Székfelújítás

Szétment az a szék amin eddig ültem. Olyanná vált az állaga, hogy attól aztán már tényleg erősen a kuka felé orientálódik. Megnéztem mibe fájna egy hasonló kaliberű szék. No! Annyit most nem adok érte...
Mint lehetőség felmerült, hogy megjavítom amin most ülök, csak azt ugye hegeszteni kéne. Azt egyrészt nincs mivel, másrészt nem is tudok. A régit viszont csak reszelni kell. Csak... Csak? Csak ezért tettem félre, ide a pince mélyére.

Az úgy szokott lenni, hogy a tárgyak először az előszobában állomásoznak.
Mondjuk ez nem lesz itt sokáig, de csak mert nem fér el.
Persze elfér ez, csak én nem férek el tőle.

Milyen rendes is vagyok én, hogy még egy amúgy kidobásra szánt széket
is úgy teszek el a pincébe, hogy védelmül folpackba tekerem.

No de miért is került ez a szék a pincébe? Nos azért, mert ugye hogy néz már ki ez a kárpit? Hiába rakott rá egy szép pókhálós foltot az asszony, a foszlás - mint valami fertőzés - egyre csak terjedt tovább. Ezt a széket nem olyan egyszerű újrakárpitozni, mint úgy általában a többit, mert ez sajnálatos módon nem igazán engedi magát szétszedni.

A szélén - ott ahol megtámaszkodni szoktam - volt élelmük leginkább a gombáknak.
Egyrészt mindegy, mert ez a kárpit úgyis kuka, másrészt honnan került ide gomba?
Persze egy pincében bármi előfordulhat...

Eddig jó, de ez még csak négy csavar kitekerését jelenti.
A komplikációk majd még csak ezután következnek.

Ezek a rejtekcsavarok eredetileg nem látszanak, mert van itt egy szépen takaró fedél.
Aztán le van még burkolva hátulról, valamint részben alulról is.

Jobbra az alsó burkolatot látjuk.
Azért bordás a széle, hogy jó fogás essen rajta.

Most van annyira szétszedve, hogy tovább már nem is tudom.
Legalábbis a kárpitozott részeket nem.

A háttámla kárpitjának nincs semmi baja. Persze koszos, de mivel az alaplemez
műanyag, ezért kimoshatom ahogy van. Viszont úgy érzem, hogy az ülőke
résszel még bajok lesznek. Egyszer régen már feladtam a szétszedését.
Hiába is döfködtem alá a csavarhúzóm, egyáltalán nem jött szét!

Most viszont már nem volt választásom a szétszedést illetően. Illetve épp van egy (széteső félben lévő) másik székem, amiben ülhetek. Addig-addig feszegettem a legnagyobbik kéknyelű csavarhúzómmal, míg szét nem jött. Az összetevőknek sajnos csak egy része élte túl a procedúrát. Persze utólag könnyű okosnak lenni... Ha előre tudtam volna, hogy mégis mi a csuda tartja össze olyan erősen...

...akkor nem tördeltem volna le a kárpitozott műanyag alap szélét, a kétbalkezes
feszegetésemmel. Most már persze mindegy... Majd faragok belőle egy újat...

Itt (az ágy és a cserépkályha között) biztonsággal száradhatnak az összetevők.
Ugyan nincs begyújtva a cserépkályhába, de itt legalább nem rúgok beléjük.
Szóval nem is annyira a lomok, mint inkább én vagyok biztonságban.

Az a kis foszlás az ülőkén engem annyira nem zavart. Ha zavart volna, kapott volna
a szék egy szép egybe huzatot. Rá lett volna masnizva, oszt kész. Ami ennek
a széknek a fő hibája, az az, hogy a gázrugót, pontosabban szólva a liftet
kezelő kar, és a gázrugó gombja közti összekötő alkatrész kettétörött.
Egyrészt nem egyszerű eset kiszedni a helyéről, másrészt olyan hülye
formája van, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni az igencsak
hiányos felszerelésemmel. Úgy döntöttem, hogy újra nekifutok a feladatnak.

No kérem!
Ez a szopás, nem pedig az orális szex!
Persze nem kitekerni nehéz, hanem visszarakni. Gondolom gyárilag van hozzá prés.
Majd alkotok valamit prés helyett. Ha egyszer megoldottam, újra menni fog.
Már megint milyen elbizakodott vagyok...

Nem szeretem így látni. Mondjuk szedtem már szét dolgokat ennél apróbbra is,
mégis össze tudtam őket rakni, de ezt akkor sem szeretem. Érzem én a vesztem...

Az alumíniumszínű alkatrész van eltörve. Először kövéren megragasztottam. Szétjött.
Aztán drótot tekertem szorosan az anyagra, hogy legyen mihez kötnie a ragasztónak,
és úgy ragasztottam meg. Ez is szétjött. Majd azt találtam ki, hogy kifúrtam, majd
a lyukakon keresztül acéldróttal összevarrtam, s így ragasztottam meg. Szétjött.
Hiába ötleteltem, vettem erősebb kétkomponenses ragasztót... Egyik ötletem
sem vált be. Persze tudom én, hogy mi a megoldás... Egészen egyszerűen
formázni kell egy pont ilyen alkatrészt, mondjuk vasból. Csak persze
ahogy ez kinéz, mégis kinek volna kedve egy ilyen feladathoz?
Nem volt senkinek. Az lett, hogy vettem egy másik széket.

