Szalagragasztó masina
(de inkább csak magnózok)

Eldugtam a billentyűzetet, elővettem a fehér papírost, majd nekiálltam
megtekinteni a szétszedésre, illetve bemutatásra váró lomjaim sorát.

 

 

Mivel igazándiból egyikhez sem volt kedvem (nagyon nehezen indul ez az év), ezért
valami olyat választottam, amire még csak nem is emlékeztem, hogy a sorára vár.
Jobbra a SONY TC-U5 deck tetején van egy tápegység, azon
pedig egy narancssárga doboz.

 

 

Mondjuk erről az oldaláról nézve épp nem látszik, hogy a doboz másik két oldala
narancssárga, cserébe viszont látszik rajta a lényeg, vagyis az, hogy ez egy
szalagvágó, illetve szalagragasztó masina. Ezt azért kellene kipofoznom,
hogy egyrészt használható állapotban legyen, ha kell. (ez mondjuk nagyon
ritkán van) Másrészt szeretném végre áttenni a kipofozott hasznos tárgyak közé.

 

 

   A szobám ezen részén a múltkor olyan rendet vágtam, hogy azon még magam is elcsodálkoztam! (mármint azon, hogy ez egyáltalán megtörtént) Na most ha olyan sok hely azért nem is akad a polcon, de egy az előbb látott méretű dobozka azért még valahova odafér. Ahogy ezt ilyen szépen végiggondoltam, addigra már el is ment a kedvem a szalagragasztó kipofozásától.

 

 

Elővettem helyette inkább apukám vakuját. Miután ezzel végeztem, hogy
ne idefent foglalja a helyet, még azon melegében levittem a pincébe.

 

 

   Na most ami csatlakozik a szalagragasztó masina bemutatása című projecthez, az a kép úgy nagyjából közepén látható papírdoboz. Mint megannyi más tárgyammal, ezzel is úgy voltam, hogy többször is nekifutottam a felkutatásának.
  
Mint az ennek a képnek a betekintési szögéből sejthető, a keresett papírdoboz most is csak úgy lett meg, hogy már az ajtóban állva tekintettem vissza a kupira. Tényszerűen épp egy hatalmasat legyintettem, miszerint ez sem lett meg, mikor is végre kiszúrtam a polc legtetején.

 

 

   Hogy honnan van a doboz? Ez kérlek örökség. No nem apukámtól maradt rám, hanem ezt speciel Laci szomszéd hagyta a párjára, én pedig tőle kaptam meg, mégpedig a hozzá tartozó szovjet gyártmányú orsós magnóval együtt, cserébe azért, hogy segítettem kilomtalanítani a pincét. Természetesen nemcsak ez az egy tétel jött velem, hanem kaptam hozzá régiféle villanykapcsolókat, szögleteseket és kerekdedeket is, meg egy Orion 449-es rádiót, meg egy Videoton hosszúkást, UHF szobaantennát, meg ki tudja még mit.
  
Miután a bizonytalan állagúnak tűnő szovjet magnóra vetettem egy kósza pillantást, abban a szent pillanatban tudatosult bennem, hogy meghallgatandó nem rajta fogom átpörgetni a szalagokat.

 

 

   Bár a dobozra az van írva, hogy magnó, ez azonban nem azt jelenti, hogy ebben a dobozban maga a magnó van, hiszen az már eleve bele sem férne. Mondjuk volt már akkora szovjet magnóm, ami belefért volna, de ebben a dobozban most akkor is csak szalagok vannak.

 

 

Mint az a meghallgatásokból kiderült, ezekre a szalagokra
még valamikor a 70-es években kerültek rá a felvételek.

 

 

   Bár gyermekként sokszor elmentem az Ezermester bolt előtt, és azt sem lehetne rólam állítani, hogy benne ne jártam volna, valamint magnóztam is eleget, de még sosem láttam Ezermester feliratú szalagdobozt. A tojásos mézesről pedig fogalmam sincs, hogy az mi lehetett.

 

 

Csak a doboza az, szóval már nem Duna hangszalag van benne.

 

 

   Sajnos szó sincs róla, hogy nálunk akkora tisztaság lenne, vagy lett volna gyermekkoromban, hogy annak hatására el ne viselnék a szalagorsókon néhány kósza ujjlenyomatot, de ahogy ezek négyen kinéztek, egyszerűen nem bírtam ki, hogy meg ne fürdessem őket.

