Ez a kép azon a szálon került ide, hogy a 2023-as téli pincei barkácsolós szezon beindítása helyett egyszerűen csak álltam az ablakban és bámultam. Mikor erre ráuntam, akkor visszamentem a PC-hez, képeket szerkesztgettem, cikkekbe írogattam bele, azonban úgy igazándiból beindulni sajnos semmi sem akart. Na jó, beismerem, én nem akartam semmit eléggé, azért nem indultak be a dolgaim.
   Sokadik égbebambulásom alkalmával, ha én magam azért még nem is, de legalább a fantáziám beindult. Valószínűleg az égen összevissza futó, a repülők hagyta kondenzcsíkokról juthatott eszembe, hogy a gép mindegy merre száll fel, ha aztán beáll a helyes irányba. Ezt a tényt jelen esetben a felsőmaró beépítése című projektre vetítettem rá, aminek már kétszer is nekifutottam. Míg az első esetben csak odáig jutottam, hogy belenéztem egy vadiúj gépbe, addig sajnos a második esetben is, épp csak annyi különbséggel, hogy akkor egy roncsba néztem bele. Beépítenem persze egyik gépet sem sikerült.
   Hogy mégis mibe szeretném a gépeket, illetve legalább az egyiküket beépíteni? Hát ez az! Mármint ez az a kérdés, amit feszegetve az előző két alkalommal nem jutottam dűlőre. Most viszont már biztosan sikerülni fog! Már csak azért is, mert a felsőmaró beépítés témájának (amúgy hatalmas elbizakodottsággal) sikerült tőlem megkapnia a "most már tényleg" alcímet.
   Mint ahogy azt már a korábbi alkalmakkor is felvázoltam, a feladat mindössze annyi, hogy a felsőmaró ne felső, hanem alsó állású legyen. Mármint ne nekem kelljen tologatnom az anyagon, hanem az anyagot kelljen tologatnom a valami alá beépített gépen. Ebben az összeállításban az az okosság, hogy így akár egészen kicsi munkadarabokat is meg tudok munkálni, miközben az anyagon tologatott géppel csak táblaméretűeket lehet. Ugyan létezik felsőmaróból kicsi (konkrétan élmarónak hívják), amivel kicsi munkadarabokat is meg lehet munkálni, és még majdnem vettem is (pedig többe kerül mint a nagy), csak mikor kiderült, hogy a kisebb gépbe richtig nem jók a nagyobb gép szerszámai, akkor mérgemben inkább lemondtam róla. Már csak azért is, mert idővel úgy éreztem, hogy még a kisebb gépet is jobb, biztonságosabb volna beépíteni, mint kézben tartva használni.

   Rátérve végre a "mibe építsem be a felsőmarót" lényegű égető kérdésre, kezdetben újra eltévelyedtem, mindféle lehetetlen megoldásokban gondolkodtam, majd mikor láttam, hogy ezek épp mint ahogy korábban, úgy most sem vezetnek sehová, hirtelen felindulásból azt mondtam, hogy legyen a hordozó egy hokedli. Mármint egyszerűen csak fogom és beépítem a gépet valamelyik hokedli ülőlapja alá, természetesen állítható magasságúra szerkesztve, valamint kap a rendszer egy szintén állítható támasztékot is, aminek nekitámasztva majd a megmunkálandó anyagot fogom tologatni, aztán már készen is vagyok! Amennyiben készítek a rendszerre egy fedelet, akkor a hokedlire továbbra is rá lehet ülni. A felsőmaró meg nincs olyan nehéz, hogy az komolyan akadályozná a hokedli rakosgatását.
   Miután ezt ilyen szépen kitaláltam, a következő lépésem a három közül a legmegfelelőbb hokedli kiválasztása volt. Miközben a bal oldali példány teteje kritikán aluli erősségű, addig a jobb oldalié csak azért tűnik masszívabbnak, mert arra rá lett szögelve egy fedőlap.

   A harmadik hokedli pedig még az előbbi képen látható kettőnél is szakadtabb állapotban van. Ezek hárman amúgy annak ellenére az enyémek, hogy Mártika szomszédasszony pincéjében vannak. Mivel Mártika most már csak néhai, így biztosan nem fog letolni, hogy a hokedliket - egyértelműen a nálam uralkodó permanens helyhiány okán - az ő pincéjében helyeztem el. Amúgy ha élne, Mártikától akkor sem kapnék ki, mert jóban voltunk.

   Konkrétan annyira jóban voltunk, hogy szó volt róla, hogy épp mint ahogy az enyémeket, meg a folyosót, meg a földet, úgy az ő pincéjét is kifestem, majd még le is betonozom, csak ez a hadművelet a kipukkadt derekam miatt végül elmaradt. Megkezdeni ugyan megkezdtem, de a falnak csak egy egészen kis része lett fehér (elfogyott a festék), valamint a világítást szereltem be, illetve lefestettem az ajtót.