Tehát a feladat az, hogy készítenem kell egy olyan
vasdarabot, ami ezen a tartókán billeg.

Ha alul meghúzom (a mozgatókarra akasztott
vasrúddal), akkor benyomja ezt a pöcköt.

Ezeket mondjuk kár volt kimosni.
A kár a kedvenc súrolókefém képében jelentkezett.
Már úgy értem, annak a szőréből a fekete gépzsír már sohasem jön ki.

Késő este van, ma már nem csinálok semmit.
Majd holnap nekiugrok és keresek valami olyan anyagot, amiből kijön.

Csak nem bírtam megállni! Lementem a pincébe turkálni.
Inkább turkálás volt ez, mint magának az anyagnak a keresése.
Erősen kétesélyes volt, vajon megvannak-e még ezek a szögvasak.
Kitekerhetetlenül összerohadt csavarokkal voltak összefogatva, ezért
gondoltam, meglehet kidobtam őket. Mint azt láthatjuk, szerencsére még
mindig tart bennem a "jó lesz ez még valamire" örökölt gondolkodásmód.

Ez a kék szín kalapácslakkos szögvas eredetileg egy háromfázisú 380 / 24-42 voltos
(nekem) óriási méretű biztonsági trafót tartott össze. Apu! Ezt mégis mi
a csudának tetted el? Sajnos már sohasem fog kiderülni.
Azért mindenesetre köszönöm...

Meglehet formázni szögvasból (mint alapanyagból) a legyártandó alkatrészt. Mint az
látható, sajnos nemcsak reszelni, de még hajlítani is kell. Franc se tudja, mit lehet
csinálni a vassal! Nem vagyok én jártas az ilyesmiben. Szerencsére az elektro
levelező listán tudják a választ az efféle csacska kérdésekre. Hajlíthatom.

És akkor eljövé a másnap reggel, mikoron hajnali tíz után lemenék a pincébe, s
buzgón elátkozám aki a munkát, valamint az igen magas székárakat kitalálta.

Meséltem, hogy Bartusz Gabi tantársam az én műszaki rajzaimmal ment át a vizsgán?
Még a nevét is én írtam rá a lapokra! Jó... Akkor azóta visszafejlődtem. És?
Ahogy a fűrész az én kezemben áll, nem mindegy milyen az a vonal?

Akarom mondani, nem is a kezemben áll a fűrész, hanem magában az anyagban. Pihenésképpen belenéztem a szekrénybe, melyben némi rejtett tartalékot képeztem a szétszedtem project részére, mégpedig arra az időre, mikoron netalántán kifogyni látszanék a tárgyakból. Csuda dolgaim vannak! Van olyan videokamerám, amit ha elfordítok, akkor egy egész másodpercig azt a képet mutatja, amiről elforgattam. Hogy lehetett ezzel videózni? Találtam egy olyan régi HP voltmérőt, ami ugyan már kézi, de még nem LCD kijelzője van, hanem szép piros LED. Gyári originál Wartburg műszer és egy ennél is nagyobb fordulatszámmérő, amit vagy apukám épített, vagy én. Már úgy értem, hogy régebben kettő is volt belőle. Na Géza húzás vissza fűrészelni!

A munkásruha természetesen mindig ott lyukas, ahol éppen fáj.
Annyi ilyen szürke nadrágom van itthon, de olyan mélyre elástam őket...

És ha a könnyebbik végénél fogom meg a feladatot? Akkor mi van?
Valahol csak el kell kezdeni! Az egyik forgáspont már meg is van.
Lehet, hogy nem látszik, de a lényeg az, hogy én már oda tudom
képzelni, hogy méretpontos, meg a széleinél le van kerekítve.

Van flexem, és nem félek használni!
Amúgy de. Igenis, hogy félek vele dolgozni.
Ez nekem olyan hangosan üvölt, mindig megrettent!
Az én idegrendszeremhez, a csendesen kattogó Weller páka illik.

Beflexeltem ahogy írták a kollégák, mégis megrepedezett. Hülye rideg anyag!
Persze nem érdekes, még akár az sem ha eltörik, a vasat ugyanis
- az eredeti spiáter szarral ellentétben - lehet hegeszteni.

Egyre inkább hasonlít arra a vasdarabra, ami a végeredmény lesz.
Még egy kis igazítás (négyes vasanyagot tűreszelővel "kis" igazítani),
aztán már próbálhatom is be a helyére. Először úgy volt, hogy nem hozom
le a pincébe magát a széket, hanem csak pár fotót a helyről, ahová illeszkednie
kell a kireszelendő alkatrésznek. Aztán rájöttem, nem kéne ennyire elbíznom magam.

Mondjuk most próbálom oda először, és láthatóan illeszkedik a helyére. Persze voltak itt olyan részletek is, amiket ha nem hozom le a széket, akkor egészen biztosan elbaltázok.
Egyrészt le kellett csiszolnom ferdére az anyag egyik szélét, mert felakadt. Másrészt ha ennyire hosszúra hagytam volna a kép szerinti felső felfekvő részt, akkor beleakadt volna a hintázást kikapcsoló alumínium tömbbe.

