Mikorra lelkiekben sikerült rá felkészülnöm, hogy ha csak néhány menetnyit is, de már megint tekercselni fogok, akkor a papírcsévék elővételekor hirtelen kiderült, hogy van készen egy a mai kísérletsorozat megindítására alkalmas tekercsem. No nem mintha eddig nem láttam volna...

   A két tekercsfél sorba történő kötése pedig közel duplája, konkrétan 398 mikrohenry induktivitást eredményezett. Ez így eddig teljesen rendben, és már mértem is ugyanezt ugyanezen a tekercsen, most azonban jön egy olyan irányú csavar, melynek keretében megpróbálom a két tekercsfél induktivitását egymásból kivonni, mégpedig az egyik tekercsfél menetirányának, illetve az egyszerűség jegyében a tekercs kezdetének és végének felcserélésével.

   Mivel a két tekercsfél induktivitását a közös mágneses mezejüknél fogva az egyik tekercs menetirányának megfordításával egymásból kivonva, a műszer minden korábbinál nagyobb induktivitást mutatott, mint ahogy Isten nyugosztalja, valaha Gyenes Jani kollégám csinálta, földhöz vágtam a sapkámat, majd még jól meg is tapostam!
   Hogy a kísérlet épp ellenkező eredménnyel zárult, mint amit egy kissé talán ködös, a tekercsekről alkotott elképzeléseimre alapozva feltételeztem, az engem annyira mellbe vágott, hogy komoly szerencsének éltem meg, hogy a gép épp ekkor végzett a mosással, így be kellett menjek a fürdőszobába teregetni.
   Miközben az időt a kissé még nedves ruhák fregolira történő fellógatásával múlattam, természetesen végig azon járt az eszem, hogy mégis mi a csudát ronthattam el. Ezeket most helyhiány okán inkább nem sorolnám fel...

   A számomra első ránézésre megmagyarázhatatlan jelenség okára akkor jöttem rá, mikor a két ellenkező tekercselési irányú tekercsfél között megnöveltem a csatolást, mégpedig az épp az imént elővett ferritrúddal, mire fel az induktivitás a feljavított csatolás miatt nemhogy lecsökkent volna, hanem az eredeti érték több mint háromszorosára növekedett!
   A titok nyitja amúgy nagyon egyszerű. Mármint miközben én azt feltételeztem, hogy a zöld hengerre tekercselt menetek mindkét tekercsfél esetében azonos irányúak, ez még csak véletlenül sincs így! Mármint nem azonos a két tekercsfél tekercselési iránya, hanem valami okból ellentétes. Vagyis mikor azt hittem róluk, hogy jól kötöm őket sorba, akkor volt a két tekercsfél ellentétesen kapcsolva.

   Ettől eltekintve, a két ellentétesen kötött tekercsfélbe ferritrudat dugva, az induktivitás továbbra is megemelkedett, ami egyértelműen annak köszönhető, hogy a ferritrúd a puszta jelenlétével nagyobb induktivitás emelkedést okozott, mint amekkora csökkenést a két tekercsfél csatolásának megemelésével. Ez is milyen érdekes már... Már persze csak annak, aki a jelenségre még csak most csodálkozik rá.

   A dolgaim az utóbbi időben annyira nem haladtak, hogy nemhogy ide nem nyúltam fel semmiért, de még arra is képtelen voltam, hogy legalább a kamera beállításaira ránézzek. Mármint sikerült rajta valamit elállítanom, amitől a vakuval készített képek zöme az utóbbi időkben sorozatosan életlenre sikeredett.
   Most, hogy ezt leírtam (amúgy lehet, hogy már többször is), végre erőt vettem magamon, s visszaállítottam a vaku egyik elállítottnak tűnő beállítását. Ha nem az lett elállítva, amit végre nagy nehezen megtaláltam, akkor nem tudom, hogy mi.

