Ahogy mostanában többször is, úgy ma is úgy gondoltam, hogy ha eleget sétálok a lakásban, kezemben a fényképezőgéppel, akkor olyan egyszerűen nincs, hogy ne találjak valami olyan szétszednivalót, amihez kedvem is van, meg persze be is van írva a már megemlített tételeket tartalmazó listába. Azt ugyan viszonylag gyorsan sikerült eldöntenem, hogy már csak a nagyon egyszerűsége miatt is az első digitális fényképezőgépem lesz a mai boncalany, de attól még keringtem egyet a lakásban, a döntést követően amolyan levezetőül.

   Ami még az előbb látottaknál is inkább nem (mármint nyerte meg a szerző tetszését), az a sarokba rakott két, már rég elkészült tétel. Ezeket be kell tekernem folpackba, majd le kell vinnem a pincébe.

   Az előbb felvázolt, számomra most valahogy túl nagy ívűnek tűnő terv helyett elhoztam inkább a munkalapig a Werrát és a bordó kistévé kábeleit. Utóbbiak a virágállványon száradtak, s amúgy nem biztos, hogy passzolnak az Elektronika 407-es tévé hátuljába, mert eredetileg a Junoszty kellékei voltak. Majd valamelyik nap erőt veszek magamon és belepróbálom a csatlakozókat az ellenpárjukba.

   A projectet megakasztandó (no nem mintha eddig bármennyit is haladtam volna vele), kimerültek a fényképezőgépben az akkuk. Ez persze alapesetben nem gond, hiszen mindig van egy feltöltött készlet a tartóban, csakhogy ha azt most beteszem abba a gépbe, amivel fényképezek, akkor ugye mit teszek abba a másikba, amit bemutatok? Hogy a négy akkut akár cserélgethetném is a gépek között, az ugyan eszembe jutott, de végül úgy döntöttem, hogy inkább kivárom a kimerült akkuk feltöltődését. Hogy az idő ne teljen üresen, addig legalább puccba vágom a lakást.

   Illetve előbb azért még levettem a gépet a polcról, majd vetettem rá néhány kóbor pillantást. Már így felülről nézve is lerí róla, hogy ez egy nagyon egyszerű gép, amit azért választottam a már akkor is meglehetős tömegből (már úgy értem, hogy a digitális fényképezőgépek rettentő választékából), mert fényképezni ugyan szerettem volna, abban azonban nem voltam biztos, hogy elbírok a géppel. Erre a félelmemre az adott komoly okot, hogy a Zenit gombjaival sem igazán tudtam mit kezdeni. Ezen gép megvásárlására pedig az ára és a márkája. Ezt úgy kell érteni, hogy valami nagyon olcsót szerettem volna, de azért felismerhető nevűt, mint mondjuk a jelen Polaroid, mely márka ugye kötődik a fotózáshoz.

   Míg az előző képen látható fényképezőgép teteje nem volt poros, addig a helye meglátszik a polcon, mégpedig egy világosabb folt képében. Ami még ennél is durvább, az a Beirette és a Szmena-4 tetején látható por mennyisége.
   Az ilyen helyek portalanítására a múltkor (megjegyzem a tényleges takarítás helyett) részemről azt találtam ki, hogy lemegyek és felhozom a pincéből a fenti Hajdu porszívó helyett az odalent porosodó Oriont, mert annak van teljesítmény szabályzó gombja, a csövét pedig megtoldom valami rugalmassal, és majd annak a végével porszívózom le a polcokat, meg persze mindent ami csak rajtuk van. Mert ugye ha ennek a rettenet pornak bármi mással állok neki (már úgy értem, hogy nem a port egyből elnyelő porszívóval), akkor abból nem takarítás lesz, mint inkább csak értelmetlen, pláne káros porolás. A sztatikus portörlő ugyan mindent ver, csakhogy az aztán tényleg! Mármint az szó szerint mindent lever a polcról.

   Jól emlékeztem, hogy négy ceruzaakku (vagy elem) való bele, amit a töltő persze még mindig nem töltött fel, mire fel megindítottam a támadást a lakás különböző részeire hanyagul (megjegyzem általam) szétszórt kupleráj ellen.