Ha nem tördelem szét, most nem kéne belőle újat faragnom. Persze utólag már mindig könnyű okosnak lenni. Az érdekesség a dologban az, hogy ebből a pincéből (ahol most vagyok) áthordtam az összes faanyagot egy másik pincébe, hogy egy helyen legyenek. Fogtam a törött fekete műanyag lapot, majd besétáltam vele hátra, ahol a télire való tüzelő szokott lenni. Gondoltam hátha ott találok valamit.
Nem volt ott semmi, csak egy lepukkadt Wartburg kárpit, meg ez a különösen foszlott szélű ötös rétegelt lemez. Pont kijön belőle amit szeretnék. Az ég is akarja, hogy legyen székem! Én akarom, hogy legyen székem! Hogy az alattunk lakó hölgy vajon mit fog szólni a székem kerekeinek a lelakott darabos parkettán adott fura hangjához, az ilyen hatalmas akarategyezés mellett ugyan kit érdekel?

Üvölt a dekopír gép. Biztosan említettem már, hogy mennyire utálom mikor munka közben kell javítani a szerszámot. A fűrészgép javításának részleteit most nem tekintjük meg. Egyrészt tiszta merő egy gépzsír voltam miközben bekentem belülről a gépet. (ezért nem is fotóztam) Másrészt ezt a gépet láttuk már korábban darabokban, mégpedig épp a második szétszedtem cikkben.

A háttámlát (ahogy volt) beáztattam, majd jó alaposan kimostam.
Most épp a paprikapalánták és a muskátlik közt szárad az erkélyen.

Teljesen egyértelmű, hogyha összeszerelem, akkor sokkal kisebb helyet foglal.
De ha ez ilyen egyértelmű, akkor vajon miért szerelek szét mindent?

Érzem én, hogy ez a része, ez bizony nem fog simán menni.
Avagy rossz emlékek tolulnak fel a múltból.

A probléma gyökere, hogy ez a rugó szabadkézzel gyakorlatilag összenyomhatatlan.
Mikor öt évvel ezelőtt ezzel szerencsétlenkedtem, valami szerszámot használtam.

Gondolom ez volt az, mert nincs itthon (ez is a pincéből került elő) semmi másom,
ami szó szerint átérné a feladatot. A kisebb szorítók labdába sem rúgnak!
Legfeljebb én néha beléjük. De ha nem jók, akkor miért vannak itt?
Természetesen azért, mert mielőtt lementem volna a pincébe a
feladathoz méretben illő szerszámért, ezt azt kipróbáltam.

Az már csak utólag jutott eszembe, hogyha felteszem a kamerát az állványra, és persze el is indítom a felvételt (volt már olyan, hogy ez az aprócska (de feltétlen szükséges) részlet kimaradt), akkor micsoda jópofa videókat láthatnák arról, mikor háromszor egymás után elrepül az asztalos szorító. Ez is milyen hülye egy név... Miért kell szorongatni szerencsétlen asztalost?

Megszenvedtem vele rendesen, de negyedik kísérletre azért már jó lett.
Pontosabban szólva újra kezelhetővé vált a székem gázrugós liftje.

Ezt a keretet - az eddigiekhez képest legalábbis - egészen egyszerűen smafu felszerelni a helyére, hiszen csak négy könnyedén hozzáférhető csavar tartja. Mondjuk a négyből csak három volt meg, de miután feltúrtam a szobát, találtam egy pontosan azonos formájú csavart a szortimentes dobozban. Hogy hogyan került át a csavar az asztalról a dobozba, az konkrétan rejtély...

Persze még nincs kész a szék, de így már nyugodtan rá lehet ülni.
Billegtem is rajta nosztalgiázva egy kicsit.

Épp kapóra jött a múltkori órajavításból (még hogy javítás... a kukában végezte)
megmaradt plexi dobozka csavartartónak. Egyrészt nem gurulnak szét
a csavarok, másrészt (mivel átlátszó) látom mi van a dobozban.

Ennek a széknek nagy előnye az utód monstrumhoz képest, hogy befér az asztal alá.
Vagyis ha betolom a helyére, mondhatni szinte hely van a szobában.
Persze annyi azért nincs, hogy pofára tudjak esni,
de azt speciel úgysem szeretek...

Azért nem tudtam egyben (mert ugye többszörösen eltörtem) levenni a kárpitot, mert
konkrétan nem jöttem rá, hogy mégis mi a csuda tartja a helyén. Ragasztva volt.
Ha úgy megyek neki a csavarhúzóval, illetve csavarhúzókkal, hogy néhány
centinként alámegyek és nem felfelé hajtogatom a kárpit szélét erőből,
hanem óvatosan elfeszítem a szék alapjától kb. 1 centire, akkor...
No de utólag már semmi értelme sincs az ilyen agyalásnak...

Ahogy nekem, úgy a régi ragasztó letakarításának
sem volt különösebb értelme, így hát...

Most, hogy már nem ragadok rá, valahogy más érzés ráülni. Illetve fel is tudok
róla állni. Hát még akkor milyen csodás lesz, mikor már kárpit is lesz rajta!

Ázott eleget a lap, gondoltam odamérem, hogy stimmel-e a méret.
Miért is ne tenné? Pont akkora, mint amekkora a minta volt.
Már csak azon kell segíteni, hogy térben eltér a formája.

