nem tudok vele betelni? Mármint azzal, hogy mégis hogyan lehet valaki akkora barbár, hogy egy ilyen szép kis dobozzal így, ennyire csúnyán elbánjon.

   Most jön az a rész, mikor nyitásképp a szerző a szokásos módon elfelejti beállítani a téma mögé a kamerát, a műveleteket egy time lapse videó keretében megörökítendő, majd addig-addig tologatja a forgó smirglitárcsán a jobbra látható fadobozt, míg csak olyasmi színe nem lesz, mint mondjuk a csiszolópadnak.

   Az ugyan igaz, hogy ami részekhez a gép tárcsája nem fért oda, azokra egy kézi csiszolóval kellett rámennem, de még így is meglepően gyorsan végeztem. Vagy ha nem, akkor mivel már megint ebéd után voltam, félálomban észrevétlenül repült az idő.

   Ami viszont nem sikerült, az a doboz belakása (de csak mert semmi sem illett bele), valamint már eleve az elhelyezése sem. No nem mintha a nagy kijelzős valami, a két fehér fiókos, meg a három öregesen sárga csempe passzolna erre az amúgy szerszámos polcra...