Canon PowerShot S60 digitális fényképezőgép
(százasért)

Mivel már vészesen közeleg a szombat, s ha addig nem végzek a pincei polcra rámolt
legutóbbi beszerzésekkel, akkor a magamnak tett ígéret szerint ki sem mehetek
a piacra, ezért egyszerre két dolgot is felhoztam a pincéből. Az egyik izé
egy Medicor gyártmányú 9 voltos akkuhoz való töltőkészülék.

 

 

A másik pedig ez a fényességes csoda. Szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy
ezt a valamit egyszerűen képtelen voltam otthagyni a piacon. A megvásárlásához
természetesen a szépségén kívül jócskán hozzájárult az alku nélküli 100 forintos
ára is. Mert ugye akár működik, akár nem, még csak egy fél csoki árába sincs!

 

 

Az mondjuk látszik rajta, hogy hányódott, de ettől akár még működhetne is.

 

 

Újabb ok volt a vásárlásra, hogy nincs belőle kinyigázva az optika. Már úgy értem,
hogy mivel a tubust nem lehet kézzel visszatolni a helyére, így ezt a legutóbbi
kikapcsoláskor egészen biztosan a lencsesort mozgató motor tette meg.

 

 

Nemcsak LCD kijelzője, de még átnézeti keresője is van! Valamint
annyi nyomógombja, hogy már-már el lehet közöttük tévedni.

 

 

A gombok annyira sokan vannak, hogy még az apró doboz oldalára is jutott belőlük.

 

 

A fényképezőgép tetejére már csak a programválasztó
tárcsa, valamint az exponáló gomb maradt.

 

 

A gép alján a szokásos állványmenet, valamint az
akkut és a memóriakártyát rejtő ajtó látható.

 

 

Valamint ez az apró matrica, ami szerint ha húzott szemű is a masina, de legalább
nem kínai. A 7,4 voltos feszültségigénye után rajzolt folyamatos és szaggatott
vonal pedig azt jelenti, hogy szűretlen egyenáramú tápegységről is járatható.

 

 

Amire valószínűleg szükség is lesz, mert ugye hiába van benne az akkumulátor,
ha egyszer az idők folyamán nullára esett a feszültsége, ahonnan
csak igen csekély valószínűséggel lehet visszahozni.

 

 

Két darab Li-ion akkucella van benne.

 

 

Melyekben mára már semmiféle töltés sem maradt.

 

 

Az akkura úgy sikerült ráakaszkodnom a krokodilcsipeszekkel, hogy azok fogai
a plusz és a mínusz jelek peremébe kapaszkodnak, ami egy valóságos csoda!

 

 

Beállítottam a tápegységen a feszültséget és a töltőáramot, majd
néhány percnyi töltés után belepróbáltam az akkut a gépbe.

 

 

A fotón az akku cseréjére történő figyelmeztetés, valamit néhány ujjlenyomat
látható. A lényeg persze az, hogy egyrészt veszi az akku a töltést, másrészt
van élet a kamerában. Tologatja ki-be az optikát, zizeg benne valami, és
néha még valamiféle kép is megjelenik a kijelzőn. Ez utóbbi általában
mutat valami elmosódott hasonlóságot az asztalomon található
lomokkal, kivéve mikor direkt ezt próbálom nála elérni.

 

 

Mivel a múltkor épp itt, vagyis a kezeim között az asztalon gyulladt ki egy
akkumulátor, ezért ezt töltés közben nem mertem magára hagyni.

 

 

Az mondjuk igaz, hogy aludtam rá egyet, de azt amilyen alvós vagyok,
részemről mindenre szoktam... Mire felébredtem, az akku töltőárama
lement egészen nullára, miközben a feszültsége felment 7,54 voltra.

 

 

Az akkut a gépbe mint valami patront, vagy tölténytárat, úgy kell betölteni.

 

 

Amennyiben elhúzom az optika elől az őt rejtő lemezt, már indul is a gép!