Mekkora szerencse már, hogy a múltkor elfelejtettem, hogy már megvettem a két kis asztalos szorítót a szétesettek helyett, mire fel vettem hozzájuk még kettőt. Ugye, hogy most milyen jól jöttek? Akkor ezt a projectet most egy (ha nem több) hétre félreteszem. No nem azért, mintha már annyira unnám a székbarkácsolást, hanem csak azért, mert ugye a fának meg kell száradnia. No meg szivacsot és kárpitot is szereznem kell valahonnan. A "szerez" szó itt találó. Mert ugye vagy veszek a boltban fél méter kárpitot, vagy leszedem valamiről. A valami az vagy egy ennél nagyobb szék, vagy mondjuk egy kidobott ágybetét, amit galádul megrongálok a tapétavágó késemmel.

Miközben meghúztam az asztalos szorítókat, végig az az érzésem volt: Eltörik!
De nem tört el.

Kicsit csaltam. Alátámasztottam alulról két ragasztórúddal. Azt gondoltam, ez azért
lesz jó, hogyha mégsem akar annyira hajlani a fa, vagyis száradás után visszarúg,
akkor legyen egy kis görbületi tartalékom. Ilyen marhaságok jutnak
az ember eszébe, ha nem ért ahhoz, amit épp csinál.

Menjél csak szépen száradni a napra. Nekem úgy magamtól eszembe nem jutott volna, hogy ebben az állapotában beleüljek a székbe, de figyelmeztetve lettem erre a hiányosságra. Egyrészt ugye nem fértem be a szorítók közé. Másrészt bizonyos testrészeimnek igencsak kellemetlen lett volna ha mégis.
Félretettem az egész projectet, hogy legyen ideje a fának rendesen kiszáradni. Van egy weblapom a jobban sikerült fölös képeimnek, meg persze újabb tömérdek fotóm amiket fel kellene rá tölteni. Ha nem is tettem meg, de legalább unottan belelapoztam a feladatba. És akkor mit látok?

Ez a kép egyszerűen nem ide való! Nem is értem mit keres itt. Persze említettem,
hogy tönkretettem a kefét a belekent kimoshatatlan gépzsírral, de az még
valamikor jóval korábban volt. Aztán csak beugrott a megfejtés!
Mégis minek tartogatom a használhatatlan kefét?
Hogy is mondják angolul, hogy tartani?

Levittem a szemetet (benne szeretett kiskefémmel), s ha már úgy is lent voltam
benéztem a pincebugyor mélyére, ahonnan viszonylag könnyen előkerült
a párna. Érthetetlen, hogy miért nem dobtam ki. Mondjuk most épp
kapóra jött. A színe sajnos csak hasonló kék, mint az eredeti
kárpitozású háttámláé. Mondjuk ez nem egy akkora hiba
egy olyan szobában, ami úgy néz ki mint az enyém...

A kép címe: Nem tudom
És tényleg! Már megint nem tudom, hogy mi a fenét akartam vele mondani...

Kiszáradt a fa, illetve ránézésre száraznak tűnik. No de mi van, ha belül még vizes?
Kérdezgettem magamtól többször is az elmúlt néhány hétben.
Nincs mese, ennyi idő után már biztosan kiszáradt.
Lebontottam a szorítókat. Lássuk az eredményt.

Akadni ugyan akadt, csak kicsit hosszúak voltak.
Sem fűrészelni nem volt kedvem, sem födémet fúrni.
A fűrészelés nem vált volna be, hiszen a kapupánt csavar
nem végig menetes, a födémfúrást pedig a szomszéd vétózta
volna meg. Mennyivel egyszerűbb a hülye ötletek helyett venni
két doboz (valamelyik majd csak jó lesz) rövidke kapupánt csavart.

Szétszedtem a párnát. Nem volt nehéz feladat, mert cipzáras volt.
Kimostam a huzatát, a belsejét pedig letettem ide.
Aztán az jutott eszembe, hogy milyen rendes
is vagyok én, hogy a kályha teteje üres.
És akkor felnéztem és megláttam...

...a ferde tetejű SANYO decket darabokban. Már nem is emlékeztem rá, hogy
ez is félbe lett hagyva. Majd egyszer befejezem, ha lesz egy normális
székem. Már úgy értem, amiben hanyatt esés nélkül tudok ülni.

Hülye ötlet volt kimosni a párna belsejét. Befele még könnyen ment, de kicibálni...

Gondoltam megcserélem a két széket. Hiába nincs az újon (ami valójában a régebbi) kárpit, attól próbálgatni még lehet. Csakhogy az a szék amin ülök, az nem fér ki a szobából. Visszanéztem azt a szétszedtem cikket ami arról szólt, hogy ezt a széket összeraktam. (mert ugye lapraszerelten vettem) Már akkor is probléma volt a mozgatása, viszont valahogy megoldottam. Gondoltam ha akkor sikerült, akkor most is menni fog.

Andi szerint nem fér át. Ha nehezen is, de végül azért csak sikerült áttuszkolni az ajtórésen. Mindenképp el kell áruljam, hogy épp barkácsolt alanyon szúr a szőrös deszka. Ha meg levettem róla a falapot, akkor meg én csúsztam le a műanyagról. Mikor már visszacseréltem a székeket, csak akkor jutott eszembe, hogy igazán rádobhattam volna a puszta fára a leendő kárpitot.

Kicsit ugyan csúszkál a deszka a műanyagon, de így már egész jó ülés esik rajta.

