A polc előtt a tőlem kitelő határozatlansággal hosszasan toporogva, idővel azon kezdtem el törni a fejemet, hogy mi legyen a következő rádióépítős cikk témája. Abba most inkább nem mennék bele, hogy az oldal neve ellenére még egyetlen rádiót sem építettem. Mármint olyat nem, ami megmaradt egyben, oda lehetne tenni a polcra, el lehetne onnan vanni, be lehetne kapcsolni, lehetne hallgatni.
   Végül oda lyukadtam ki, hogy a kísérletezések megindításához egyáltalán nem volna baj, ha odakerülne a polcra a forgókondenzátor mellé egy hasonló módon felépített variométer is. Már úgy értem a "hasonló" módot, hogy ugyanúgy (de akár másképp is lehet) lenne az eszköznek talpa, borítása, csatlakozói, kezelőgombja, épp mint ahogy a forgókondenzátornak is van.

   Az ekkor még csak egyetlen képet tartalmazó cikkhez ez a második akkor csapódott hozzá, mikor valami egészen mást keresve a pincében, kutakodásom közepette megtaláltam a fadarabjaim között ezeket a kb. tenyérnyi méretű, direkt ilyesmi céllal begyűjtött talapzatokat. Mármint a megtalálásukkor mindjárt láttam rajtuk, hogy rájuk tudnék szerelni valamit. Nekem ennyi már elég is hozzá, hogy belemásszak egy szemétkupacba.

   A szerszámos polcon a felsőmarót bámultam meg, mely szerszám segedelmével magam is tudnék szép szegélyű talpazatot készíteni. Ezt mondjuk még nem próbáltam, de biztosan menne. Már persze csak akkor, ha a munkadarab van annyira méretes, hogy ne vesszen el a hatalmas gép talpa alatt.
   Bár ez nem tartozik szorosan a témához, de attól én még elárulom, hogy épp nagyban arra várok, hogy legyen a Lidl-ben végre un. élmaró. Akkumulátoros verzió már volt, de az egyrészt nagyon drága, másrészt mivel nem szeretnék vele a konnektoroktól eltávolodni, így felesleges is. Ha nem lesz, akkor már van is egy másik, mondhatni feláldozható felsőmaróm, csak azt az apró munkadarabok megmunkálásának lehetőségéhez be kellene építsem egy bútorlap alá.

   Az imént vázolt szerszámot még ugyanúgy nem készítettem el, mint ahogy az áttételes esztergát sem. Ezzel a nagyon gyors fordulatúval ha lehet is dolgozni, de már csak a sebesség okozta súrlódás miatt is megégeti a fát. Ami régóta vágyott szerszám ekkor még szintén nem volt kész, az egy az ebből a gépből összeállítható kicsinél nagyobb méretű asztali körfűrész. Hogy említetteken felül mennyi álmom van még, azt most inkább hagyjuk. Már csak azért is, mert mindenképp úgy járnék jobban, ha a merengés helyett inkább tető alá hoznék valamit.
   Iménti megállapításomhoz képest, úgy elkanyarodtam a tényleges munkától, hogy azon még magam is komolyan meglepődtem! Hogy mi jött közbe már megint? Most éppen az, hogy az öreg rádiók kedvelőinek levelezőlistáján a variométert illetően kialakult némi nézeteltérés.

   A Rádióamatőrök iskolája című könyvből kivágott leírás szerint az egymáshoz képest elfordítható tekercseket hívják variométernek. Ha már épp előttem volt a könyv, a variométerről szóló összes oldalát beillesztettem ide alább. Ez már csak azért is nagyon jó ötlet volt, mert így egy csomó mindent nem nekem kell leírnom.

   Mint az a leírásból kiderül, ha nem is kellenek hozzá beszerezhetetlen anyagok, s még csak házilagos körülmények között kivitelezhetetlen műszaki fogásokra sincs szükség, egy valamirevaló variométer elkészítése, nos az azért nem igazán egyszerű feladat.

