Mikor a mai nap reggelén felkeltem, elsétáltam egészen az ablakig, ahol is megállapítottam, hogy ma arrafelé van valami dolgom. Hogy mi, azt mindössze néhány perc alatt, miközben beágyaztam, majd hoztam magamnak egy kávét, ahogy kell, elfelejtettem, aminek az lett a vége, hogy ami a szobában az ablak körül volt, arra a feladatra mind rámentem! Például behoztam a konyhából a szekrény tetején már hónapok óta száradó paprikacsumát, majd tettem az apró cserépedénybe némi földet, rá a magtengert, újra földet, s végül persze vizet is. Ezzel a kísérlettel azt szeretném modellezni, ahogy a paprika a természetben nő. Mármint leette róla valami állat a finom részeit (ez most persze én voltam), ezután eldobva kissé megszáradt, majd szerencséjére egy arra járó állat (ez már megint én voltam) beletaposta a földbe, az eső pedig megöntözte.

   Mikor kiderült, hogy hely híján az apró cserepet már nincs hová letennem, bár éreztem, hogy nem ez volt az errefelé végzendő feladat, attól még visszaraktam a virágállványra a pótpolcot.

   Majd a cserépkályha tetején amolyan végső szárításképp átmelegített ruhákat anyámon helyeztem el. Mármint nem eltemetési szándékkal, hanem csak anyám mindig örül neki, hogy amit a kályha tetejéről levettem, az milyen jó meleg.

   Miután anyám a fölös ruháktól megszabadult, volt oly szíves elárulni, hogy egész éjjel valami kaparászást hallott, ami szerinte az ágy mögül jött. Bár bogarat nem találtunk, port viszont rengeteget, mire fel a rekamié faltól történő kíváncsi elhúzása spontán takarításba torkollott. (lásd jobbra azokat a szörnyű porfoltokat), ami idővel az egész lakásra átterjedt.

   Mikor még évekkel ezelőtt a rekamiét a szobához igazítottam, lusta voltam a kitámasztóit áthelyezni, ezért inkább beléjük toldottam egy-egy centit, mely távtartók közül az egyik mára már teljesen elhagyta magát. Megjegyzem nekem már gyanús volt egy ideje, hogy a bútor a szobához képest valamiért egy kissé ferdén áll. Már ha a rengeteg csálé dolog között ki lehet szúrni ezt az egy centit...

   Mikor már tényleg nagyon bosszantott, hogy nem jövök rá a reggel még tudott feladatra, elkezdtem a lakásban másfelé nézelődni, hátha valamiről beugrik, hogy mégis mi a csudát tervezhettem be. Ez végül így is lett, mikor az előszobában kiszúrtam a cipőtartónak támasztott SANYO magnót. A feladat persze nem az volt, hogy a már bemutatott készüléket a pincébe végre levigyem (mármint szegénykém már napok óta várta elcsomagolva, hogy ez megtörténjen), épp csak összefüggött vele egy kicsit.

   Mégpedig annyiban, hogy ha lemegyek, akkor a magnó lerakása után fogom a vödröt és a lapátot, majd nekiállok a garázslejáróra a szél által odahordott avart a kukákba beletömni. Ez egy amolyan minden éves tavaszi feladat, amit persze nem nekem kellene elvégeznem, hanem a garázs tulajdonosának, csak mivel ő nem lakik itt, mondhatni nem igazán érdekli a dolog. Engem meg igen, mert mikor kinézek az ablakon, akkor pont ide látok. Bár a házat én takarítom (amúgy a közös költség nem fizetéséért cserébe, és adózok is utána), attól még a garázslejáróhoz semmi közöm, hiszen az nem közös, hanem magánterület. Néha belegondolok, hogy ha nem nyúlnék hozzá, vajon mit szólna a tulaj, mikor a következő erre jártakor már ki sem tudná nyitni a garázs ajtaját az avarhalomtól.
   Mikor már épp indultam volna lefelé, akkor mindjárt két dologra is rájöttem. Míg az egyik az volt, hogy ha lemegyek, akkor nemcsak az avarból kell annyit a kukákba tömnöm, mint amennyi beléjük fér, hanem a magnót is el kell helyeznem, ami persze szorosan összefügg a jelen cikk témájával, vagyis a szokásos lomos pincei pakolással, mire fel - megjegyzem egyáltalán nem esett nehezemre - kivártam a dél, pontosabban szólva az ebéd utáni időt.