 

 

   Na most, illetve konkrétan azon idő alatt, míg az üres orsók a fürdőszobában száradtak, azon kezdtem el törni a fejem, hogy mégis hova a csudába pakoljam ki a doboz tartalmát, mégpedig lehetőleg úgy, hogy majd látványosan kétfelé lehessen őket választani. Ezt úgy kell érteni, hogy meghallgatott, illetve meghallgatásra váró szalagorsókra. A szalagok mennyiségét és a kedvemet összevetve ugyanis úgy saccoltam, hogy nem leszek meg a feladattal egy, de még két nap alatt sem!

 

 

   Kezdetben úgy volt, hogy a szalagok meghallgatásához a polcról levett magnó helyére kerülnek fel a magnószalagok, majd kisvártatva mégiscsak másképp döntöttem. Már csak azért is, mert ugye ha közbejön valami, akkor hova teszem félre a magnót, ha nem vissza a helyére?

 

 

   Ez a peremes átlátszó műanyag csődarab úgy volt odatéve a polcra, mintha lenne valami célja. Hogy mi lehet az, arra viszont nem jöttem rá. Remélem nem az van, hogy vissza kell szerelnem valamibe.

 

 

   Alul a felújításra váró lapozós órás rádió, felette a már ki tudja mióta szétbontott lassú Konica kamera paneljai, jobbról balról BRG MK-27-es magnó, míg felülről és jobbról egy-egy jelfogó meghúzási időmérő műszer alkotja a sarokba rendezett különös hangulatú csoportosulást. Ezek a bigyók annyira kellettek ide az ágy végébe, hogy azt még csak meg sem próbálom megfogalmazni!

 

 

   Az ágyvégi ficak elfoglalásáért cserébe viszont lett hely. Már úgy értem, hogy ezen a képen nézve balra lent. Ez amúgy akkor keletkezett (csak időközben már ki tudja hányszor elfoglaltam), mikor elrámoltam innen az iratokat.

 

 

   Felraktam a szalagokat a polcra. Terveim szerint amit meghallgattam, az átkerül balra, s innentől fogva immáron a wobler oldalának támasztva várja, hogy döntsek a sorsa felől. Mert ugye ha akad köztük olyan pocsék, mint amilyeneket a múltkor is találtam, na olyanokat semmi értelme sincs őrizgetni.

 

 

   Mindeközben a fürdőszobában újabb orsók várnak fürdésre. Bár nem mentem rá a sárgás színük kihangsúlyozására, de a foltosságuk és a különös árnyalatuk még így is jól látható.

 

 

Most jön az, hogy leveszem a polcról ezt az UHER magnót.

 

 

Így ni!

 

 

Arra a kérdésemre, hogy mégis ki a t*köm tette fel a polcra a magnót
ennyire mocskos szalagpályával, arra nem kell válaszolni...

 

 

   Magnózáskor azért nem szabad ilyen Dávid és Góliátot játszani a szalagorsókkal, mert a magnó mechanikája alapvetően úgy lett megalkotva, hogy arra számítson, hogy a szalag súlyától eltekintve az orsók közel azonos súlyúak. Ennél profibb fékrendszerű kommersz magnó nem nagyon van, azonban a hatalmas alumínium orsó lendületével még ennek sem sikerült megbirkóznia.

 

 

   Az kérlek úgy volt, hogy majd mikor először kell (a képen természetesen épp ez az eset látható), majd csak akkor lesz az, hogy nekiugrok és kipofozom végre a szalagragasztót. Ez végül nem így lett, mert inkább magnózni volt kedvem, mint apró műanyag, vagy inkább gumidarabkákat pótolni a fényes szerkezetre.

 

 

Az egészen biztos, hogy a piros és a kék orsók nagyon
is jól mutatnak egyes magnókon. No de ez az zöld?

 

 

Ennek a színnek valahogy nem volt nálam sikere.

 

 

   Puszta érdekességként említem meg, hogy ennek a szalagnak sikerült alaposan meglepnie, mégpedig a mindkét sávjáról visszafelé szóló felvételével. Ezt a különös eredményt kétféleképpen lehet elérni. Az egyik megoldás szerint kétszer félsávos sztereó magnóval készül a felvétel, míg a másik szerint el kell fordítani a szalagot, mégpedig 180 fokkal. Ilyenkor persze a szalagnak nem a fejek felőli oldalán van a mágneses jeleket hordozó vasoxid réteg, de amilyen bödön egy felvételek ezeken a szalagokon voltak, ez nekem már fel sem tűnt!