   Az Autórádiók szervizkönyve a ferritmaggal hangolt induktivitásra szintén mint variométerre hivatkozik. A variométer történelmileg és eredetileg az egymáshoz képest elmozduló tekercsekkel megvalósított induktivitás változtatásra képes alkatrészt jelölte. Miután a variométer a köztudatból és a gyakorlatból a relatív nehezen gyárthatósága és bonyolultsága okán hosszú évtizedekre kikopott, a szakma valamiért újra használni kezdte, de akkor már az egyáltalán induktív módon történő hangolási rendszerre.
   A tekercsben forgó, vagy tologatott másik tekercs felépítésű variométer nemcsak azért kopott ki a használatból, mert legyőzte a kisebb méretű, pláne könnyebben gyártható forgókondenzátor, hanem azért is, mert egy variométerre alapozott hullámváltó annyira bonyolult lenne, hogy abba még belegondolni is rossz! Na jó, látványnak biztosan szép lenne, csak ne nekem kelljen elkészítenem!

   Ez a könyv sokkal komolyabban írja le a témát. Mármint azt, hogy a variométer, az márpedig akár tetszik, akár nem, egymáshoz képest elmozduló tekercsekből áll, mondjon bárki bármit is.
   Hogy belőlem már sosem lesz a képleteket fejből tudó gyengeáramú villamosmérnök (maximum csak gyengeelméjű), az már csak azért sem szomorít el, mert ha kell valami adat, akkor előbb találom meg a könyveimben (manapság már inkább az interneten), minthogy kiszámolnám.

   Mivel a csövek kaptak egy saját dobozt, ezért azokat a feladathoz egyáltalán nem szükséges úgymond összevadásznom. Hogy a "nagy kerek" feliratú dobozban is akadhat valami olyan bigyó, ami megfelel egy variométer építéséhez, azt jelen alkalommal meg sem néztem.

   Már csak azért sem, mert akad csőből a iménti képen látható dobozon kívül máshol is. Hogy ezeken felül is akadnak-e csövek? Valahol az építőanyagos polcon vannak azok a hosszúak, melyek nem fértek bele a csöves dobozba. Aztán vannak még külön a porszívókhoz való csövek, valamint kell lenniük valahol külön vékony csöveknek is. A "műanyag dobozok" feliratú papírládában bujkáló hengeres tárgyakról pedig már szót se! A képen látható káoszra amúgy nem vagyok büszke, épp csak már nem tudok vele mit kezdeni. Mármint a helyhiány okán. Miközben a diplomatatáskában valaha egy vonalmérő műszer volt, a SilverCrest filmszkennert ebben az életemben valószínűleg már nem fogom elővenni.
   Egy időben azt terveztem, hogy egy csomó nagyobb méretű kacatomat elcserélem kisebbre, még nem bemutatottra, csak aztán egészségügyi és más problémák okán erről inkább lemondtam. Ez a lehetőség talán csak akkor fog újra szóba kerülni, ha már tényleg nem lesz mit szétszednem.

   A balra látható láda csak a méretek érzékeltetése végett lett odatéve a csövek mellé. A jobbra látható igencsak méretes csövek amúgy már nem annyira egy variométer, mint inkább egy keretantennás rádió építését vetítik előre.
   Az elsősegély-felszerelést amúgy még a melóhelyről hoztam. Mikor kiderült, hogy ezek lejárnak, akkor a cég lecserélte az összeset. Én meg amit a kollégák még nem dobtak ki, begyűjtöttem egyéb kacatok, a felirat szerint például telefonos apró cuccok tárolására.

   Amennyiben végképp elmenne az eszem (aminek komoly esélyét látom), akár tekercsben forgó tekercsben forgó tekercset is készíthetnék, amit egy tekercs vesz körül. Már ha ennek bármi értelme lenne. No nem mintha az értelmetlenség engem bármitől vissza szokott volna tartani...
   Hogy a variométer kérdését illetően sikerült-e magammal aznap bármiféle döntésre jutnom? Nem, ez azonban már csak azért sem ütött szíven, mert eleve nem volt cél, épp csak megtekintettem a lehetőségeimet, hogy legalább ezzel a részlettel meglegyek.

