Az a fúráskor alátétfának használt fadarab, az kérlek annyira lelakott, hogy a puszta látványa eszembe jutatta az előző íróasztal valaha igencsak hasonló állagú lapját. No nem mintha a mostani asztalon nem látszana meg, hogy hol szoktam rajta barkácsolni...
   Miközben a páka bemelegedésére vártam, mindjárt három dolog is eszembe jutott. Az első az, hogy az asztal lapjának megóvása érdekében készítettem egy (amúgy két) eltehető munkalapot. A második pedig az, hogy ha csak forrasztgatok, akkor arra a célra ott van a szintén általam készített forrasztópad. A harmadik téma pedig ez a mai lesz.
   Miközben a kissé formátlan fadarab csak úgy ott volt a fiókban, s idővel alátétfa lett belőle, abból a másik fadarabból amit emlékeim szerint apukám szekrényében találtam (az előző linken, a harmadik képen látható, élére állítva), nos abból még nem lett semmi. Már úgy értem a dolgot, hogy azzal a fadarabbal mikor a pincében időnként összetalálkoztam, olyankor általában kezdeni akartam valamit, csak eddig még mindig úgy alakult, hogy a tulajdonképpen meghatározatlan célú tervemből eddig még soha nem lett semmi.

   Amiből eddig még szintén nem lett semmi, az valamelyik már félkész projektem befejezése. Mármint ahhoz képest, hogy már eltelt 2026 januárjának első hete, a rádióépítős oldalra szánt cikkek közül sem az impedancia illesztő trafós hangszóró, sem a minimál koncepciós monitor célú erősítő, sem a tranzisztormérő dobozolása, sem a csak URH sávú GDO nem készült el, pedig már minden egyes témában komoly előrelépések (már ahol nem vissza) történtek.
   Az URH GDO építése speciel azért állt meg, mert abba beleálmodtam egy a modulációt megvalósító fázistolós RC oszcillátort, amit külön modulként, egy önálló cikk keretében tervezek megépíteni. A cikk felvezetését már meg is írtam, előtúrtam a kapcsolási rajzot, beírtam egy Excel táblába a frekvenciát kiszámoló képletet, elővettem tesztnek egy hallgatót, és még egy a célra megfelelő mintázatú paneldarabot is előtúrtam. (lásd ezeket a forrasztópadon) Az amúgy semmi kis projekt akkor akadt el, mikor a paneldarabot csúszkálni láttam a forrasztópad csempéjén. Konkrétan bambán tologattam, de ez titok, ezért nem árulom el.
   Ekkor jutott eszembe az a majd centiméteres vastagságú gumilap, amit valaha ilyen esetekben használtam, így hirtelen azonban meg nem tudnám róla mondani, hogy az idők folyamán mégis hova keveredett. Mármint a középső asztalfiókból, ahol valaha tartottam. Ha csak jóval később is, de végül megtaláltam a gumilapot néhány fiókkal lentebb, addigra viszont már rég készen volt ez a cikk.
   Belecsapva végre a lecsóba, a próbapanel csúszkálását akár az asztal lapján, akár a forrasztópad csempéjén megakadályozandó, mivel máshoz nem volt kedvem, ezért kínomban hasznos időtöltésként azt találtam ki, hogy a korábban említett fadarabot előtúrva, rögzítőpontoknak szitává fúrva, az alsó oldalára gumilábakat ragasztva, készítek a próbapanel alá egy masszív alátétet, ami természetesen nemcsak ehhez, hanem más projektekhez is bevethető lesz.

   Csak mielőtt nekiállnék a feladatnak, előbb még szétkapok egy nyomókapcsolót, amit az imént túrtam elő, mert korábban megemlítettem. Mármint a háttérben épp nagyban fut a majd 2027-ben megjelenő cikkek lektorálása, mely feladat közben említve találtam a kapcsolót. Mivel emlékem az évekkel korábban történt említés okán ekkor már nem volt róla, a kapcsolót nem volt egyszerű feladat elővenni. Végül a monitor célú erősítőhöz összegyűjtött alkatrészek között találtam meg.