   A pincéből nem azért jöttem fel, hogy tovább bámulhassam az ablakból a kondenzcsíkokat, hanem azért, mert már eleve nem azért mentem le, hogy a felsőmaró beépítésének témájában akár csak egy kicsit is lépjek. Na jó, annyit azért mégiscsak sikerült elérnem, hogy mindhárom hokedlimet megfintorogtam, mely tevékenységet részemről egyáltalán nem neveznék komoly eredménynek. Valószínűleg ennek hatására döntöttem úgy, hogy a következő képen már mindenképp valami lényegi eredmény kell legyen, lett légyen az bármi is!

   Korábbi tervemhez képest már megint csak nézelődök. Most például azt a helyet bámulom, amit a fiókos szekrényke foglal el. Merengésem közepette mindjárt két kérdés is felmerült. Míg az egyik az volt, hogy a fiókos helyére odaférne-e a sarokba egy hokedli, addig a másik az, hogy a fiókos odaférne-e valahova máshová. Végül arra az eredményre jutottam, hogy mindkét kérdésemre igen a válasz. Mármint a hokedli bár egy kissé ki fog lógni, de attól még biztosan odafér ebbe a sarokba.

   A fiókos szekrény pedig épp odafér (lemértem) a kerti komposztálóból kiszitált virágföldet tartalmazó láda helyére, amit ha kiürítek (vagy akár nem ürítek ki) már vihetek is vissza az eredeti helyére, valahova a szomszéd pincefolyosóra. Ha üres, akkor szemetesnek, ha nem, akkor meg csak úgy egyáltalán, merthogy korábban is ott volt.

   Az igazi megoldás persze az lenne, ha nem a csak ritkán, de olyankor azért kellő anyagokat tartalmazó fiókost helyezném át, hanem rámennék az útszóró sós pincei rendrakásra is. Mármint ahhoz képest, hogy az adott időpontban már a 2023-as pincei rendrakás kilencedik fejezeténél tartottam, ezen a helyszínen még mindig hatalmas volt a kupleráj.
   Az előző mondatban azért használtam a "volt" szót, mert reményeim szerint az egyik délután nekiugrok, ami itt a földet eltakarja, azt mind kirakom a folyosóra, s ami esetleg nem kell közülük (annyira remélem, hogy sok ilyen tétel lesz), azt vagy kivágom a szemétbe, vagy ha fa, akkor eltüzelem. Már úgy értem, hogy a terv ezen felül az, hogy a valószínűleg csak ritkán kellő (eddig ugye nem is voltak) beépített felsőmaró és asztali körfűrész valahol itt lesz elhelyezve. Ha úgy lesz, akkor hokedlistül, ha meg nem, akkor majd valahogy másképp.

   Mikor a nap késő délutánján a pincébe leértem, akkor természetesen nemcsak arról volt szó, hogy bekapcsolom a bicikli lámpáját, majd mikor az akkuk végképp lekonyultak, akkor átrakom őket a töltőbe, hanem egy csomó más, ennél azért valamivel komolyabb részprojektbe is belevágtam. Az egyik ilyen részprojekt az volt, hogy méretet veszek a hokedlikről.

   Mely nemes feladathoz a füzet már meglehetősen régóta oda volt készítve az elektromos szerszámletevős polcra. Ezt a helyzetet természetesen úgy is lehet értelmezni, hogy valamelyik trehány gazember már megint itt hagyta a kockás (amúgy négyzethálós) füzetet.

   Bár ez már eleve nem volt kérdés, attól még megtekintettem, hogy akad-e készleten megfelelő méretű bútorlap. Hogy mégis milyen méretű kell? Nem mindegy, ha egyszer bármekkora van? Na jó, nagyon nagyok azért már nincsenek, de a feladathoz már eleve nem is szükségeltetik hatalmas bútorlap, csak akkora, amekkoráról nem billen le az épp nagyban megmunkált szélű anyag. Hogy az meg mégis mekkora lesz maximálisan? Kérdezel hülyeségeket... Majd akkora, ami még nem billen le a munkalapról!
   Valahol itt dőlt el bennem, hogy amit épp nagyban építeni szándékozok, az első körben tulajdonképpen csak egy munkalap, ami alá - természetesen állítható módon - oda van csavarozva a felsőmaró. Így azért már mindjárt könnyebb dolgom van, mint mikor még ez az adat sem volt kiderülve.

   A felsőmaró beépítését a tőlem már oly jól megszokott módon ismét félretéve, több mint három hónapra volt hozzá szükségem, hogy a témára újra rámozduljak. Erre konkrétan az adott okot, hogy az induktivitásdoboz, valamint a másodiknak készített variométer bedobozolásához kellett volna egy-egy olyan talp, mely fadarabok elkészítéséhez kifejezetten a beépített felsőmaróra volt szükségem. Hogy a bedobozolásukra váró tárgyak ne porosodjanak, addig is kaptak egy-egy műanyag ételtároló dobozt, melyek átlátszó részei a dobozolós projekt jelen állása szerint később a dobozok fedelei lesznek. Amennyiben mégsem így lesz, az még véletlenül sem baj, csak legyen már végre doboz a rádióépítéshez szükségesnek vélt kellékeken.

   Ki kell mennem a boltba kenyérért, a gyógyszertárba gyógyszerért, le kell vinnem a pincébe a merevlemez és a ki tudja mi maradványát, be kell hoznom a közeli szelektív mellől egy méretes bútorlapot, s még hosszan sorolhatnám, mire fel nagyon úgy nézett ki, hogy aznap szerfelett unottságomban inkább már megint nem csinálok semmit. Végül valami csoda folytán mégiscsak megembereltem magamat.