   Ez a kép azért kapta az "elsőre fel" címet, mert első nekifutásra a ferritrúd elővétele és a két eltérő színű, de amúgy egyező hosszúságúra szabott kötöződrót előkészítése után annyira nem volt bennem kraft, hogy inkább feladtam a további kísérletezést.
   Bár ez titok, de attól én persze még elárulom (Te, ez milyen titok már...), hogy mikor végre nekiálltam elvégezni az amúgy nagyon egyszerű, sem szellemileg, sem fizikailag semmiféle terhelést sem jelentő kísérletet, abba úgy belebuktam, hogy másnap délelőtt kezdhettem elölről az egészet.
   Valami volt a műszerzsinórokkal, kezdett kimerülni a műszerben az akku (ami amúgy a bedobozolás óta egészen idáig bírta, pedig jó sokat méregettem vele), elsőre nem igazán sikerült a két tekercs szimmetrikusra, és még a műszer mérés előtti nullázásáról is megfeledkeztem, aztán csak néztem, hogy milyen zavaros eredményeket kaptam.

   Íme a másodiknak készített próbatekercs (az elsőt inkább nem mutatnám meg), ami a bifiláris tekercselés okán, mivel a két huzalfél végig egymás mellett fut, már majdnem teljesen szimmetrikusra sikeredett.

   Amennyiben úgy kötöm őket sorba, hogy az induktivitásuk összeadódjon (kezdet, vég + kezdet, vég), akkor a két tekercsfél együttes induktivitása 44,5 µH-re adódik.

   Amennyiben a két tekercset úgy kötöm sorba, hogy "kezdet, vég + vég, kezdet", akkor a 11 µH értékű induktivitások egymásból kivonódva közel nulla értéket adnak.

   A ferritrúd nélküli tekercsek induktivitásának értéke egymásból kivonva (szembekötve) ugyanúgy 0,2 µH értékre csökken, mint mikor még benne volt a tekercsekben a ferritrúd.
   Ennek a méréssorozatnak az a konklúziója, hogy amennyiben a tekercsek egymással kapcsolatban, konkrétan szoros induktív csatolásban vannak, akkor azok induktivitása egymásból kivonható. Már úgy értem, hogy két egymással semmiféle mágneses csatolásban nem álló tekercset bárhogy is kötök sorba, azok értéke egyszerűen csak összeadódik.
   Hogy ebben mégis mi az érdekes? (mármint azon túl, hogy érdekes) Nos az, hogy a két szorosan csatolt tekercsfél induktivitásának egymásból történő kivonhatóságát felhasználva, készíthető olyan fajta variométer, amiben nem a menetszám változik (lásd az első és a második variométer építési projektemet), hanem a két tekercsfél egymáshoz képesti helyzete.
   Hogy aztán idővel tényleg készítek-e egy ilyen variométert, vagy már megint csak álmodozom, az remélem hamarost kiderül. Már úgy értem, hogy az "építek-e" kérdésre remélhetőleg záros határidőn belül igen válasszal fogok tudni szolgálni.

   A ferritrúdra pusztán a kísérlet kedvéért 70 menetet feltekerve, a 100-as A_L érték alapján számolva, hiába kellett volna 490 µH induktivitást kapnom, az eredmény csak 301 µH lett, merthogy a 100-as A_L érték csak a ferritrúd közepén érvényes, miközben a menetek zöme onnan már jócskán odébb került.

   Ahhoz képest, hogy a műszer a valós időben még egy hónapja sincs, hogy végre be lett dobozolva, már elromlott! Konkrétan hülyeségeket mutatott, vagy mikor olyanja volt, akkor egyszerűen csak semmit. (over range)

   Miközben én a hiba előidézésével az apró kapcsolót gyanúsítottam, a végén még annál is olcsóbban megúsztam, mégpedig azzal, hogy a másik oldalon egy csokiban (csavaros vezetékszorítóban) folytatódó, a panelből mind a négy ponton kiszakadt alkatrészlábat egyszerűen csak visszaforrasztottam.

   Ugyanazt a tekercset áttolva a ferritrúd szélére, már csak 10 µH az induktivitás, amiből 52-es A_L érték jön ki. Hogy az a megállapításom, miszerint a ferritrúdon tologatott tekercs induktivitása, illetve az AL érték a középről szélre tolva a felére esik, az csak úgy lenne ellenőrizhető, ha áttenném a tekercset erről a rövidről egy hosszabb ferritre.
   Komolyan mondom, ha ehhez a cikkhez még egyszer hozzá kell írnom valamit, akkor itt valaki tökön lesz rúgva! Mármint a mai nap délelőttjén épp most raktam át az SD kártyát a fényképezőgépből az olvasóba ötödszörre!