   Egy másik nagyon ötletes megoldás a variométerre, mikor az egyik tekercs nem a másikban, hanem azon fordul el. A jobbra látható alkatrészt egy kissé nehéz átlátni, mert a négy tekercsrészből kettő a képen látható alatt van. Az alsó kettőn fordul el a felső két tekercs. Mikor a tekercselési irányok megegyeznek, akkor magas értékű lesz az induktivitás, mikor ellentétesek lesznek, akkor pedig alacsony. A képen látható különös formájú csévék, nos azok kartonpapírból készültek. Természetesen ugyanígy megteszi a vékony műanyag lemez is.
   Jelen konstrukció előnye nemcsak az egyszerűségében rejlik, hanem abban is, hogy az egymásra simuló tekercsek okán magas lesz az M kölcsönös induktivitási tényező. Arról már nem is beszélve, hogy nemcsak a jó illesztés (értsd ez alatt az egymáshoz közel lévő tekercseket), hanem a két tekercs azonossága okán is magas értékű lesz az induktivitások értékeinek egymásból történő kivonhatósága.

   Az iménti képen látható konstrukció továbbfejlesztése, ez a szintén könnyedén megépíthető vasmagos verzió. Ennek hibája (pusztán ránézésre) a nem igazán lineáris induktivitásváltozás.

   Egy másik megoldás a variométer megvalósítására, a tekercsbe tolható tekercs. Mármint a balra látható tekercsbe lehet beletolni a jobbra látható tekercset. Mikor a képen látható pozícióban vannak, akkor a laza csatolás miatt a két tekercsrész induktivitása összeadódik. Mikor pedig egymásba vannak tolva, akkor az ellenkező irányú tekercselés okán - amennyire a csatolási tényező engedi - az induktivitások értékei kivonódnak egymásból.

   A pincébe valami egészen másért lemenve, de attól még a variométerhez szükséges alkatrészekre is ránézve, egy minap tett "mekkora lett már itt a rend" tartalmú megállapításomra menten rácáfolt az asztal alá betolt magnószalagos láda. Az innen az imént kihúzott hatalmas vödör rendet romboló hatásáról már nem is beszélve!

   Hogy ezekből a tekercsekből lesz-e valami, konkrétan egymáson elforduló tekercsekre épülő variométer, azt ekkor még meg nem tudtam volna mondani. Mármint az aktuális hangulatomban én már annak is örültem, hogy ezek négyen egyáltalán előkerültek.
   Ezeknek a tekercseknek amúgy történetük van. Valamikor gyermekkoromban, még ipari tanulóként "szereztem" őket a tanműhelyből. Ahhoz képest, hogy volt belőlük egy méretes papírdobozzal, amit ki akartak dobni, elhozni nem engedték. Néhány darabot kaptam, de a többit mindenáron a szemétbe akarták tenni. Mivel csak úgy ellopni a zárt raktárajtó miatt nem lehetett az amúgy eredetileg valami távközlési szűrő céljára szolgáló tekercseket, kivártam a pillanatot, mikor rossz gyerek lévén büntetésből velem, valamint néhány renitens társammal rakatták rendbe az amúgy a tanműhely pincéjében található raktárhelyiséget.
   A tekercsek megszerzésére kidolgozott megoldásom a következő volt. Mivel semmit sem lehetett a raktárból kihozni, mert míg pakoltunk addig ránk zárták az ajtót, ezért kinyitottam egy pinceablakot, majd kitettem a párkányra egy doboz tekercset. Kifelé jövet nem volt nálunk semmi, hazafelé jövet pedig egyszerűen csak felvettük az ablak párkányáról a számunkra kincseket. Mármint az egyik osztálytársam valami ócska műszert, a másik pedig egy arasznyi vasanyagot tulajdonított el. A többi szemetet pedig néhány nap múlva feldobáltuk egy teherautóra, ami aztán elvitte a MÉH telepre, nehogy még valaki ellopja.

   Már mindjárt másnap délután a lomos pincében újra megjelenve, bár alapvetően valami egészen másért evett ide a fene, magam elé borítottam a ferritmagos doboz tartalmát. Hogy az előző napon talált csévéket illetően volt-e benne találat? Meglepő módon igen, bár csak három, miközben üres gyűrűből egyet sem találtam. Mármint a csévék eredeti ferritezése úgy nézett ki, hogy lapocska kiálló rúddal, másik lapocska, a két lap közé pedig betehető volt egy gyűrű alakú ferrit.

