A minapi favágás alkalmával, a képen kissé balra látható fadarabot direkt azért hagytam ott, hogy a gyalugépet majd legyen min kipróbálnom. Hogy ennyi erővel akár el is vehettem volna innen, majd a fadarabot feltehettem volna a polcra? Na ja, a szervezés mostanában mintha nem lenne az erősségem.

   Ez pedig a gyalugép, amit egyszer ugyan már elővettem, és még amolyan első próbaként meg is tologattam valami felületen, épp csak elfelejtettem megörökíteni a nagy eseményt, ami egyértelműen a fényképezőgép állványának lakásban történő állomásoztatásának volt köszönhető.

   Az addig rendben, hogy működik, és még csak le sem gyalultam vele magamból, de attól még nyilvánvaló, hogy mint megannyi másikkal, úgy ezzel a géppel is meg kell tanulnom bánni. Már eleve ott kezdődik a dolog, hogy a késnél szélesebb anyagra nem kellene vele rámennem, mert akkor olyan nincs, hogy abban ne keletkezzen egy lépcső, amit aztán szinte lehetetlen úgy eltűntetni, hogy az anyag felülete teljesen sík maradjon. Egy profi asztalos persze akár ezt a kunsztot is tudja, no de hol vagyok én attól... Mármint mind a profitól, mint az egyáltalán asztalostól.

   Miután a munkapad lábát a faforgácskupacból kiemeltem, láthatóvá vált, hogy annak magassága elérte a 10 centit. Hogy ez a képen egyáltalán nem látszik? Na ja, annyi eszem ugyanis már nem volt, hogy a forgácshalom mellé odaállítsak mondjuk egy derékszögű vonalzót.

   Ez a léc a második munkadarab, melynek az előbb még mind a négy oldala rózsaszínes, de ami annál persze sokkalta lényegesebb, igencsak durván szálkás volt. Ezt az anyagot amúgy a tetőfedők hagyták itt. Mármint a kertben, s mikor a rakás még egy év múlva is ott volt, először az apraja ócskákat tüzeltem el, majd elkezdtem megmenteni a nagyobb darab használhatókat. Még mindig vannak belőlük kétméteres szálak, pedig a múltkor felcsiszoltam belőlük egy csomót. Mármint az egyik szomszéd számára, akinek ágyba kellettek valamiféle merevítőnek. Már ha még jól emlékszem az esetre...

   Hogy a puhafa felületébe azért mar bele a kés, mert túl nagy fogást vettem vele, vagy ez az anyag egyszerűen csak ilyen, azt már csak később jutott eszembe, hogy ki kellett volna próbálnom. A hiba bekeretezése amúgy nem azért történt, mintha a helyére azzal szerettem volna rámutatni, hanem mert a fényképezőgép már megint mindenre fókuszált, épp csak a lényegre nem.

   Mivel már megint takarítás után voltam, ami jelen esetben a járda feltakarítását is jelentette, az meg nekem a lépcsőház lesöprésével együtt már túl sok mozgás, mielőtt még beállt volna a derekam, inkább betettem a gépet a polcra, mondván holnap is van nap, pláne holnap is lejövök. Mármint azért, mert eluralkodott rajtam az a szokás, hogy míg az egyik nap söprök, addig a felmosást a rákövetkező napra halasztom. Vagyis a projekt ennél résznél ha csak egy napra is, de majdnem megállt.

   Csak aztán egyrészt beugrott, hogy ha nem szedem szét a gépet még ma, akkor holnap fogom, mire fel másnap nem sok esélyem lesz az orrfűrész bemutatására, másrészt egy óvatlan pillanatban, mikor az előbb meggyalult lécet ide, vagyis a helyére visszatettem, kiszúrtam a többi anyagot. A kép amúgy nemcsak a világítás hiányának köszönhetően lett ennyire életlen, hanem azért is, mert a földre szórt aprófákon keresztülhajolva, a fényképezőgépet valami egészen lehetetlen szögben tartva készült.

   Az újabb próba arról szólt, hogy lehet-e egy puszta ágból használható lécet készíteni. Mint az a képen látható, a feladat 50 százaléka már kész, szóval lehet, épp csak nem érdemes ilyesmi készítésével kínlódni. Ez persze csak addig igaz, míg a boltban megfizethető áron vehető léc, illetve nem azonnal kell, mikor persze épp nincs belőle egy szál se.

   Hogy a semmi kis munkák mekkora adag forgácsot eredményeztek, azt kiválóan mutatja a félig telt vödör. Bár kezdetben úgy volt, hogy keresek a forgácsoknak egy szatyrot, vagy dobozt, ezt a tervemet azonban feladtam. Mármint azon helyes gondolatmenet eredményeként, hogy ha a forgácsot a frissen sepert lépcsőházban szétszórnám, azért valaki nagyon tökön lenne rúgva, mely cselekedet szenvedő, s persze egyben elkövető alanya igen nagy valószínűséggel én magam lennék.