   A teljesen szélre elhúzott tekercs induktivitása a hosszú ferritrúd esetében bár nem esett a felére (de azért majdnem), miközben ebben a pozícióban 40-es A_L értéket számoltam ki.
   Itt aztán még támadt egy olyan ötletem is, hogy a ferritrudat azonos méretre töröm a rövidebbel, pusztán azért, hogy lássam, azonos méret esetén is eltérő lesz-e az A_L értékük, vagy a két ferrit anyagminősége eredményezte a különbséget, ezt a kísérletet azonban már nem végeztem el.

   Ezt a másikat viszont igen. Mint ahogy azt korábban említettem, ha két tekercs nincs egymással induktív csatolásban, akkor az értékeik a sorba történő kötésük hatására egyszerűen csak összeadódik. Kitűnő példával szolgál erre, a ki tudja hová elgurult kisebbik krokodilcsipesz helyett pusztán az ujjaimmal összefogott 190 és 180 µH értékű fojtótekercs értékének összeadódása.

   Ennek a kísérletsorozatnak az eredményét hiába tudtam előre, mivel be volt tervezve, ennek ellenére mégis elvégeztem. Az A_L 2880-as fazékmagra tekert 4,5 menet 57 µH induktivitást eredményez.

   Mint kérdés felmerült bennem, hogy az imént említett "szoros csatolás" vajon arra az esetre is vonatkozik-e, mikor a tekercsek nem közös vasmagon vannak, hanem egyszerűen csak egymásban.
   Ekkor még úgy gondoltam, hogy ennek kipróbálásához két olyan tekercs szükséges, melyek egymásba helyezhetők. Mármint kisvártatva áttértem arra az elvárásra, hogy a két tekercs ne csak egymásba férjen, hanem ha már kipróbálom az elvet, akkor a nagyobban a kisebb el is legyen fordítható.
   A balra látható, amúgy szigetelőszalag közepéből származó papírcsöveket nem kivettem a dobozból (amúgy persze igen, csak nem most), hanem most fogom őket visszatenni.
   Mindeközben a jobbra látható csoki úgy került képbe, hogy azzal próbáltam magamat az ebéd utáni kajakómából visszarántani, mely hülye ötletem - mint az sejthető volt - még véletlenül sem vált be. Mármint nem holmi boldogsághormon hiányáról volt szó, mint inkább durva túlevésről.

   Hogy a papírcsövekre készítsek-e tekercset, vagy inkább a műanyagokra, azt mindjárt két tény is segített eldönteni. Míg az egyik az volt, hogy a papírcsövekből az egymásban történő elfordíthatóságuk érdekében le kellett volna vágnom, addig a másik az, hogy azok túl puhának, tekercselés közben kézzel túl könnyedén megroppanthatónak mutatkoztak.

   Így került kiválasztásra ez a két, egymásban épp csak elfordítható, műanyagból készült gyűrű. Miközben a kisebbik biztosan celluxból van (mármint nem maga a gyűrű, hanem csak rá volt tekerve a cellux), a nagyobbik eredetét már nem sikerült megállapítanom.
   Mindeközben a kép azért kapta a "megbánom" címet, mert miközben az apró magokra, azokat kézben fogva a tekercseket elkészítem, biztosan "megbánom", hogy nem a nagyobb méretű, jobban kézben tartható anyagokat választottam.

   Ez a kép hiába mutat nagyon jól a nyeles tokmányba fogott 3,3-as csigafúróval átfúrt hengerrel, a kompozíciót a mindenféle fúrásokkor használt fadarabra alapozva, én a szerencsétlen fogásuk miatt már most megbántam, hogy a papír helyett a műanyag hengereket választottam. Persze ha a papírhengereket választom, akkor az ebédet követő kajakómában az asztalnál ülve, a székben erőtlenül billegve, valószínűleg a papírcsöveket is ugyanígy megátkoztam volna.

   A következő problémába akkor futottam bele, mikor az egy szem példányként mégiscsak megtalált M3-as csavarra nemhogy nem lehetett az anyát felkapatni, de miután a csavar végén a menetet már megigazítottam, akkor menten kiderült, hogy végigtekerni sem lehet, mire fel kénytelen voltam a teljes a menetet végigvágni.