   Másrészt hiába van belőle már két másik készlet, ezt a tépett doboza miatt harminc százalékkal leértékelt marófej készletet is megvettem. Vagyis most már mese nincs, neki kell állnom elkészíteni, illetve beépíteni a marófejekhez való gépet, legyen az végül bármennyire esetlenre sikeredett is.

   Jelen kép "fel kéne már" címadásával nemcsak arra utalok, hogy "fel kéne már" számolnom azokat az elmaradásaimat, amiket az utóbbi hónapokban egyszerűen csak egymásra toltam, hanem egyben arra is, hogy azzal a hülye szokásommal is "fel kéne már" hagyjak, hogy a már nagyban futó projektekre egyre újabbakat és újabbakat indítok rá.
   A minap nekiálltam belegondolni, hogy régen is ennyire rendetlen voltam-e, vagy ennél azért legalább egy kicsivel rendesebb. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy fiatalon sem voltam rendesebb, hanem csak sokkalta gyorsabb, ezért nem volt idejük a terveimnek annyira feltolulniuk, mint amennyire azt mostanában teszik. Na jó, félbehagyható tervből sem volt annyi, mint amennyi manapság van, úgy meg azért sokkal könnyebb volt teljesíteni.

   Amúgy még véletlenül sem azért evett ide a fene, hogy rámozduljak a felsőmaró beépítésére, hanem azért, mert a kerti kapirgálást kénytelen voltam félbehagyni. Miközben eredetileg arra számítottam, hogy a ház előtti kertből majd az eső hajt be, végül azért voltam kénytelen bejönni, mert valamelyik lakó mind a két kukát túlterhelte (valami nagyon nehezet rakott az aljukba), mely állapot hatására már eleve meg sem mertem kísérelni a kukák szemetes avarral történő megpakolását. Mármint hiába lett kész a komposztáló magasítója, ha egyszer az útszéli avarnak túl nagy százaléka szemét, ezért az nem rakható bele. Az első kertben a betömött patkánylyuk púpos földjét viszont sikerült elgereblyéznem, mint ahogy az ugyanott található bokrokat is megnyírtam. Vagyis a tavaszi munkákkal tulajdonképpen eljutottam valameddig, épp csak sehova sem értem oda. Mármint a bokrok alól nem szedtem össze ami ágakat levágtam, az elgereblyézett földbe pedig nem vetettem el az arra a területre szánt napraforgókat. Komolyan remélem, hogy a felsőmaróval a kerti munkáknál legalább egy kicsivel nagyobb sikerem lesz.

   Szerintem a múltkor rosszul álltam hozzá, azért nem sikerült az eredeti fazonjára összeállítanom. Mármint a géppel kapcsolatban azt képzeltem, hogy ami része egyben van, az úgy és oda való, mint ahol a megvételekor volt. Most viszont már úgy állok hozzá, hogy nyitásképp szétszedem, majd nekiállok és megpróbálom a gépet működőképesre összeállítani.

   A gépnek abban a lyukában ahol a kapcsoló meggátolja a cső mélyebbre történő bedugását, ötvenöt milliméter mély az üreg, amit az egyszerűség jegyében a lyukba való csővel mértem le.

   Ha most leesik, s attól valami komoly baja lesz, mondjuk megsérül a tekercselés, akkor így ahogy van, kivágom a kukába az egészet, majd azt is letagadom, hogy volt ilyen gépem, nemhogy azt, hogy bele akartam építeni valamibe!
   A képen látható összeállítás amúgy téves. Mármint a rugóhoz nem a rövidebbik, hanem a hosszabbik cső való. A múltkor ezt szerintem azért néztem be (keresek mentséget kapkodva baklövésemre), mert a feladatnak az ebéd utáni félálomban álltam neki. No nem mintha most nem ugyanúgy történt volna, csak most előbb jól átmozgattam magam az avar és a föld gereblyézésével, meg az ágak vagdosásával.

   Itt aztán egy olyan rész következett, mikor is mindent mindenhez mindenféle irányokból odapróbáltam. Néhány kérdésben megvilágosodtam, míg másokban nem sikerült. Például rakhattam bárhová, a hatalmas fekete szegecsnek kinéző anyagdarab mindenütt csak útban volt.

   Miközben az egyik csövet ha nehezen is, de sikerült a helyére visszakalapálnom, a másik oldalon olyan durva válla volt az anyagnak, hogy azt kénytelen voltam onnan egy hengeresre formázott smirglivel lecsiszolni.

   Hogy a hatos csavarokat tartalmazó dobozt egy a gépből hiányzó hernyócsavar megtalálásához még csak ki sem kellett borítsam, az annak volt köszönhető, hogy az épp nagyban keresett fajtájú és méretű csavar felül volt. Ez meglepett.