   Hogy az alját lefényképezhessem, a gyalugépet fejjel lefelé fordítottam, majd beállítottam a munkapad szétnyitott satupofái közé. Ekkor két dologra jöttem rá. Míg az egyik az volt, hogy a szerszám ebben a pozícióban is használható, épp csak fordítva, vagyis nem a gépet kell tologatni az anyagon, hanem az anyagot a gépen, addig a másik az, hogy ha továbbra is egy darabban szeretném magamat látni, akkor ezt az összeállítást inkább nem próbálom ki. Mondjuk használtam már így megfordítva például a hatalmas szovjet körfűrészt, a dekopírfűrészhez pedig még saját asztalt is építettem (na jó, akkor csak munkalapot), de ezzel a gyaluval ezt inkább nem kellene eljátszanom. Természetesen létezik gyalugép asztali kivitelben is, s az pont így áll, mint ahogy ezen a képen látható, de az azért egy nagyon más összeállítás. Például szokás felül lennie egy megtámasztásnak, ami az anyagot a felülethez, s persze egyben a késhez is hozzászorítja. Arról már nem is beszélve, hogy a komolyabb darabokon a munkadarabot nem a felhasználó tologatja, hanem maga a gép viszi neki a késnek.

   Hogy a munka hevében oldalról, a meghajtással átellenben se lehessen a késeket tartalmazó forgórészhez óvatlanul (vagy akár direkt) hozzáérni, van ott egy rugó ellenében benyomható lyukacsos lemez.

   Ez a szép piros gomb arra szolgál, hogy mikor csak úgy egyszerűen letesszük a talpára a gépet, akkor egyrészt ne sérüljön a késtől az anyag, másrészt pedig a kés se sérülhessen meg az anyagtól. A piros gomb amúgy - épp mint az előző képen a lyukacsos lemez - egy rugó ellenében benyomható, illetve hátrabillenthető. Ennek hatására, mikor a gépet az anyagon toljuk, akkor a piros feltámasztó mintha ott sem lenne, oly szépen csukódik be.

   Íme a gép, amint a piros akármi az asztal felületétől épp nagyban elemeli. A kép közepén látható hatalmas lyukon a gyalugép olyan mennyiségű forgácsot szór ki, mint eddig még semelyik másik masinám sem tette!

   Majd egy könnyed mozdulattal visszatehető akár a másik oldalról is, ezzel állítva át a forgácsok kirepülésének irányát. Nekem mondjuk úgy volt jó, hogy a gép a forgácsokat a falra szórja, majd onnan a földre hullanak, de ha rá akartam volna dugni a porszívót, akkor - mivel a porszívó a fallal átellenben van - a lyuknak már ezen az oldalon kellett volna lennie.

   A jobbra álló hatalmas gombnak mindjárt két fontos funkciója is van. Míg az egyik az, hogy a munka kezdetekor a gépet - konkrétan az elejét - a munkadarabra a gombnál fogva rászorítsuk (nekinyomjuk), addig a másik az, hogy beállítsuk vele a vágásmélységet. Mármint van a gomb körül a gépen milliméterskála, a gombot pedig ha kissé nehezen is (hogy magától ne forduljon el), tekerni lehet.

   Mármint a gép kései így az anyagnak csak egy részét gyalulják le, a többi, konkrétan a felszerelt kiegészítő alá eső rész magassága az eredetivel azonos marad. Erre a funkcióra mondjuk ablak, vagy képkeret készítésekor van szükség.

   Miközben az ember a gépet bármi okból piszkálja, vagy egyszerűen csak leteszi a polcra, úgy a jó, ha a forgókések nem a gép alja felé állnak. Mármint ebben az állásban, mikor semmi sem látszik belőlük, semmit sem tudnak megsérteni, miközben kárt sem tehet bennük semmi.
   Bár ez a kép alapvetően nem az anyag megmunkálásának minőségéről szól, attól még nagyon is látszik rajta, hogy a két alumínium alaplemez felülete mennyire nem sikerült tökéletesre.

   Íme egy szokatlanul jó kép, ami úgy készült, hogy egészen közelről vakuztam bele a motorba. Bár még csak néhány percet forgott, a kommutátoron már most vannak nyomok. Ez persze semmit sem jelent, hiszen igen nagy valószínűséggel akkor is ugyanígy fog kinézni (legfeljebb porosabb lesz), ha évekig használom.

   A gép bekapcsolására szolgáló gombot csak akkor lehet megnyomni, ha előtte megnyomtuk a másik, az innen nézve jobbra eső piros gombot is. Ez a biztonsági mechanika felel érte, hogy mikor a gépbe csak úgy egyszerűen belemarkolunk, akkor még csak esélye se legyen elindulni. A piros gomb amúgy átlóg a másik oldalra is (mármint ott is megvan), mégpedig azért, hogy a balkezesek is kényelmesen meg tudják nyomni.
   Miközben a korábban mutatott nagy kerek gombbal a gép elejét kell, illetve tudjuk a munkadarabra rászorítani (rányomni), addig ezzel a markolattal a gép hátulját kell leszorítani. A munka, vagyis a gyalulás megkezdésekor a gép elejét kell nyomni, míg a vége felé már inkább a végét. Ha ezt még egyszer le merem írni, akkor itt valaki nagyon pofán lesz csapva!

   Ennél a képnél egy olyan ritka szerkesztési hibát találtam (mármint mikor a szöveg írása közben ideértem), amit eddig talán még sosem sikerült elkövetnem. Mármint tisztára úgy nézett ki, mintha az oldal innen még legalább ugyanennyit tartana, pedig egyértelműen itt, konkrétan a doboz legfelső polcra történő visszahelyezésének pillanatában van vége.