Vannak olyan témák, melyek megmagyarázhatók (nekem legalábbis nagyon megy), hogy miért maradtak el, miközben természetesen olyanok is akadnak, melyek halogatására csak nagyon erőltetett magyarázattal tudnék szolgálni. Valamiért ebbe az utóbbi kategóriába tartozik, hogy sem az elsőnek, sem a másodiknak épített variométerre nem írtam rá a paramétereit. Miközben a kettő közül a kisebbik 38 µH értékig hangolható, addig a nagy már egészen 180-ig.
   Mikor ezt a két, immáron kész alkatrészt feltettem a polcra, bizony már akkor megéreztem, hogy itt valami hibádzik! Mármint ezek ketten mégis hogy néznek már ki bedobozolatlanul? A dobozolás feladatának természetesen még véletlenül sem ugrottam neki. Na jó, nekiugrottam, csak nem a variométerek, vagy legalább a nagyobbik került dobozba, hanem egy kettős forgókondenzátorra szereltem átlátszó tetőt. Ettől persze a bedobozolatlanul hányódó variométerek ugyanúgy az elmaradásaim már-már végeérhetetlen sorát növelik, mint ahogy megannyi másik téma is, melyeket most a még mindig valószínűtlen tömegük okán inkább nem sorolnék fel. Na jó, egyet azért megemlítek. Már csak azért is, merthogy ez lesz a mai cikk témája, amit amúgy még évtizedekkel ezelőtt álmodtam meg.
   Konkrétan arról van szó, hogy már nagyon régóta szeretnék építeni egy induktivitás dekádot. Erre a kiegészítőre rádióépítés közben akkor van szükség, mikor kísérletezéskor nem annyira számolni van kedvem, mint inkább egyszerűen csak belepróbálni a kapcsolásba egy ismert értékű alkatrészt, jelen esetben egy tekercset.
   Miközben az ellenállásokat viszonylag könnyű cserélgetni, pláne még van is valahol egy kicsi ellenállásdekádom, a kísérletezéskor nagyszerűen használható trimmer potenciométerek hadáról már nem is beszélve, addig a különböző értékű tekercseket már csak azért is nehéz csak úgy a kisebb értékű ad jobb eredményt, vagy a nagyobb elv alapján cserélgetni, merthogy azokból nincs szortimentem. Arról a szomorú tényről már nem is beszélve, hogy a gyári készítésű tekercsek sincsenek mind feliratozva.

   Kezdetben úgy volt, hogy a számítási feladatokkal nyitok, csak aztán sikerült rájönnöm, hogy az A_L érték ismeretének hiányában előbb inkább a fazékvasmagos tekercses dobozomat kell meglátogatnom. Mármint azért, nehogy a végén még... Helyesbítek! Már az elején légből kapott értékekkel számoljak. Ami anyagokat jobbra látunk, azok már a kiválasztottak.
   Hogy mégis miféle elvek szerint választottam vasanyagot (amúgy persze ferritet) a meglehetős tömegből? Miközben az egyik szempont a könnyű szétszedhetőség, a másik a minél nagyobb A_L érték, addig a harmadik a minél nagyobb fizikai méret volt. Utóbbi szempont egyértelműen azért került képbe, hogy a "méretesség" ellenére apró csévékre legyen esélyem a tekercseket elkészíteni. Arról már nem is beszélve, hogy 0,1-es huzalnál vékonyabbal nem tudok dolgozni, mert az az én kezemben már reménytelenül elszakad. (mint az később kiderült, már a 0,1-es is)

   Amit kisvártatva a számításaim (megjegyzem őszinte meglepetésemre szolgálva vele) kiválóan igazoltak. Amit elképzelhetőnek tartok, hogy nem fog összejönni, az a tíz henry induktivitás eléréséhez szükséges 1054 menet. Mármint lehet, hogy annyi rá sem fér 0,1-es huzalból az A_L 9000-res vas csévéjére. Ezt majd még ki kell számolnom, illetve akár visszább is vehetek az igényeimből, vagy kereshetek "erősebb" vasat, esetleg a nagy értékű induktivitások elkészítéséhez túrhatok a pincei készletből valóban vasat. Mármint lemezelt trafóvasat.

   Most jött volna az a rész, hogy az A_L értéküket ellenőrizendő, próbatekercseket készítek a fazékvasak csévéire, csak mint ahogy az nálam rengetegszer szokott, már megint úgy esett, hogy félretettem az amúgy meglepően szépen beindulni látszó projektet.

   Hogy a yaxley kapcsolókat tartalmazó doboz a polcnak nem a legtetején van, hanem kettővel lentebb, az számomra azért volt igencsak rossz hír, mert ennek folyományaként az előszedéséhez előbb le kell róla vennem két másik dobozt.
   Hogy bénáztam-e az amúgy semmi kis feladattal? Már hogy a csudába ne szerencsétlenkedtem volna? Ez amúgy annak volt köszönhető, hogy miközben az egyik dobozt még csak-csak oda tudtam szorítani a szék (azon álltam) háttámlája és a sípcsontom közé, addig a másikat már nem volt hova áttennem. Mármint a rücskös és kék ülőpárna tetejére már nem értem fel vele, lent pedig ugye már nem volt több hely.

   A kapcsolós doboz tartalmát háromfelé választva, azt a nagyszerű eredményt kaptam, hogy amit balra látunk, az mind nagy yaxley. Mármint nem gondoltam volna (pedig amúgy már mutattam a szétszedtem projekt keretében ezt a dobozt), hogy ennyire kiadós mennyiséggel rendelkezem belőlük.

   Ha nem lett volna kapcsoló, valószínűleg az sem okozott volna gondot. Mármint a háttérben látható FED-3-as szovjet fényképezőgépet terveztem elcserélni néhány yaxley kapcsolóra, amiből végül bizonyos okokból kifolyólag nem lett semmi.

   Mikor már majdnem ott tartottam, hogy a meglehetős tömegből kiválasztom a feladatra leginkább alkalmasnak tűnő példányokat, akkor hirtelen rájöttem, hogy a feladat még meg sem lett határozva! Mármint még nincs kapcsolási rajz, legfeljebb csak valahol a fejemben, az meg ugye lehet akár hibás is, mely megállapításom természetesen nemcsak a kapcsolási rajzra, hanem már eleve a fejemre is vonatkozik. Na jó, legyen, akkor főleg a fejemre vonatkozik...

   Eláruljam mi a különbség ez és az előző kép között? Amennyiben az időközben eltelt két napot nem számítjuk, akkor tulajdonképpen semmi. A két nap amúgy nem semmittevéssel telt, mert tegnap például végre kijutottam a piacra, ahol is megtekintettem az ételtároló dobozok meglepően széles választékát.
   Hogy vettem-e dobozt? Nos nem, nem vettem, amire komoly okkal szolgált, hogy a doboz méretét eddig még nem sikerült pontosítanom. Ezt az elmaradást pedig az okolta meg, mondhatni az én dolgaimmal kapcsolatban szokatlanul emelkedett szintű jogossággal, hogy a doboz méretének meghatározásához szükséges lenne tudnom, hogy mégis mik kerülnek bele. Az meg ugye eddig még nem került meghatározása. No nem mintha a kapcsoló pontos képe, illetve az induktivitás dekád kapcsolási rajza már kialakult volna akár papíron, akár a fejemben. Amúgy még csak ekkor jutott eszembe, hogy ránézzek a kínálatra.

   Elsőre ezt a találatot kaptam, ami hiába az a neve, tulajdonképpen nem is dekád, hiszen a dekád 10-es egységet jelent, ezen az eszközön viszont nem tízesével lehet állítani az induktivitást, hanem egy kicsit másképp. (az eredmény amúgy egyezik) Ekkor jöttem rá, hogy amit én építek, az végképp nem dekád, merthogy az 1 és a 10 (vagy a 10 és a 100, s így tovább) közötti értékek nem állíthatók be egyesével. Most már persze mindegy. Mármint úgy dereng, hogy egy csomó másik helyen már mint induktivitás dekád hivatkoztam a témára, pedig induktivitásdobozként kellett volna. Erre azt tudom mondani, hogy ennél nagyobb problémám sose legyen!

   Ez viszont már nagyon is dekád, épp csak mivel az elektronika számomra hobbi, így már eleve az induktivitás dekád megépítése is az, ezért ezt biztosan nem fogom megvenni. No nem mintha az embernek nem lenne szokása költeni a hobbijára, de csak meg kell már valamivel indokolnom, hogy miért tartom készleten azt a már-már valószínűtlen mennyiségű kacatot. Már úgy értem az indoklást, hogy a felhalmozott alkatrészeimből leszek szíves végre készíteni valamit.

   Miután a yaxley kapcsolókat és a különálló elemeiket az asztal lapján úgy húsz percen át hevesen (hát persze, hogy úgy) tologattam, de természetesen semmiféle eredményre sem jutottam, a témával kapcsolatban mindjárt két dologba is sikerült a betervezettnél egy kissé alaposabban belegondolnom.
   Az egyik, megjegyzem a kettő közül a fontosabb téma az volt, hogy el kellett végre döntenem, hogyan is nézzen ki a dekád kapcsolási rajza. Bár papírt ceruzát azért még nem ragadtam, így ha csak fejben is, de attól még sikerült magammal abban megegyeznem, hogy a kapcsolási rajz a lehető legegyszerűbb lesz.
   Egy másik olyan dolog amibe szintén alaposan belegondoltam, az a kapcsolók későbbi szükségessége. Mármint alapoztam rájuk (természetesen még szintén csak fejben) kondenzátordekádot (amúgy szintén inkább csak kondenzátordobozt), amit aztán nem sok híja volt, hogy nekiállok a maival párhuzamosan elkészíteni, ezt azonban végül mégsem tettem meg. Valamint egy impedancia illesztő transzformátor készítése is már nagyon régóta tervbe van véve.
   Miközben a kapacitás dekád cikkét ha csak a tervezgetés szintjén is, de azért már megnyitottam (van hozzá egy olyan tartalmú Excel tábla, mint amilyen ehhez a mai cikkhez is, de aztán slussz), addig őszinte meglepetésemre szolgálva vele, az impedancia illesztő transzformátor is éppen ugyanilyen készültségi szinten áll. Mármint valamikor régen egyszer már kiszámoltam hozzá a trafó menetszámait, arról a készültségi szintről azonban már nem léptem tovább.