   A frissen mosott melósruhát az előszobából hoztam vissza, mégpedig azért, mert míg a kabátjáról leszakadt egy gomb, addig a nadrágján annyira lóg, mint mondjuk én, mikor bármiféle házimunkáról van szó.

   Az üres flakon a kukába való, míg a fagyis doboz a pincébe, a már elcsomagolt fekete füles és a tanítógép társaságába. Ez mondjuk nem valami nagy haladás, és még ez is csak annak köszönhető, hogy pattogtam kicsit a szoba, konyha, előszoba alkotta háromszögben.

   A bal oldali gomb az időzített exponálást, meg még valamit kapcsol. (mint arra később rájöttem, a kétszeres digitális zoomot) A következő is csinál valamit (csillag), plusz törölhető vele a memóriakártyáról a kiválasztott kép. A harmadik gomb a vaku, meg még valami (közvetlen nyomtatóvezérlés), míg a negyedikkel lehet a gépet ki és bekapcsolni. Jobbra fent az ötödik gomb az exponálásra szolgál.
   Amúgy erről beszélek, mikor azt mondom, hogy a fényképezés irányába közel nulla affinitással rendelkezem. Az elmondottak persze nemcsak erre a gépre igazak, hanem az összes többire is. Ez annyira így van, hogy az épp használt gépeken, az épp használt alapfunkciókon kívül, a többiről nem sok fogalmam van. Ha tegyük fel óvatlanul elállítok valamit, az általában hetekig úgy marad, mire végre visszatalálok a menüben a megszokott pozícióba. A helyzet ennél ráadásul rosszabb, ugyanis ha utána olvasok valaminek, megértem, felfogom, kipróbálom, majd megpróbálom megjegyezni, akkor ez az akcióm általában csúfos kudarcba fullad. Egy kiváló példa a tudatlanságomra, hogy biztos van a Fuji S2100 gépnek olyan funkciója, amivel ellenfényben (szembe sütő nap) lehet fényképezni, mert az úgy általában szokott lenni a gépeken, de azt én még vagy nem találtam meg, vagy már azt is elfelejtettem, hogy valaha megtaláltam. No nem mintha szükségem lenne rá, csak példaként hoztam fel.

   Mivel ezen a gépen aztán tényleg alig van néhány gomb, gondoltam biztosan nem fogok belezavarodni a lehetőségekbe, ami amúgy így is lett. Hogy normális képet nem igazán lehet vele készíteni, az mondjuk igaz, de ha süt a nap és nem nagyítjuk az eredményt 9x14-nél nagyobbra, akkor azért elfogadható eredményt kapunk.

   Hogy hány megapixel, azt pedig egyszerűen nem írja, csak azt, hogy mega. Amúgy 1 megapixeles, ami interpolálva (a gép által automatikusan felnagyítva) kettő, ami persze a kép minőségét illetően nem igazán hoz javulást.

   Jobbra az átnézeti keresőt látjuk szemből, amire ennél a gépnél azért van feltétlenül szükség, mert a hátlapi LCD kijelző fényereje olyan kicsi, hogy azon napsütésben (mikor a géppel egyáltalán esélyünk van normális képeket készíteni) nemhogy nem látni a képet, de még azt sem igazán, hogy egyáltalán be van-e kapcsolva a gép. A kereső ablakától balra a vakuét látjuk, míg az apró LED-ről fogalmam sincs, hogy mit csinálhat, mert nem dereng, hogy valaha is láttam volna világítani.

   Valódi, mármint nem digitális zoomra és más beállítási lehetőségekre nemhogy nem volt igényem, de még egyenesen előnynek is értékeltem, hogy ebből a gépből fényképezéskor nem jön ki az optika. A következőnek vásárolt Konica Minolta Z10-es gép mellett pedig azért döntöttem, mert bár azon van zoom, az optikája azonban a tubuson belül közlekedik, így esélyem sincs azt egy óvatlan mozdulattal tönkretenni. Mondjuk a gépet a mérete miatt zsebre tenni se, de az nálam nem volt szempont. Ez a kis gép viszont bőven a zsebre tehető kategória, bár kissé kövér.