   Hogy a már említett szegecsen felül kimaradt-e valami más is a gépből? Hát már hogy a p*csába nekimaradt volna ki? (lásd a képen a gépet valaha szétnyomó rugót) A mégiscsak beszerelés kérdésében egy pillanatra ugyan meginogtam, de aztán azt mondtam, hogy nem kell oda az a rugó. Ha később mégiscsak igényem támadna rá, legfeljebb majd beszerelem. Mármint a gép az eredeti állásához képest fejjel lefelé történő elhelyezése okán egyrészt már csak a puszta súlyánál fogva is széthúzza magát, másrészt a magasságát állító csavarnak egyáltalán nem szükséges, hogy a gép súlyán felül még egy rugó is ellentartson.

   A gépet összevissza forgatva, idővel azt sikerült megállapítanom, hogy amennyiben mégiscsak kéne a kihagyott rugó, azt akár a gép magasságát állító csavarra is ráhúzhatom.

   Hogy a gépet mégis mi a csuda fogja tartani abban a munkalapban, amin majd a megmunkálandó anyagot tologatom, illetve hogyan és mikből fog összeállni az a rendszer, amivel a gép magasságát lehetőleg könnyedén, akár felülről, de az sem baj ha alulról beállítom, az sajnos nemhogy a gyakorlatban, de még a fejemben sem állt össze. Az eddig elért eredmény viszont csodálatos! Mármint azt tartom annak, hogy a másik géppel ellentétben ez a kicsi immáron szabadon átfér a munkapad satupofái között. Mármint bármiféle probléma és nehézség nélkül, a gép így ahogy látod, a résbe felülről belehelyezhető.

   Bár úgy néz ki, mintha csak kicsi darabka rétegelt lemezeim lennének, ez már csak azért sem igaz, mert már eleve a polclapok mögött is meghúzódik néhány nagyobb anyagdarab. Arról a másik tényről már nem is beszélve, hogy lehet a munkafelület akár kutyaközönséges bútorlapból is, de erről majd valamikor máskor, most ugyanis rám tört az álmosság, abban az állapotban pedig nem a legjobb ötlet nekiállni kitalálni valamit.

   Szét végül nem azért szedtem újra, mert sikerült kitalálnom, hogy hogyan kell helyesen összeraknom, vagy mintha szeretném ezt a gépet folyton szétszerelni, hanem mert a távolságbeállító csavarnak útban volt valami műszaki részlet.

   Valamint az is baromira idegesített, hogy hiába akarom, a szétszedése nélkül nem tudom a gépet kettévenni, mire fel mérgemben kiszereltem belőle a jobbra látható, a talp leesését megakadályozó zégert.

   Az aznapi munkát annál a résznél adtam fel, mikor kiderült, hogy a talpba próbából betekert csavar nem ferde. Mármint egyértelműen ferdén áll, csakhogy nem a csavar van elgörbülve, hanem a menet nem merőleges a talpra. Ezzel a fura hibával majd még mindenképp kezdenem kell valamit. Meg persze azt a jelenleg még nem létező műszaki részletet is meg kell valósítsam, amivel majd a gép és a talpa közötti távolságot fogom tudni lehetőség szerint kényelmesen beállítani. Amennyiben a távolság beállítása nem lesz kényelmes, attól még nem fogok a kardomba dőlni, csak legyen már végre kész ez a gép! Ezt persze már ki tudja mióta hiába mondogatom, ha amúgy nem igazán csinálok vele semmit, csak összevissza tologatom, rakosgatom, próbálgatom.

   A gépből kiálló felöntés lyukát fel kellene fúrnom 8,5-ösre, majd abba 10-es menetet kellene fúrjak, épp csak a fúrószár és a menetfúró anyagra történő merőlegességét még csak véletlenül sincs mihez odanéznem.
   Ez a rémesen undok elakadás először annyira felbosszantott, hogy mérgemben visszaraktam a gépet a nápolyis vödörbe, majd kisvártatva a félretett felsőmaróra oda-oda nézve annyira felbőszültem, hogy újra elővettem, majd megszültem hozzá egy amolyan Gézás ideiglenes megoldást. (csak nehogy örökre úgy maradjon)

   Hogy a pince előtt állva a függőlegességet nincs mihez képest belőnöm, azt kitűnően mutatja, hogy ezen a képen szinte minden amúgy egyenes vonal ferdén áll! A linóleum, meg persze alatta a padló is amin állok, az például jobbra lejt.
   Eláruljam mi fogja oda a gépet a bútorlaphoz? Két szál kötegelő! Ez persze csak egy ideiglenes megoldás, és még annak is elég gyatra, cserébe arra az öt percre míg a lyukat és a menetet fúrom, arra a rövid időre bőven megteszi.

   Bár tökéletesnek semmiképp sem mondanám (már eleve én magam sem vagyok az), de attól még az elért eredmény nagyon is értékelendő! Én legalábbis az adott pillanatban valami k*rva büszke voltam magamra, hogy a felsőmaró beépítésének témakörében egy ennyire hatalmasat sikerült lépnem.

   Hogy a készletből egyik M10-es csavar sem alkalmas a feladatra? Most mond már... Majd veszek egyet a boltban. Ez persze csak azt követően lesz aktuális, miután kitaláltam, hogy pontosan milyen hosszú csavarra van szükség.

