Ez a befolyási pont viszont valami varázslat! Mármint azért, mert az ajtó előtti tócsa (legalábbis az egyik fele) onnan ered, hogy odafolyik a víz az ajtóról. Mármint a belső feléről, vagyis innen. Ebben az a durva, hogy ehhez valahol keresztül kell jönnie a víznek az ablakon.

   Hiába nézegettem, csak azt a megfejtést sikerült magamból kierőlködnöm, hogy a legutóbbi üvegcserénél ez a tábla nem kapott maga mögé sziloplasztot, csak elé, ezért a két üveget elválasztó lécnél található résen átfolyhat a víz a másik oldalra.

   Bár a sziloplaszt és a Gumiám paszta egy árban volt, mégis a Gumiám volt a befutó. Mármint azért, mert az adott feladathoz csak kevés kell belőle, s míg a sziloplaszt kartusához kinyomó pisztoly is kell, addig a tubushoz semmi. Mármint elég hozzá a kezem.

   Tisztára hihetetlen, hogy csak úgy egyszerűen odamentem az irodaszeres fiókhoz, amiben elsőre megtaláltam a nyeles kaparópengét. Hogy mit keresett a tollak és ceruzák között, azt a kérdést most inkább ne feszegessük...

   Miután az ablakkal végeztem, úgy voltam vele, hogy idén már nem lesz akkora eső, pontosabban szólva vihar, ami nekicsapja az esőt az ablaknak, amivel tesztelni tudom az eredményt. Erre fel tessék, még egy hét sem kellett hozzá, s már le is szakadt az ég!

   Az esővíz pedig újra átjött az üvegen. Mindezt úgy, hogy most már - néhány egészen vékony repedéstől eltekintve - sehol sem látszik akkora rés, amin a víz bejuthatna, mire fel azt mondtam, hogy kész. Ennyi volt! Én ezt feladom...

   Hogy valami sikertörténet is legyen, miközben az OBI-ban a vécélehúzó áttételezéséhez szükséges láncokat és akasztókat megvettem, elbóklásztam a csaptelepekhez is, ahol bár csak eladói segítséggel, de sikerült találnom a tus csövére való csavarodásgátlót.

   Csak feküdtem az ágyban, s épp komoly megelégedettséggel szemléltem, hogy tessék, csak 30 év kellett hozzá, és már került is üveg a vitrinre, mikor is kiszúrtam a varrógép rejtekhelyének ajtajáról lógó kábelt, meg azt a szürke színű valamit is. Így nézve persze - mármint élesen látva - már kitalálható, hogy mi az, csak rajtam ugye - mivel frissen (még ezt a túlzást...) ébredtem - nem volt szemüveg, így csak egy elmosódott szürke foltot láttam.

   Ez itt két alvómaszk. Míg a jobbra látható példányt a páromtól kaptam, addig a balra állót magam vettem a piacon. Utóbbit azért, mert a love feliratúnak van egy apró hibája. Már ha egy alvómaszk esetében azt apró hibának lehet nevezni, hogy átlátszik. A feketét természetesen azért vettem meg, mert gondoltam az majd nem fog. Fogni mondjuk nem fog (mármint nem ereszti mosáskor a színét), de a fény valami csoda folytán azon is átjut. A fekete maszk ráadásul még zizeg is a fejemen. Mármint serceg a szemöldökömön.

   Ennyi selejtes termék után valósággal üdítően hat, hogy a piacon vett mikrofon (ez volt a kábel végén) vezetéke a letörölgetésekor kettévált. Mondjuk ez legalább csak 50 forint volt, és persze láttam is a kábelen a kötést.
   Hogy ezt meg mégis minek vettem meg? Nos egyrészt azért, mert csak 50 forintba került, másrészt a múltkor nem akadt a kezem ügyében egyetlen hadra fogható mikrofon sem. Hogy mire kellett, azt persze már rég elfelejtettem, arra viszont még élénken emlékeztem, hogy jól leszidtam szegény karácsonyfát, mert útban volt a mikrofongyűjteményem felé vezető úton.