   Ami még csak 128 megabájtos. Ez a méret elsőre ugyan kicsinek tűnhet, de még a fényképezőgép legnagyobb felbontású képeiből is simán ráfér erre a kártyára háromszáz, ami bőven túlmutat egy hétköznapi kirándulás képmennyiségén. A 36 kockás hagyományos filmhez képest pedig egy valóságos áldás! Mármint az, hogy nem kell gondolkodni, hogy mire használjuk el azt a mindössze néhány, mármint valaha csak 36 képkockát, hanem ész nélkül lehet nyomni a gombot, a képeket meg majd ráérünk otthon kiválogatni, mert a fele úgyis homályos lett.

   Balra a tápegység csatlakozóját látjuk, míg tőle jobbra az USB aljzatot, amire akkor lesz égető szükség, mikor olyan helyen akarjuk leszedni a kártyáról a képeket, ahol nincs kártyaolvasó.

   Hát te? Kérdezett rá a szerző arra a jobbra látható fekete pöcökre, amit hiába erőltetett, még csak meg sem bírt moccantani, mire fel a nagy eszével még egy percre sem volt hozzá szüksége, hogy rájöjjön, az egy a csuklószíj beakasztására szolgáló lyuk.

   Mivel az akkuk még mindig nem töltődtek fel, gondoltam legyen, tényleg nekiállok a rendcsinálásnak. Elsőként a magnó előtt már-már nem is feltűnő alkatrészeket egyesítettem a szakállnyíró géppel, amiről a néhány nappal ezelőtt történt mosogatásukkor kerültek le.

   Majd mikor a széket akartam odahúzni a felvarrandó gombok közelébe, menten kiderült, hogy valami rettenetesen trehány ember nem hajtogatta össze a fregoliról leszedegetett ruhákat, hanem csak úgy egyszerűen egymásra dobálta őket.
   Hogy az újpesten talált és a kollégától kapott LCD monitor mikor fog végre visszakerülni a pincébe, azt még csak jósolni sem merem! Épp mint ahogy azt sem, hogy a jobb felső sarokba belógó Videoton receivert mikor javítom meg. Az alatta elterülő Tesla NZC 420-as lemezjátszóról már nem is beszélve! Míg a lemezjátszó búg, addig a rádió erősítője torzít. Én meg csak állok a szoba közepén, miközben azon csodálkozom, hogy ha nem csinálok rendet, akkor csak úgy magától nem lesz, illetve a dolgok sem javulnak meg csak úgy egyszerűen maguktól.

   Míg a melósruhám kabátján a legalsó gomb teljesen elengedett, addig itt, vagyis a nadrágon a középső gomb még csak lóg a cérnáján. A fekete gombot amúgy édesanyám varrta oda pótlásként a szürkék mellé.

   A nadrágszáron éktelenkedő hatalmas szakadást, bár valószínűleg én magam is képes lennék befoltozni, majd a párom fogja elfedni, megbeszélésünk értelmében valami látványosan oda nem illő színű anyaggal.

   Mivel a szovjet utánzat Barbie darabokban volt a virágállvány pótpolcán, gondoltam megpróbálkozok a felöltöztetésével, majd azt követően a végtagjai visszaerősítésével. A sorrend azért fontos, mert ha már rajta vannak a kezei, akkor olyan nincs, hogy a rámenjen a ruhácskája. (vagy csak én vagyok mérhetetlenül béna a gyermeköltöztetéshez) Ez amúgy (mármint a baba összeszerelése, mint feladat) úgy került képbe, hogy a gombok felvarrása után a szőnyegről a szöszöket a villanyseprűvel szerettem volna összeszedni, a baba ruhája meg épp annak a nyelén száradt.
   A múltkor elképzeltem, hogy egyszer csak rend lesz, mégpedig minden egyes általam birtokolt helyszínen, mire fel rémültömben, hogy semmi dolgom, azonnal szörnyethalok. Na ez az amire mostanában még csak esélyem sincs! Mármint nem a szörnyethalásra, hanem arra, hogy mindenütt rend legyen.