   Annyira még futotta elmebéli képességeim maradékából, hogy a munka hevében (képzelheted...) rájöjjek, a tekercsvégek lefogatásához a hengerekre apró lyukak szükségesek, de aztán már tényleg nem bírtam nemhogy talpon, de már ülve maradni sem!

   Végül akkor borultam be az ágyba, mikor ahhoz a részhez értem, hogy az azonos indukció eléréséhez ki szerettem volna számolni, hogy a némileg eltérő átmérőjű csévetestekre hány menetes tekercsek szükségesek, csakhogy hosszú perceken át semerre sem találtam a feladat megoldásához szükséges képletet.

   A néhány órán keresztül történő alvást követően, amint az asztalhoz odaültem, menten rájöttem, hogy a feladattal előbb végzek ha mérek, mintha számolok! A nagyobbik csévére feltekert kilenc menet öt mikrohenry induktivitású tekercset eredményezett.

   Miközben a kisebb átmérőjű társára feltekert 11 menet is ugyanannyit adott. Itt utalnék vissza arra a korábbi, még a második tekercses kísérlet keretében tett, bár egy kissé hanyag, de attól még nagyjából helytálló megállapításomra, hogy egy adott hosszúságú huzalból bármilyen átmérőjű csévetestre úgy nagyjából azonos induktivitású tekercs készíthető. Mármint nem lesznek közöttük nagyságrendnyi eltérések.

   A balra látható papíron a két szám az egy menetek huzalhosszát jelenti a csévéken, mely adatokra azért van szükség, mert a fele tekercs elkészítése után majd át kell fűznöm a huzalt egy-egy lyukon, ahhoz pedig a huzal hosszát előre le kell szabnom. Hogy a huzalt hol kell elvágnom, azt azért nem számoltam, illetve már eleve nem is számolhattam ki, mert ekkor ugye még nem tudtam azokat a menetszámokat, amiket majd a hely fog kiadni.

   Most pedig már azért nem tudom megmondani a menetszámokat, mert mire az írásban ideértem (úgy fél óra lehetett), addigra elfelejtettem őket. Két nap múlva viszont megtaláltam őket felírva a cetlire, így végül mégiscsak elárulhatom, hogy 2x15 és 2x18 menet lett. A 2x18 menet természetesen a menetenként kevesebb induktivitást adó kisebb átmérőjű csévére került.
   Amennyiben pusztán kíváncsiságból megteszed és rákérdezel, hogy a már kész tekercsekről a tapogatásuk közben a munka hevében leszaladtak-e a menetek, a válaszom mindkét tekercset illetően igen. Míg a kisebbre sikerült az arról leugrott egy szem menetet visszaerőltetnem, addig a nagyobbról oly menthetetlenül ugrott le a tekercs, hogy annak felét újra kellett készítenem.
   Amúgy ekkor döntöttem úgy, hogy valamelyik nap lemegyek a pincébe, s mielőtt kezemben egy szatyor tűzifával feljönnék, néhány ecsetvonásnyi lakkal rögzítem a csúszós felületről lekószálni nagyon is hajlamos meneteket.

   Mivel a polcon elhelyezett tekercsek látványa valósággal üvöltötte, hogy egy óvatlan odanyúlás alkalmával olyan nincs, hogy újra le ne szaladjanak a menetek, azzal a lendülettel zsebre vágtam őket, majd lesétáltam velük a pincébe.
   Nyitásképp néhány odafent már felesleges tekercset tettem oda, ha nem is a helyükre, de legalább a többi tekercshez, majd úgy döntöttem, hogy a két apró tekercset a felcsukható asztalon fogom lelakkozni.

   Mivel január elseje volt, vagyis minden zárva, így a "körbelátogatom a boltokat és összevásárolok mindenféle dolgokat" velejű tervemet egy röpke pillanat alatt átvarázsoltam az "elvégzem az év eleji adminisztrációt" tartalmúra.
   A képen a 2023-ban egésszé már nem kerekedett táblázatocskáimat láthatjuk. Hogy a 2024-es évben nem fogom megnyitni a "heti egy szétszedés 5" feliratú listát, az már csak azért is valószínű, mert az adott pillanatban a már megemlített, készleten is lévő, de szét még nem szedett tárgyaim száma ekkor már végre leért 100 alá, konkrétan 95 volt. A szétszedtem cikkekben persze majd még éveken át panaszkodok, hogy milyen messze vagyok a száztól, ami csak azért van, merthogy nekiálltam rádióépítős témájú cikkeket beszurkálni a már kész szétszedősek közé, hogy az olyan témájú cikkek se közvetlenül egymás után következzenek.