   A meglehetős tömegből az adott feladatra leginkább megfelelő kapcsolót kiválasztani annyira nem volt könnyű feladat, hogy majdnem bele is buktam! Ebben természetesen közrejátszott a magamtól már oly jól megszokott "most tényleg ezt fogom csinálni" életérzés szerfelett történő elharapózása is.

   Mivel ez a fajta kapcsoló úgy működik, hogy a stabil állásainak felét az egyik, a másikat pedig a másik görgő adja (amúgy felváltva), így az egyiket ki kell belőle szednem. No nem azért, mintha az adott feladathoz nem kellene mind a 26 állás, hanem éppen azért, mert nagyon is kell!

   A kapcsolótárcsák nemcsak úgy egyszerűen kapcsolótárcsák, hanem vannak különféle variációik. Míg balra három olyan tárcsát látunk, melyekből ki lett szedve az egyik mozgó érintkező, addig jobbra egy olyat, amelyikben a kettes verzióval ellentétben mindjárt három is található!

   Nem azért választottam hármat, mert nem tudok számolni (mármint csak kettő kell belőlük), hanem a harmadik tárcsa arról a kapcsolóról lett leszedve, amiből a görgőt vettem ki. Amennyiben mégsem, akkor ahogy azt már csak szoktam, ismét összekevertem a dolgokat.

   Mivel azt szeretném, hogy a kapcsolónak egyrészt mind a 26 állása használható legyen, másrészt mikor körbeér, akkor ne akadjon meg, kivettem a mechanikából azokat a határolókat, melyekkel azt lehet beállítani, hogy a tengely melyik állástól melyik állásig legyen elfordítható.

   Ezt a kapcsolót abból a szempontból vizsgálgatva, hogy vajon belefér-e az eleje és a vége közé az általam megálmodott kondenzátor dekád (mármint maguk a kondenzátorok), már megint majdnem sikerült az amúgy semmi kis gondolkodós feladatba belealudnom.

   Márpedig olyan nincs, hogy én ezt most azonnal össze ne rakjam! Szétszedni a kapcsolót ennyire természetesen nemcsak a mindenfélék ki és beszerelése végett kellett, hanem főképp azért, mert a kapcsolótárcsákat hajtó szögletes idomból a kapcsoló még összeszerelt állapotában nem tanácsos levágni. Mármint a szóródó fémforgácsok miatt, mely undok anyagrészecskék egyetlen fajta kapcsolóval sem ápolnak szoros barátságot.

   Hogy a kapcsoló egymáson súrlódó és gördülő alkatrészei gyárilag be lettek volna zsírozva, annak nem igazán láttam nyomát. Hogy kell-e bele zsír, vagy sem, azt ugyan nem tudtam eldönteni, de biztos ami biztos alapon inkább adtam neki. Ennek hatására menten megszűnt a gomb tekergetése közben hallható különös nyikorgásszerű hang.

   Hogy a mindössze 28 láb letakarítása közben hányszor kellett szétszednem az ónszippantót? Ugyan ki számolta azt... Amúgy meglepően sokszor, ugyanis a kapcsoló lábainak forrasztásához a gyárban meglehetősen magas gyantatartalmú ónt használtak, amitől nemhogy beragadt az ónszippantó, de még a csipeszről is úgy kellett lefejteni a gyantától ránőtt maradvány drótdarabkákat. Ez egy tipikus mindjárt elkészülök vele, de azért valahogy mégiscsak rámegy az amúgy semmi kis feladatra több mint egy óra típusú munka volt.

   A kapcsoló nem azért kapott két tárcsát, mintha annyi funkciója lenne amihez nem elég egy, hanem azért, mert a kapcsolás biztossága érdekében minden egyes kontaktus be lesz duplázva. Hogy ez egy jó ötlet volt, vagy később szidni fogom magamat érte, az majd idővel kiderül. Én legalábbis komolyan reménykedem benne, hogy épp mint a múltkor a forgókondenzátor bedobozolása, úgy ez a projektem is el fog készülni, pláne ez az eszköz még használva is lesz!

   Bár komolyan rezgett a léc, hogy azzal a lendülettel (még ezt a túlzást...) egyből rámegyek a kondenzátor dekád kapcsolójának elkészítésére is, csak aztán mégis hagytam a csudába, nehogy a végén még megakasszon, hogy egyszerre kétfelé figyelek. No nem mintha nem egy csomó mindent csinálnék párhuzamosan...

   Amit a yaxley kapcsoló hátterében látni (csak nem igazán), az a frekvenciamérő doboza, ami azért került oda, hogy lássam, egy esetleges igény esetén belefér-e az induktivitás dekád. Jelentem alássan belefér, épp csak az előlap kicsi hozzá, hogy arra egy kényelmesen leolvasható skálát készíthessek. A gomb persze lehetne kisebb, csak azt meg ugye akkor nehezebb lenne tekerni.
   Ekkor jött az a rész, hogy hol ebbe a részfeladatba akartam belekapni, hol meg abba a másikba, de végül egyikből sem lett semmi. A fene nagy téblábolás végül egy elméleti kérdésbe, valamint azt követően egy pincei turkálásba torkollott.

   Miközben az elméleti kérdés az volt, hogy a hagyományos vasalt trafóknak is van-e A_L értékük, addig a pincei felderítő körút eredményeként még odalent kiválasztásra került ez a négy darab apró trafó. Mármint ezeken gondoltam elvégezni a nem ferrit, hanem lemezelt trafókat érintő A_L értékek megmérését, mely próbálkozásom végül csúfos kudarcba fulladt. Konkrétan annyira zavaróan értelmetlen eredményeket kaptam, hogy végül inkább feladtam. Addig persze míg ez bekövetkezett, olyan sok mindent próbáltam ki, hogy a témáról hetvennégy képet lőttem, melyek zömét végül inkább töröltem.

   Ezt például csak azért hagytam meg, mert azt gondoltam, hogy talán ki tudom belőle számolni már nem is tudom melyik trafócska tekercsének önkapacitását. Mármint a trafó magában állva, a saját önkapacitásával 101 Hz-en rezeg, mely érték a belső egy nanós kondenzátort a rezgőkörre rákapcsolva, száz hertzre csökken. Ezekből az adatokból nekem sajnos nem sikerült felvázolnom azt a képletet ami megmondta volna, hogy egy párhuzamosan kötött egy nanós kondenzátor milyen induktivitás és kapacitás alkotta rezgőkör frekvenciáját csökkenti 101-ről 100 Hz-re. Mármint azért voltam erre kíváncsi, mert az új műszer több, az imént előtúrt apró trafókra feltekercselt tíz menetnyi drót induktivitását sem volt hajlandó elárulni.

   Ezét a kicsiét mondjuk hajlandó volt megmérni. A képlet alapján nekem ebből A_L 91800 jött ki. Egy henry induktivitáshoz 104 menetre lenne szükség, miközben a tíz henry maximális értékhez 330-ra, mely menetszám adatok a cséve méretének tekintetében egyáltalán nem tűnnek kivitelezhetetlennek.

   Mivel a többi trafóvas nagyon agyament értékeket, vagy akár egyenesen semmit sem produkált (over range, be sem rezgő oszcillátor), a hosszas kísérletezést végül feladtam. Mármint azért, mert ha beválni látszik a kicsi fekete keretes trafó, akkor mégis mi a csudáért kellene nekem a többivel szerencsétlenkednem?

   Hogy pontosan mit össze nem szerencsétlenkedtem a többivel, azt így másnap délután már csak azért sem tudom részletezni, mert a sikertelenségem felett érzett dühömben inkább tiszta erőből elfelejtettem. Nem mintha amúgy nem felejtenék nagyon is könnyen...

   Ez a tekercs a szigetelőszalagos szigetelésével tisztára úgy néz ki, mintha én magam készítettem volna. Mivel a menetszámai ismeretlenek, így az A_L érték ellenőrzéséhez kénytelen voltam a csévét lecsupaszítani. No nem mintha az újratekercselése előtt ez amúgy is nem lett volna aktuális...

   A bal oldali fazékmag A_L 9000 értékének utánaszámolva, az nekem 7300-ra jön ki, míg a jobb oldali A_L 1000 vasmagé a megadottnál többre, konkrétan 1280-ra. Miközben a bekeretezett értékek a régi tekercsmérőm által szolgáltatott, az új műszer által mérttől alig eltérő eredmények, addig a felettük látható rajzok a vasmagok csévetesteinek méreteit mutatják. Utóbbiak alapján majd azt kell kiszámolnom, hogy melyik csévére milyen vastag huzalból mennyi menet fér rá.
   Az A_L 7300-asnak mutatkozó vasra még aznap ránézni, hogy nem-e csak arról van szó, hogy a tekercs mégsem tíz, hanem csak kilenc menetesre sikeredett, esetleg kosz került a fazékmag két fele közé, nos azokra a témákra ránézni már végképp nem maradt erőm.