   Valamint MDO-14 névre hallgat. Hogy működik-e, azt ellenkező irányúan próbáltam ki. Mármint nem mikrofonként teszteltem, hanem egy 2032-es elemmel hangszóróként megsercegtetve.

   Mivel tudok, pláne van is mivel forrasztanom, így ez a kábeljavítós épp egy az apró elmaradások sorába illő részprojekt. Hogy mennyi van még belőle körülöttem, azt most inkább nem sorolnám fel. Akarom mondani, épp azt teszem, csak egyből meg is oldom őket. Már persze csak egy apró csokornyit az amúgy végeláthatatlan sorból.

   Mint a fogót, úgy ezt a mikrofont is bármikor bevethetem. Amúgy ott a polcon egy öregebb társa, mégpedig egy EAG MD 7 HL képében, csak az a múltkor valamiért nem volt jó. Mármint nem maga a mikrofon, mert azt már kipofoztam, hanem csak az adott feladatra, ami ugye már nem tudom, hogy mi volt.
   Na most ha egy olyan magnóba szerettem volna bedugni a mikrofon dugóját, amin nem tuchel, hanem mondjuk 6,3-as jack aljzat volt, akkor majd szidhatom érte magamat, hogy a kábel végére nem olyat forrasztottam. No nem mintha nem lenne itthon töméntelen bármiről bármire átalakító kábelem és dugóm...

   Mikor néhány éve elkezdtem iderámolni azokat az apróságokat, amiket már kipofoztam, vagyis bármikor használatba vehetők, akkor nem gondoltam volna, hogy idővel ennyire be fognak telni a polcok. Mondjuk ha elrámolnám innen azokat a cuccokat, amik nem illenek ide (lásd a CD lemezeket, a ragasztós flakont meg az üres dobozokat), akkor odaférne a helyükre néhány náluknál hasznosabb  tárgy. No de én, meg az én folyton eredménytelen rendcsinálós terveim...

   Ami még szintén eredménytelennek volt nevezhető (természetesen kismillió más egyéb projektemmel együtt), az az egerem görgőjének megreparálása. Mármint sajnos nem ez az első eset, hogy szétszedem, mert a jobbra látható piros görgő megcsúszik a fekete tengelyén. Épp az előbb írtam meg egy szép hosszú cikket, aminél rengeteget kellett le fel görgőzni, mire végre minden a helyére került. Közben persze folyamatosan mondogattam magamnak, pontosabban szólva az egérnek, hogy mindjárt úgy, de úgy szét leszel szedve...
   Maga a szétszedés persze még nem használ, mert attól, hogy kitakarítom, szappanos vízben lemosom a görgőből kivált szilikont, attól még néhány hónap múlva ugyanott vagyok. Magyarán szólva, most már aztán tényleg valami végleges megoldásra lenne szükség.
   Kezdetben cérnát akartam - természetesen a rátekerése után - ragasztani a piros görgő alatti fekete felületre, majd az egyszerűsítés jegyében az amúgy jónak tűnő ötletből kihagytam a cérnát.

   Már úgy értem, hogy a két felület egyszerűen csak össze lett ragasztva Technokol Rapiddal. Amennyiben egy későbbi apró elmaradások a lakásban cikkben visszatérek az egér megcsúszó görgőjének problémakörére, akkor ez a megoldásom sem vált be.

   Innen nézve ugyan nem látszik, de a hallban épp szét vannak dobálva a dolgok, mire fel mikor már nagyon belegörbültem a gép előtti ücsörgésbe, valamint semmi kedvet sem éreztem a rendcsináláshoz, bejöttem a szobába, gondolván itt majd gondtalanul heverhetek. Erre fel kiszúrtam a villanyseprű nyelén rakoncátlanul elhelyezkedő kábelt, s már indultam is megoldani azt az apró problémát, amit az okozott, hogy a kábeltartó fadarabokat a minap pusztán ránézésre készítettem el. Mármint úgy, hogy nem mértem fel a többszörösen feltekert vezeték helyigényét.