   Íme a frissen nyomtatott, a 2024-es évre készült cetlik. Miközben valószínűleg csak az első két, esetleg három listába fognak kerülni ikszek (azok jelentik a szétszedéseket), attól én még ki tudja miben bízva négyet nyomtattam ki.

   A mini variométerhez készített forgatógombos tengelyt most nem azért bámultam sokáig, mert nem akartam hinni a szememnek, hogy lám, a jelen cikk zárófejezetéhez már ez az alkatrész is elkészült, hanem csak valamiért nem fogott az agyam. (amúgy sosem szokott igazán fogni) Mármint mikor megpróbáltam sorba rendezni a feladataimat, akkor abba a tevékenységbe a mennyiségük okán egymás után többször is belebuktam.
   Konkrétan arról volt szó, hogy a pincéből tüzelőt kell hozni, amit össze kell kombinálni a faforgácsok favágóhelyről történő feltakarításával. Aztán fel kell kenni egy újabb réteg lazúrt a kerti komposztáló magasítójának alkatrészeire, esetleg ha kívánja, akkor a variométer tekercseire is. Ha már lemegyek, akkor egy füst alatt le kell vinnem a szemetet, le kell vinnem a lomos pincébe néhány idefent már nem kellő tekercses csomagot, s ha már ott járok, akkor kell túrni a készletből egy postázáshoz szükséges masszív dobozt, és még valami talpat is kell találnom az épp nagyban készülő variométernek, miközben ha megszáradtak, akkor fel kell hoznom valamiben a kissé még biztosan fogó tekercseket.
   Nos ezeket nem sikerült nekem az adott pillanatban összelogisztikáznom, de csak mert a logikai sorba folyton újabbnál újabb részfeladatokat kombináltam bele. Például visszafelé fel kellett volna hoznom a felmosó szettet (lépcsőház takarítási igény végett), közben le kellett volna vinnem az előszobából a kukákba néhány kiürült palackot, valamint meg kellett volna tekintenem, hogy akad-e a pincei készletben forgatógombnak előkészített, konkrétan már szép kerek anyag, vagy a favágás közben majd azt is vágnom kell.

   A mindent egyetlen le-fel út alatt egésszé kerekítő logisztika bravúr sajnos nem sikerült, mert csak a feladatoknak úgy nagyjából a felét sikerült megoldanom.
   Miközben a sárga papírdobozban (abban lesz feladva a postán az akármi) a pincéből a variométer tekercsei jöttek fel, a jégkrémes dobozba egyszerűen csak belesöpörtem a favágás közben keletkezett, amúgy természetesen eltüzelhető fahulladékot.

   Mikor a pince mélyén az amúgy egyszerűen csak játszásiból készítendő variométer talpának kérdésén rágódva még tőlem is szokatlanul határozatlanul toporogtam, egyszer csak hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy azt nem fából készítem el. Mármint arra a néhány percre, míg a tekercsekkel játszódni fogok, arra az időre tökéletesen megteszi egy kávésüveg kupakja is.
   A valószínűleg hamarost szánalmasan mutató variométert a talpán egy darab M3-as csavar fogja tartani. A csavar műanyagon történő átfutásához a nagyobbik tekercs csévetestére a lyuk már eleve kifúrásra került. Most pedig már a talpon is kész a lyuk.

   Mivel a rögzítésként alkalmazott lakkozásnak a tekercseken száradniuk kellett, ahogy azt már csak szoktam, a projektet néhány napra újra félretettem. Ez egyrészt baj, mert így azért igazán nincs rajta mit csodálkozzak, hogy csak lassan haladok, másrészt nem olyan nagy baj, hiszen legalább lesz időm foglakozni a szobortalpra épített forgókondenzátorral. No nem mintha amúgy nem egész nap lustálkodnék...

   Megfelelő mennyiségű kétoldalas 3-as forrasztószemet szerintem már akkor is csak a teljes készlet áttúrásának eredményeként találtam, mikor a detektoros rádió tekercsét gyártottam újra. Most meg ugye már eleve annyival kevesebb van, mint amennyit ahhoz a feladathoz felhasználtam. Konkrétan annyira keveset találtam belőlük, hogy a teljes készlet mindössze nyolc darabra jött ki.