   Másnap délutánra ha mást nem is csináltam, de legalább megírtam az idáig tartó szöveget, majd nekiálltam a táblázat módosításának. A sárga tömbök jelzik az adott A_L értékű vassal elkészítendő tekercseket. A huzalátmérők kiszámolására viszont már megint nem maradt erőm. A "megint" úgy értendő, hogy ennek a feladatnak a délelőtt folyamán egyszer már annak ellenére nekifutottam, hogy akkor még nem voltak meg a szükséges menetszámok. Mit ne mondjak, ha más nem zavar össze, akkor megteszem helyette én magam!

   Miközben az ezres A_L értékű anyagra persze, hogy a minap tíz helyett tizenegy menetet tekertem fel, vagyis a ferrit A_L értéke közelítőleg valóban 1000, addig a 9000-nek mondott anyaggal nem tudtam mit kezdeni. Mármint az notóriusan A_L 7300-as értékűnek bizonyult.

   Mivel a táblázat azt mutatta, hogy ha az apró trafóra harminchárom menetet tekerek, akkor az éppen száz mikrohenry induktivitást fog adni, gondoltam legyen, és már fűzögettem is keresztül a kivasalatlan trafón a szürke színű kötözőhuzalt. Mikor a száz helyett tizenhat mikrohenry értéket megláttam, menten elment még az a maradék életkedvem is! Mármint miközben az előbb én már nagyban azt terveztem, hogy ha ma azért talán még nem is, de holnap délelőtt már biztosan nekiállok a tekercselésnek, nagyon úgy nézem, hogy mint megannyi másikból, úgy végül ebből a tervemből sem lesz semmi.

   Annyit azért még megtettem, hogy az A_L 9000 értékű anyag oszlopát újraszámoltam 7300-as értékkel, mely változás szerencsére nem okozott a menetszámokban számottevő emelkedést.
   Amit jobbra lent látunk, az a kicsi trafóvassal kapott eredmények sora, ami viszont számomra nagyon is sokkoló volt. Mármint azért, mert minél kevesebb menetszámú tekerccsel mérem, illetve számolom ki az A_L értéket, annál nagyobb számot kapok eredményül. Mindeközben a régi műszerem a csak húsz menetes tekercsre 95 µH induktivitást mondott.
   Ez az anomália konkrétan fogalmam sincs, hogy mégis mi a francnak köszönhető. Pláne azért sem értem, mert az LC100-A induktivitás mérője a nagyobb értékek tartományában 500 Hz mérőfrekvenciát használ, amit a pici trafóvasnak bőven tudnia kellene. Természetesen tudja is, épp csak én nem tudok valamit. Az addig rendben, hogy a mágnesezési görbe nem lineáris, így a vasmagos tekercs induktivitása függ az indukciótól (a tekercsen átfolyó áram erősségétől), de attól még nem kéne ennyire eltérő értékeknek adódniuk. Nem tudom említettem-e már, hogy mennyire utálom ezeket a k*rva tekercseket.

   Amit még szintén utálok, de nagyon, az a már szépen haladás közben egyszer csak közbejövő durva elakadás. Hogy a tekercsekkel elakadtam, az már eleve nagyon rosszul esett, amire aztán rátett egy lapáttal a bélésem fél éjszaka történő, következmények nélküli görcsölése, minek eredményeként másnap délelőtt nem mertem kimenni a piacra. Egyrészt elfogyott anyám rejtvényfejtős tolla, másrészt ugyanott a csak minden héten péntekenként kint lévő árusnál ismét rá akartam nézni az ételdobozok felhozatalára. Mivel a fele éjszakát hánykolódással töltöttem (amúgy direkt korán feküdtem le, hogy másnapra kipihent legyek), bőven volt időm a tekercseken gondolkodni.
   A képen látható kapcsolási rajzot Sipos Gyula Hi-Fi erősítők építése című örökbecsű könyvéből azért túrtam elő, hogy igazoljam vele azt az elég egyértelműen légből kapott feltételezésemet, mely szerint henry értékű induktivitásokra az elektronikák barkácsolása közben biztosan nem lesz szükségem. De igen, nagyon is lesz, bár csak akkor, ha a tekercs valahova a hangfrekvenciás sávba kell.
   Aztán volt még egy olyan ötletem is, ami szerint tegnap nem a vasalt trafóval és a számításommal volt a baj, hanem a mérésnél rontottam el valamit. Bár túlzott lelkesedésről szó sem volt, attól még nekiugrottam megismételni néhány előző nap elkövetett mérést, értelmes eredményre azonban sajnos most sem jutottam. Mondjuk olyan nagyon azért nem gondoltam magamról, hogy sikeres leszek. Amúgy persze nagyon is vártam, hogy végre jussak a mókolásaimmal valamire, csak ahogy azt az élet szokta, nekem már megint csak egy méretes pofont juttatott.

   Mivel emlékezetemben élt egy olyan kép (ezeknek a látomásoknak amúgy én már egyre kevésbé hiszek), amin a pincébe összehordott tekercseim között egy hatalmas fazékmag díszeleg, lementem és megkerestem.
   Ha már lementem, levittem a szemetet is, mely tevékenység közben sikerült megállapítanom, hogy bentről nézve hiába tűnik úgy, hogy az ablakon kívül jó idő van, és még a balkonra kiállva sem látszott, de attól még hatalmas odakint a szél. Az egy dolog, hogy én ettől még simán kimehettem volna a piacra, csak ugye mégis minek tettem volna, ha az árusok a viharos időjárás miatt nem pakolnak ki.
   Egy másik aznapi sikertelen történetem az volt, hogy hiába mentem le a pincébe többször is, az üres gázpalack valahogy mindig odafent maradt az előszobában. Vagyis mint ahogy megannyi másik, úgy egyértelműen ez a mai sem volt az én napom.

   A méretes tekercset szétszedve, főképp azon morogtam, hogy mégis miért nem írták rá az A_L értékét. Az viszont nagyon is tetszett, hogy az A_L érték hiába lesz alacsony (ezt ekkor még nem mértem ki), attól még a méretes csévére rengeteg menetet fogok tudni feltekerni, amitől aztán mégiscsak nagy lesz az eredményül kapott induktivitás.

   Aztán persze, ahogy az jelen cikk kapcsán már mondhatni megszokott, egyből estem is pofára, mikor megláttam a fazékmag közepén tátongó hatalmas légrést. Mármint ez arra utal, hogy ez nem nagy induktivitású tekercs, hanem tápegység készítésére való. Mármint a légrésben tárolt mágneses energia miatt gondoltam.

   Egy másik, szintén a pincéből frissen felhozott tekercsre 244 Ω ellenállást és 2 H induktivitást találtam írva, mégpedig az én betűimmel. Ehhez képest az LC100-A műszer csak 1,2 H induktivitást mondott rá.

   Bár ez nem tartozik a mai témához, attól még elérkezettnek láttam rá az időt, hogy megejtsek egy olyan irányú próbát, mely szerint egy az induktivitással sorba kapcsolt ellenállással becsapható-e a műszer. Nos nem, nem csapható be. (amúgy a 244 Ω-os tekerccsel egy 41 Ω-os ellenállást kötöttem sorba)

   Ezt az általam teljes mértékben értelmezhetetlennek minősített értéket a felirata szerint 2 H értékű tekercs másik műszerrel történő mérésekor kaptam. Ha csak lassan is, de végül azért sikerült rájönnöm, hogy a másik műszer mutatta értékhez még csak nem is hasonlító számokat valószínűleg azért kaptam, mert ekkora induktivitás méréséhez már nagyon kevés a régi műszerem párhuzamos 1 nF-os kapacitása. Ez már csak abból is kiderült, hogy azt kikapcsolva, a frekvenciamérő mutatta érték nem igazán változott, ami a tekercs magas belső kapacitására utal. (a képen amúgy egy zsebszámológép kijelzője látható)
   Amire viszont nem jöttem rá, az a tekercs feliratának eredete. Mármint mégis mi a csudával mértem valaha a vasra írt 2 H értéket? Az ugyan igaz, hogy mondjuk a jelgenerátor és a frekvenciamérő, meg a millivoltmérő segítségével pillanatok alatt össze lehet dobni egy váltóáramú ellenállást mérő hidat, nekem azonban nem dereng, hogy valaha játszottam volna ilyen méréseket a tekercseimmel.

   Lényeg a lényeg, a pincéből felhozott hatalmas fazékmag már csak azért sem alkalmas a feladatra, mert a pusztán ránézésre rengeteg rátekert menet ellenére sem különösebben magas az eredeti tekercsének induktivitása.

   Ráadásul épp mint ahogy induktivitás, úgy kapacitásmérés állásban is. Mivel a műszerben van processzor, vagyis program fut rajta, ez a hiba a kettős mérésre áttéréssel orvosolható lenne. Mármint először egyenfeszültséggel ellenállást mérne a műszer, és csak aztán jönne a váltakozófeszültségű mérés, melyből az előbbit kivonva, a műszer pontosabb értéket mutatna (ez induktivitás mérésekor lenne igaz). Amúgy nem túl nagy a mérési hiba, ami a műszer helyesen megválasztott mérőfrekvenciáinak (500 Hz és 500 kHz) köszönhető.

   Ami eredményeket a képen látunk, az egy olyan irányú kutakodás eredménye, melynek keretében azt derítettem fel, hogy az ezres A_L értékű fazékmag csévéjére milyen vastag huzalból mennyi menet fér el, és az mekkora induktivitást ad. Hogy ez végül hová vezetett? Először oda, hogy elkezdtem módosítani az igényeimet, konkrétan a tekercskészlettel előállítható induktivitási értékeket, majd kisvártatva oda, hogy a kisebb értékű induktivitások megvalósításához megálmodtam egy újabb, immáron vasmaggal ellátott tekercsű variométert, meg persze egy füst alatt az utóbbi eszköz elkészítését is, mint egy újabb rádióépítős témájú építési projektet, kísérletet.