 

 

   Még mindig nem a szalagragasztó jön, hanem csak mutatom, hogy bár kicsúszik belőle a szalag, de attól én még igen lelkesen használom. Sajnos több tekercsre való olyan szalag is akadt, amit már nem ragasztottam meg, mert olyan szinten mállott róluk a vasoxid. Ezeket aztán pusztán játszásiból leforgattam az orsójukról, majd a korábban a szalagorsókat rejtő papírdobozban helyeztem el.

 

 

A már meghallgatott szalagokat pedig ebben a
fahordásra szakosodott katicás szatyorban.

 

 

Ez a kép sajnos még véletlenül sem arról szól, miszerint lám mekkora
hely keletkezett a pulton, hanem arról, hogy a jobb alsó sarokban
megbúvó irattartóban ott maradt egy 18-as üres szalagorsó.

 

 

Ez a kettő is itt maradt, de ezekről legalább tudom, hogy van rendes
helyük, hiszen épp csak vissza kell őket tennem a magnóra
dísznek. Az alsó három szalagdoboz sem ide való.

 

 

Hanem ide. Hogy miért nem itt vannak? Na ez egy jó kérdés! Mivel nem
találtam rá magyarázatot, viszont valami oka csak volt, hogy
külön lettek téve, ezért maradtak a másik polcon.

 

 

Az orsókról leforgatott szalagokat rejtő dobozt pedig berúgtam az asztal alá.

 


 

Na most nem az a kérdés, hogy miért nem dobtam ki az ócska szalagokat,
hanem az, hogy vajon merre lehet az a papírdoboz, amiben a többit
rejtegetem. Valamint természetesen az a kérdés is felmerült,
hogy vajon ezek is beférnek-e a többi mellé a dobozba.

 

 

A piros x a szalagos doboz helyét jelöli, bár ekkor ebben még nem voltam
biztos, mert ugye felirat még ha van is rajta, biztosan nem ezen az oldalán.

 

 

Kiszedni csak úgy sikerült, hogy kihúztam mellőle a Kashtan magnót, mert
különben képtelenség lett volna kifordítani a dobozt a szűk résből.
Amúgy még abban sem vagyok biztos, hogy ez a magnó a
Kashtan, vagy az a másik fadobozos, amelyik
a szomszédos Salgó polc tetején lakik.

 

 

Bár elsőre egyáltalán nem úgy néz ki a doboz tartalma, mintha szalagok
lennének, de én erről a látványról már tudom, hogy jó az irány.

 

 

A takarónak használt szürke pólót félrehúzva, sajnos egyértelműen kevés a hely.

 

 

Azonban a kék melegítő kiszedése után már nem!

 

 

Most már csak arra kell vigyáznom, hogy ne kerüljön a szemem elé semmiféle
begyűjthető, majd elteendő szalagorsó. Erre amúgy igencsak csekély az esély,
merthogy szinte minden magnómon akad egy tekercs szalag. Márpedig
magnóból ebben a pincében meglehetősen sok van.

 

 

Hogy legközelebb is megtaláljam, mind az öt látható oldalát felcímkéztem.
Ettől persze még simán eltűnhet, ha úgy teszem el, hogy az alja áll kifelé.

 

 

Ezek a ruhák mondjuk kimaradtak a dobozból, de ez azért nem akkora probléma,
hiszen akad itt valamerre melósruhás doboz, ráadásul nem is egy! Már épp
ugrottam volna neki az elrakás feladatának, csak aztán rájöttem, hogy
a szükségtelenség okán a melósruhás dobozaim vannak legalul.

 

 

Na most ezt a dobozt, ezt nem idefent felejtettem, hanem ezt már úgy hoztam
vissza a pincéből. Mármint úgy, hogy van benne két méter szalag,
hogy majd legyen mivel próbálgatnom a szalagragasztót.

 


 

Ez és az előző kép készülte óta mindössze 10 hónap telt el, vagyis sok mindent
rám lehet fogni, de azt, hogy elkapkodnám a dolgokat, na azt biztosan nem!