Igazán felöltözhettem volna, de egy ilyen rekkenő nyári napon, még az alsógatya is sok! Na erről van szó. Így ülök (?) az asztalnál. Hogy nekem jót tesz-e, azt most inkább hagyjuk. (természetesen nem) A széket azt viszont biztosan kicsinálta ez az abnormális felhasználási, pontosabban szólva elhasználási mód. Ennek a széknek a háttámláját ugyanis a karfa tartja. Ha nekifeszülök (a súlyommal) a háttámlának, a kialakuló erőhatás felfelé hajtja az ülő rész két szélét, amitől aztán a szék alja idővel elgörbült. Konkrétan egy vályúban ülök. A háttámla sem bírta a kiképzést, idővel az is elgörbült, méghozzá nemcsak vályú formára, hanem a felső, vagyis a fejemhez eső része hátrafelé is. Hogy mindezek ellenére mégis kényelmes legyen, kipárnáztam magam. Persze most nem a sörhasra gondolok, hanem a derekam és a fejem mögötti párnákra.

Már majdnem elfelejtettem bemutatni, hogy miért is van ez az egész mizéria. Szóval nemcsak, hogy elgörbült a szék, de még el is törött. A hintamechanika már egyáltalán nem működik benne. Mikor beleülök, lötyög alattam az egész. Persze tudom, hogy semmi baj, nem esek vele hanyatt, de akkor is meg megugrik az adrenalin szintem, mikor úgy dönt a székem, hogy akkor most épp hátrazúgok.

Az a korszakalkotó ötletem támadt, hogy beleteszem a székbe a nagy kék párnát.
Sok értelme nincs, ha csak az nem, hogy így már nem balesetveszélyes.
Már persze csak azért, mert így én már bele sem férek a székbe.

   Az úgy szokott lenni a cégnél, hogy költözéskor a felesleges bútorok, vagy ha valami pláne el is romlik, akkor a fölös és vagy beteg tárgyak egészen egyszerűen a folyosón végzik. Ez a szék is így került ki a folyosóra. Már akkor megszereztem, mikor még el sem volt törve a székem.
   Azt vettem tervbe, hogy galád módon darabokra szedem. Hazahozom a felső részt, majd ráapplikálom az én székem jó állapotú kerekeire. Meg persze a kedvenc billegő mechanikájára. Franc se gondolta akkor, hogy eltörik a székem alja is.
   Szóval ott hevert ez a szék a folyosón elhagyatva árván. Ez amúgy nem igaz, mert volt neki több hasonszőrű tettestársa is. Szóval ott állt ez a szék parlagon, én meg belevetettem magam. Próbálgattam, hogy mégis milyen ülés esik majd benne. Kényelmesnek mondanám. Ha még majd hátra is lehet benne dőlni (itthoni szék hintamechanikája ugye), akkor pont jó lesz.
   Mivel az itthoni székemnek már nem csak a görbeség a baja, ezért ez a szék feleslegessé vált, hiszen nincs mire rászerelni a felső részét. Ha a teteje már nem is kell, de a kárpitozását azt azért még meg lehet róla szerezni. Már úgy értem, hogy lefejtem róla magát az anyagot.
   Amúgy nem vagyok ám ennyire szarrágó, merthogy akartam én venni rá kárpitot újat. Fél méter szövet ára (már ha adnak annyit a boltban), csak nem vág a földhöz. Elkarikáztam a boltba. Nem mondom melyikbe, mert sikertelen volt a beszerzés. Hogy ennyire (nagyon) drága, az mondjuk fél méter anyagnál nem lehet szempont. Viszont az, hogy mégis hogy néztek ki azok a kárpitok, na azt inkább hagyjuk...

Akkor már inkább lefejtem ezt a használt szürkét. Még az jutott eszembe, hogy kivágok egy darabot valamely kidobott ágybetétből, mert azokon aztán tényleg jó erős anyag szokott lenni. Persze most, hogy igényem van rá, egyet se látok! Pedig még a szelektív gyűjtőket is körbelátogattam a biciklimmel.

Az asztalomon sárga alapon sárgás színű tárgyakat szoktam fotózni.
Aztán továbbfejlesztettem a dolgot, és a kék mintás szőnyegünkön
kékes színű dolgokat fotóztam. Mostanra jutottam el oda, hogy
szürke alapon szürke tárgy. Mondjuk fejlődésnek ezt
azért annyira azért nem nevezném...

Hiába adott rá Sipi (gondolom ő volt a hegesztő) két év garanciát,
számomra egyáltalán nem bizalomgerjesztő az a hegesztés.
Ez persze lényegtelen, hiszen úgyis a kukában végzi.