   Ez amilyen jól néz ki, egyben akkora kudarc is lett! Miközben ellenállás szempontjából szinte tökéletes (a néhai huzalpotméter vázára tekercselt huzal ellenállása alig néhány ohm), s a teljes induktivitási érték 13 mH értéke is kiváló, mint variométer sajnos teljességgel használhatatlan, ugyanis a csúszka által rövidrezárt menetek (megjegyzem a vasmag nélküli változattal ellentétben) tönkreteszik, durván lecsökkentik az induktivitást. Sebaj! (hát persze...) Most legalább már ezt is tudom. Már ha a dolog lényege képes megmaradni a fejemben...
   Itt kellett volna következnie annak a résznek, hogy lesz amilyen lesz, erőt veszek magamon és nekiállok elkészíteni az induktivitás dekádhoz szükséges egyes számú tekercset. Hogy a tőlem már oly jól megszokott módon munka helyett már megint inkább a lustálkodást választottam? Most mondd már...

   Mivel a jelen témával kapcsolatos legutóbbi érdemi megmozdulásom már több mint két héttel ezelőtt történt, gondoltam csak csinálok már valamit, mielőtt még mint megannyi másik nagyszerű, úgy ez a tervem is elveszik, illetve elmerül az általam megkezdett, de be persze még mindig nem fejezett rengeteg projekt által keltett általános háttérzajban.
   Nyitásképp annak a vasmagnak az A_L értékét mértem le, amiből kézközelben természetesen csak egyetlen darabot találtam. Mikor ezzel a semmi kis feladattal megvoltam, azon kezdtem el morfondírozni, hogy úgy lenne-e jobb, hogy minden egyes feladatra másféle vasat választok, vagy inkább úgy, hogy egyformákat. Amennyiben normálisan mutató belső teret szeretnék, akkor egyforma vasakat kellene használnom.
   Aztán ott van még fogós kérdésnek az is, hogy a kitűzött cél eléréséhez hány darab vas kell. Mármint egyrészt a kivezetések rendesen "eszik" a tekercselési teret, másrészt az elsőként kiválasztott vasmagnak csak nyolc lába van. Hogy a tervhez előkészített yaxley kapcsolónak mindeközben huszonhat állása van, az egyből meg is adja a kérdésre a választ. Mármint minimum négy vas szükséges, merthogy mind a tizenhárom, mind a 8,6 lábú tekercs sok.

   Mivel a választott anyagból a lakásban csak egy van, azonban a pince mélyén mintha többet is láttam volna belőle, most azonnal le kell mennem őket ellenőrizni, ha találok akkor egyből fel is hozni, különben a bármiféle értelmes munka végzése helyett, mint ahogy mostanában megannyi másik, úgy ez a nap is az enyészeté lesz, az meg ugye mennyire nem lenne már jó.

   A pincébe leérve nemcsak azért volt szerencsém, mert a keresett anyagból többet is találtam, hanem azért is, mert amilyen rendetlen vagyok, a fazékmagos tekercseket tartalmazó doboz még mindig elől volt. Mármint az asztalon hagyva, fedele valahova elhányva. Hogy ez nem azért történt, mert tudván tudtam, hogy még kelleni fog, az kérlek hótziher!

   Amennyiben amit csinálni szeretnék, az erre a négy vasra tényleg kijön, akkor hurrá van! Na most ha mégsem, akkor még mindig megtehetem, hogy többet használok belőlük. Huszonhat különálló tekercset mondjuk nem szeretnék készíteni, de még az sem lenne egy járhatatlan út, csak kissé kényelmetlen volna.

   Hogy a fazékvasakra mennyire kellettek az A_L értékük egyenkénti meghatározásához a rájuk tekert mindössze tíz menetek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a felső sorban látható négy eltérő A_L érték.
   Hogy az induktivitás dekád már eleve nem dekád lesz, hiszen nem egyesével lehet a tízes csoportokat léptetni, valamint eddig ilyen eszközöm még nem volt, vagyis bármilyenre sikeredik, az az eddigi semmihez képest mindenképp hatalmas előrelépés lesz, az még nem kell azt jelentse, hogy az egyes értékek pontatlanok lehetnek. Mondjuk ± tíz húsz százalék még elmegy, de nagyobb pontatlanságot azért nem szeretnék. Pontosabban szólva egyáltalán nem szeretnék pontatlanságot, csak ugye olyan nincs, hogy minden amit akarok, az az elvárásaimnak megfelelően alakuljon.
   Valahol itt merült fel bennem annak lehetősége, hogy miután a jelen cikk keretében megépített eszköz elkészül, s annak tudását kevésnek találom, majd készítek belőle egy kettes számú verziót is. Amint ezt így elgondoltam, már csaptam is magam nyakon! Mármint azért, mert ugye még ezzel sem tartok sehol, így nagyon nem kellene elmerülnöm a következő változat tervezgetésében. Ezt amúgy természetesen azonnal megtettem!
   Az újabb elképzelésem szerint a kettes számú induktivitás dekád már valóban dekád lenne, rengeteg apró, de főképp pontos induktivitású tekerccsel, amiket egyenként lehetne kapcsolni, mégpedig az 1+2+3+4=10 számvarázslat felhasználásával. Mármint így lehet mindössze négy értékből előállítani mind a tizet. Ezt az elvet lehet, hogy a kondenzátor dekád építésénél alkalmazni is fogom, csak előbb még meg kell nézzem, hogy van-e hozzá elég kapcsolóm. Francba! Te, hogy én már megint mennyire elkalandoztam...

   Annyira nem voltam benne biztos, hogy munka helyett már megint a délutáni alvást kellene forszíroznom, hogy ezt végül csak úgy egy órával később tettem meg. Mármint borultam bele az ágyba. Ettől persze még elpakoltam az előszedett kellékeket, de csak mert a következő lépéshez nemhogy nem kellettek, de még egyenesen (amúgy persze ferdén odatéve is) csak útban lettek volna.

   Végül hosszas lamentálás eredményeként ennél a felállásnál maradtam. Már ha valóban azokat a menetszámú tekercseket fogom megvalósítani, amit a sárga tömbök jelentenek. A táblázatba amúgy bele lettek írva a képletek, így a menetszámokat nem nekem kellett kiszámolnom, megtette helyettem az Excel.

   Mivel erre a huzalátmérő meghatározásához szükség volt, ezért a kézközelben lévő huzalokhoz kiszámoltam, hogy mennyi fér el belőlük a tekercselési térben, majd ezt követően azonnal azt is, hogy hányas számú tekercset milyen vastag huzalból kell, illetve tudom egyáltalán elkészíteni.

   Mivel a vastagabb huzalok a vékony társaiknál jóval strapabíróbbak, azokból akár használt is jó. Éppen ezért tettem el belőlük néhány köteggel. Hogy mégis miből bontottam őket? Gondolom trafókról tekercseltem le, az esetekre azonban már rég nem emlékszem...

   Közepes menethosszal számolva, az egyes számú tekercs harminc menetéhez két méter huzalra van szükség. A kettes százharmincnégy menetéhez kilenc méter, a hármas 358 menetéhez 24, míg a négyes 1125 menetéhez 77 méter huzal kell.
   Ez a számolás igazándiból persze csak az egyes számú tekercs esetében volt fontos, nehogy az legyen, hogy szerencsétlenségemre egy a feladathoz rövid huzaldarabot választok.

   Mivel az egye huzalt harminc menet esetében túlzásnak tartottam (nem szükséges az alacsony értékű veszteségi ellenállás), pláne azt pusztán érzésre egy kissé nehéz volt tekercselni, végül egy darabka 0,65-ös huzalt használtam el.
   Mivel a mindössze harminc menet feltekeréséhez teljesen feleslegesnek éreztem bármiféle segédeszköz bevetését, így a szinte pillanatok alatt elvégzett művelet idejére a csévét egyszerűen csak feltoltam a bal mutatóujjamra.

   Mivel ezt a kis szörnyűséget egyszerűen csak próbának szántam, már csak ebből is sejthető, hogy ez bizony már örökre így marad! Már persze csak akkor, ha az általa szolgáltatott induktivitások értékei megfelelnek a tervezetteknek.

   Az elvárt 47 helyett eredményül kapott 49,2 mH induktivitás annyira közel van a célkitűzéshez, hogy el sem akartam hinni! Mármint azt, hogy pusztán számolás alapján képes voltam elkészíteni egy 5%-os értéktűrésű induktivitást.

   Valamikor másnap délelőtt, miközben a háttérben egy valóban érdekes politikai beszélgetés futott, végig azt terveztem, hogy azt egyszer csak hirtelen megállítom, majd azzal a lendülettel leszaladok a pincébe, mégpedig egyrészt felhozni onnan a támasztékot és a számlálót, másrész elkészíteni egy a cséve központos rögzítésére szolgáló, valószínűleg fából esztergált hengert. Ebből a nagyszerű tervemből úgy déltájig mindössze annyi valósult meg, hogy konkrétan semmi! A végén én már annak is örültem, hogy legalább a vasmagok eredeti lábait sikerült letakarítanom.

   Miközben anyámra vártam, hogy elindíthassam a délutáni filmjét, csak úgy mellékesen összeraktam az első két tekercset. A tekercsvégek lábakra történő ráforrasztásakor nem alkalmaztam semmiféle rendszert. Mármint azért nem, mert szerintem semmiből sem fog tartani készíteni a fehér alaplemez másik oldalára egy az induktivitások értékeit jelző feliratozást.

   Hogy a pincében már van egy a tekercseléshez szükséges alkatrészeket tartalmazó fiók, az ugyan szép eredmény, csak ha azt is hozzáveszem, hogy nem egy fiók van, hanem kettő, csak a balra esőt nem érem el az elérámolt kupleráj miatt, akkor a helyzet már mindjárt nincs annyira szívderítő, mint ahogy én azt ezen a helyszínen (amúgy másutt is) látni szeretném.