   Ha rádobnék egy másik bútorlapot, amin persze lenne egy éppen akkora lyuk, mint amekkora a gép most épp felfelé néző talpa, meg persze arra egy támasztékot is szerelnék, akár már lehetne is használni. Mikor ebbe a lehetőségbe egy kissé komolyabban belegondoltam, akkor az említetteken felül olyan sok további hiányosság derült ki, hogy aznapra inkább feladtam a további mókolást.

   A lényeget persze majdnem elfelejtettem megmutatni. Balról oda kell képzelni a csavarra egy fejet, ami felakad a munkalapban. Ha betekerem a csavart, akkor az felhúzza a laphoz a gépet, amitől aztán mélyebbre vág az anyagban a marófej. Mikor meg kitekerem a csavart, akkor leengedi a gépet, mire fel a marófej sekélyebb mélységben forgácsolja az anyagot. Már ha csak megint össze nem kevertem valamit...

   A feladatra másfél év elteltével visszatérve (a halogatásnak már nagymestere vagyok), szomorúan állapítottam meg, hogy azt bizony senki sem fejezte be helyettem. Ilyesmire amúgy így hirtelen nem is tudok példát mondani.

   Az eddig írtakat sajnos hiába olvastam vissza, mielőtt lejöttem volna, továbbra sem láttam át a feladatot, épp csak egyik kedvenc szokásomhoz híven hibákat találtam az eddig végzett munkában, és még csak nem is kicsiket! Mármint a felszerelt segédlapnak még csak véletlenül sem a géphez kellene rögzítve lennie, hanem a gép talpához! Nem is értem hogyan gondolhattam korábban, hogy ez így jó lesz...

   A választást megkönnyítendő, az áthozott három közül csak az egyik anyag elég nagy és elég merev. Ekkor még komolyan reménykedtem benne, hogy aznap délután nem fog közbejönni semmi akadály.

   Hogy át kellett-e fúrjam az alumínium talpban mind a négy darab 4-es lyukat? Át hát! Hogy újra kellett-e fúrnom a négyes meneteket? Újra hát. Ezek szerencsére nem voltak akkora fennakadások, hogy komolyan sikerült volna megakasztaniuk.

   A lyuk helyét meglepő módon nem én mértem el (amúgy persze valahol de), hanem az ennél a gépnél nem a talp közepén van, hanem szerencsére csak egy kicsivel odébb.

   Hogy az egyik, amúgy a talp rögzítésére szolgáló lyuk útban volt a marófej magasságát beállító csavar fejének? Mit számít az annak, akinek van a feladathoz arasznyi fúrószára...

   Hogy nem a jelölés ment félre, azt már csak az is garantálja, hogy miközben a lyuk helyét bejelöltem, a két anyag végig össze volt csavarozva. Azt mondjuk egyáltalán nem éreztem, hogy fúrás közben a szerszám annyira félrement volna, mint ahogy az a képen látható nagyobbik lyuk pozíciójából kiderül.

   Hiába mutat szörnyen a félrement, meg a már eleve felesleges lyukaival, mert ha végül ráteszek egy vékony díszlemezt, akkor ezekből a hibákból és eltérésekből szó szerint semmi sem fog látszani! Arról már nem is beszélve, hogy az amúgy valaha elkókat hordozó lapból ha nagyon kell, van egy tartalék példányom.

   Nehogy a végén mér elkoptassa a vas az alumíniumot, túrtam a csavarfej alá egy puha műanyag alátétet. Te, hogy az anyag elkopásához mennyit kéne nekem azt a csavart tekergetnem...

   Ami még hiányzik a konstrukcióból az egy a teljes felületen történő felfekvést biztosító távtartó lemez a munkapad és textilbakelit lemez közé. Mikor már épp kezdtem volna örülni, hogy csak ennyi, akkor menten beugrott az imént egyszer már említett, a felesleges lyukakat eltakaró díszlemez hiánya. Aztán ott van még további hiánynak az innen nézvést mindkét oldalt lelógó anyagdarab, melyeknél fogva a gép majd beszoríthatóvá válik a munkapadba. Mikor a munkavégzéshez feltétlenül kellő támaszték szükségessége is beugrott, akkor menten megéreztem, hogy a holnapi nap délutánján is lesz mit csinálnom.
   Hogy ez így annyira esetlen, hogy arról akár órákon át lehetne beszélni? Mégis mikor szoktak az én konstrukcióim ennél jobbra sikerülni? Amúgy nincs ez annyira rossz, hogy szégyellnem kellene miatta magamat. A korábbi tervezetthez képesti sokkal kisebb méret például kifejezetten előny. Mármint ez így van annyira kicsi, hogy szinte bárhová odafér a polcra, ami a helyszűke okán egy hatalmas előny! Apró hátrány, hogy a munkapad nélkül nem használható, ami amúgy eredetileg nem is volt cél.

   A projektet akkor tettem félre, mikor a szerszámcserével megpróbálkozva, a szűk hely okán a tokmányhoz nem fértem hozzá a villáskulccsal. Már valamikor nagyban a takarítós rész futtatása közben jöttem rá (termeltem aznap forgácsot rendesen), hogy nincs semmi baj. Mármint a gép a csavarral a szerszámcsere idejére leereszthető, és akkor simán odafér a villáskulcs, meg persze a tengelyrögzítő gomb is könnyedén megnyomható.