 

 

A szkenner tetejére hajított roggyant papírdobozban azóta is ott
hever a szalagragasztó bemutatásához előtúrt darabka szalag.

 

 

Mint ahogy a wobler tetején már ott is van hozzá a megoldás!

 

 

   Mármint a masina málló gumirészeinek kipofozásához. Maga a szalagragasztó amúgy azóta is a SONY magnó tetején díszelgett. Hogy miért pont ott? Gondolom azért, mert ott nem volt útban.

 

 

Ez nem is egy, hanem egyenesen két szalagragasztó,
valamint a működtetésükhöz szükséges körítés.

 

 

A storage drawer annyit tesz, mint tároló fiók, vagyis ennek a dobozból
előcitált angol nyelvű leírásnak a szalagragasztóhoz semmi köze sincs.

 

 

Az előző képen látható leírást egy bontatlan csomagból vettem elő, ahol is ott volt
mellette ez a két csavar, valamint a négy általam azonosíthatatlan eredetű
fémdarab. Mit ne mondjak, az amerikaiak is tudnak csomagolni...

 

 

Ezek ketten sem részei a szalagragasztónak. Amúgy nem én
tettem őket a dobozba, hanem még az előző gazdájuk.

 

 

   Szalagragasztó (már úgy értem, hogy valami celluxszerű), befűző szalag élet, akarom mondani lefutásveszélyesen szabadon feltekerve, valamint ugyanez egy biztonságosnak tűnő apró orsón. Az utóbbi kettőt most azonnal egyesítem. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert így, hogy külön vannak, így akkora helyet foglalnak, hogy nem tudom tőlük rendesen rátenni a dobozra a tetejét.

 

 

   Ezt a csálé ragasztást szabad kézzel hoztam össze. Szó sincs róla, hogy direkt csesztem volna el! Ez szerintem a sors szalagragasztó masina szükségességét bemutatandó húzása volt.

 

 

   Ez így annyira lassan ment (már amikor épp nem ugrott szét az orsó nélküli szalag, és állt le az egész szalagtekergetési project), hogy ha magnót azért nem is vettem le a polcról a néhány méternyi befűzőszalag áttekeréséhez, de valami könnyítést azért kitaláltam.

 

 

   Ami jelen esetben mindössze annyiból állt, hogy rátettem az apró szalagorsót az asztalomon található egyik furatra, majd ideiglenes jelleggel átejtettem a lyukakon egy épp kéznél lévő órás csavarhúzót. A bal oldali lyukban az egyik ujjamat ott tartva fékeztem meg a leeresztő orsót az elszaladása ellen, míg a jobb oldali orsót egy másik ujjammal pörgettem.

 

 

Annyira meg vagyok magammal elégedve...

 

 

Hát te meg kivagy? Kérdezett rá a szerző a vaskos borítékra kíváncsian.

 

 

   Mi bizony szalagorsóra ragasztható számozott címkék vagyunk. Abban a fránya Amerikában ugyanis úgy gondolták, hogy ha egyszer igény van valamire, vagy mondom inkább úgy, hogy fizetőképes kereslet, akkor azt gyártani biznisz. És már készültek is a címkék!

 

 

   Kezdetben azt hittem, hogy ez valami olyasmi lehet, mint amiket a modellekhez adtak, csak miután bevizeztem, de még úgy sem ragadt, akkor rájöttem, hogy jelen esetben mindössze arról van szó, hogy mára már rég kiszáradt az apró címke mögül a ragasztó.

 

 

Ezek a szalagorsók dobozaira való címkék viszont
még mind a mai napig nagyszerűen ragadnak!

 

 

Lásd példának a szalagragasztó dobozán általam csálén elhelyezett zöld címkét.

 

 

Bár valószínűleg sosem lesz rájuk szükségem, de attól
még akkurátusan visszacsomagoltam a címkéket.

 

 

Robins Gibson Girl Stereo 4 Tape Spliccer

   Persze nem a masina kissé fura neve az érdekes, hanem a doboz alsó szélén olvasható felirat, ami szerint mind sztereo, mind pedig mono szalagot meg lehet vele ragasztani. Azt a szerkezetet mondjuk megnézném, ami csak a mono szalagot tudja megragasztani. Már csak azért is, mert ugye egy szalagragasztó ugyan honnan tudná, hogy milyen felvétel van az általa épp ragasztott szalagon? Pláne mi történik egy üres szalag ragasztása kapcsán? Tán csak nem összezavarodik a gép?