   Bár máskor a pincében végzett egyszerű mechanikai munkákkal meglepően jól szoktam haladni, most valami olyan eszement bénázást sikerült produkálnom, hogy azon még magam is meglepődtem, pedig én aztán ugye tényleg tudom, hogy néha mennyire nem mennek jól a dolgaim. Már eleve ott elakadtam, hogy nem találtam fecskendőt a rögzítőfestéknek használt piros körömlakk felhígításához. Következő lépésként mikor minden berzenkedésem ellenére mégiscsak sikerült a palackból az acetont a mini üvegbe áttöltenem, utóbbi felrázásakor kaptam a kezemre egy rakás piros foltot. A jobbra látható konstelláció összeállításra is ráment vagy öt percem.

   Pincebéli sorozatos szerencsétlenkedéseim végül azt eredményezték, hogy az apró fahenger, valamint az azt hordozó M8-as menetes szárdarab elkészítéséről egyetlen fázisképet sem készítettem. Ennek oka teljesen egyértelműen az volt, hogy a képen nem is látható (benne van a csévében) hengeres fadarabot csak a harmadik nekifutásra választott anyagból sikerült előállítanom (képzelheted, közben mennyire felhúztam magamat), miközben a képen piros négyzettel jelölt lyuk készítésekor zsinórban négy darab csigafúrót tettem tönkre, melyeket aztán még csak megéleznem sem sikerült! Végül persze összeálltak a dolgok, csak mint az kiderült, több mint másfél óra alatt! Ez amúgy abból derült ki, hogy miközben én a pince mélyén szerencsétlenkedtem, anyám két rész egyszer voltot (once upon a time) is megnézett.

   A negyedik tekercs a szép piros színű 0,15-ös huzalból lesz megtekerve. Amúgy ettől féltem a legjobban. Mármint attól, hogy bár a számolás alapján akár kétszer is ráfér a csévére a kívánt 1125 menet, csak mivel nem fog sikerülni a menet menet mellé tekercselés, végül mégsem fér rá. Persze mit panaszkodok, mikor végül lazán ráfért, pedig igencsak vadul tekercseltem. Mármint még csak véletlenül sem álltak szépen a csévén a menetek.

   A drótok az átlátszó dobozba kerültek (persze akár ki is dobhattam volna őket, merthogy van belőlük bőven), a már nem kellő vasmagok az ideiglenes tekercses fiókba lesznek betéve, a fel nem használt potmétereket kiraktam az előszobába, ahonnan le, pontosabban szólva visszakerülnek a pincei dobozukba. Hogy ez utóbbi esemény még ma megtörténik, arra komoly okot ad, hogy most még a tekercselés szintén a pincébe való kiegészítői is az előszobában hányódnak.

   Íme a maradvány, ami konkrétan a lényeg. Mármint ezeket kellene akár így együtt, akár külön-külön bedobozolnom. Kell még hozzájuk maximum öt darab műszercsavar, meg egy kapcsoló. Utóbbi akár el is hagyható, mint ahogy az ötödik, a testet képviselő műszercsavar is, ha tegyük fel műanyag dobozt alkalmazok.

   Az alkatrészeket az asztalon nem annyira lelkesen, mint inkább kissé unottan, azonban meglehetősen hosszú időn keresztül tologatva, közben végig azon járt az eszem, hogy mibe tudnám őket a legkevesebb energiabefektetéssel beleszeszelni. Annyi dobozötletem volt, hogy ha azokat én most mind megemlíteném...

   Mivel az EVA66-os főnök-titkári kisközpont tápegységének doboza még mindig kézközelben volt (de csak mert mint megannyi mást, úgy még ezt sem vittem vissza a pincébe), természetesen ebbe is belepróbáltam az alkatrészeket. Ekkor jöttem rá (na ja, látszik), hogy a variométeren és a yaxley kapcsolón nem azonos stílusú gomb van. Mikor arra is rájöttem, hogy a jobb oldali nagyobb gombból kell lennie egy másiknak is, akkor nagyon megörültem! Mikor kiderült, hogy a nagy gomb nem a szokásos hatos, hanem annál vastagabb tengelyre való, akkor viszont már nem voltam annyira boldog. Mármint a közbetét gyártásába belegondolva, kezdett újra elmenni a kedvem ettől a most már a dobozolásnál tartó projekttől. No nem mintha eddig annyira lelkes lettem volna... No nem mintha valaha is lelkesen készítettem volna bármiféle dobozt...

   A kapcsoló mondjuk belefér, de csak ha az egyik tárcsáját megfordítom. Fogalmazzunk finoman úgy, hogy talán nem most, mármint a doboz elkészítése helyett kellene ilyen ügyes kis trükköket kieszelnem.

   Hiába vannak itthon kész dobozaim, ha azok egyik fele nagy, a másik meg kicsi. Hogy nekem soha semmi sem jó... Amúgy létezik a feladathoz megfelelő méretű gyári doboz, csak mikor annak árát megláttam, akkor inkább lemondtam róla.
   Valahol itt történt, hogy egyrészt anyám bejelentette az ebédet, másrészt úgy döntöttem, hogy annak elköltése után - rendcsinálás címszóval - lemegyek a pincébe, ahol is megtekintem az odalent őrizgetett különféle dobozaimat. Meg ha már amúgy is lent vagyok, akkor előszedem a másik benga forgatógombot, esetleg elkészítem hozzá a szükséges tengelyszűkítőt.

   Cserébe előbbi trehányságomért (még nagyon fiatal volt az idő, igazán haladhattam volna a dobozkeresés útján tovább), megígértem magamnak, hogy ezeket a maradványokat a pincébe még aznap leviszem. Ha meg már amúgy is odalent vagyok, akkor ami csak a szemem elé kerül, azokat a dobozaimat mind megtekintem, hátha a variométer és a kapcsoló együtt belefér valamelyikbe.

   Amiket lehoztam, azokat mind visszarakosgattam a helyükre, majd ha már rendcsinálás üzemmódba kapcsoltam, akkor a nagyszerű alkalmat aljasul kihasználva, az összes már feleslegesen elől lévő dobozt is elraktam.

   Majd elővettem a forgatógombosat, amiben találtam egy a variométer tengelyén találhatóval azonos típusú gombot. Pontosabban szólva kettőt találtam, azonban a másik nagy fekete gomb sajnos törött.

   Mindent (a "mindent" értsd úgy, hogy tényleg mindent) abból a szempontból vizsgáltam meg, hogy alkalmas-e a két bedobozolandó eszköz befogadására. Amennyiben nem, akkor legalább az egyik férjen bele, és akkor legfeljebb két dobozt készítek. A diafilmes dobozokba például hiába fér bele a kapcsoló, ha a variométer nem. Persze az sem lenne baj, ha két eltérő fazonú dobozt használnék fel, csak legyen már a keresésemnek valami értékelhető eredménye!

   A hatalmas kék kosárban található mechanikai elemek az adott célra annyira alkalmatlanok, hogy azt még nézni is rossz volt! Épp mint ahogy azt is rossz volt nézni, amint egyre mélyebbre és mélyebbre ásom be magamat a kacatjaim közé, természetesen a könnyedén újrahasznosítható doboz megtalálásának témakörében teljesen eredménytelenül. Úgy fél óra múlva jutottam el oda, hogy újra nekifussak a feladatnak, akkor azonban már a "kivágom a francba a doboz eredeti tartalmát" hozzáállással, de sajnos úgy sem akadt semmi normális módon hasznosítható találat. Azt meg nem akarom, hogy a doboz esetlen legyen. Mármint ha ezt elfogadhatónak tartanám, akkor a dobozt akár magam is elkészíthetném.

   A dobozkeresés nemes feladatának többször is nekifutva (sokszor álltam meg, hatalmasat legyintve, mondván teljesen esélytelen vagyok), folyton visszatértem azokhoz a helyszínekhez, melyek mellett elsőre lazán elmentem. Az itt található mindenféle méretű vödrök, a palántázótálca, a virágládák és a különféle méretű cserepek hiába látványosan alkalmatlanok a feladatra, mégis megvizsgáltam őket, hátha valamelyik mégiscsak jó lesz. Miközben én nagyban azt vártam, hogy majd egyszer csak hirtelen a homlokomra csapok, mondván íme, már meg is van amit kerestem, ez az esemény sajnos a következő harminc percben sem történt meg.

   Olyan dolgokat találtam, hogy csak néztem, hogy azok tényleg az enyémek! Ez például egy textilbakelitből készült, kissé esetlenre sikeredett (mintha csak magam farigcsáltam volna), zsanéros tetejű, a feladathoz sajnos kissé túlméretes doboz.

   Ezek itt hiába mind valamiféle dobozok, hiába szóltam oda nekik, hogy ha valamelyik méretre jó, akkor menten megszabadítom a tartalmától, az adott feladatra sajnos mindegyikük alkalmatlannak bizonyult.
   Mivel csütörtök volt, vagyis másnap péntek, ami ugye piacozós nap, ezért úgy döntöttem, hogy már csak a teljes sikertelenség okán is aznapra inkább feladom  dobozfelkutatási terveimet. Holnap a piacon majd újra belevágok a feladatba.

   Íme a méret és formaválaszték. Ezeket mondjuk csak nagyon lassan sikerült a meglehetős tömegből kiválasztanom. Ezt amúgy azért tartom szép eredménynek, mert a múltkor egyszer már belebuktam, mikor a forgókondenzátort akartam bedobozolni. A piacon konkrétan azt játszottam, hogy valami valószínűtlenül alaposan megnéztem a lábosoktól kezdve, a tepsiken és a konzervdobozokon át, egészen a mindenféle lomokig mindent, amibe akár csak erőltetve is, de legalább úgy ahogy bele tudtam álmodni a variométert és a yaxley kapcsolót. Utóbbiakat természetesen nem vittem magammal, mondván az utóbbi néhány napban már bőven láttam őket annyit, hogy a méretük rögzüljön abban a kevéske agyamban.