   Ez a kép annak eredményét mutatja, hogy a gépet - hiába nincs még összeszerelve - kipróbáltam. (lásd balra a lecsapott élű gerendát. A terv természetesen nem ez volt, hanem valami olyasmi, hogy keresek, majd miután megtaláltam be is szabok a gép és a munkapad közé egy bútorlapot. Annak széleire majd egy-egy lelógó lécdarab kerül, amit a munkapad szétnyitott pofái fognak megszorítani.
   Egy a témával kapcsolatos apró érdekesség, hogy a bakelit lemez annak ellenére illeszkedik a gép befogadásának érdekében kinyitott munkapad szélességéhez, hogy ez egyáltalán nem lett méretezve. Mármint a talált anyagdarab csak úgy egyszerűen magától passzolt a feladathoz.
   Valahol itt történt, hogy mikor a hálózati kapcsolóról kiderült, hogy az egy nyomógomb, ezért majd le kell cseréljem, a munkafelület méretével kapcsolatban pedig képtelen voltam eldönteni, hogy megszélesítsem-e, vagy maradjon akkora mint amit a textilbakelit lemez kiadott, mindent szépen visszaraktam a helyére, feltakarítottam, majd a döntésképességemre várva elhúztam innen a csíkot.

   Íme újra itt. Hogy sikerült-e döntenem? Igen, sikerült, mégpedig úgy, hogy a gépre felszerelt lap méretét már csak azért sem növelem meg, mert miközben amit a képen látunk, az valamelyik pincei polcon könnyedén elhelyezhető, viszont ha valami nagyobb méretű anyagdarabot karok megmunkálni, akkor ahhoz majd előveszem a komplett, az anyagon tologatható, hatalmas méretű felsőmarót.
   Hogy miután a fenti döntéssel megvoltam, beindult-e a projekt? Nos nem, de csak mert ahogy azt már csak szokták, újabb, sajnos el nem hanyagolható (pedig a hanyagolást, azt már nagyon tudom csinálni) kérdések merültek fel. A mi és mihez legyen hozzáfogatva, mi az ami lényegtelen anyagminőségű, mi az aminek erősnek kell lennie, hová kellenek rögzítési pontok témakörbe úgy belezavarodtam, hogy végül ha kissé szomorúan is (amúgy inkább nagyon szomorúan), de kénytelen voltam a projektre újra rácsapni a pinceajtót. Vagyis ekkor csak ez az egy kép készült.
   Mielőtt a pinceajtó rácsapása megtörtént volna, előtte persze még ellenőriztem, hogy a szerszám a gépből a leeresztést követően valóban kivehető-e. Mármint ezt azért néztem meg (amúgy újra), nehogy óvatlanul belefussak valami később már kijavíthatatlan hibába, félresikerültségbe.
   Mivel a kulccsal csak akkor férek hozzá az anyához, ha közben nincs útban semmi (azért szerepel a képen a kulcs, hogy ez a tény az agyamba mindenképp beégjen), már csak ez a tény is behatárolja, hogy hová mit szerelhetek. Variációs lehetőségek persze vannak.
   Például tehetnék a gépasztal alá akár egy darabka vastag bútorlapot is, amiből persze kihagynám azt a részt, ami az anyához történő hozzáféréshez útban lenne. Aztán lehetne úgy is, hogy a textilbakelit lemezt alulról nem fával, hanem fémmel, konkrétan alumínium bútorlábbal, vagy akár szögvassal, esetleg zártszelvénnyel erősítem meg. Erre amúgy azért van szükség, mert az anyag ekkora távon már képest meghajlani, miközben a jó munkához teljesen síknak kellene lennie.
   Aztán ott van még a kapcsoló kérdése is. Mármint azt már csak a kényelmetlen kezelhetősége okán is mindenképp ki kell kössem, le kell cseréljem valami jobb helyen elhelyezett megoldásra.
   Kiváló ötleteimet egészen addig cifrázhatom, míg csak a gép súlya meg nem közelíti az általam már nem mozgatható szintet. Annyi vasat persze nehéz lenne beletenni, hogy az "ezt már le sem tudom emelni a polcról" helyzet előálljon.

   Három nap elteltével a pincébe újra beesve, ott először a képen látható bútorláb csomagot citáltam elő. Ezt amúgy az elmúlt három nap folyamán folyamatosan tervezgettem. Mármint azt, hogy ha mást nem is, de legalább egy bútorlábat odateszek a már elkészült munkalap mellé, hogy lássam mennyire passzolnak.

   Ha már épp ott voltam alapon (guggoltam az útszóró sós pincében a polcok között), kihúztam ezt a fiókot. Hogy mielőtt ezt megtettem volna, tudtam-e, hogy a kerek faanyagokat a többitől különraktam? Őszintén bevallom, hogy nekem erről fogalmam sem volt!

   Íme a már hosszú napok óta megtekinteni kívánt jópofa összeállítás, amivel a textilbakelit lapot kívántam megmerevíteni. Hogy illeszkednek-e egymáshoz az alkatrészek? Mégis miért tennék?

