Bár tegnap délután még nagyon úgy volt, hogy a sorban most aztán már tényleg a Philips magnós rádió következik, csak aztán mielőtt még rámozdulhattam volna, közbejött a szokásos péntek délelőtti piacozás, mikor is már megint képtelen voltam ellenállni egy mindössze 400 forintért megvásárolható érdekességnek.

   Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy van-e bennem annyi erő, hogy a nem különösebben bonyolultnak ígérkező szerkezetet még ebéd előtt szétkapjam, inkább a már nagyon régóta megválaszolatlan leveleim letudására mentem rá. Mikor idővel egy olyan levélhez értem, aminek sem füle, sem farka nem volt, kérdőjelet pedig egyáltalán nem tartalmazott (mármint nem volt benne semmi olyan, amire válaszolni tudtam volna), akkor ha csak aznapra is, de feladtam az elmaradt válaszleveleim megírásáról szövögetett csalfa álmaimat.

   Mikor az eladó azt mondta rá ötszáz, menten visszakérdeztem, miszerint jól hallottam-e, hogy négyet mondott. Mivel itt van előttünk, így kétség sem férhet hozzá, hogy ha más nem is, de a hallásom azért még rendben.
   Ezt amúgy nemcsak azért vettem meg, mert érdekelnek az ismeretlen célú, lehetőség szerint nem trendi elektronikák, hanem azért is, mert megtetszettek a házilag csak nagyon körülményesen előállítható mérőcsúcsai.

   A négy szál vezeték úgy össze volt gabalyodva, hogy a széttekergetésük hosszú percekbe telt. A jobbra látható fekete és fehér műszerzsinór természetesen idegen anyag, azok nem a stimulátor gyári felszerelései.

   Természetesen tudom, hogy ezek nem mérőcsúcsok, de nálam azok lesznek belőlük. Már persze csak akkor, ha megérem a mérőkábeleim kipofozása című projektem elkészültét, ami amúgy már nagyon érlelődik. Már csak azért is, mert mikor valamelyik műszerzsinórról leszakad a banándugó, vagy a másikvégi krokodilcsipesz, akkor egyre csúnyábbakat szoktam mondani. Erre természetesen nemcsak a fennakadás nem várt előállása ad okot, hanem az is, hogy a pincében már kétféle leoni érszerkezetű kábelt is találtam, odáig azonban még mindig nem jutottam el, hogy legalább felhozzam őket. No nem mintha nem heverne a hallban nélkülük is egy rakat félbehagyott, vagy már eleve meg sem kezdett projekt...

   Itt valaki már megint nem bírta megállni, hogy kényszeresen fel ne találjon egy sehová máshová nem passzoló dugót. Én legalábbis még sehol másutt nem láttam ehhez való aljzatot.

   Az addig rendben, hogy ezt az amúgy akupunktúrás stimulátort valószínűleg nem egy műszaki egyetemi végzettséggel rendelkező személy fogja kezelni, de attól még számomra borzalmasan gagyi megoldásnak tűnik, hogy miközben az egyik gombbal a kéket lehet állítani, addig a másikkal a pirosat, lett légyenek azok bármik is.

   A dobozt kinyitni a teleptartó fedelének elhúzása után láthatóvá váló egyetlen pöcök kiakasztása után lehetett. Mint az nagyszerűen látható, nemcsak a dobozt össze, de benne a panelt sem csavarok tartják, hanem csak rá van téve a megfelelő pöckökre.

   A doboznál jóval érdekesebb konstrukció, az egyedi alkatrészekből összeállított, a panelhez - mint ellenpár kontaktusokhoz - illeszkedő kapcsoló. Ez a megoldás egyértelműen annak köszönhető, hogy mint ahogy nálunk, úgy az államosítások során a szomszédban is szétverték az apró alkatrészek gyártására specializálódott kisipart, ami a központosítás után már képtelen volt ellátni feladatát. Vagyis ha kellett egy olyan apró kapcsoló, amit a nagy állami kapcsológyárnak nem érte meg gyártani, vagy egyszerűen csak nem kaptak rá utasítást, vagy bármi más okból nem szerepelt a termékpalettán, vagy csak nagy sokára lett volna kész, és még akkor is csak akkor, ha legalább 300.000 darabot rendelnek belőle, akkor azt az a gyár volt kénytelen elkészíteni, akinek kellett.

   Hiába van itthon több dobozra való potméter (még a pincében is van belőlük kettő), mikor meglátok néhány újabb példányt, meg persze közben a bolti ára is a fejemben van, olyankor mindig azt mondom, hogy már csak ez a két alkatrész is megérte azt a 400 forintot, amibe ugye az egész készülék került.