   Hogy a dobozokat így kompletten fogom felhasználni, vagy csak a fedeleiket vetem be, azt ekkor még ugyanúgy nem döntöttem el, mint ahogy azt sem, hogy valóban ezeket fogom-e bevetni, vagy végül valami egészen más úton indulok el.

   Ezen másik összeállítás szerint viszont a jelenleg még nem létező alaplemezhez. Már ha csak a doboz eredeti zöld tetejét nem vesszük annak, ami nekem valahogy (valószínűleg mert egy annál masszívabb felépítményt szeretnék) nem tetszik.
   Itt kellett volna következnie annak a résznek, hogy azzal a lendülettel nekiállok elkészíteni az alaplemezt, rászerelem az alkatrészeket, vezetékezek, majd rá a tetőt a hóbelevancra, s ha még a feliratos lemez is rákerülne, már készen is lennék egy újabb, a rádióépítéshez valamilyen szinten szükséges apró kiegészítővel, amit aztán büszkén tehetnék oda a polcra, mondván lám, már ez is megvan. Mint az gondolom sejthető, sajnos csak az előbbi mondat sikerült még tőlem is szokatlanul összetettre és hosszúra, nem pedig a témát érintő tevékenységem!
   Úgy jó három óra múlva, az ebéd utáni szendergésből egyre jobban magamhoz térve, még az ágyban fekve, az asztal pultjának szélére rakosgatott összetevőket álmatagon bámulva, egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mi legyen. Mármint a bármilyen sima felület alá beszerelt felsőmaróra annyira szükség lett volna a hullámos szélű talp elkészítéséhez, hogy annak a szerszámnak a hiánya még a megszokottnál is nagyobb fájdalmat okozott.

   Az egyik nap délelőttjén ha messzire nem is, de legalább odáig sikerült eljutnom, hogy a pultról az üres dobozokat eltegyem. Ez hiába tűnik egy egész délelőttre mondhatni szánalmas teljesítménynek, az utóbbi időkben sajnos egyre gyakrabban vagyok vele úgy, hogy a testi és a lelki állapotomhoz képest már egy ilyen kis semmiség is komoly eredményként értékelhető. Aznap reggel konkrétan annyira hiányzott belőlem a vitalitás, hogy bár ilyet nem szoktam (mármint délelőtt enni), betoltam vitaminnak egy narancsot. Mivel a gyümölcs elfogyasztása semmiféle eredménnyel sem járt, gondoltam átmozgatom magamat némi tűzelőhordással.

   Így kerültem végül a pincébe, ahol is újra megtekintettem a piacon ötszáz forintért vásárolt felsőmaró maradványt, gondolván hátha jelen alkalommal rájövök, hogy hogyan kell az alkatrészeit működőképesre összeállítani. Hogy sikerült-e? Nos nem, nem sikerült, ami reményeim szerint csak annyit tesz, hogy első nekifutásra nem.

   Miközben a felsőmaróra az induktivitás dekádot hordozó alaplemez elkészítéséhez lenne szükség, addig az áttételes eszterga meghajtásának kezdeménye a munkapad lábai között egyszerűen csak k*rvára útban van.

   Az eszterga többi része pedig a tűzifa felé vezető úton van útban. Mindeközben a balra látható szekrény mélyén már ott lapulnak a kicsi asztali körfűrész és a csiszolómalom 1.0 megépítéséhez szükséges alkatrészek, melyek összeállításával kapcsolatban egyre inkább az a rossz érzés vesz rajtam erőt, hogy azokat én már nem érem meg. Más meg ugye miért állna neki befejezni a félbemaradt építési terveimet? Ilyenkor szoktam magamnak azt mondani:

Géza! Ha picsogás helyett inkább dolgoznál, már rég nem itt tartanál!

   Az induktivitás dekád megépítését természetesen nemcsak az hátráltatta, hogy a sorban elékerültek a pulzusmérők, hanem az is, hogy ekkor a felsőmaró beépítése című feladatommal még nem voltam kész. A következő képen remélhetőleg már a beépített felsőmaró lesz látható.

   Miközben az előző kép 2024-02-24-én készült, addig ez 2025-11-02-án. Vagyis ahogy azt már csak szoktam, igencsak hosszú időn át hanyagoltam ezt az amúgy már majdnem kész projektet.
   Hogy időközben a pince mélyén elkészültem-e a dobozkészítéshez szükséges gépekkel? Az valahogy annyira szánalmas, hogy nemhogy csak úgy egyszerűen nem, de egyenesen egyikkel sem!
   Hogy ez a projekt a feledés ködéből minek kapcsán merült fel újra? Mármint azon felül, hogy az összetevőket tartalmazó dobozok láthatóak voltak a hallban? Nos annak kapcsán, hogy az egyik nap annyira nem volt kedvem semmihez, hogy kínomban nekiálltam átolvasni a félkész cikkeimet, hátha valamelyik már nagyon közel áll a befejezhetőséghez.

   Miközben némelyik induktivitás értéke meglepően pontosra sikeredett, más értékek szégyenteljesen messzire állnak a tervezettől. Az eltérés ahhoz képest, hogy eddig még sosem volt ilyen kapcsolható induktivitásos dobozom (amúgy persze még most sincs, merthogy még nincs bedobozolva), bőven a tűrhetőség határain belül van.

   Majd mivel nem láttam át a helyigényt (valamint egy csomó minden mást sem, de azokat most inkább hagyjuk), meglepő sebességgel kapcsoltam át magamat a két külön doboz megépítése című verzióra.

   Bár az alkatrészeket természetesen nemcsak így lehet elhelyezni, de mivel amit a képen látunk, az egy magától értetődő elrendezés, ezeken az alkatrész pozíciókon legfeljebb csak rontani lehet, javítani azt már nem.

   A beindulni látszó projekt majdnem megbicsaklott, mégpedig azon a szerencsére téves feltételezésemen, hogy a piros nyíl által jobbra és lent mutatta két füzetben a csiszolómalom sebességszabályzójának paneltervei vannak. Mármint egyszerre, így azok közül egyiket sem vihetem le a pincébe. Mivel az említett tervek mégsem ott, hanem a nyíl másik vége mutatta helyen vannak, természetesen két másik kockás füzetben, ezért haladhattam tovább. No nem mintha nem lenne itthon füzet ezeken felül is...

   Íme a menet közben többször is módosított, magukról az alkatrészekről levett előlapterv, ami csak azért majdnem pontos, mert az egyszerűsítés jegyében (kettővel kevesebb segédvonal) a műszercsavarok a többi lyukkal egyvonalban lesznek. Az oldalsó segédvonalak a rájuk írt dupla számsorral az előlap pincemélyi elkészítésekor fognak nagyon jól jönni. Mármint azért, mert így odalent semmit sem kell számolgatnom.

   Miközben a főbb alkatrészek előlap mögötti elhelyezése mondhatni fix, körben a perem másfél centis méretére nem mernék megesküdni, hogy az oda valóban szükséges. Mármint ha nem másfeles, hanem annál vékonyabb anyagból készítem el a dobozt, akkor körben a perem, s ezzel maga a doboz is lehet kisebb. Miközben ehhez a műszerhez az öt milliméter falvastagságú doboz is bőven elég, a másfeles rétegelt lemezben jobban megállnak a csavarok. No nem mintha a vékonyfalú doboz sarkaiba nem lehetne a csavarok számára stafnikat ragasztani...

   Ne szóljál be, hogy fából van! Mármint az eredeti verzió szerint kartonpapírral dolgoztam volna, elektromos szerszámgépek helyett ollóval és bőrlyukasztóval, mely tervhez képest ez az ötös rétegelt lemez tulajdonképpen egészen jól mutat. Természetesen csak egy gyors próba idejére lett volna bevetve a kartonpapír.

   A szivacskarikákra azért van szükség, hogy a ferritmagoknak még csak esélyük se legyen megsérülniük! A négy darab süllyesztett fejű M3-as hosszú csavarban pedig az a csoda, hogy abból bár találtam, de csak ezt a négyet. Szerencsére nem kell belőlük több.

   Hogy az egyre szebben alakuló konstrukciót miért szereltem össze? Nos azért, mert ahhoz, hogy a doboz további részeit megtervezzem, nos ahhoz nekem sajnos ezt mindenképp így egyben kellett látnom.
   Hogy sikerült-e az oldalfalak megtervezése? Nemhogy nem sikerült, de én azt már eleve meg sem próbáltam! Ettől persze még kialakultak a méretek, csakhogy nem tervezés, hanem egyszerűen csak mérés eredményeként.

   Amit a ceruza alatt látni, az nem ehhez a mai, hanem egy egészen másik, konkrétan az egy hangfalas sztereó témához tartozik. Azért ezt a már összefirkált lapot választottam, mert a másik oldalán van az előző rajz, vagyis ez a füzetből már eleve ki volt tépve.

   Miközben én valamiért úgy emlékeztem rá, hogy tegnap egy csomó képhez nem írtam meg a szöveget (az ilyesmit valamiért nagyon szeretem másnap délelőttre halasztani), csak ehhez az egy képhez nem voltak meg a mondatok.
   A kép amúgy az ismételten félretett projektet mutatja, háttérben egy csomó másik hozzá hasonlóval. Hogy a csiszolómalom panelja, vagy a tranzisztormérő bedobozolása készülne el előbb, arra én nem sok esélyt látok. Utóbbira már csak azért sem, mert ez a mai egy amolyan próba lesz nekem a dobozkészítés terén.