   Ezek közül is szedegettem ki különféle alanyokat, mely találatokkal sajnos ugyanúgy nem voltam megelégedve, mint ahogy a korábbiakkal sem. Mármint most valahogy nem akart összeállni a fejemben a kép. No nem mintha máskor annyira átlátnám a dolgokat...

   Az iménti képen jobbra lent látható apró fazékmagokba való csévékből annyira nem akart előkerülni a kívánt négy, hogy mérgemben az összes tekercses dobozt kiborítottam. Persze csak sorjában, nehogy a végén még összekeveredjen a végre szétválogatott tartalmuk. Az erről szóló cikk persze majd csak évek múlva fog megjelenni. Már ha élek egyáltalán addig, hogy az összes előre megírt cikket legyen időm publikálni.

   A felső sorban látható fazékmagok hiába nincsenek összeragasztva, merthogy a csévéik nem vehetők ketté. Mármint nem felezhetők meg. A jobbra látható fazékmagokba pedig nem stimmel a direkt hozzájuk összevadászott négy apró fehér cséve. A hat üres fazékmaghoz nincs csévém. Balra az alsó sorban látható vasmagból a szükséges négy helyett csak hármat találtam. Így már csak kizárásos alapon is maradt az első próbákhoz a kép közepén látható négy egyforma tekercs.

   A különbségük pedig 33 mH. Vagyis a csatolás nélküli 44 mH értékhez képest, +25 és -11 mH változást sikerült elérnem, ami egy annyira gyenge eredmény, hogy attól menten elment még az a maradék kísérletező kedvem is.

   A pincébe aznap eredetileg valami egészen másért betérve, szép sorjában újra előszedegettem a tekercseket tartalmazó dobozaimat, hátha meglátok bennük valami olyasmit, amitől ihletet kapok. Ez sajnos nem történt meg, épp csak megtaláltam a már odafent lévő egyik tekercs párját.

   A két tekercset fordítva csatolva (gyakorlatilag megfordítottam az egyiket), az induktivitás 1,674 mH értékre csökken. Ez a megkívánt tízzel ellenétben sajnos még mindig csak 1:3,6-os átfogást jelent.
   Kissé eltérve a céltól, ha nem a középhullámú sávot szeretném elejétől a végéig átfogni, hanem valamelyik annál arányaiban jóval kisebb szélességű rövidhullámú amatőrsávot, akkor ha nincs otthon forgókondenzátor, a hangolásra a kis átfogású variométer is nagyszerű választás lehet.

   A két tekercs közötti csatolást egy beléjük helyezett fazékmaggal megemelve, az elérhető induktivitásváltozás 1:5-re emelkedett. (9,866/1,834) Ez a középhullámú sáv teljes átfogásához sajnos még mindig édeskevés.
   Ha más ugyan nem is, de annyi azért már ennyi kísérletből is egyértelműen kiderült, hogy a nagyobb átfogás érdekében a csatolási tényezőt mindenképp meg kell emelni.
   Hogy a variométeres hangolású rádiók abban a pillanatban eltűntek a színről, amint megjelentek a sorozatban gyártott forgókondenzátorok, azt gondolom nem szükséges ragoznom, hogy miért történt. Arról már nem is beszélve, hogy milyen nehezen kivitelezhető lett volna a két hangolt körös egyenes, vagy a szupervevő.
   A forgókondenzátort idővel a nálánál már-már valószínűtlenül kisebb méretű, pláne mechanikailag összehasonlíthatatlanul stabilabb varicap dióda nyírta ki.
   Mikor be akartam ide szúrni egy olyan képet, amin egy méretes Amrad hármas forgó mellett egy hármas varicap dióda van, utóbbit annak ellenére sem találtam meg a dobozaimban, hogy a létezésére akár meg is mertem volna esküdni! Azt az apró alkatrészemet is hova a csudába rámolhattam el...
   Itt aztán már megint egy olyan rész következett, melynek keretében egyre vadabb és vadabb konstrukciókat álmodtam meg, miközben a valóságban természetesen nem csináltam semmit. Vagyis ha mást nem is, de a semmit, nos azt kérlek már nagyon tudom csinálni!