 

 

   Nos ez az amiről az előbb beszéltem. Mikor odafigyelek, olyankor mindig csak valami elmosódott folt látható a képernyőn (ez amúgy a szétszedés hátteréül szolgáló A3-as fehér papír), mikor viszont valami egészen másra koncentrálok, olyankor richtig normális képet ad.
   Illetve sajnos nem ad. Már úgy értem, hogy mozgót nem. Időnként mintha magától exponálna egyet a gép, ami aztán odaragad az apró képernyőre, de mikor ez megtörténik, és persze le a karom fotózni, akkor magától elugrik a kép.
   Mindeközben egyetlen gombjára sem reagál. Az akkura a teljes feltöltöttsége ellenére is azt mondja, hogy kimerülőfélben van, és még a memóriakártya hiányára is panaszkodik.

 

 

Íme a szerző - zömében döglött - fényképezőgépeket tartalmazó gyűjteménye.

 

 

Ez itt az első digitális fényképezőgépem memóriakártyája, még valamikor 2004-ből.
Telleni ugyan tellett volna jobbra, azonban nem mertem megereszteni a vásárlást,
mert képtelen voltam eldönteni, hogy képes leszek-e megbirkózni egy digitális
fotómasina gombjaival. A félsz azért volt bennem, mert az apukámtól kapott
hagyományos filmes Zenit, fogalmazzunk úgy, hogy szégyenszemre kifogott
rajtam. Hiába olvastam el akárhány fényképezésről szóló könyvet, sajnos
csak igen rövid időre volt képes megmaradni a fejemben a lényeg.

 

 

Gondoltam addig játszom vele, míg csak ki nem merül benne az akku.
Még számomra is meglepő módon, jelen esetben ő bírta tovább!
Már úgy értem, hogy egy idő után ráuntam a sikertelenségre.

 

 

Majd meglepő mennyiségű csavar kitekerése után megszabadítottam az előlapjától.

 

 

Néztük egymást egy darabig, de mivel semmi olyan hibát sem láttam benne, ami
oka lehetne a tapasztalt jelenségeknek, illetve általam javítható, vagy legalább
felismerhető lett volna, egyszer csak úgy döntöttem, hogy ennyi volt,
és már indítottam is a kamera teljes lerombolását.

 

 

A zöld panelen apróbbak az alkatrészek, mint
az optika körül elhelyezett felirat betűi.

 

 

Ez itt a vaku villanócsöve, melyet meglepő módon nem én törtem el,
hanem valószínűleg az, aki a kamerát a csavarok kitekergetése
helyett egyszerűen csak feszegetéssel szerette volna kinyitni.

 

 

Az apró szöszös izé a mikrofon, míg tőle jobbra a fényes fekete
gomb egy LED, vagy infravörös érzékelő, vagy ki tudja...

 

 

Íme a ház elemei. Bár vannak bennük szép fényes részek, amik
jól jöhetnek mondjuk olyankor, mikor valamibe egy hiányzó
fényes részt kell pótolni, csak ugye mikor csinálok én ilyet?

 

 

Nemcsak merev zöld, de hajlékony barna nyáklapok is vannak benne.

 

 

Ezek közül az egyik lefordul a szerkezet oldalán, s nemcsak nyomógombok
vannak rajta, hanem ráadásul még mindenféle apró alkatrészek is.

 

 

Beletoltam az akkut, majd megpróbáltam a gépet így, vagyis szétszedett állapotában
bekapcsolni. Na most ahhoz, hogy ez sikerüljön, nekem kell megnyomnom azt
a kapcsolót, amit eddig az optikát takaró lapocska működtetett. Nem adom
fel rejtvénynek, hogy melyik az, hanem rámutatok inkább a piros nyíllal.

 

 

A kép közepén átvonuló, leginkább csúnyán vágott élű bútorlapnak
tűnő valami, az az a nyáklap, ami az apró kapcsolókat hordozza.

 

 

Ez pedig az a szán, melyen az optikát takaró lapocska rodeózott.

 

 

Mivel a fényképezőgép akkujáról hirtelen eszembe jutott a valószínűleg
következőnek boncolandó Medicor akkutöltő, ezért kinyitottam
a dobozt, majd az öreg akkut rápróbáltam a töltőjére.

 

 

Mivel néhány perc alatt az akkun mérhető nulla feszültségben nem történt változás,
átettem az akkut a még mindig az asztalomon lógicáló műszerzsinórokra. Mivel
a képen látható akku (a fényképezőgépével ellentétben) már ötven éves is
elmúlt, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy már nem veszi a töltést.

 

 

Arra viszont rácsodálkoztam, hogy milyen iszonyú mennyiségű csavart látok
a fényképezőgépben. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy minden oldalát
megtekintve, az összes kiszúrt csavart kitekerve, mikor már épp azt
hiszem, hogy nincs belőlük több, bőven találok belőlük még.