   Aki szokta olvasni amiket írok (vannak még páran mazochisták), az tudja rólam, hogy ha másban nem is, de csapongásban egészen biztosan jó vagyok. Mármint képes, pláne hajlamos is vagyok a dolgaimmal - hátha elkészül közülük valami alapon - nem témánként, hanem többet is párhuzamosan futatva haladni.
   Ezek a gépek például azért vannak elől, mert épp az imént készítettem el velük a hatalmas huzalpotméterből készült variométer dobozának két oldallapját. Mármint én alapvetően ma azt a két fadarabot elkészíteni jöttem le, csak mivel még fiatal volt az idő, valamint a szerszámok is elől voltak, ezért haladtam szépen tovább.

   Majd épp mint ahogy az imént, elkészítettem a doboz két oldallapját. Mivel a fűrésszel annyira pontosan azért nem lehet dolgozni, mint amit a téma megkíván, ezért az anyagra ráhagytam kicsit, majd a többletet a csiszológépnek összeállított esztergával dolgoztam le.

   Ez a kép mindjárt két okból is megkapta a "mertem" nevet. Az egyik ok az volt, hogy a dobozt hamarost alkotó többi oldal méretét még csak meg sem "mertem" próbálni kiszámolni, addig a másik az, hogy ékezetekkel nézve a szót, a szükséges adatokat inkább "mértem", mintsem a végén még el találjak rontani valamit.
   A számológép pedig azért került elő, mert az ebéd utáni kajakómában nem "mertem" megkockáztatni, hogy az előlap szélességéből a doboz falvastagságának kétszeresét tévesen vonjam ki, aztán állhassak neki fűrészelni és csiszolni újra. Mit ne mondjak, ezen a napon sem tengett bennem túl az önbizalom...

   Miközben az öt anyagdarab méreteit egyszerre határoztam meg, majd vittem fel a faanyagokra, a doboz alját valahogy elfelejtettem elkészíteni. Mármint ekkor ha csak a hátam mögé is, de már el voltak rakva a gépek.
   Cserébe feledékenységemért, így legalább volt alkalmam ellenőrizni, hogy jó helyre húztam-e meg a vágási vonalakat. A doboz tetejét csak azért nem tettem rá az egyre szebben alakuló konstrukcióra, mert az folyton lecsúszott róla. Vagyis mint az már csak az iménti mondatból is kiderült, mégiscsak rátettem.

   Mivel a doboz összes elemét egyszerre egymáshoz szorítani túl bonyolult feladat lett volna, valamint a ragasztó erősségét is éppen most tesztelem, ezért első lépésként az alaplemezre csak az elő és a hátlapot ragasztottam fel.

   Mikor a műszercsavarokat a pincébe lehoztam, akkor még csak a belsejük nem volt fényes (ezért kerültek ide), most meg már a külsejük poros. Meglepő módon hiába nem úgy voltam öltözve, hiába csak a felsőmaró beépítése című feladatomra szerettem volna ránézni, végül erre az amúgy semmi kis részfeladatra is rámentem.

   A dobozolás feladatára rátérve, a már összeállt dobozrészekhez az előlapot hozzáfogva, menten kiderült, hogy már megint elmértem valamit. A pirossal jelzett részről van szó, ahol is beleér a fehér rész a fába. Hogy ez azért történt-e, mert ha csak gondolatban is, de vékonyabb dobozfallal számoltam, az a hiba elhárítása szempontjából olyan mindegy. A probléma eliminálására mindjárt háromféle megoldás is kínálkozott.
   Az elsőként eszembe jutott, amúgy legbonyolultabb megoldás az, hogy készítek egy olyan új előlapot, melyen a lyukak innen nézve öt milliméterrel jobbra vannak. A második megoldás szerint vagy odébb fúrom a lyukakat (ez csúnyán mutatna, és még a mechanikai stabilitást is rontaná), vagy lecsiszolok az induktivitások fehér talpaiból. Na most a harmadik megoldás szerint egyszerűen csak kimarom, vagy vésem a fából a fehér részeknek útban lévő mennyiséget.

   Konkrétan annyira nem sokszor, hogy bénáztam vele néhány percig, mire a meghajtást a kiegészítővel fel tudtam akasztani az egyik polc szélére. A flexibilis tengelyt viszont elsőre sikerült csatlakoztatnom.

   Hiába nem úgy voltam öltözve, ha már egyszer ott álltam a megoldás kapujában, képtelen voltam megállni, hogy össze ne poroljam a lakásban hordott otthoni nadrágomat.

   A képem zömét eltakaró pormaszkból kétszáz forintért egy egész dobozzal adtak a piacon. Ahhoz képest, hogy egy évvel ezelőtt vettem, a dobozt még csak most bontottam fel. Amúgy ez egy nagyon jóféle pormaszk! Mármint már a minapi csiszoláskor is jól teljesített, merthogy a feladat végeztével nem tüsszentettem feketét.

   Hogy teljesen egyenesek lennének a felületek, az durva túlzás, azonban ahhoz képest, hogy ezt a dobozt magam készítettem, egy csomó helyen kézből csiszolva meg a felületeket, a pontossága szerintem bőven elfogadható!

   Ugyan mikor máskor lenne aktuális a csiszolóvászon cseréje, ha nem akkor, mikor épp nagyban használni szeretném a gépet? Amúgy az előlapról kellett vele lecsiszolnom a vonalakat.

   Mivel egy kézmosás közbeni előrehajoláskor beleállt a derekamba a frász, most néhány napig egészen biztosan nem jövök erre. Na jó, úgy két nap múlva benézek, s ha szükségesnek ítélem, akkor felkenek a felületekre egy második réteg lakkot. Hogy közben ha nem dőlök ki, lesz mit csinálnom, azt a készülékből most még hiányzó összes huzal garantálja.

   A kapcsoló drótozása közben annyira elmerültem a munkában, hogy a műveletről nem készítettem fázisképeket. No nem mintha annyira érdekes lett volna huszonhét szál vezeték leszabása, csupaszítása, majd beforrasztása...
   Közben azon gondolkodtam, hogy mi lett volna velem, ha még valamikor a nyolcvanas években nem gyűjtök be kötöződrót céljára egy egész bund 21x2-es PVC kábelt. Valószínűleg nem lett volna hiányom. Mármint hoztam volna helyette valami más kábelt, csak nem annyit, amennyi a következő tíz életemre is elég.
   Itt aztán, mivel a lakkozás száradására várva továbblépni még nem tudtam, rámentem arra, hogy számba vegyem a még reám váró feladatokat:
- kell a dobozra négy gumiláb, vagy ha nem az, akkor filc is jó
- kell az előlapra egy átlátszó plexi
- a plexi mögé kell egy lap a feliratoknak
   Mikor fentiek már mind megvannak, akkor már csak össze kell építenem amiket eddig készítettem. Természetesen a képen látható összes drótvéget is be kell forrasztanom az induktivitásokra. Jön még egy szál vezeték a tekercsek közös lábáról, meg egy másik is a kapcsolóról a műszercsavarokra, aztán már tekerhetem is be azt a négy csavart, ami az előlapot a dobozhoz fogja.
   Az imént említett négy, amúgy nagyon szép fejű csavar már ki is lett választva, csak azokat valamelyik pincei polc szélén felejtettem. Az előlapon már kifúrtam számukra a lyukakat, a dobozban azonban még nem. Ha azzal a négy lyukkal megvagyok, akkor végre egyben láthatom a dobozt. Te, hogy ez a jeles esemény is mennyire nem ezen a héten fog bekövetkezni...

   Íme a most még csak előlapterv. Azért csak terv, mert mikor a kör 360 fokát 26 felé szerettem volna osztani, az azonban nem kerek számot adott, hanem 13,8-at, akkor nemcsak földhöz vágtam a képzeletbeli sapkámat, de még meg is tapostam!
   Miközben a rajzon néhány pont fix (megtaláltam a méreteket ebben a cikkben), addig az előlapot rögzítő csavarok helyével kapcsolatban csak abban vagyok biztos, hogy azok az oldallapok tizenkét milliméteres vastagsága okán a széltől hat milliméterre vannak. Mármint a másik adat húsz millimétert csak saccoltam, azt ugyanis tegnapról mára virradóra felidézhetetlenül elfelejtettem.
   Amit szintén elfelejtettem, az a forgókondenzátor skálájának megrajzolásához használt program neve. Miközben gondolataim valamiért a Front Panel Designer program körül forogtak (azzal a szoftverrel nem boldogulok), a mindössze két ívet valaha a World szövegszerkesztővel rajzoltam meg.
   Miközben délutánra az lett betervezve, hogy lemegyek a pincébe, s ott én majd hevesen tevékenykedek, hiába nem ettem ebédre csak egy tányér levest, mintha csak kötelező lett volna, úgy dőltem ki! Pontosabban szólva be, bele az ágyba, kipihenni az éjszakai rosszul alvás szörnyűséges fáradalmait. Hogyha így állok hozzá a dologhoz, akkor a tekercsek sosem lesznek bedobozolva? Most mondd már... Mármint mégis mikor fog ez az induktivitásdoboz kelleni? Ha így haladok rádióépítős terveimmel, akkor valószínűleg soha...