   Sajnos hiába van úgy, hogy tulajdonképpen már egyik félkész feladatom sem komoly (mármint nem igényel komolyabb fejtörést), attól még mindegyikben taszít valami. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy mielőtt az oszcillátor modulok építésének nekiállnék, elkészítem a panel alá a csúszásmentesített alátétfát. Egyrészt azért, hogy mikorra megjön a kedvem a forrasztáshoz, addigra a közbetét hiánya már ne képezhessen akadályt, másrészt azért, mert egy deszka szitává történő fúrása, majd valószínűleg lakkozása, aztán a gumilábak felragasztása, az adott pillanatban közel nulla komolyságú, számomra amolyan ujjgyakorlat kategóriájú feladatnak tűnt.

   Hogy az alátétfa készítéséből már mindjárt aznap lesz valami, azt már csak az is garantálta, hogy a csiszolómalom összeállításához annyira nem volt kedvem, hogy hiába tapogattam meg a már kész összetevőket (a képen amúgy a potméter porvédője látható), végül minden egyes részletet visszatettem a helyére.

   Magát a már részben működő csiszolómalmot viszont bekapcsoltam (most még nem a sajátjáról, hanem labortápról jár), mondván míg én az alátétfán dolgozom, addig a gép se lustálkodjon. Most amúgy rozsdás szegeket és homokot forgat egy valaha savanyú uborkát tartalmazó üvegben.

   Miután a csiszolómalom dobozában a tápegység helyét többszöri próbálkozásra sem sikerült meghatároznom (pedig nekem elhiheted, tologattam rendesen), már nyúltam is oda a polcra a még apukám kincsei közül származó fadarabért.

   Ez viszont már az a valódi (értsd nem pozdorja) fadarab, melyet végül egy fadarabos kosárban találtam meg, szerencsémre a többi anyagdarab tetején.
   Hogy ebből apukám mégis mit akart készíteni, azt egyrészt már nem tudom tőle megkérdezni, másrészt vagy sosem említette, vagy már elfelejtettem. Emlékeim szerint valaha nem csupaszon hevert a szekrényben, hanem valamiért be volt csomagolva papírba.

   Hogy a fadarabra a próbapanel rögzítéséhez egyetlen sornyi lyuk is bőven elég lett volna, az engem még csak véletlenül sem tartott tőle vissza, hogy a teljes felületet, pláne sűrűn be ne vonalkázzam.

   Bár nem kevés idő ment rá, de végül minden előpontozott lyukat kifúrtam. Először 2,5-ös, majd két sort 3,5-ös fúróval. Míg előbbi a hármas, úgy utóbbi méretű lyukak a négyes lemezcsavarok meneteihez illeszkednek.

   Hogy miután a lakásba felmegyek, ismét belezavarodjak a képek szétválogatásába, mikor az egyik feladatra ráuntam, a dolgaim haladásának érdekében menten belefolytam egy másikba.
   Miközben a balra látható, valaha kávét tartalmazó üvegben rögösre összeállt virágföld van, addig a jobbra látható, valaha lekvárt tartalmazóba a még fent a lakásban szétszedett kapcsoló felcsiszolásra váró alkatrészeit fogom beszórni.

   Bár a rozsdás szegek nem lettek tükörfényesek, a rozsda azonban lejött róluk, amit részemről sikerként könyveltem el. Amúgy a szögeket a homokból a képen látható mágnessel emeltem ki.

   A csiszolómalomba a virágfölddel és kavicsokkal töltött üveget belefogva, majd a gépet elindítva, kikaptam a felcsukható asztal alól az esztergát, ami - csodák csodája - a feladatnak megfelelően csiszológépnek volt összeállítva. Már úgy értem a rácsodálkozást, hogy ez a gép szinte mindig máshogy áll, mint amit épp szeretnék tőle.

   A felületeket megszépítő csiszolást követően, mivel az élekre is ráfért némi igazítás, előkaptam a beépített felsőmarót, belefogtam a munkapadba, majd ha csak a felső élt lekerekítve is, de körbetoltam rajta a deszkadarabot.