   Mivel semmi sem akart passzolni semmihez, először egy csomó anyagot, később pedig hetet havat hordtam össze, hogy majd így lesz jó, meg ha nem így, akkor majd úgy, csakhogy bármit is találtam ki, az valahogy egyre bonyolultabb, sajnálatos módon egyre nehezebben kivitelezhető, pláne egyre esetlenebb lett.

   Iménti sikertelenségem hatására előállt dühömben, mielőtt még szétcsaptam volna valamit, inkább rámentem egy másik részletprobléma megoldására. Amit ezen a képen látunk, az amúgy már a megoldás. Mármint a gép nem kapcsolóját, hanem nyomógombját örökre bekapcsoltam egy kábelkötegelővel.
   Egy a témához kapcsolódó apró érdekesség, hogy bár tettem rá egy erőtlen kísérletet, a gép eredeti bekapcsolási módjára azonban nem jöttem rá. Mármint ha mindkét kezemmel azokba a gombokba kapaszkodok, melyekkel a felsőmaró az anyagon tologatható (ezt a gépet így kell használni), akkor mégis hogy a p*csába kerül ide az egyik ujjam, hogy megnyomjam vele a power gombot? Persze szavam nem lehet! Meg persze az is lehet, hogy ezt a gépet nem véletlenül adták a piacon mindössze ötszáz forintért.
   Hogy a gépet majd ne a hálózati dugó konnektorhoz történő csatlakoztatásával kelljen bekapcsolnom, elképzelhetőnek tartom, hogy keresni fogok a nyomógomb helyére egy méretpontos, lehetőleg nehezen járó kapcsolót. Mármint azért kell a szorosság, nehogy mondjuk szerszámcsere közben a gép csak úgy véletlenül bekapcsolódjon.

   A felépítmény sorrendje a következő: Munkapad kinyitva, egyik zártszelvény, másik zártszelvény, rá a gép, rá a támaszték, majd mindezek hat darab asztalos szorítóval összefogatva. Te, ha ez így nem fog a próba közben szétrázódni, az kérlek maga lesz a csoda! Amúgy nem esett szét teljesen, csak kicsit elmozdult.

   Belemartam a fába innen is, meg onnan is. Most így hirtelen nincs rá ötletem, hogy minek nekem egy ilyen anyagszél, de ha kell, hamarost, mármint a gép normális módon történő összeszerelését követően már ezt is elő fogom tudni állítani.

   Hogy a korábban odatervezett, be azonban még nem szerelt, a rugót, illetve a rugótól a gépet védő alátétek közül az egyikbe bele kellett reszeljek, az - mivel minden ott volt hozzá kézközelben - semmiféle problémát sem okozott. Épp mint ahogy a két alátét beszerelését követő továbblépés sem okozott semmi problémát.

   Már csak azért sem, mert hirtelen felindulásból (amúgy hosszas toporgást követően) úgy döntöttem, hogy a textilbakelit alap kiegyenesítésére nem fémet, hanem fát, konkrétan rétegelt lemezt fogok használni.
   Kezdetben úgy volt, hogy cseréplécből lesz a merevítő, a már használható géppel belemarva a szélébe a barna lap helyét, ezt a hülye ötletemet azonban a saját megszokott lassúcska tempómhoz képest valami k*rvára gyorsan sikerült elhessegetnem.

   Miután a két szélen látható, a hosszanti anyagoknál innen nézve kicsivel magasabb anyagdarabokat is felszereltem, már meg is lett oldva a munkapadhoz történő rögzíthetőség, miközben a gép mérete az elhelyezhetőség szempontjából csak egy egészen kicsivel, konkrétan két centivel lett nagyobb.

   Hogy a sajnálatos módon szar (valószínűleg szétázott) anyagválasztás okán kellettek-e a sarkokba merevítésnek stafnik? Ezt a stafni készítést, nos ezt kérlek már a horoszkópom is előre jelezte!

   Íme az egyre szebben alakuló mű. Ezt így ahogy látod, egyszerűen csak lekapom a polcról, rádobom a kinyitott munkapadra (a meghajtás beesik a munkapad pofái közé), kicsit kintebb nyitom a pofákat (ezzel rögzül a gép a kétoldalt lelógó részeknél fogva, és már használhatom is! Most persze még, mivel még nincs kész hozzá a támaszték, ezért csak olyan szerszámot tehetek bele (most épp próbából nem olyan van benne), amin van egy az anyagnak támaszkodó segédgörgő.

   Íme az imént említett görgős, valamint egy nem görgős szerszám. Míg utóbbi használatához mindenképp tanácsos megtámasztani az anyagot, addig előbbi ezt külön kiegészítő nélkül is megteszi magának a rászerelt aprócska görgővel.

   Ha valaki nem értette volna az imént felvázolt dolgot, íme a szerszám görgőjének támaszkodó anyag, amihez természetesen nem kell külön támaszték. (azt a ferde részt a minap már ez a szerszám marta az anyagba)
   Ezt a fajta szerszámot amúgy nem így, hanem a felsőmarót valóban felsőmarónak, mármint a gépet tolva az anyagon tanácsos használni. Ez egészen biztos, mert mikor így próbáltam ki, mint ahogy a képen látod, bár tette a dolgát, de közben úgy belekapott az anyagba, hogy azzal a frászt hozta rám! Az mondjuk igaz, hogy mint az összes többi gépet, úgy majd ezt is meg kell tanulnom használni.