   Az ebéd után beállt szokásos kajakómában a különféle feladatok értelmes sorrendbe történő rendezése számomra annyira komoly logisztikai feladatnak bizonyult, hogy a tőlem megszokott módon lazán belebuktam! Az addig rendben, hogy a magnó leért a pincébe, valamint odakészítettem mellé az avarhordáshoz szükséges vödröt, de aztán...

   Aztán zsebre tettem a fényképezőgépet, majd kimentem vele a kertbe, ahol is megörökítettem, hogy a szomszéd házban valaki úgy cserélt kádat, hogy közben valamiért kettévágta. Hogy ez miért volt fontos? Mit tudom én... Néhány napja, mikor a kettévágott (amúgy öntöttvas) kádat megláttam, akkor persze még tudtam, hogy hova akarom feltétlenül beszúrni a róla készült képet, csakhogy ez az információ mára már menthetetlenül elveszett.

   Épp mint ahogy sétálgatásaim közben az avarhordó vödör is, amit amúgy nem elhagytam, hanem - bár ez volt az egyik főfeladat - a pince mélyéről már eleve ki sem hoztam! Hogy az avar nem a komposztálóba kerül, arra mindjárt két komoly okom is van. Míg az egyik az, hogy bár nem úgy néz ki, de attól még ez a kupac nagyon is tele van műanyag szeméttel, amit olyan nincs, hogy én nekiálljak belőle kiválogatni!

   A másik pedig az, hogy a komposztáló mára már úgy megtelt, hogy a tartalmára idén tavasszal mindenképp rá kell eresszek egy újrarendezést. Mármint terveim szerint leveszem a ládát a kupacról, majd az egész tartalmát átszitálom. Ami már föld, az megy a kertbe, ami pedig még nem, azt visszarakom a ládába. Hogy ez egy ekkora komposztáló láda esetében mekkora feladat, azt már csak az is kiválóan mutatja, hogy ennek már tavaly is neki akartam állni, amiből persze nem lett semmi. Ha csak az nem, hogy beterveztem egy újabb láda beszerzését, csak még nem írta a Zuglói újság, hogy idén is lehet igényelni.
   Miután visszavittem a pincébe a fényképezőgépet (amúgy lehet, hogy elsőre azért nem hoztam ki a vödröt, hogy a géppel mindenképp vissza kelljen mennem, mielőtt még hajolgatás közben elhagyom), majd ami csak beléjük fért, megtömtem a két zöld kukát, a kinti munkavégzést befejezettnek nyilvánítottam. Ez persze csak annyiban volt igaz, hogy mára, mert szemetes avarból a garázsajtónál még legalább két, de inkább három alkalomra való maradt.

   Mikor a pincébe a főfeladathoz végre odaértem, szomorúan vettem tudomásul, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz, mint amit az előbb csináltam, épp csak annyi különbséggel, hogy míg egy vödör avarnak mondhatni semmi súlya sincs, addig a polc mélyére rejtett gépek súlya 10 kiló körüli, ami amúgy épp a határa az általam a derekam megroppanása nélkül megmozgatható tárgyaknak.
   Ami a helyzetet némileg rontja (mert ugye olyan tényezőnek mindig lennie kell), az a készülékek elhelyezése. Mármint ha lent vannak, akkor fel kell őket emelnem, ha meg fent, akkor le kell őket tennem a földre, ami nálam - a derekam épségét tekintve - nem egy veszélytelen feladat.
   Már jó előre kidolgozott terveim szerint nyitásképp kiveszem a sarokból a lapos Videoton rádiót, majd a Tesla B90-es, azt követően pedig a B93-as magnót is, majd a felszabadult helyre elkezdem berakosgatni a már felboncolt nagyobb méretű dolgokat. Közben persze ami aprósággal csak találkozok, azok sorsát is rendezem. Hogy ez utóbbi most sem fog sikerülni, azt persze nagyon is sejtettem.

   A pakolást már csak az a szomorú tény is nehezíti, hogy az utóbbi időben szétszedett dolgokat a pincébe történő lehozásukkor azon elvet követve helyeztem el, hogy ha terveim szerint úgyis mindjárt bekerülnek a sarokba, akkor legalább legyenek hozzá közel, mire fel a terep ha járhatatlan azért nem is lett, de komolyan balesetveszélyes igen. Ezt mondhatni tényként már csak az is kiválóan bizonyítja, hogy fényképezés közben mind a Mambó, mind a Tesla B70-es magnón többször is majdnem átestem, ami azt vetíti előre, hogy mikor a kezemben lesz egy 10 kilós dög, akkor az átesés szinte biztos, hogy meg fog történni, mire fel ha nagyon messzire nem is vittem őket, de egy kicsit azért odébb rakosgattam.