   Majd lemértem az általam barkácsolt dugó átmérőjét, amire azért volt szükség, mert azt is kihagytam a számításból (pontosabban szólva nem volt semmiféle számítás), hogy a kábelre kellene valamiféle tehermentesítő. Ezt úgy kívánom megoldani, hogy mind az alsó, mint a felső kábelvezetőre fúrok egy-egy lyukat, amin aztán átdugom a vezetéket. Az alsónál persze vetek rá egy hurkot is, hogy ne a dugót ráncigáljam.

   Mikor az előszobában tükörbe néztem, a héten már harmadjára állapítottam meg, hogy ezzel a fejjel mindenképp kezdenem kell valamit. Bár a guillotine is megoldás lenne rá (pláne végleges), de részemről inkább csak a hajvágás mellett döntöttem. Mármint azért, mert a loboncom az utóbbi időben leginkább csak vizes fésűvel bizonyult megigazíthatónak.

   Miután néhány percnyi szakállnyírós zizegéssel sikerült elhagyni a hajamat, lementem a pincébe, ahol mindjárt három félbehagyott project fogadott. Míg az egyik az esztergára áttételt építős volt, addig a másik keretében egy fiókot kell elkészítenem a mindenféle csiszolóbetétek számára. A harmadik meg arról szól, amint épp nagyban pótolok egy ülőkét a térdeplőszékre.

   Nyitásképp mindketten megkapták a kábel átvezetésére szolgáló átmérő 8-as lyukaikat, majd pusztán ránézésre felvázoltam rájuk azokat a csinos kis íves vonalakat (megjegyzem szabadkézi rajzzal), ameddig az anyagot kivágva, úgy nagyjából megduplázódik a kábelek megvezetésére szolgáló hely.

   Ez az összeállítás is egy már nagyon régi álmom. Hogy megvalósul-e valaha is? Na ez egy jó kérdés! Ez a fura kombináció amúgy azokban az esetekben jönne jól, mikor a fúrógép tokmányába fogott bármiféle szerszámnak oldalról szeretném nekitolni az anyagot. Persze megvalósítva még véletlenül sem így nézne ki, hiszen most csak a kép kedvéért fogtam be a munkapad satupofái közé a piros fúrógép tokmányát.
   Amúgy a végleges összeállításban valószínűleg nem ez a gyengécske fúrógép (vagy bármelyik másik) lenne a szerszámmeghajtó eszköz, hanem a még csak ki sem bontott felsőmaró.

   Ez az amúgy még a szocializmusban, konkrétan a Karácsony Sándor utcai MÉH telepen kilóra 16 forintért vásárolt maró azért már sokkal jobban mutat. Konkrétan annyira jól, hogy mikor forog, én bizony a közelébe se mernék menni!

   Az apró munkadarabot azért fogtam be az asztalos szorítóba, mert így az ujjaim biztonságos távolságba kerültek a gép fűrészlapjától. Mármint ez itt egy bútorlap alá szerelt fűrészgép.

   Amit azért vettem elő, hogy kidolgozzam vele az anyag nagyját. Az apraját meg majd leviszi a reszelő. Hogy pont ekkora félgömbölyűt nem találtam, az azt vetíti előre, hogy majd veszek egyet a piacon, csak addigra el ne felejtsem, hogy milyen méretű és típusú kell!

   Miután a fadarabokat a pincéből a zsebemben felhoztam, majd onnan két nap múlva előkerültek, s a felszerelésükhöz szükséges csavarhúzóval együtt oda lettek dobva a gép mellé, már csak további két nap kellett hozzá, hogy a kombinációt végre újra összeállítsam. Hogy nem vagyok naprakész, az enyhe kifejezés!