   Nem is tudom... Eddigi munkásságom alapján kiderült már, hogy tárgygyűjtő vagyok? Hogy ez pontosan micsoda? Hol s mivégre vettem magamhoz? Na arról fogalmam sincs! A lényeg, hogy most épp egy ilyen vastagságú vasanyagra van szükségem. Na! Akkor itt megint elnyújtom egy kicsit a mondandót.
   A régi székem, nem ami most esett szét, hanem amibe reszeltem új bigyót, na az konkrétan nagyon jó volt! Álom benne dolgozni! Hintázik, megy le meg fel, ahogy kell. Vagyis mikor be akarok ülni vele az asztalhoz, akkor egyrészt beférek, mert nincs karfája, másrészt azért is, mert lejjebb eresztem magam, hogy beférjen a lábam az asztal alá.
   Mivel a lift nem működött, illetve nem volt vezérelhető, így az utóbbi időkben már azt csináltam, hogyha be akartam ülni rendesen az asztalhoz, akkor kitettem a középső fiókot az ágyra, hogy ne legyen útban a lábamnak. Ez persze nem egy olyan nagyon borzasztó kényelmetlenség, de azért elég zavaró tudott lenni. Pláne akkor, ha mondjuk mindeközben Andi az ágyon feküdt. Illetve csak szeretett volna feküdni! Akkor sem volt épp kényelmes a hiányzó fiók, ha valami épp belőle kellett volna, hiszen nem volt ott, mert át lett téve az ágyra.
   A szék másik apróbb problémája, hogy mikor úgy ülök, illetve ülnék benne, mint a nagy támlásban, akkor meg túl lent van. A lábam sokkal fentebb van az asztalon, mint a fenekem a székben. Nem tehetek magam alá párnát, mert akkor meg nem marad támaszték a hátamnak az amúgy igen rövid háttámlából. Erre a problémára azt a megoldást találtam ki, hogy meg kell emelni a széket öt centivel. Nem fotózom le újra, hanem inkább ismét belinkelem a korábban már látott képet.

Erről a műszaki részletről van szó. Kilóg az a két lemezke felfelé, ezekre van rácsavarozva a tulajdonképpeni szék. Ha ezt a részletet kissé megtoldom, akkor magasabban fogok ülni. Persze csak annyival szabad megmagasítani, hogy még a lifttel teljesen leeresztett állapotban is kényelmesen beférjen a lábam az asztal alá. Az előbb látott anyagból pont ki lehet faragni a szükséges két lemezdarabot. Már persze ha a 6 milliméter vastag vas még lemeznek tekinthető.

A szabászkodást Andira bíztam. Körben le kellett vágni az anyagról a szivacsos részt, meg a kilógó kötőszálakat. Igen érdekesen volt a szürke szék kárpitozva. Azt már mutattam, hogy varrva volt, azt viszont még nem, hogy a képen látható fehér rojtoknál fogva oda is volt tűzve a háttámlához. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a szétszedett szürke szék alapja fából van.

Még a sokadik áztatóvíz is ilyen koszos lett. Persze nincs ezen mit csodálkozni, hiszen melósok ültek a székben. Látnátok az én melóhelyi székem! Már úgy értem, hogy nem az itthoni melóhelyit, hanem a cégest. Hogy pontosan miért foszlott le róla az összes kárpit, na arra nem találtam okot. Majd csinálok bent is két székből egyet. Addig is itthon is vannak félbehagyott feladatok. Még hogy félbehagyott? Hiszen még bele sem kezdtem! Az egyik ilyen régi adósságom Andi barkácsolós szekrényébe egy polc, amihez már be is szereztem az anyagot. Úgy két éve annak van nekitámasztva a bicikli.

Nem feladat minta alapján klónozni egy darab deszkát, ha van anyag és szerszám.
Mint azt említettem volt, leginkább a munkakedv hiányzott. No meg nem is így volt
elképzelve. Persze nem a polc, hanem az egész project. Terveim szerint eredetileg
úgy lett volna, hogy veszek két fióksínt és megoldom velük, hogy azt a polcot,
ami a tévé alatt van, ki lehessen húzni. Mindezt azért, hogy a lapostévé
mögötti helyet is ki lehessen használni a szekrénysorban.
Persze egyelőre a tévé még nem, csak
a műsor a lapos.

Semmiből sem tartott volna levenni a mintát centivel a polcról, de annyira lusta
voltam, hogy inkább kivettem egy meglévőt a szekrénysorból, majd
egészen egyszerűen átrajzoltam a méretet egy karctűvel.

A Réka szekrénysorban ilyen forma pöckök tartják a kivehető polcokat.
Mikor a szőnyeget cseréltem a hallban, már meséltem a történetüket.
Lényeg a lényeg, nem gondoltam volna, hogy minden különösebb
erőlködés nélkül, szabadkézzel el tudok törni egy ilyen fülecskét.

Ezt én csináltam. Andinak kellett valami csillárdíszítős
projecthez, csak mint az látszik, végül nem nagyon.

Valamint a "mindig belebotlok" helyen elhelyezett légtisztító berendezést.
A nagy fehér karika már nem fért vissza a szekrénybe, őt ezennel kidobjuk.

Kísérletet tettem rá, hogy párnákkal kiigazítsam az elgörbült széket.
Mint ahogy a kísérletek döntő többsége, úgy ez sem sikerült.

Érdekes egy anyag ez a kárpit. Fura mód összegyűrődött a mosógépben.
Szerencsére hagyta magát egyenesre ráncigálni.

Épp mint fent, csak most épp medvékkel. Ha kipofozom a kisebbik széket, a macik
mennek vissza a polcra. Már úgy értem, hogy eddig párnának használtam őket.

Ennek a kis széknek ez is egy jó tulajdonsága. Mármint az, hogy belehet
tolni az asztal alá, mert kicsi és befér. De ezt már mondtam...

A recsegő hangot az egymáson elmozduló felületek adják.
Majd kicsit megkenem vazelinnel, attól majd abbahagyja.