   Ráadásul ezek közül némelyik annyira szánalmasan néz ki, hogy a kipofozásuk helyett már megint inkább azzal múlattam az időt, hogy kitaláljam, mégis hol a francban lehet a többi. Mármint tudom, hogy van belőlük egy egész marékkal, csak azt nem tudom, hogy hol!
   Mint az később, már a jelen sorok írásakor az 1352-es cikkből kiderült, illetve némi számítógépen történő turkálás eredményeként felderítettem, a forrasztófülek apukám csavaros fiókjaiban vannak. Az egyik, a 19-es kép alapján legalábbis nagyon úgy tűnik, épp csak nem férek hozzá a helyhez.

   Mármint a január eleje lévén még nagyban álló karácsonyfától nem fértem oda. A fát amúgy nem lett volna lehetetlen küldetés a sarokból mintegy fél méternyit kintebb húzni, ezt a feladatot azonban már nem vállaltam be. Mármint mégis minek kínlódjak vele, mikor kétszerannyi forrfület találtam, mint amennyi a feladathoz kell, épp csak kissé csúnyácskák, ami egy próbadarab esetében mondhatni teljesen lényegtelen állapot.

   Amit még szintén találtam, az egy a kisujjamon történt sebesülés. Ebben az a furcsa, hogy mikor tegnap este lefeküdtem, akkor még egészen biztosan nem volt ott! Lehet, hogy izgalmamban már éjjel is rágom a körmömet, vagy már egyenesen a húsomat?

   Hogy a forrasztópadot akkor kellett volna elkészítenem, pláne használatba is vennem, mikor az asztal lapja még közel tökéletes állapotban volt? Most mond már... Ha késve is, de legalább ez a tervem is elkészült.
   Hogy az amúgy csempéből készült forrasztópad konkrétan mire való, illetve mitől védi meg az asztalt, azt kitűnően mutatják a forrasztószemek ónozásakor rápöttyent ónpacák, amik a csempe felületében nem tesznek kárt, az asztaléban azonban az idők folyamán nagyon is megtették.

   Hogy aznap délelőtt mennyire nem volt kedvem semmihez, azt pedig az mutatja meg szintén kiválóan, hogy a forrasztószemek rögzítéséhez szükséges összes apró alkatrész előszedegetését csak többszöri nekifutásból sikerült összehoznom.

   Mikor a csőkulcs még csak véletlenül sem akarta megfogni az M3-as anyát, akkor végképp elegem lett. No nem magából az amúgy semmi kis előkészítési feladatból (amúgy abból is), hanem a csőkulcsból! Ez amúgy jól jött! Mármint végre sikerült a problémának megugrania az ingerküszöbömet, aminek az lett az eredménye, hogy előszedtem a csőkulcs készítő készletet, majd ha le azért nem is vonultam vele rögtön a pincébe, de legalább az előszobába kitettem. Mármint azért, hogy majd ne idefent kalapáljak.
   Az előző mondatban a "majd", halasztó hatályú időhatározó szócskán volt a hangsúly. Mármint újra annyira belassultam (2024 januárjában talán ez ment nekem a legjobban), hogy az csak azért nem fájt, mert a semmittevésben már valami egészen elképesztően hatalmas rutinra sikerült szert tennem.

   Ahhoz képest, hogy ez csak egy kísérleti összeállítás, konkrétan arra készült, hogy az elvet, illetve annak egyáltalán működőképességét kipróbáljam rajta, nos ahhoz képest nem is néz ki olyan rosszul! Amennyiben mégis, attól én még ezzel bíztattam magam, ami lelkesítésre az adott pillanatban - már csak a lustaságom és a kedvetlenségem okán is - komolyan rászorultam.