   A minap, mikor a mosógép belsejét megtekintettem, a törött nyitófület kicserélős részprojektet kihagytam a körből. Mármint azért, mert nem tudtam, hogy hol van. Tudni mondjuk még most sem tudom, ellenben szándékomban áll felkutatni.
   Ahogy itt álltam a fürdőszobában, megcsapta az orromat valami gyanús szag, ami égett gumira emlékeztetett. Először a mosógépet, majd a bojlert gyanúsítottam meg, hogy ég bennük valami vezeték, de szerencsére mindketten egészségesek, csak a mosógép alá frissen odatett gumiszőnyeg árasztja magából a szagot. Mikor kimentem az előszobába, ott is fura szag fogadott, ami - mint az némi szaglászás eredményeképp kiderült - a melóskabátom ujjából áradt, amire a minap sikerült a pincében némi régiféle denszeszt loccsantanom. Mindeközben a konyhában, mikor oda betértem egy kávéért, a tegnapi halsütés maradéka illatozott, mire fel sikerült magamnak feltennem a kérdést: Géza! Az nem lehet, hogy neked egyszerűen csak büdös a munka?

   Mikor a mosógépről még újkorában letörtem a nyitófület, ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a centrifugálás végeztével azonnal erőltettem, akkor kettőt vettem belőle. Míg az egyik be lett szerelve, addig a másik abba a dobozba került, ami ebben a sarokban volt. Erre ugyan még emlékeztem, de arra már nem, hogy mégis melyik doboz lehetett a sarokban úgy 30 éve.

   Ezt a fiókot azért vettem elő, mert ugye az van ráírva, hogy "vizes cuccok", így akár ebben is lehetett volna a hőn áhított alkatrész. Ha már előhúztam, valamint mivel a keresett dobozról ekkor már biztosra vettem, hogy valahol a pincében lesz, kiszedtem innen néhány olyan dolgot (lásd őket a fiók mellé rakosgatva), melyek idefent biztosan nem kellenek (mondjuk odalent se nagyon), cserébe hiányukban végre betolhatóvá válik a fiók.
   Mikor ezzel megvoltam, nem egyből indultam el (mármint a pincébe), hanem előbb még lefeküdtem aludni, gondolván hátha megálmodom a keresett doboz feliratát, ami ugye nagyban rásegít, hogy megtaláljam. Ez amúgy - igencsak meglepő módon - sikerült is! Mondjuk nem dobozt kell keresnem, hanem egy fiókot, mégpedig műanyag felirattal. No nem a felirat van műanyagból, hanem a fiók tartalma az.

   Ezen doboz tartalma csak mellesleg került megtekintésre, ami végül azzal az eredménnyel járt, hogy a faragott fadarabot átvittem a fáspincébe, majd rátettem arra a dobozkára, amiről valamikor úgy egy évtizede leesett. Hogy a beteg zsanérozás mikor lesz kijavítva? Ha így haladok, talán még megérem...

   Valamikor úgy a 80-as évek végén, vagy tán már a 90-es évek elején, kiköpte magából a fröccsgép azt a balra látható műanyagot, majd harminc évnek kellett hozzá eltelnie, hogy végre legyen esélye beteljesítenie végzetét.

   Nagyon úgy néz ki, hogy a már többször is cserélt csavar helyett már megint keresnem kell egy újat, mire fel azt sikerült elhatároznom, hogy amint meglátok egy ilyen mosógépet kidobva, ha mást nem is, de azt az egy szem csavart, azt biztosan kilopom belőle. Ennek persze előfeltétele, hogy legyen nálam megfelelő csavarhúzó. Mármint majd teszek egy keresztélű változatot a bicikli szerszámos táskájába, mikor megtalálom a pincei fiókok tartalmának átnézésekor.

   Nem állítanám, hogy ha nagyon akarnék, akkor nem tudnék ilyen fura fazonú lyukat készíteni, azt azonban igen, hogy nem szeretnék. Az egész nyitófület pedig pláne nem szeretném újragyártani, bár textilbakelitből biztosan tartósabb volna.