   Mivel a minap bénáztam vele egy igencsak kiadósat, ezért kipróbáltam a másik irányú szerszámcserét. Mint ahogy azt sejtettem, így kell csinálni. Mármint úgy, hogy az egyik oldalról nyomom a tengelyt rögzítő gombot, a villáskulcsot pedig a másik oldalról teszem oda. Nem is értem, hogy gondoltam ezt a minap egy oldalról nekiállva a feladatnak...

   Ahhoz képest, hogy aznap hatalmas reményekkel jöttem le, konkrétan valamiért azt képzeltem, hogy mivel már alig van hátra valami, ezért ezt a projektet már mindjárt aznap délután sikerülni fog lezárni, amit kelléket csak előszedtem, az mind annyira nem volt együttműködő, hogy az azért komolyan elszomorító volt.

   Az úgynevezett "kezes csavarok" közül ez a kettő tűnt a célra egyáltalán alkalmasnak. Persze el is mehettem volna a boltba, venni két darab ezeknél a célhoz jobban illeszkedőbbet, csakhogy akkor ugye mégis minek tartok készleten annyi sziriszart? Az előző képen ráadásul nem is az összes kezes csavarom látszik, merthogy a kisebbeket a csavarválogatás óta már egy másik dobozban tartom.

   Ahhoz, hogy a támaszték és a szerszám közötti távolságot be lehessen állítani, nos ahhoz helyet kell készítsek a szerszám számára a támasztékban. Azt ugyan tudtam, hogy lesz egy ilyen irányú feladatom, abban viszont csak reménykedtem, hogy egy ennyire semmi kis feladattal nem fogok szerencsétlenkedni. Ehhez képest menten elakadtam, mikor a rés méretét kellett meghatározzam.

   Aznap délután valamiért annyira nem akartak összeállni a dolgok (no nem mintha máskor rám segítenének), hogy kínomban, illetve pihentetésül inkább rámentem a rendcsinálásra. Mármint mielőtt még nagyon el találnék baltázni valamit, amire az adott pillanatban úgy éreztem, hogy komoly esélyem van.

   Mikor az anyagra ezeket a vágási vonalakat rárajzoltam, akkor annyira éreztem, hogy ez így nem lesz jó, pláne nem láttam a helyes irányt, hogy kínomban egy újabb szünetet tartva, összetakarítottam az eddig termelt forgácsokat, majd kiürítettem a ház előtti kukába a gép portartó dobozát.

   Amint ezzel a csinos kivágással elkészültem (ne szóljál be, nekem tetszik), újra feltakarítottam, aztán már tűntem is innen el. A holnap délutánra tervezett etapban a támaszték rögzítését tervezem elkészíteni, s ha azzal megvagyok, lezárom ezt az építési projektet. Mármint a többi kiegészítő készítésének nyitni fogok egy másik cikket. Hogy milyen kiegészítőket álmodtam meg? Hagyjuk ezt most inkább... Mármint én már annak is örülni fogok, ha nem zavarodok bele a támaszték rögzítésébe.
   Mikor ezeket a sorokat róttam, egy kicsit elszomorodtam. Mármint az volt a bánatom oka, hogy a gép aznap nem lett kész. Kicsivel később mindjárt két dologgal is sikerült magamat megvigasztalnom. Az egyik természetesen az volt, hogy valószínűleg már csak egy napra vagyok a befejezéstől, a másik pedig az, hogy az év vége közeledtével mintha kezdene bennem felgerjedni a lendület. Mikor az is beugrott, hogy nemsokára lesz egy használható marógépem, megjutalmaztam magam egy teljes tábla csokival.

   Már csak fúrnom kell két hetes lyukat, melyeken keresztül az aluprofil a barna lemezhez szorítható, s már készen is van a nagy mű! A két lyukból az állíthatóság, illetve a variációs lehetőség érdekében végül négy lett.

   Mivel nem volt rendes alátámasztás, pontozás helyett előfúrtam a rózsaszín géppel, mely műveletet egyből követte a jobbra látható másik géppel történő hetesre felfúrás.

   Aznap délután annyira nem volt bennem semmi erő a szerencsétlenkedéshez, hogy a fába préselhető hatos anyák számára egyszerűen csak felkaptam két kósza anyagdarabot az elektromos szerszámletevős polcról.

   Hogy fogok, pláne kell is még vele foglalkozzak, azt már csak az is garantálja, hogy szegénykém igencsak sok részén maradt nem kicsit sprőd. Ettől eltekintve, így ahogy van, már bőven a használható kategóriába tartozik. Vagyis hurrá van!
   Mivel ezt a cikket nem a többi elkészült utánra szúrtam be, hanem évekkel korábbra, ezért mikor majd úgy hivatkozok a témára, hogy még nincs kész, akkor már be fogom tudni szúrni a rámutató linket. Erre csak azt tudom írni, hogy ennél az apró anomáliánál nagyobb problémám sose legyen!