Most álljak neki furkálni? Mégis mikor álljak neki, ha nem most? Azt vettem észre,
hogy bárhány napot is vagyok itthon, mindig akkor jön rám a csinálhatnék,
mikor másnap mennem kell dolgozni. Múltkor, mikor el volt törve
a lábam, két hónapig nem csináltam semmit! Szóval hajrá.

Biztosan olcsóbb lett volna három csavart venni a csavarboltban, mint tízesével
az OBI-ban, de így legalább lesz itthon csavar, mikor majd legközelebb kell.

Mérték a vonalzó. Már úgy értem, nem mint centi, hanem magának a vonalzónak
a szélessége a mérték. Vagyis az elülső csavarok egy vonalzónyi
szélességre lesznek az alaplemez szélétől.

Nem mértem, hanem csak úgy érzésre húztam egy vonalat. Ott lesz a lyuk és kész!
Remélem, hogy a teljesen véletlenül kiadódott 13 centi ellenére szerencsém lesz.

A hátsó csavar helyét eltudom hibázni, ha tegyük fel oda mérem be,
ahová a szék csukódik, mert akkor fel fog akadni a szék aljában.

Ti meg mit röhögtök? Kész lesz a szék, végetek lesz! Persze a medvék tudják,
hogy ez a "kész lesz a szék" duma, ez részemről csak egy üres fenyegetés.

Természetesen a fúrógép akkujában már szemernyi energia sem volt.
Hiába no! Manapság ritkán dolgozik. Illetve dolgozok.

Nem az asztalhoz szorítottam oda, hanem egy sima fadarabhoz.
Ez azért kell, hogy mikor a fúró átér, ne szakítsa ki az anyag szélét.
A kép címe: Belemegy No de mi megy bele? Aztán mikor harmadszor
olvasom vissza a cikket beugrik, hogy a faforgács a fiókba, az megy bele.

Sikerült eltalálnom a hatos csavarhoz illő hatos fúrót.
Digitális tolómérővel...

Az akkumulátoros fúróban nekem nem a szabadság tetszik, hanem a méret.
Mégis hová szaladnék el egy ekkorka lakásban, ahol nincs áram?
Persze lehet, akkor sem vennék kisméretű, lassúfordulatú
fúrógépet, ha lehetne kapni. Legalábbis most már nem.

Így ránézésre úgy tűnik, hogy nem fog összeérni a csavar és a mechanika alja.
Persze ki is próbáltam. Mondjuk ha összeért volna, az ujjam meg beszorul
a fúró hegye és a fekete vastömeg közé, akkor lett volna vér és könnyek!

Hol a nyolcas fúró? Mióta rendet tettem ezekkel a szortimentes dobozokkal, azóta
nem is az, hogy nem találom a dolgokat, hanem az, hogy mindig meglepődök.
Régen egy kicsinyke szürke fémdobozra való fúró volt itthon. Ha valami
eltört, kicsorbult, venni kellett helyette másikat, vagy meg kellett
köszörülni. Most meg itt a Kánaán. Fúró hegyek dobozszám!

Továbbfejlesztettem a szürke alapon szürke tárgy fotózása vonalat, hiszen
kiötlöttem a szürke alapon, anyagából szürke tárgy (forgács) fotótémát.

Persze minden megoldható. Jelen esetben a megoldás az M6-os menetfúró.
Ugyan a sűrűbb helyére vágott ritkább menet szép az nem lesz, de azért megteszi.

Ennek a satunak a hajtókarját eredetileg két kis fekete műanyag kupak tartotta.
Ezek ketten voltak azok, amik leginkább szerettek velem bújócskázni.
Múltkor berágtam, vágtam a rúdra menetet, tettem a végére
egy-egy anyát. Mostanában az van, hogy átvették az
anyák a műanyag kupakok szerepét. Ők gurulnak el.
Azt találtam ki, hogy be fogom ragasztani az anyákat.

Aztán most, hogy elől volt a szerszámos doboz, megláttam benne a pontozót.
Megütöttem a tengelyvégeket három-három ponton.
Na most gyere le ha tudsz!

Még jó, hogy stimmel! Szép is lenne, ha nem tudnék mintáról három lyukat átjelölni.

Oda van csavarozva. Stabil. Akár rá is lehet ülni.
Persze a seggem még szúrja a fa, de így jár aki kapkod.
Kapkod? Ha továbbra is így haladok, sosem lesz kész ez a szék!

Eddig jó. Megy le és fel. Hintázik és a hintakikapcsoló is működik.
Szóval már majdnem kész, csak a kárpit hiányzik róla.
Kár, hogy mindig ott van az a "csak" szócska.

Most mond már... És ha szürkére szürke? Hát nem mindegy, ha egyszer úgysem
látom? Már úgy értem, hogy mégis mikor látnám, mikor mindig rajta ülök.

Hogy ezzel a képpel mégis mi volt a célom? Valószínűleg a hely szűkösségének bemutatása. Kicsi ez a szoba, nem fér bele két szék. Ráadásul nem is két szék kéne bele, hanem mindjárt három. Mert ugye egészen más fajta szék való munkára, írásra, és persze mozizáshoz.
Ha már egyszer három székről álmodok, akkor nemcsak székből kéne három, de asztalból is legalább mindjárt kettő. A jelenlegi asztalom pont jó barkácsoláshoz, viszont egyáltalán nem való számítógépezéshez. Mozizáshoz meg nem asztal kell, hanem egy szép nagy tévé, ami ide aztán már végképp nem férne be.