   Hogy első nekifutásra mind a karjait, mind a piros cipőcskéit sikerült fordítva ráadnom, az részemről nem vall komoly anatómiai ismeretekre, de másodikra azért már sikerült.

   Mivel azok a nyomorult akkuk még mindig nem töltődtek fel, gondoltam lezavarom az ágyneműcserét is, ami nálunk azzal jár, hogy a helyszínről mindent el kell hordanom. Mikor ledőlök az ágyra, s egyszer csak úgy döntök, hogy ott is maradok, olyankor persze jól jön, hogy ott az ágy végében a pléd, amit csak magamra kell húznom, a mindenféle irányokba valaha (most már persze nem) könnyedén hajtogatható karjaimat pedig ki tudom támasztani a plüssállatokkal, de mikor be kell ágyaznom, olyankor a frász kerülget tőlük!

   Mikor a Lenovo laptopot szerettem volna az éjjeliszekrény tetejéről áttenni egy biztonságosabb helyre, meglepve vettem tudomásul, hogy az már van. Mármint a múltkor csináltam egy lapos helyet a Hi-Fi toronyban, ahová épp befér a laptop, meg persze a töltője is. Amúgy most is bele van dugva, csak alig látszik a bal felső sarokban az a vékonyka fekete csík.

   Miután minden a helyére került (ez mondjuk egy igencsak erős túlzás volt), de az akkuk még mindig nem töltődtek fel, gondoltam csinálok valami mást. Mármint azért, mert a fényképezőgéppel még az előtt szeretnék készíteni néhány képet, mielőtt a szétszedésével esetleg tönkretenném. Erre fel az órára botorul odanézve kiderült, hogy már erősen benne járok a délutánban, ami nem azért volt, mert annyira lassan varrtam fel a gombokat, mint inkább azért, mert ma (talán tudva, hogy ágyneműcsere lesz) csak valamikor 11 óra magasságában sikerült az ágyból kikeverednem. Amúgy azért keltem olyan későn, mert tegnapra célként azt tűztem ki magam elé, hogy az összes elkészült szétszedtem cikkhez megírom a szöveget, lektorálom, beszúrom a már elkészült cikkekre szóló linkeket, és még fel is töltöm őket a szerverre. Ezt amúgy azért éreztem feltétlenül szükségesnek, mert hó vége volt, s hogy a nyarat illetően tisztán lássak (erről majd egy kicsit később), a hónap utolsó napjára mindennek a helyére kellett kerülnie.

   Mégpedig krumplipüré formájában, szalmahagymával megszórva, rántott hússal, valamint némi sült krumplival körítve, uborkával ellenpontozva. Még szalvétát is raktam ki, pedig azt nem szeretem, mert annak nagyon rossz íze van!

   Miután az ebédet, majd az azt követő mosogatást is letudtam, de az akkuk még mindig nem töltődtek fel (lemerülni persze gyorsan tudnak), gondoltam ránézek az imént említett statisztikára. A tervem az volt, hogy a júliusi tervet még júniusban letudva, bebiztosítom a nyári semmittevést. Vagyis júniusban a már megemlített tételeket tartalmazó listáról nem 10, hanem egyenesen 20 tételt kellett volna szétszednem, mely tervet ha lehetetlennek ugyan nem is, de erősen túlzónak ítéltem. A számokra júniusban persze többször is ránéztem, és még az egész listát is többször átolvastam, hátha amolyan apró csalásként ki tudok ütni belőle néhány dupla sort (na ez már nem ment, mert ezt a lehetőséget már korábban kiaknáztam), s mindig úgy voltam vele, hogy hajrá Géza, meglesz az a 20 tétel! Erre fel 30 lett, ami egyrészt azért fura, mert ehhez a hónap minden egyes napján szét kellett volna szednem valamit, másrészt azért, mert számtanból mindig voltam annyira jó, hogy kétjegyű számok különbségét fejben ki tudjam számolni. Már úgy értem, hogy míg csak ezt az eredménytáblát meg nem láttam, meg mertem volna rá esküdni, hogy a még mindig meglehetős tömegből (lásd a legalsó 247-es számot) júniusban csak 20 tételt sikerült letudnom. Az elért 30-as eredmény persze nem baj (sőt), mert így akár azt is megtehetem, hogy nemcsak júliusban, de akár még augusztusban sem csinálok semmit. Ez persze nem így lesz, hiszen már mindjárt ma, vagyis július elsején egyből szétszedtem valamit. Pontosabban szólva most még nem, de majd mindjárt, mert feltöltődtek végre azok az undok munkalassító akkuk.