   Bár a tekercseken a lakkozás szerintem már akkor is eléggé száraz volt, mikor azokat a minap a pincéből felhoztam, attól még hagytam őket a cserépkályha füstkivezető csövén két újabb napig száradni. Mikor végre átkerültek az asztal pultjára, az sem azért történt, mintha bármi ingerenciát éreztem volna a variométer összeszerelésére, hanem csak féltem tőle, hogy a cserépkályha tetejére száradni felterített valamelyik ruhával az apró alkatrészeket leverem, aztán szedhetem őket elő a mélyből a porból.
   Mindeközben a kép azért kapta a "valamit be" címet, mert a mai nap reggelén úgy döntöttem, hogy a három épp nagyban írt cikk közül legalább az egyiket befejezem. Miközben a szobortalpra szerelt fogókondenzátor projektjét valamiért még mindig túl bonyolult feladatnak találtam továbbvinni, az antennamérős cikkbe az utolsó néhány mondatot beleírni nem volt kedvem.
   Szörnyű hozzáállásom végül oda vezetett, hogy mire sikerült az alkatrészeket magam elé odavennem, addigra már nemhogy késő délután, de egyenesen öreg este volt! Mármint már rég lement odakint a nap, ami így január elején - a korai sötétedés okán - persze nem sokat jelent.

   Az viszont a haladás szempontjából nagyon is sokat jelent, ha a három közül legalább az egyik projektet befejezem. Ez a tekercses projekt szerintem azért volt jó választás, mert az ötödik tekercses kísérlet témáját ekkor még nem kitalálván, ami tekercseket eddig előszedtem, azokat végre mind eltehettem, ezzel teremtve meg az asztal pultján a rendnek legalább a látszatát.
   Mikor a csavaros dobozokat előszedtem, akkor még nagyon úgy nézett ki, hogy aznap csak annyit lépek előre, hogy legalább a nagyobbik tekercset rászerelem a talpra. Mármint azért, mert ez egy olyan nap volt, melyen az a poszt Covid tünet uralkodott el rajtam - de ma aztán végképp - ami az általános levertséget helyezi előtérbe. Aznap szó szerint ötször borultam vissza az ágyba, annyira nem álltam jól a lábaimon!

   Mikor a külső tekercset végre felcsavaroztam a talpra, először azt nem akartam elhinni, hogy ez az esemény valóban megtörtént, majd azt nem, hogy az M3-as anya meghúzásához szükséges csőkulcsot az amúgy rendben tartott szerszámos fiókban, meg úgy egyáltalán semerre sem találtam. Mint az álmatag nyomozásom eredményeként kisvártatva kiderült, a két beteg csőkulcs már hosszú napok óta várta, hogy levigyem őket a pincébe, természetesen hatszögletűre visszakalapálni.

   Mikor az előszobai látvány kapcsán - kezemben egy nagy bögre kávéval - épp nagyban azon a kérdésen merengtem, mely szerint illik-e így este nyolc tájban a pince mélyén kalapálni, akkor hirtelen beugrott, hogy a csőkulcsokat nemcsak úgy egyszerűen nem vittem le a pincébe, hanem konkrétan még csak arra sem jártam! Márpedig a komposztáló magasítójához készült stafnikra mindenképp fel kell kennem egy újabb réteg lazúrt, különben még képesek lesznek tavaszra sem elkészülni.

   A poszt Covid okozta nyomorult levertség fura mód nem eredményezte az egész napos használhatatlanságomat. Mármint voltak olyan villanásaim, mint mondjuk az előbb a tekercs talapzatra történő felszerelése, meg a csőkulcsok megkalapálása.

   Ez még csak egy teszt, melynek keretében azt kívántam kideríteni, miszerint valóban rendben összeállnak-e a dolgok, vagy én azt csak úgy képzeltem. Azt kell mondjam, ha tökéletes nem is lett (ez már csak azért sem lehetséges, mert nem volt rendesen megméretezve), de ettől eltekintve egy próba erejéig bőven megteszi.

   Miközben első nekifutásra a konstrukcióba különféle átmérőjű és anyagú alátéteket álmodtam bele, azokat mind elhagyván, a belső tekercset a tengelynek használt hosszú M3-as csavarhoz végül mindössze két anyával fogattam oda.

   Mikor művemet hosszasan s értőn szemlélve, idővel azt találtam rá mondani, hogy ez az izé, ez bizony csodaszép lett, azzal a kijelentésemmel még magamat is komolyan sikerült meglepnem!

   A 40 és az 52 összeadva - a képletbe bejövő csatolási tényező okán - 148 mikrohenry induktivitást eredményezett. Gondoltam ha a két értéket a két tekercs helyes menetiránnyal történő egymásba helyezésével ilyen szépen össze lehet adni, akkor a kivonás is biztosan menni fog.