   Nemcsak a hárommal ezelőtti képen látott nyáklap vezetősávjai, de még az alkatrészek is vékonyak. Mármint a zöld rudacska ellenállások.
   Az alul látható fekete szürke színkombinációjú kerek alkatrész egy miniatűr hangszóró, ami szintén igencsak egyedinek tűnik, direkt ehhez a szerkezethez méretre készítve.

   Miközben a balra látható szép piros LED-ről még egy tőlem is szokatlanul hosszantartó bámulás után is képtelen voltam eldönteni, hogy szégyenében, vagy inkább alázatosságból hajt fejet, vagy egyszerűen csak túlpiálta magát előző este, addig az áramkör aktív alkatrészei KC507 és KC307 jelzésű tranzisztorok.

   A készülék pontos neve Tesla Stimul-3 bőrellenállás-mérő és akupunktúrás stimulátor. Az általam korábban panaszolt piros kapcsolóállás a mérés, míg a kék a stimulálás.

   Bár tűt nem döftem magamba, de annyit azért megtettem, hogy a kapcsolót stimulátor állásba tolva, betáplálási pontnak az egyik túlrágott körmöm helyét választva, a készüléket magamon próbáltam ki. Engem speciel egyáltalán nem rázott meg az élmény.

   Ami már csak azért is fura, mert egyenfeszültségből a kimeneten 3,3 voltot mértem, mely feszültségértéknek a körömnél található sebbe táplálva szerintem érzékelhetőnek kellett volna lennie. Áramot mondjuk nem mértem.

   17 voltnyi váltakozó feszültséget viszont igen, aminek szerintem szintén illett volna megráznia. Azt persze nem mertem kipróbálni, milyen érzés a feszültséget egy magamba döfött tűre kapcsolni.

   Nekem a piacon igazándiból nem a műszer, hanem ez a nagyon szép, pláne rugózó elejű mérőcsúcs tetszett meg, amit házilag csak nagyon körülményesen tudnék előállítani.
   Hogy mégis minek nekem mérőcsúcs? Szóval az úgy van, hogy mint megannyi másról, úgy a műszerzsinórjaim lecseréléséről, kipofozásáról, újragyártásáról is szövögetek csalfa álmokat, melyeket persze még ebben az életemben szeretnék megvalósulva látni.

   Íme a máshova nem passzoló dugóhoz csatlakozó kéterű fehér vezeték. Erre a műszaki részletre - aljas zsinórkészítési terveimben - igen nagy valószínűséggel semmit sem fogok alapozni.

   Ez itt már a vezetékek másik oldali bekötése. Amúgy magát a vezetéket is le fogom cserélni, mégpedig valami jobbféle leoni érszerkezetűre, amit már csak elő kell túrnom a pincéből.
   Ez a "már csak", ez kérlek egy annyira undok szóösszetétel, hogy "már csak" azért is utálom, mert rengeteg projektem vár "már csak" arra, hogy... A három pont helyén természetesen több minden áll, mint amennyi még mindig megvalósításra váró tervem van, hiszen van amelyikhez több minden is hiányzik.

   Terveim szerint a műszer a pincei "műszer, de nem voltmérő" feliratú dobozba kerül, a banándugók a fürdőszobában elmosogatásra, a vezetékek a vezetékes fiókban végzik, a mérőcsúcsok pedig vagy lekerülnek a pincei "mérőcsúcsok" feliratú dobozba, vagy már eleve idefent hagyom őket, ezzel segítve elő a mérőcsúcs építős projekt mielőbbi elkészültét.

   Melyek aztán a nem különösebben alapos elmosogatásuk után hosszú napokon át díszítették a fürdőszobát. A párom még rá is kérdezett, hogy mi az a három kis bigyó a polcon a fogkefék mellett. Én persze egyből morogni kezdtem. Mármint mégis honnan csudából tudjam, mikor ő látja? Nálunk meg ugye - az általános rendetlenség okán - bármi lehet bárhol.

   Hogy a már letudott stimulátort és a Fugison magnós autórádiót a pincébe levigyem, majd ott menten nekiálljak kábeleket és mérőcsúcsokat keresgetni, abban a nagyszerű tervemben az akadályozott meg, hogy mielőtt a felvázoltakat megtettem volna, az összes munkásruhámat bevágtam a mosógépbe. Ezek itt a csapban előáztatott kesztyűim, már a negyedik öblítővízben. Vagyis most az lesz, hogy a rendcsinálásnak, meg persze a következő projekthez szükséges összetevők előtúrásának majd csak a ruháim száradása után állhatok neki. No nem mintha a még aznapi kezdést az előbb akár csak egy kicsit is komolyan gondoltam volna...