   Ahhoz képest, hogy én a nap délutánján csak azért jöttem le a pincébe, hogy a forgatógomb átmérőjét lemérjem (erre az adatra mindenképp szükségem lesz az előlaptervhez), nyitásképp körbetörölgettem a dobozt egy polírpapírral. Mármint tettem ezt a felálló faszálkák eltűntetése végett, majd mind a dobozra, mint az előlapra felkentem egy második réteg lakkot.
   Hogy a szépen lakkozott fa előlapból a valószínűleg fehér alapra rajzolt vonalak miatt nem fog látszani semmi? Most mond már... Mármint szoktam én lőni ennél nagyobb bakokat is.
   Ha már lent voltam alapon, a valószínűleg két nappal később esedékes (addig száradnia kell a lakknak) plexi előlap anyagának előtúrásába is belefogtam, mondván az azért csak nem lesz már annyira komoly művelet, hogy képes legyek vele magamat összekoszolni. Mármint már megint nem voltam beöltözve, csak a ház körül ténfergős bordó köpenyem volt rajtam.
   Amit a képen a legalsó polcon (több nem is nagyon látszik) a dugasztáp mögött látni (csak nem, merthogy átlátszó), az valaha szórólap tartó volt. Még a cégtől hoztam, egyszerűen csak átlátszó anyagként barkácsoláshoz, mikor valami akciót követően megmaradt belőle egy rakattal. Mármint "hátha egyszer még jó lesz valamire az átlátszó anyag" alapon.

   Amit a rumli és a plafon között látni, csak persze szintén nem nagyon, hiszen átlátszóak, azok tévékből, de főképp monitorokból bontott hatalmas plexilapok. Ezek is nagyon jó építési anyagok, csakhogy mivel ezek vastagok, ezért nem annyira fedőlapnak, mint inkább komplett előlapnak valók. Mármint némelyik bőven van annyira vastag, hogy másik előlap nélkül, már eleve magában állva is megtartsa a kezelőszervek mögötti kapcsolókat és potmétereket.

   Bár volt egy olyan irányú tervem, hogy aznap nem délután, hanem meglepő módon délelőtt megyek le a pincébe barkácsolni, csakhogy azt mindjárt két tény is megtorpedózta. Míg az egyik az volt, hogy még nagyban száradt a dobozon a lakk (ezért nem fogdoshattam), addig a másik az, hogy a gombok nyomkodásán felül máshoz nem igazán éreztem magamban erőt. Ezek folyományaként jutottam oda, hogy ha már amúgy is ott ülök a számítógép előtt, akkor igazán megrajzolhatnám az előlapot. Mármint meg kellett méretezzem azt a papírt, ami majd a fa és az átlátszó előlap között lesz. Hogy hányadikra sikerült a méretezés? Ugyan ki számolta azt... Amúgy csak nagyon sokadikra, és még az is csak annak volt köszönhető, hogy már korábban is csináltam ilyet a szövegszerkesztővel. Az induktivitások értékei, valamint az azokhoz tartozó osztások kézzel lesznek rárajzolva a papírra. Mármint olyan nincs, hogy én azt géppel oda tudjam szerkeszteni, ezért a feladat "gépesítésében" már eleve nem is gondolkodtam.

   Természetesen tudom, hogy a centiméter az centiméter, de attól még mindig rácsodálkozom, mikor egy, akarom mondani két általam készített valami méretre ilyen szépen illeszkedik egymáshoz. A minap a doboz alkatrészei, most meg ez a két anyag... Én teljesen oda vagyok magamtól, meg vissza!

   Bár volt belőle vékony is, de mivel a forgatógomb vastagságából levettem, ezért lehetett a plexi előlap vastag, így végül az öt milliméter vastagságút választottam. Már csak azért is, mert az már eleve majdnem akkora volt, mint amekkora kellett. Arról már nem is beszélve, hogy a vastagabb anyagnak kevesebb hajlama van a berepedezésre.
   Az összeállítás sorrendje munkapad, papír, plexi, papír, szorítófa, majd ezt az egészet összehúzattam két asztalos szorítóval. A keretes fűrészt amennyire csak tudtam, óvatosan járattam az anyagban. Mármint amint megéreztem, hogy kezd olvadni a plexi (mármint a fűrészlap okozta súrlódástól), menten visszavettem a haladási sebességből.

   Ez itt már az anyag hosszanti oldala, ahonnan a vékony vonaltól lefelé eső részt kellett lefűrészeljem. Miközben a negyedik oldal szerencsés módon már eleve teljesen egyenes volt, addig a harmadikban volt egy egészen kevéske ferdeség, ahonnan a plusz anyagot a csiszológépnek összeállított esztergával dolgoztam le.

   Ez a doboz annyira szép, hogy ha nem lett volna más dolgom, sokkal tovább nézegettem volna. Mármint ekkor még nem, illetve csak félig volt kész a yaxley kapcsolóra való forgatógomb. Amúgy olyan köztes lépéseket, mint mondjuk a fa és a plexi előlap lyukainak összefúrása, valamint a csavarok helyeinek dobozon történő kifúrása, a munka hevében nem örökítettem meg. Mármint annyira belefelejtkeztem a munkába, hogy elfelejtettem közben fényképezni.

   Mivel már minden elő volt készítve, a hat darab csavar betekerése csak annyi küzdelemmel járt, hogy előtte ki kellett találnom, hogy melyik tekercs hová való. Mármint azért, hogy a következő lépéskor majd ne kelljen kuszán huzaloznom.

   Az még csak hagyján, hogy a forgatógombban a négyes menetek közül hármat utána kellett fúrjak (az egyik viszont teljesen jó volt), de ami utána jött, az nagyon felbosszantott! Én mondjuk nem a "nagyon" kifejezést használtam, az összes ősi családi átkunk kiteregetésébe most azonban inkább nem folynék bele...

   Hogy mégis mi történt? Konkrétan az, hogy az előlap megrajzolásával kapcsolatban semmi sem akart összeállni! De szó szerint k*rvára semmi!
- amit csináltam, az már eleve nem nézett ki valami jól
- nem sikerült eltalálnom a gomb pozícióját
- a Rotring ceruzában kemény volt a hegy
- a körzőben olyan kemény grafit volt, hogy nem hagyott nyomot a papíron
- szűk volt a hely, alul és felül nem fértek oda a feliratok
- az alul látható tollért le kellett menjek a pincébe
- az egyetlen talált toll ellenére nem néztem körbe, hogy hol lehet a többi
- a zsebemben levitt memóriakártyát azzal a lendülettel vissza is hoztam
- elfelejtettem összenézni a felsőmaró lapját egy alumínium bútorlábbal
- nem hoztam fel a forgatógomb eredeti csavarjait
- voltak más hibák is, azokat azonban - mint újabb hiba - már elfelejtettem
   Miután az ebédre készült három tányér grízes tésztát benyomtam (anyám a mennyiséget illetően kissé elkalibrálta magát), hiába sikerült ha csak elméletben is, de attól még sikeresen kidolgoznom egy zömében a számítógéppel megrajzolható előlapot, a székemből aludni mintha csak kötelező lett volna, úgy dőltem ki! Az ágyban félálomban azt mantráztam: Géza B+, ha el mered felejteni, hogy mit találtál ki...

   Ez a rajz annak köszönhetően készült el úgy inkább három, mint két órán belül, hogy anyám újra letépte a konyaajtóról a kilincset. Mármint miközben én már nagyban szenderegtem volna, anyám egyszer csak közölte a hírt. Ha meg már felkeltem, nem feküdtem vissza. Miután a kilincset a helyére visszaszereltem (kapott egy hatalmas zégert), majd a boltot is megjártam némi elemózsiáért, nekiültem a feladatnak.
   Amit a képen látni, az néhány vonal kivételével a World szövegszerkesztővel készült. Hogy minden pontosan odakerült-e rajta, mint ahova én azt szerettem volna? Nos nem igazán, de egy idő után annyira besokalltam, hogy mielőtt még dühömben szétcsaptam volna valamit, inkább feladtam a további igazgatást.

   Miután a feliratos papír és a plexi előlap a helyére került, s azt hittem, hogy már szerelhetem is be a műszercsavarokat, nos akkor természetesen egyből kiderült, hogy az elfordulásgátló pöcköknek még nem fúrtam ki a lyukakat. Persze mit nekem ehhez a kis kék fúrógépet az asztal fiókjából előkapni...

   Hogy a forgatógomb a helyén legyen, előbb össze kellett passzintanom a mutatóját a feliratokkal, ami szerencsére nem volt egy komoly feladat.
   Hogy elszórakoztattam-e magam a gomb tekergetésével, miközben a műszer mutatta értékeket bámultam? Hát kérdezném én ezt, ha nem így történt volna?

   Az valami egészen hihetetlen, hogy egy még gyermekkoromban megálmodott eszközt ha már öreg fejjel is, de végre elkészítettem. Ha minden igaz, akkor a következő művem a huzalpotméterből készült variométer bedobozolása lesz, azt pedig a tranzisztormérő bedobozolása fogja követni. Aztán terveztem még egy kapacitásdobozt is, amire majd rá kell nézzek. Mármint azt tudom, hogy a cikket már megnyitottam, az azonban már nem dereng, hogy meddig jutottam vele, pedig amúgy nem is olyan régen egyszer már arra a témára is ránéztem.

   Némelyik értékre tekerve a gombot, a mutató annyira esetlenül áll, hogy mikor majd épp nagyon nem lesz kedvem máshoz, akkor elképzelhető, hogy újragyártom a feliratos papírt, csak persze ennél már egy kicsit pontosabban.

   Hogy odafért-e a műszer a polcra a többihez? Kérdezném ha odafért volna? Mármint öt milliméterrel lett magasabb, mint a szabvány polcmagasság. Mivel ebbe a jelenségbe már régebben is belefutottam, rutinból előkaptam négy darab Tanért hasábot, amivel aztán menten meg is emeltem a műszer feletti polcot. Ez már csak azért is szükséges volt, mert a variométer doboza sem fért volna be. Így persze, hogy csak ezen a polcon magasabb a hely egy centivel, a dobozokat nem fogom tudni áthelyezni, mely szörnyű akadályozó körülményt valószínűleg képes leszek elviselni. Itt aztán menten neki is álltam szidni magamat azért, hogy nem azt a műanyag dobozt használtam fel, melyben korábban az alkatrészeket tartottam...