   Mivel a deszkadarabra egy nyáklap lesz rögzítve, amin természetesen forrasztások lesznek, ezért a deszka felületére semmiképp sem jó a szokásos parkett vagy csónaklakk, merthogy azt a páka, illetve a forró ón megolvasztaná, megégetné, felhólyagosítaná. A vízbázisú lakk viszont tökéletes választás! Amúgy a felület védelméül valószínűleg a lenolajkencés átdörgölés is ugyanúgy megtette volna, csak az akkor és ott nem jutott eszembe.

   A nap amolyan zárásaként ha mást nem is, annyit azért még megtettem (ezek itt amúgy a csiszolómalom műszerfalának alkatrészei), hogy kifúrtam a sárga dobozra a két tízes lyukat, belecsavaroztam a potmétert, s még egy gumiátvezetőt is túrtam hozzá a lomos pincéből.
   Utóbbi esemény azért volt számomra csoda, mert aznap már vagy tizedszerre mondtam ki: Ha még egyszer ki kell menjek valamiért a tűzifás pincéből, akkor úgy, de úgy eltűnök innen a francba...

   Mármint nehogy az a másnapi lejövetelemben amolyan tudat alatti akadályként meggátoljon, inkább még aznap meglátogattam a lomos pincét. Hogy amit keresek, az az anyag nincs ott a hengeres holmikat tartalmazó polcon, az kérlek engem már meg sem lepett...

   Miközben a lila szivacsot valószínűleg nem fogom kicsomagolni, addig a fekete gumipadlót reményeim szerint igen. Mármint azt az anyagot mint a deszka alját teljes felületén lefedő gumilábat tervezem bevetni. Már ha csak holnap délután nem valahogy egészen másképp fognak a dolgok megtörténni...

   Épp mint ahogy az sem igazán ad okot örömre, hogy bár kikészítettem a folyosóra a felvitelükre váró alkatrészeket, mondván majd odafent a lakásban, mármint a szoba melegében tervezem meg a műszerfalat, az összetevők nagyszerű tervem ellenére mintha csak kötelező lett volna, úgy maradtak itt az előtéri polcos tetején. Kivéve természetesen a piros forgatógombot, amit most, vagyis másnap hoztam le. Hogy a forgatógombot nem kellett volna lehozzam, hiszen majd az is odafent kell? Ez ugyan igaz, csakhogy az is, hogy az ebéd okozta félálomban már az is csoda volt, hogy egyáltalán idetaláltam!

   Mikor a még a melóhelyről hozott gumipadlót legutóbb eltettem, azzal a nagy eszemmel csak az egyik tekercset forgattam össze úgy, hogy mikor majd használni szeretném, akkor a felületről ne leugorni, hanem rásimulni akarjon. Idővel arra a következtetésre jutottam, hogy akár direkt is lehetett a kétirányú tekerés. Már úgy értem azért, hogy választhassak a kétféle görbülési irányú anyag között.

   Mivel az anyag elcsomagolása előtt a belülre rejtett tekercset ha kissé unottan is, de áttekertem a másik irányba, ezért mikor majd legközelebb kell, akkor egészen biztosan ezért az akciómért fogom magamat leszidni.
   A bordázott gumilap (amúgy gumiszőnyeg) nem méretezve lett, hanem az egyszerűség jegyében pusztán körberajzolva. Hogy fogott-e a fekete anyagra a fehér ceruza? Kérdezném én ezt, ha fogott volna?

   Ez a kép azt mutatja, hogy miközben a fadarab már hűl, a gumilap melegszik. Mármint azért melegítem meg, hogy visszalazuljon egyenesre, különben a végén még nem fogom tudni felragasztani.

   Hogy míg a gumilap megmelegszik s kirúgja magát, az idő addig is hasznosan teljen, kicseréltem az üveget a csiszolómalomban arra, melyben a kapcsoló alkatrészei vannak.