   Ezen a polcon egy, pontosabban szólva mindjárt két újabb apró részfeladatot is találtam. Míg az egyik szerint fel kell vinnem a sarokban látható néprádiót, addig  másik szerint ezen a polcon a mai rendezkedésem után már csak olyan dolgok maradhatnak, amiket bemutattam. Hogy a többi polccal mi van, azt most inkább hagyjuk. Mármint azok rendetlenségi szintjébe jobb sem belegondolni, mert annak hatására még végképp el találnék keseredni, márpedig az most nagyon nem jönne jól.
   Túl sok munkát a mai nap délutánjára mondjuk nem terveztem, épp csak annyit írtam elő magamnak, hogy ha a helyzet olyan sokat azért nem is javul, de legalább a szétszedett, valamint a szét még nem szedett tárgyak pozíciója rendeződjön. Ez persze nem minden tárgyra értendő, épp csak azokra, melyek most épp nagyon útban vannak. Vagy mert elől hagytam őket, vagy már nagyban a szétszedésük felé.

   Miközben már épp kezdtem volna érezni némi boldogságot, hogy az előbb látott polcon csak a néprádió hever bemutatatlanul, menten előkerült alóla egy A4Tech analóg joystick. Ez persze nem olyan nagy baj, hiszen ekkor a szétszedtem oldalon még a farigcsálós cikkek között kihagyott rengeteg hézag sem volt feltöltve.

   A sarokból kiszedett néprádió helyére azonnal betettem a már bemutatott Videoton kétgombos autórádiókat, melyekről - mivel kicsik - el nem tudom képzelni, hogy mégis miért hagytam őket elől. Már persze ha az általános rendetlenségemet nem számítjuk.

   Hogy még csak esélyem se legyen a néprádiót a pincében felejteni, menten kitettem a folyosóra. Később átvittem a bicajommal szemközti polcra, mondván  ott majd biztosan nem marad. Mármint tuti, hogy meglátom, mikor majd a munka végeztével felviszek egy szatyornyi fát. Ehhez képest simán ott maradt, de csak mert a dögnehéz dolgok rakosgatása után a tűzifás szatyor felvitelét már nem mertem megkockáztatni.

   Mikor egy lentebbi polcról a már bemutatott Terta 922-es magnót a legfelső polcra feltettem mindjárt két dolog is kiderült. Míg az egyik az, hogy mindenképp kell a polc elé egy sámli, mert ezt a helyet nélküle nem érem fel rendesen, addig a másik az, hogy jobban oda kell figyelnem rá, hogy mit művelek. Mármint szegény magnónak a füle került alulra, mire fel most egy kissé billeg, illetve ferdén áll.
   Hogy a belül található dolgokat még a Terta 922-es magnó polcra történő felrakása előtt kellett volna leszedegetnem? Hát ja. Mondtam, hogy már megint ebéd után vagyok, épp csak némi halvány működési jeleket mutató aggyal.

   Ez a kép nemcsak azért lett életlen, mert a helyszínhez csak nagyon nehezen, mondhatni különös jógapózt felvéve fértem oda, hanem azért is, mert a lomkupac már olyan magas, hogy a fényképezőgép nem csoda, hogy nem tudta eldönteni, mi az amire fókuszálnia kell.
   Nekem amúgy arra kéne, de nagyon, hogy csak úgy tegyek le a földre dolgokat, hogy elférjek mellettük. Mondjuk jelen helyszínen maradt annyi rés az asztal és a nagy lapos tárgyak között, hogy ha óvatosan is, de még át tudok közöttük suhanni.
   A terv amúgy az, hogy mire ezt a képek szöveggel cikket publikálom, addigra a benne megemlített tárgyakra mutató linkeket már be tudjam szúrni. Ha mindet nem is, de legalább a zömüket.

   A kicsi barna asztali rádiót ekkor már rég letudtam, a sámli helyett odatett régi konyhai rádiónkat viszont még nem. Amúgy utóbbit azért tettem annak ellenére oda, hogy már volt a sarokban egy másik, mert a kicsi barna rádió dobozára, mivel azt már láttam belülről, s gyengének ítéltetett, nem mertem volna ráállni. No nem mintha a konyhai rádió doboza nem recsegett volna a 10 kiló körüli dögökkel megtoldott súlyom alatt...

   Ez a kép még véletlenül sem azért készült, hogy lásd milyen szépen alakulnak a sarokban a dolgaim, hanem azért, hogy én tudjam, hogy a Neckermann magnót az amatőr építésű társa mögött helyeztem el.