   Az autók rendszámait még csak esélyük sincs leolvasni, az emberek felismerhetőségéről már nem is beszélve! Ez a kép amúgy csak azért készült, hogy lássam, hogy a piros szín is megvan. (lásd a Foodnet feliratot és az autók lámpáit)

   Jaj! Csak nem folyt bele a gépbe valami? (tette fel a nagyon is nyilvánvaló kérdést a szerző, mégpedig az optikán látható ragasztócsíkot meglátva) Amúgy nem, mert az (és a vele átellenes társa is) direkt van ott. Ezek ketten fixálják az amúgy állítható fókuszú optikát.

   Ez pedig az apró USB aljzat. Ezzel a képpel persze nem ezt szerettem volna megmutatni, mint inkább azt, hogy a CCD érzékelő elől az optikát még ha akarnám sem tudnám levenni, mert az USB aljzattól balra látható csavar párja az LCD kijelző alatt van. Az meg ugye rá van forrasztva a panelra. (lásd kissé balra fent a nagy fényes ónpacát)

   Ez itt a tulajdonképpeni vaku, amit - mivel külön panelen van - el lehetne távolítani a főpaneltól. Már úgy értem, illetve ezt azért írtam, mert volt egy olyan tervem (no nem most, hanem még valamikor korábban), hogy egy bóvli gép érzékelője elé odateszek egy normálisabb optikát, amire felrakok egy infravörös szűrőt, miközben a CCD érzékelőről ugyanezt leszedem, és akkor én is tudnék olyan furcsa képeket készíteni. Mondjuk ennek nem sok értelme lenne, hiszen a képeim ha nem is mindig, de azért néha e nélkül a mókolás nélkül is éppen elég furcsák.

   Hogy ez a fényképezőgép már volt kinyitva, az már csak a teleptartó mélyén lévő érintkezők karcolásaiból is látszik. Cikk erről az eseményről vagy nem készült, vagy csak a szokásos módon belefűztem a képeket valamelyik másikba.

   Ez itt a gép hátulja, ami - mint ahogy az egész gép is - nagyon egyszerű. Akarok is venni a piacon valami hasonló gépet, lehetőleg a százforintos nénitől, ami már nagyobb felbontású, de azért valami bóvli, aminek még nem zoomos az optikája. Mármint átépítőst játszani vele. Persze - ahogy magamat ismerem - az is csak porosodna a polcon.

   Ezt a képet pedig csak azért mutatom, mert mikor a ma bemutatott gépet a polcra visszatettem, véletlenül fellöktem a fehér Samsung fényképezőt, ami mögül előtűnt az ezüstszínű társa, ami a mellette jobbról látható fekete Fuji kamerával együtt szintén szerepel a már megemlített tárgyak listáján. Az említett kettő közül persze egyiket sem vettem el a polcról, de csak azért nem, hogy egyrészt ne következzenek egymás után a fényképezőgépek, másrészt ugye épp ott hever a munkalapon apukám Werrája.
   A fényképezőgépek perspektíváját tovább növelve elárulom (no nem mintha ezt eddig ne tettem volna meg már ki tudja hányszor), hogy a pincében van egy Zenit és egy SONY Mavica. Míg előbbi még filmre fényképez, addig az utóbbi bár már digitális, de még nem memóriakártya van benne, hanem egy 3,5-ös floppy!

   A nap zárásaképp lehúztam a sorból a most épp 56-os tételt, majd nekiálltam megszerkeszteni az eddig látott képeket. Mivel megérkezett a nyár (azt részemről nagyon nem mondom, hogy végre), innentől kezdve jobb lesz ha nem idefent, hanem inkább a pincében tevékenykedem. Persze hol van nekem annyi eszem, hogy hallgassak magamra...