   Jelen látvány kapcsán azt kívánom megjegyezni, hogy a tűzifás pince amolyan műhelynek történő átalakítása során a szekrény oldalára talán elsőként felszerelt, a munkaterülethez képest már kissé mélyen lévő csavarhúzókészlethez nagyon úgy nézem, hogy már hosszú évek óta nem nyúltam. (lásd a szerszámnyeleken az egyenletesen elterülő port)

   Mivel az idő szinte állt, miután a csiszolómalomban forgó alkatrészek teljesen értelmetlen bámulására ráuntam, hasogattam egy akkora adag aprófát, amennyivel teljesen fel tudtam tölteni a balra látható tárolót. Ezzel egyrészt fel szerettem volna magamat ébreszteni (ez nem sikerült), másrészt hasznosan szerettem volna tölteni azt az időt (ez sikerült), míg a tőlem független (nem kellek hozzájuk) dolgok a háttérben csak úgy maguktól megtörténnek.

   Miután a favágással végeztem (annyi időt adtam a guminak a melegedésre), kinyomtam a felületekre a ragasztót, majd szétkentem a kép közepén látható papírdarabbal.
   Hogy a papírra miért van ráírva, hogy "felirat", nos azon a kérdésen hiába merengtem még tőlem is szokatlanul hosszasan. Mármint egyrészt nem derült fény a rejtélyre, másrészt annyira hosszú időt azért nem szántam egyre zavarosabb emlékeim átkutatására, hogy elteljen a ragasztóból a hígító kipárolgásához szükséges tizenöt perc. Hogy az idő ismét hasznosan teljen, bementem a farakáshoz, ahol is meglepően lelkesen hasogattam egy újabb adag aprófát.

   Hogy aznap délután mennyire nem voltam szellemileg topon (sosem szoktam ott lenni), azt kiválóan bizonyítja, hogy bár tudom, hogy a Palmatex ragasztó erőssége nem a nyomás idejétől, hanem annak erejétől függ, mégis összeállítottam a képen látható, a gumilapot és a fát összeszorító konstrukciót, amit aztán természetesen azzal a lendülettel szét is szedtem.

   Azt viszont sikerült összehoznom, hogy legalább a műszerfal alkatrészeit ne felejtsem lent úgy, mint ahogy az tegnap történt. Mikor már épp kezdtem volna magamat megdicsérni, hogy milyen ügyes vagyok, akkor természetesen menten kiderült, hogy a fényképezőgépből elfelejtettem felhozni a memóriakártyát. Az ilyen esetekre szoktam telente azt mondani, hogy sebaj, merthogy amúgy is le kellett volna menjek egy újabb adag tűzifáért. Mikor nyár van, akkor meg a szemetet szoktam ugyanezen okból kevéske lelkesedést mímelve levinni.

   Az egyre gyarapodó rutinomnak és szerszámaimnak köszönhetően ez a valami annyira szép lett, hogy valószínűleg nagyon rossz érzés lesz a forrasztópákával megpocsékolni.
   Ahogy itt ültem előtte az asztalnál, az elégedettség lecsengését követően menten elkezdtem a projektet továbbfejleszteni. Mármint ha csak gondolatban is, de került rá egy olyan feltét, amibe bele lehet fogni a panelt. Idővel a rögzítés forgathatóvá változott, majd következő lépésként különféle szögekben stabilan megállíthatóvá. Amennyiben elkészül a kiegészítő, olyan nincs, hogy ne írnék arról is egy cikket!

   Miközben az a tervem megvalósult, hogy elkészítem a panel alá a nehezéket, az a másik álmom sajnos nem igazán vált valóra, hogy az alkatrészeket már mindjárt aznap, de legkésőbb másnap, vagy legalább az adott héten nekiálljak a panelra ráforrasztani.

   Ha csak január kilencedikén is, de behúzhattam végre a táblázatba a 2026-os évben elsőként megírt cikket jelentő ikszet. Kisvártatva kiderült, hogy behúzhatom a következőt is, de csak mert decemberben elfelejtettem lezárni egy már elkészült képek szöveggel cikket.
   Hogy az adott évben legalább ez az egy cetli betelik, abban ekkor még komolyan reménykedtem. Mondjuk annyira azért nem, hogy kinyomtattam volna egy másik cetlit. Tulajdonképpen ez is régi nyomtatás. Mármint a cetli eredetileg a 2025-ös negyedik volt, csak mivel nem került rá semmiféle jelölés, pusztán spórolásból (amúgy persze lustaságból) átfirkáltam rajta felül a számokat.