   Aznap délután valami csoda folytán le nem feküdvén, máshoz kedvem nem lévén, elővettem ezt a rádióépítéshez szükséges alkatrészek összegyűjtésekor létrehozott papírdobozt. A három tekercs a tekercses dobozba kerül át, a két papírcsévére pedig egy-egy tekercset fogok készíteni.

   Íme a csak a kezeimet használva készített egyik tekercs. Mármint a tekercseléshez nem használtam semmiféle gépet, a papírhengert a menetek feltekeredésének érdekében csak az ujjaim között forgattam. Már csak ebből is kiderül, hogy lehet szép munkát végezni gépek nélkül is, csak kell hozzá némi türelem, valamint nem kevés kézügyesség is.

   Hogy a meneteknek még csak esélyük se legyen a papírhengerekről leugraniuk, körbekentem őket szép piros körömlakkal. Amúgy más színű körömlakkom is van, csak azok az üvegcsék most még a pincében vannak, az előtéri fadarabos polcon. Mit ne mondjak, idővel azon a helyszínen is mekkora lett már a "rend"...

   A két tekercset a mágneses terüknél fogva csatolva (magyarán szólva egymásba téve őket), az együttes induktivitásuk 180 µH értékre jött ki, ami már bőven jó érték egy középhullámú rádió készítéséhez. Ez a jó érték amúgy még csak véletlenül sem méretezés eredménye, hanem csak így jött ki.

   A nagyobbik tekercsben a kisebbiket megfordítva, a két sorba kapcsolt tekercs induktivitása 39 µH lett. Sajnos a 180 per 39 még mindig csak 1:4,6-hoz arányt ad, ami a középhullámú sáv végighangolásához kevés. Mármint miközben a Kossuth adó a skála elején az 540 kHz frekvencián egy 480 pF-os kondenzátor párhuzamos kapcsolásával jönne be, addig a 39,1 µH induktivitással ugyanez a kondenzátor csak 1 MHz vételi frekvenciát adna. A két tekercs méretkülönbségét elnézve, természetesen még bőven lenne mit javítani a csatolási tényezőn.
   Egy nem is annyira apró probléma, hogy bár a képen látható két tekercs egymásban simán elfordítható, csakhogy ez a lehetőség csak addig áll fenn, ameddig le nem csökkentem a közöttük lévő távolságot. Vagyis nem véletlenül készítették a csatolási tényező javítására valaha a gömb formájú variométereket, ahol a külső tekercs a lehető legjobban rásimul a belsőre.
   A gömbvariométer készítésének lehetőségeit boncolgatva, bár gömböt fából valószínűleg tudnék készíteni, amire a meneteket feltekerni sem jelentene megoldhatatlan problémát, a gömböt beburkoló vékonyfalú gömb azonban már feladná a leckét. A külső tekercset talán papírmaséból tudnám a legkönnyebben elkészíteni. Mivel ehhez nemcsak most, de valószínűleg később sem lesz kedvem, inkább agyaltam a témán tovább.

   Ez az axiális variométer akkor volt divat, mikor a frekvencia még bőven a középhullámú sáv alatt volt. A képen látható kissé különös felépítmény előnye, hogy a csatolási módokba mindjárt négy ponton is be lehet avatkozni. Az egyik a két tekercs egymásba történő tolhatósága, a másik pedig a belső tekercs oldalán található kapcsoló. A másik két állítási lehetőséget a nagyobbik tekercs menetein mozgatható két csúszka adja. Hogy meg akarok-e építeni egy ilyet? Bár vannak rádióépítésről szövögetett terveim, álmaim, ez azonban nem szerepel közöttük. Ilyen készülékekről gyönyörű képeket az "1920s loose coupled radio" szavakra rákeresve lehet találni.