 

 

A kerek valami, a 4506-os felirattal, az egy elem. (vagy akku) Ez szolgál arra, hogy
a fényképezőgép akkor is megőrizze a beállításait, mikor kivettük belőle az akkut.
Ez a plusz elem (vagy akku) a Konica Minolta Z10-es gépben olyan mélyre van
eldugva, hogy bár megtalálni ugyan megtaláltam, de a cseréjét még csak meg
sem mertem kísérelni! Amúgy ebben a gépben is el volt rejtve, de csak egy
apró szigetelőszalag darabka takarta. Akarom mondani, a Z10-es
gépével ellentétben, ez legalább nincs beforrasztva.

 

 

Panelecske, állványmenet, kijelző. Így hirtelenjében (ez persze a valóságban mintegy
tízpercnyi töprengést jelentett...), egyedül az állványmenetnek sikerült elképzelnem
egy olyan számára új funkciót, hogy tarthatna mondjuk ezentúl egy fotóállványra
csavarozható lámpát. Ez persze - mivel egyrészt erőltetett, másrészt valószínűleg
kapható, harmadsorban nincs rá szükségem - valószínűleg sosem lesz megépítve.

 

 

A 3,5 jack aljzat újrahasznosítása - már csak a miniatűr mérete
okán is - épp oly reménytelennek tűnik, mint az USB aljzaté.

 

 

Ebben minden olyan apró, hogy még nézni is rossz! Felül
középen az a valami, az például egy 8 ohmos hangszóró.

 

 

Ezt az állványmenetet valami olyan helyre kellene eltennem, ahol mondjuk egy
jövőbeni keresés esetén meg is találom. Az lenne ez a hely, ahol a beleillő
csavarokat is őrizgetem. Bár csak tudnám, hogy azok merre vannak...

 

 

Ez itt a vaku. Mivel az előbb benne volt a fényképezőgépben, kisülni az elkónak
a törött cső miatt pedig biztosan nem sikerült, így csak annyi esélyem van
a túlélésre, hogy egyrészt nem nyúlok hozzá, másrészt reménykedek
benne, hogy tegyük fel döglött, minek okán épp nincs feltöltődve.

 

 

Egy 200 mikrós elkó, több száz voltra töltődve, úgy üti ki az ember szívét
a ritmusból, hogy ha nincs ott valaki aki segít, akkor bevégeztetett.

 

 

   Letéptem a helyéről a rózsaszín vezetéket, majd nekinyomtam a zöld vezeték csatlakozási pontján található óngombócnak. Bár gondoltam rá, hogy videóra veszem az akciót, csak aztán úgy voltam vele, hogy ugyan mi érdekes lehet egy aprócska szikrában.
   Na ezt mondjuk kár volt kihagyni... Akkorát szólt, akkorát villámlott, úgy megijesztett, hogy már csak a puszta reakcióm miatt is megérte volna, hogy megosszam a közönséggel az eseményről készült felvételt.
   Amennyiben összehasonlítjuk az elkón az óngombóctól balra látható negatív jelölés színét azzal, mint amit az előző képen látunk, akkor kaphatunk némi ízelítőt a szikrázás hatásából.

 

 

Miután kiszedtem, még kétszer vagy háromszor sikerült kisütnöm. Szóval ha ilyet
látsz a fényképezőgépedben, akkor nagy ívben kerüld el! Ha meg nem látod, akkor
is tudd, hogy van benne. Vagy úgy szereld a gépet, hogy a boncolás előtt egy héttel
kiveszed a gépből az akkut, és akkor az elkó a szivárgó áram hatására idővel nagy
valószínűséggel kisül, vagy keresd meg a gépben, és süsd ki magad. Az esetleges
szikrázás okozta ijedtség sokkal barátságosabb dolog, mint
egy áramütés okozta fibrilláció.

 

 

Ez az a valami, aminek a házilagos javítása mondhatni reménytelen, ezt ugyanis
nemhogy megjavítani, vagy megtalálni benne a hibát, de még csak szétszedni
sem lehet csak úgy egyszerűen. Mindenképp kell hozzá valami robbantott rajz,
mert anélkül még azt is reménytelen megtalálni, hogy hol kezdjen neki az ember.