   Csakhogy tévedtem, a kivonás ugyanis valamiért nem megy. Ez a mérési eredmény nekem valamiért annyira gyanús volt, hogy mikor ezeket a sorokat róttam, akkor kényszeresen újra előszedtem a felszerelést.

   A legalacsonyabb induktivitási érték, amit a tekercsek egymáshoz képesti finombeállításával elértem (mégis ki lehetett az a marha, aki megkóstolt egy beállítást), 29 µH-re módosult.
   A 30 µH egy 350 pF-os párhuzamos kondenzátorral 1553 kHz-en ad rezonanciát, míg a 148 µH 699 kHz-en. Vagyis ez az összeállítás - így ebben a formában - nem használható egy középhullámú vevő normális, értsd a teljes sávon történő végighangolására.

   Ettől persze még rendben jönnek az adók (már amelyikre a rezgőkör ráhangolható), vagyis lehet a vétel frekvenciáját a variométerrel állítani.
   Mindeközben annyira ügyes vagyok, hogy a videón simán kitakartam a kezemmel az egyetlen említésre méltó műszaki részletet, vagyis a variométert.

   A rádiós teszt elvégzését követően, hiába volt amúgy tervbe véve, azt a másik kísérletet, melynek keretében a tekercs egyik felét a woblerrel hajtom meg, miközben a jel feszültségét a másik tekercsfélen a négyszínű toll hegyébe épített RF mérőszondával mérem, nos azt már nem végeztem el.

   Mint ahogy azt az óra mutatja, ha csak egy kicsivel is, de már elmúlt este nyolc, mire fel aznap már ki tudja hányadszorra újra beleborultam az ágyba. Még arra sem volt erőm, hogy legalább a képeket szétválogassam, majd elnevezzem.

   Másnap viszont képtelen voltam megállni, hogy az imént felvázolt kísérletet el ne végezzem. Ebbéli ténykedésemben komolyan akadályozott (de csak mert ugye valami akadálynak mindig kell lennie), hogy az egyik végén RCA dugót, a másikon pedig banándugókat tartalmazó műszerzsinórt egy már pincemélyi dobozból kellett visszaszerezzem. Mármint a múltkor, ami csak idefent úgy tűnt, hogy az utóbbi években nem kellett, azokat a kábeleimet ha nem is mind, de azért zömében levittem a francba a pincébe.
   Mint ahogy azt a nem különösebben pontos mérés mutatja, a wobler kimenete a variométer külső tekercsére - mint terhelésre - mindössze 59 mV-os jelet képes szolgáltatni.

   Amiből a belső tekercsre 34 mV, vagyis egy kicsivel több mint a fele feszültség indukálódik át. Ezt például azért jó tudni, mert az elv alapján relatív könnyen készíthető forgatógombbal állítható antennacsatolás. Ennek neve amúgy variokopler. Ebben az esetben (mármint sem a jelenlegi mérés kapcsán, sem az antennajel becsatolásakor) természetesen nem használható ki mind a 360 fokos szögelfordulás, hanem csak épp a negyede. Mármint jelen esetben egyrészt azért feleződik meg a forgatógomb elfordulásának hatása, mert az ellenkező fázissal becsatolt jel ugyanolyan eredményt ad, másrészt a két tekercs egymásra merőlegességét követően is megfeleződik. Ebből jön ki végül a csak 90 fokos értelmes elfordíthatóság.

   Amiből aztán a külső tekercsre már csak 10 mV feszültség transzformálódik át. Ez az érték egyrészt egyértelműen az eltérő menetszámoknak köszönhető, másrészt valószínűleg mérési hiba is, hiszen az RF mérőszonda - mivel dióda van benne - még csak véletlenül sem viselkedik lineárisan.
   Most szerintem az következik, hogy villámgyorsan (hát persze, hogy úgy...) befejezem a 24-es és a 25-ös DIY rádiós cikket, de csak mert a minap megígértem magamnak, hogy a rádióépítős oldalra írt cikkeket - a szétszedtem oldalra írtakkal ellentétben - a megjelenés sorrendjét illetően nem fogom összekeverni. No nem mintha a magamnak tett ígéreteket annyira komolyan szoktam volna venni...