   A nap délelőttjén a hall közepén határozatlanul toporogva, bár rezgett a léc, hogy rámegyek a háromlábú alkatrészeket is (értsd tranzisztorok) megmérő alkatrészmérő bedobozolásának nemes feladatára, ebből azonban (megjegyzem mint ahogy már rengetegszer) aznap nem lett semmi. Az egyik gyógyszeres dobozt viszont levettem a polc széléről.

   Az alsó tekercs huszonnyolc menetből áll. Mint ahogy az sejthető, ez az érték nem számolás eredménye, hanem egyszerűen csak így adta ki a hely.
   A tekercs külső átmérője harmincnyolc milliméterre sikeredett. Mivel úgy gondoltam, hogy a házilagos eszközeimmel a kétmilliméteres tekercstávolság az talán még tartható, ezért mielőtt a kettes számú tekercset elkészítettem volna, feltekertem a hengerre annyi szigszalagot, hogy negyvenhárom milliméteres átmérőt kapjak.

   Az egyik tekercs végeit megfordítva, a kivont érték 2 µH értékre adódott. Ez már nem is annyira rossz, hiszen az induktivitás átfogás így már tizennégyszeres! Cserébe ennyire alacsony értékű induktivitásokkal nem igazán lehetne normális középhullámú vevőt építeni. Mármint a Kossuth adó vételéhez 3 nF értékű párhuzamos kapacitásra lenne szükség, ami nagyon elrontaná az LC viszonyt. Ezen persze lehetne segíteni nagyobb menetszámú tekercsek alkalmazásával.
   Hogy mi az LC viszony? Mint ahogy az már csak a puszta nevéből is sejthető, az induktivitás és a kapacitás viszonya. A nagyobb jósági tényező (Q) elérésének érdekében (szelektivitás) érdemes nagy L és kis C értékeket alkalmazni.

   Ezeket az alkatrészeket azért hoztam fel a pincéből, mert az apró csévét tekercselés közben nagyon kényelmetlen volt kézben tartani. Amit lent középen látni, az egy kézi tekercselősegéd.

   Mint ahogy azt előre sejtettem, 1:5-nél nagyobb átfogást ezekkel a tekercsekkel sem sikerült elérnem, még párhuzamos kapcsolás esetén sem. A korabeli rádiókban mikor nem gömbvariométer szerepelt, akkor éppen ezért volt a variométer mellett valami más hangolási lehetőség is. Mármint a durva hangolást valamiféle kapcsoló (tekercsleágazások), a finomat pedig mondjuk egy csövekből összeállított csekély átfogású variométerrel volt szokás megoldani.
   Valahol ekkor történt, hogy megéreztem, hiába volt szép terv, mégsem lesz a polcomon a forgókondenzátor mellett variométer. Ez az alkatrész mondhatni nem véletlenül ment feledésbe.

   Íme két, az internetről begyűjtött kép, melyekkel azt szeretném illusztrálni, hogy miért nem fogok gömbvariométert építeni. A belső gömböt még csak-csak ki tudnám esztergálni, az egyszerűség jegyében fából, a rásimuló külső rész azonban már nem lenne annyira egyszerű feladat. A bal oldali megoldásnál a belső gömb helyének elkészítésével gyűlne meg a bajom. Mármint a lehető legkisebb falvastagság elérése miatt. A jobb oldali rendszernél pedig a külső tekercs elkészítése lenne komoly feladat. Mármint azért, mert az nem kívülről, hanem belülről van rátekerve a csévére.
   Egy az én jelenlegi gépemnél komolyabb faeszterga, vagy akár egy 3D nyomtató természetesen igencsak megemelné a lehetőségeim szintjét, annyit azonban nekem ez a téma már nem ér meg, hogy felszerszámozzam hozzá a pincemélyi műhelyt.

   Az interneten valami egészen mást keresve, belefutottam egy a variométerek lelkivilágát taglaló, 1934-ből származó, nagyszerű műszaki cikkbe. Ha nem érted a képleteket (én sem értem valami nagyon), a fejtágításhoz elég elolvasni a köztes szövegeket.

   Fentebbi lapon egyértelműen le van írva, hogy a gömbvariométer maximális átfogása 1:12,3 A hengeres formájú variométerrel pedig csak 1:4,75-ös értéket lehet elérni.