   Már úgy értem, hogy ha a sarokba dugott magnót még néhány másikkal eltakarom (lásd a már oda is tett Mambót), akkor - a kopó emlékezetem miatt - nem sok esélyem van a belülre került dolgokat megtalálni. No nem mintha látnám esélyét, hogy mondjuk a Neckermann magnót valaha is keresni fogom...

   Ezt a monitort azért tettem ki a pincéhez vezető folyosóra, hogy ne legyen útban a széken, mire fel mikor kezemben néhány a szemetesbe való apróságot nézegetve úgy egy perc múlva erre jártam, szegénykémet simán felrúgtam!

   A monitort amúgy azért volt szükséges száműzni, mert útban volt a pincei széken. Mármint a jelen pillanatban csak ezt az egy akkora helyet voltam képes felszabadítani, amin a Videoton receiver elcsomagolható.

   Helyesbítek! Receiverek, merthogy az asztalon is akad belőle egy, most épp az élére állított példány. Amennyiben tényleg úgy lesz, hogy az adott pillanatban már nagyon is magas készültségi fokozatban található rádiós cikkeknek a magnósokkal is utánamegyek, akkor mire ez a cikk kikerül, addigra a három középmechanikás videóra mutató linket is be tudom szúrni. Ez már csak azért is jó lenne, mert már nagyon várom, hogy a pincei asztal újra az enyém legyen.

   Mikor a polcon megláttam a VEF rádiót, menten beugrott, hogy az előbb valahol odébb is láttam belőle egyet. Mikor ugyan legyenek már egymás mellett alapon nekiálltam megkeresni, mindjárt találtam belőle még két kósza példányt!

   Ez most nem az ekkor még szétszedetlen SHARP lemezjátszó, hanem a már letudott SONY, amit nem azért csomagolok folpackba, mert féltem, hanem azért, mert ha ezt nem teszem meg, akkor olyan nincs, hogy a polcra az élével odatéve, ki ne nyíljon a teteje. Miközben kezemben a lemezjátszóval a sarokba beléptem, megtaláltam a földön a Mini Vidi tévé feliratát, amit aztán bedobtam egy a tévé szintén folpack csomagolásán keletkezett lyukon. Amúgy előtte lefényképeztem, gondolván idővel majd beszúrom a képet a tévés cikkbe, csakhogy nem sikerült. Mármint nem beszúrni nem, hanem maga a kép lett menthetetlenül életlen, ami persze csak akkor derült ki, mikor a felirat már rég be lett dobva a csomagolásba.

   Az ajtóban ácsorogva egyszer csak kiszúrtam egy újabb, elcsomagolni ugyan elcsomagolt, el azonban nem rakott kupacot, Mármint a kerek lap alatt lévő rádiós magnót, valamint az alatta található időzítős tunert. A felül kissé balra látható kupac viszont hiába van elcsomagolva, mert az csak azért történt, hogy az ekkor még bemutatatlan videojátékok ne hulljanak szét. A játékok alatt látható Compaq PC-nek ekkor még esélye sem volt rá, hogy szétszedődjön. Pontosabban szólva nekem nem volt rá esélyem, hogy a sarokból kihozzam. Mikor a fent kissé jobbra látható két Sirius rádiót is kiszúrtam, inkább elfordítottam a fejem.

   Amint ezt megtettem, menten megláttam az asztallal szemközti polcon az ekkor még mindig bemutatatlan Videoton tunert, valamint az általam egyszerűen csak szoci casseivernek hívott készüléket. Ha ezek is átkerülnek a sarokba, akkor oda fog férni a helyükre néhány nagyobb lapos papírdoboz, amire amúgy már nagyon komoly igény mutatkozik. Mármint egyrészt a dobozok elhelyezésére, másrészt arra, hogy végre szabadon beléjük pakolhassak.

   Terveim szerint (ez még 2022-ben volt) még az idén minden olyan tárgyat eltűntetek, amit most, vagy már korábban előszedtem. Az egyik ilyen biztosan letudandó tárgy a Csehszlovák táskalemezjátszó. Ahonnan elvettem, ott van egy hatalmas gerjesztett hangszóró, valamint egy szovjet filmvetítő is, mely tételek még az idén történő feldolgozására mondjuk már nem mernék megesküdni.