Aztán egyből rájöttem, hogy ülhetek a félkész széken. Mondjuk ez azért
nem olyan nagy baj, mert hátha munkára sarkall ez a szúrós állapot.

Ma már holnap van, s ahogy ígértem, vettem szivacsot. Gondoltam hátha
nem tudok vele dolgozni, mert mondjuk elvetemedett a kötözéstől.

A szivacsból csíkokat vágtam az alaplemez szélére. Utólag belegondolva egyszerűbb
lett volna, ha ráhagyok körbe két centit a szivacsra, és a ráhagyást hajtom
vissza alulra. Természetesen utólag mindig okosabb az ember...

Egyre csak közeledik a project vége. Vagy csak gondolom? Ez már a 138. kép.
Kicsit mintha húznám. Na jó... Lassan csinálom, mert nem szeretem.

Száradnak a beragacsozott alkatrészek. Nagyon állat ragasztó ez a Pálmatex!
Meg kell várni, mikor már nem ragad, és akkor összenyomni a bekent részeket.
Rajtam nem múlik, mert ha haladásban nem is jeleskedem, de várásban jó vagyok!

Nem az a lényeg, hogy fent van a perem, hanem az, hogy a jobbra fent látható ficni
maradékot kivéve, pont elég lett. Pedig nem is mértem! Gondolkodás nélkül
levágtam három csíkot a szivacsból, de nem néztem meg, hogy elég lesz-e.
Úgy látszik, hogy nem csak én, de már az ég is unja ezt a székes mizériát...

A szivacsot rátettem a kárpitra, majd körberajzoltam. Aztán kellett volna húznom egy
vonalat pluszban öt centire a szélétől. Már majdnem elkezdtem bonyolítani
a feladatot, mikor észrevétlenül behúztam a vonalat szabadkézzel.

Száradjatok már!
Unom már a rumlit, szeretnék végre mindent a helyére tolni.

Fél óra várakozás után, mikor tapintásra már nem is ragad a Pálmatex,
pont jól fog. Rányomom a kárpitot a fára, le sem akar többet jönni!

Iparos biztosan szebbre formázza a szélét.
Majd legközelebb jobban sikerül...
Vagy veszek egy új széket.

Végre kész!
Rohangálok a tárgyakkal a lakásban körbe. Van ami a szemétbe, van ami
a pincébe, és olyan is akad ami egyszerűen csak visszakerül a helyére.

És akkor meglátom az előszobában a vasdarabot, amit a szék megemeléséhez hoztam.
Ilyen egyszerűen nincs! Ennek a székes történetnek sosem lesz vége?
Komolyan mondom, ingerenciám támadt szétszedni egy rádiót,
pedig rádióból az utóbbi időben annyit boncoltam, hogy még!

Nézzük a feladatot, hogy megoldható-e. Illetve vezet-e valamire a szék megemelése.
Jelen pillanatban a szék még teljesen felemelt állapotban is befér az asztal alá.

Ha teljesen leengedem, akkor 12 centi hely keletkezik a szék ülőkéje és az asztal, pontosabban szólva a középső fiók alja között. Ebből következik, hogy a magasító nem lehet hosszabb mint 12 centi. Ugyanis ha hosszabb, akkor nem tudom többé betolni a széket az asztal alá, még leengedett állapotában sem.

Az asztal lapja 14 centivel van magasabban, mint a székem ülőrésze felemelt állapotban. Tehát ahhoz, hogy a lábam vízszintes helyzetben legyen mikor felteszem az asztalra, 14 centis toldó kell. A fizika az fizika. Ez meg még az sem, csak egyszerű mértan. A feladat jelen eszközökkel nem megoldható. Apám! Hogy ez mekkora mázli...

Mondjuk nem lett volna egy akkora feladat beszabni ide egy darab lemezt. Komolyan elgondolkodtam (nem, nem akarom megcsinálni, csak gondoltam rá), hogy miért is ne alapon kifaragom azt a darab vasat. Illetve kettőt. Aztán az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha kipróbálnám valami úton módon, hogy mégis milyen ülés esne olyan magasan. Kéne tenni valamit a szék alá, ami megemeli vagy 10-15 centivel. Keringtem is kicsit a lakásban, hátha találok valami alkalmatosságot ami elég nagy és a súlyomat is kibírja. Találtam is egyet, ami az asztal a nagyszobában. Persze a lábait azokat ki kellene szedni míg a próba tart. Ezt túl nagy munkának ítéltem meg, ezért az alábbi ideiglenes megoldást ötöltem ki.

Nem a szék alját emelem meg, hanem a tetejét.
Fogtam a legközelebbi fiókot, majd egyszerűen áttettem a székre.
Eddig jó, csak az van, hogy épp nem vágyom hereműtétre. Pláne nem reszelővel!

Rádobtam az épp kéznél lévő a nagy kék párnát a fiókra, majd bátorságot merítettem,
s felültem a konstrukció tetejére. Nem mondom, hogy le akartam róla esni.
Inkább azt mondanám, hogy nem szerettem volna róla leesni.
Kapaszkodtam is erősen. Na! Akkor ennek itt a vége!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.