 

 

Az amerikai változaton még a ragasztószalagot
hordozó apró orsó tartója is helyet kapott.

 

 

Ez a műszaki részlet a japán társáról már lemaradt.

 

 

Amúgy mind a felépítést, mind a használat módját tekintve azonosak.

 

 

Ami még szintén közös bennük, az az a tény, hogy mindkettőben elérett a gumi.

 

 

Ami ha nincs ott a lehajtható karban, akkor nincs ami megfogja a szalagot.

 

 

   Ez a többrétegű öntapadós gumiszalag részemről egy annyira trágya megoldás, hogy mindössze annyit tudok felhozni mentségemül, miszerint jelen esetben szó sem volt a tartós javítás igényéről.
  
Amúgy természetesen meg tudnám csinálni rendesen is, hiszen biztosan akad a gumis dobozaimban két ekkorka gumitömb, vagy valami olyan anyagdarab, amiből ki tudom őket szabni. Még rezgett is a léc, hogy megcsinálom rendesen, csak aztán valahogy nem volt kedvem lemenni a pincébe a Pálmatexes dobozért.

 

 

   Elnézést kérek érte, de mikor ezt a két csálén felragasztott címkét megláttam, nekem bizony az volt az első gondolatom, hogy ezeket magyar emigránsok illesztették a helyükre.
  
Aztán persze lehet, hogy nemcsak nálunk, de még a rothadó kapitalizmusban is dívott a trehányság. A Robins industries amúgy mind a mai napig létezik. Ha jól értettem amit láttam, akkor gumi és műanyag alkatrészeket gyártanak.

 

 

Ez itt a szalagragasztási próbához a pincéből előcitált
egyértelműen feleslegesen hosszú magnószalag.

 

 

Beteszem az egyik szalagvéget, majd ráhajtom a karocskát.
Beteszem a másik szalagvéget, majd ráhajtom a karocskát.

 

 

Ezek után jön az, hogy a szalagragasztó masina tetején található egy
szem gomb megtolásával kiválasztom a három penge közül a ferdét.

 

 

Majd rányomom a pengét tartalmazó részt a két immáron stabilan álló szalagra.

 

 

Mire fel a szerkezet egy szabályos, de ami még ennél is fontosabb, hogy két
egymáshoz tökéletesen illeszkedő ferdére vágott szalagvéget produkál.

 

 

Amire aztán már csak rá kell tenni egy darabka celluxot.

 

 

   Majd a pengeválasztó gombot feltétlenül átállítva a két egyenesen állóra (mert ugye különben újra kettévágjuk vele a már összeragasztott szalagot), a középső részt újra lenyomva, a két penge levágja a cellux szalagon túllógó részeit.

 

 

   Valamint egy kevéskét a szalag széléből is (lásd a celluxon a vékony vörös csíkokat), nehogy a szalag a ragasztásnál a kelleténél szélesebb legyen, aminek ugye egyértelműen megszorulás, majd szalagszakadás lesz a vége.
  
A két ragasztómaradványt a következő ragasztás előtt természetesen illik eltávolítani, bár ha megmaradnak ebben a pozícióban, akkor valószínűleg semmiféle gondot sem fognak okozni.

 

 

A szalagragasztó bemutatós projectet ezennel befejezettnek nyilvánítottam.

 

 

   A lehető legjobb helykihasználás érdekében egy kicsit ugyan még igazgatnom kellett őket, de végül sikerült mindennek beférnie a dobozba. Már úgy értem úgy, hogy tövig rámenjen a dobozra a tető. Hogy aztán előveszem-e még valamikor, vagy már soha többé nem lesz rá szükség, az tulajdonképpen mindegy.

 

 

   Mert ugye a lényeg az, hogy ha kell, akkor ott lesz a polcon. Mármint ezen a polcon. Bár úgy néz ki, mintha lenne itt számára hely, ez azonban nem így van. Mert ugye alul az a nagy szabad rész csak azért van ott, mert épp töltődnek a tartalék akkuk.

 

 

Már úgy értem, hogy a polcon az üres rész ennek a töltőnek a helye.

 

 

Bár rezgett a léc, hogy ezt a roggyant sárga dobozt leviszem a pincei
szalagos dobozba a társaihoz, de aztán mégis inkább eltüzeltem...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.