   Épp mint ahogy a Laci szomszédtól kapott szovjet orsós sztereó magnó, valamint a bakelitházas rádió letudására sem, pedig ezek ketten a távkábelmérő műszerpárossal együtt ha kifutnak, akkor azért már csak odaférne a helyükre néhány olyan dolog, ami már ki tudja mióta (én mondjuk tudom) útban van.

   Aztán van még készülőben egy olyan projektem is, melynek keretében a mára már rég ki tudja miket tartalmazó dobozokat nézem át. Ez a kép amúgy nem erről szól, mármint nem az említett projekt egyszer majd bekövetkeztét jelzi előre, hanem azt, hogy mivel a folpackos tekercset nem a szokásos helyén, hanem ki tudja miért itt helyeztem el, így a legközelebbi alkalommal meg nem találásának valami hatalmas esélye lett!
   Hogy mégis minek őrizgetem a jobbra lent látható keménypapír kupacot, ami amúgy mappaborítókból épült? Valaha biztosan alapoztam rájuk valami nagyszerű tervet, amiből idővel - mivel már nem emlékszem rá - a cserépkályhában történő eltüzelés lesz.

   Egyszer, még valamikor nagyon régen arra a következtetésre jutottam, hogy ha a szekrény mély, a tetején elhelyezett, még félig csöves rádió viszont kevésbé az, akkor be tudok mögé tenni valamit. Bár nem jöttem rá, hogy mi az, de tényleg van mögötte valami, így ez a hely most kiesett, pedig a még mindig elől lévő dolgokat majd mindenképp el kell tennem valahová.
   Most amúgy egy csomó mással párhuzamosan annak előkészítése folyik, hogy végre ki tudjam hozni a pince mélyéről a Dédi rádióját, az Orion AG604-est, valamint a többi, még mindig valahol a pince nagyon mélyén heverő dolgot.

   Az asztal legalább részleges felszabadítására ugyan gondoltam, esélyem azonban annyira nem volt semmi, hogy az szó szerint szégyen! Mármint azért az, mert hiába tudom, hogy van valahol egy bádoglemezes dobozom, ha egyszer ugyanúgy nem találom, mint ahogy a tunereket tartalmazót, amiből amúgy már kettő is van!
   Miközben a toll maradványát akár a csöves, akár a tollas ceruzás dobozba betehettem volna (utóbbi amúgy lehet, hogy két külön doboz), a kakukkos óra mechanikáját és súlyait az órás dobozba annak ellenére nem tudtam betenni, hogy azt valami csoda folytán egyből megtaláltam. Mármint azért nem tudtam őket eltenni, mert az órás doboz már megtelt, s le kellene cserélnem egy nagyobbra, amiről épp az imént siránkoztam, hogy jelenleg még nincs őket hová elhelyeznem.

   Miközben az egyik már visszahajtogatott nagy lapos dobozban egészen biztosan készülékfülek vannak, csak nem tudom, hogy az a jelenleg még felirat nélküli doboz mégis merre lehet, addig a Spidola rádióról lebontott hangszórórácsot azért nem tudtam a többi társa mellé tenni, mert az a sarok, ahol a hangszórós szekrény van, az jelenleg úgy eltorlaszolódott, hogy már odafényképeznem sem sikerült!

   Mikor az asztalon a VHS kazettákat megláttam, az a tény azért zavart meg, mert miközben a már nem kellő zömöt kidobtam, ami esetleg kellhet (mármint van rajta valami érdekes), azokat a kazettákat felvittem a lakásba. Végül persze rájöttem, hogy ezek felirat nélküli kazetták, mire fel bármi lehet rajtuk! Ezek persze csak akkor fognak innen eltűnni, ha bele tudok nézni a tartalmukba, természetesen a kép bal szélébe belefeketéllő három középmechanikás videó valamelyikével.
   Hogy a magnóknak és rádióknak kihagyott valószínűtlen számú hézagot lesz mivel feltöltenem, az egyrészt örvendetes, míg az, hogy ez ekkor még nem történt meg, na az a tény mondhatni már sokkalta kevésbé az.

   A pincei polcok szélein szanaszét hagyott rengeteg apróságot nézegetve, egyszer csak azt találtam mondani magamnak, hogy a pincét csak akkor hagyhatom el, ha legalább egy tételt a helyére teszek, ami végül ez a már bemutatott mérőcsúcs lett.

   Hiába találtam meg a számukra feliratozott dobozt, a szalagokat viszont nem tudtam betenni a helyükre. Mármint azért nem sikerült az amúgy már nagyon is aktuális művelet, mert a szalagos doboz úgy beépült a sarokba, hogy nem tudtam a helyéről kifordítani, mire fel inkább én magam fordultam ki...