 

 

Ez engem mondjuk jelen esetben hidegen hagyott, hiszen eszem
ágában sem volt, illetve már amúgy sem tudnám összeszerelni.

 

 

Ezt a rengeteg apró csavart abba a dobozba kellene betennem, amire
óracsavarok van írva. Már ha tudnám, hogy merre van...

 

 

Bár magam is látom, hogy ez azért nem egy nagy eredmény de attól azért
még büszke vagyok rá, hogy sikerült kipiszkálnom a tubusból az optikát.

 

 

A blende a szerzővel történő találkozása után visszaalakult
teljesen értelmezhetetlen formájú fémlemezekké.

 

 

A fényképezőgépből kiszerelt villanymotor valósággal eltörpül a rádió előtt. Ha még
azt is hozzávesszük, hogy ez a rádió már eleve egy törpe, akkor meg pláne eltörpül!

 

 

A motor mögé helyezett hatalmas piros valami, az egy teljesen szabványos méretű
9 voltos elem. És ez még a fényképezőgép optikájának a nagyobbik motorja!

 

 

Mert ugye miért is ne lenne benne egy még fele se akkora is.

 

 

Ha ezt vesszük, hogy 100 forintból milyen szépen eltelt a délután,
akkor akár még azt is ráfoghatom, hogy megérte az árát.

 

 

Ebbe a valamibe volt belefűzve a csuklószíj. Ha reménytelennek épp nem
is nevezném az újrahasznosítását, azonban valószínűtlennek már igen.

 

 

   A jelfogó meghúzási időmérő, illetve a BRG MK-27-es magnó alatt lakik az a doboz, melyben az utóbbi időben szétszedett valamik paneljait gyűjtögetem. Na most az úgy volt (megjegyzem még valamikor hónapokkal ezelőtt), hogy már csak alig van hozzá hátra valami, hogy rend legyen végre a szobámban.
   Hogy akkor miért nem ezen a vonalon nyomultam tovább? Már majdnem azt írtam, hogy ki tudja, mikor beugrott, hogy ezt bizony ki más tudná, ha nem én. Amint azt tapasztalom, ezzel a hülyeséggel, mármint a minden lomom ellen indított totális támadással, mondhatni befuccsoltam. Vagy ha azt azért talán nem is, de csak annyi eredményt sikerült elérnem, hogy komolyan oda kell figyelnem, hogy egyáltalán meglássam a szétszedésre váró tömegben a változást.
   Mondjuk ha így haladok, mármint összevissza, hol ide, hol meg oda belekapva, akkor egyszer csak el kell érnem egy olyan állapotig, hogy már mindenhol csak néhány feldolgozandó tétel hever, és akkor majd ugye milyen jól fog esni, hogy mindössze néhány hét, vagy ahogy magamat ismerem, inkább hónap alatt végzek.

 

 

A múltkor például fogtam és kivittem a helyére (vagyis a konyhába) a ki tudja miért
a Rádiótechnika évkönyvek tetején heverő folpackos hengert, melyet aztán már
mindössze néhány nap elteltével annyira hiányoltam, hogy visszahoztam.
Ez persze még nem ok rá, hogy épp itt legyen elhelyezve, ferdén,
a belsejéből a levételkor folyton kihulló kötegelőkkel...

 

 

Mikor az előbbi képet készítettem, akkor rákönyököltem az asztalomra szerelt pult
tetejére, ahol is azonmód beleakadtam ezekbe a ki tudja mért épp ott elhelyezett
az apróságokba. A zsanérok a konyha ablakának kitámasztójához kellenek (no
nem mind, csak még nem döntöttem el, hogy melyik), miközben a fekete valami
a mélyláda hangszórói előtt található rácsot tartaná. Már ha méltóztatnék végre át,
vagy valamiből újraszabni a megfelelő méretben. A két rozsdás fejű (és
alátétű) csavar pedig a sárgára festős projectből maradt itt.

 

 

A csavarokat - mivel az óracsavaros dobozt nem találtam - más aprókhoz szórtam.

 

 

Az apró rugók az apró rugós dobozba kerültek.

 

 

Az elem pedig - mivel még nem volt teljesen kimerült - az elemes fiókba.

 

 

Miközben az előbb említett elemes fiókot kerestem, egyszer csak
megtaláltam az óracsavarost, ami most már persze mindegy...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.