   Mivel most épp olyan mennyiségű projektem van félbehagyva, hogy az már valósággal fáj, így ezt ezzel a mostanival nem mertem megtenni. Vagyis lementem a pincébe, ahonnan az egész 4-es vegyes lemezcsavaros dobozt felhoztam.

   Mikor azt hittem, hogy kész, ez a projekt ennyi volt, a mosógép nyitófülének cseréje letudva, s már csak ez a rozsdás csavar emlékeztet rá, hogy ez egyáltalán megtörtént, a képek nézegetése közben sikerült rájönnöm, hogy hová való a rugó.

   Amit úgy gondoltam orvosolni, hogy a gép tetején a nyílást a piros vonalig reszelem, mire fel a gomb meghúzásakor az akasztóköröm már ki fog akadni a helyéről. Ez amúgy bevált. Mármint a reszelés után sokkal könnyebben nyílik a gép teteje, mint tette azt az elmúlt harminc évben.

   Bár korábban még úgy volt, hogy a két szerszámtartó közötti fix helyre magam fogok készíteni egy méretpontos dobozt, mégpedig 5 milliméter vastag rétegelt lemezből, fogazott kötéssel, csak mivel, mint ahogy annyi másik sem, úgy a kiötlése óta eltelt nem kevés idő alatt ez a projektem sem készült el, gondoltam veszek a piacon egy arasznyi szélességű dobozt. Ez az elképzelésem kisvártatva arra módosult, hogy felhozom a pincéből azt a kártyadobozt, aminek hiányzik a tetejéről az azt valaha díszítő berakás. Vagy ha nem azt, akkor azt a másikat, aminek a zsanérját kellene pótolnom. Mivel mindkét említett dobozzal lett volna dolgom, gondoltam megnézem, hátha akad valamerre egy olyan, amivel nincs.

   Mármint mindketten azonos árnyalatú sárgák. A beletett alkatrészeket idővel persze szét fogom szedni, csak előbb még teszek egy kísérletet a környezetem nagyon szem előtt lévő tárgyak nyomása alóli felszabadítására.
   Amúgy már a jelen doboz bevetése is ezt a célt szolgálta, bár csak annyiban, hogy amiket beletettem, azok innentől kezdve ugyan még ott voltak, de legalább már nem virítottak az asztalon.

   Mikor a múltkor belenéztem a mosógépbe, akkor bár visszatettem a helyére a tömítést, és még alaposan meg is húztam a hollandert, de attól még tőben a bejáratnál csöpög egy kicsit a víz. Ennek egyrészt nagyon nem örültem, másrészt annak viszont igen, hogy csak innen folyik, nem valahonnan a gép belsejéből.

   Miután a középsőt beszereltem, egyből abbamaradt a csöpögés. Mikor már épp kezdtem volna magamra büszke lenni, hogy lám, már ezzel is megvagyok, akkor persze egyből megláttam a mosógép alá betett túlméretes szőnyeget, amiből teljesen egyértelmű, hogy le kell vágnom úgy egy jó 10 centis csíkot.

   Mikor már majdnem úgy voltam vele, hogy jó, viszem a kést és lemetszek a gumiszőnyeg széléből, egyszer csak megláttam a szobai asztalon heverő elemeket, amiket még egy hete vettem a vérnyomásmérőhöz, csak ugye azóta még nem volt időm (hát persze...) megejteni az elemcserét. Miután ezzel megvoltam, mindjárt kiderült, hogy a teleptartó fedelét mára már nem tartja semmi.

   Vagyis megint az lett, mint ami már annyiszor. Mármint az, hogy mikor már majdnem megcsináltam valamit, akkor végül mégsem. Ez meg ugye azért rendesen el tudja venni az ember kedvét a további piszkálódástól.

   Idővel persze újra elém került, és még azt is sikerült megtalálnom, hogy honnan szakadt le az az igencsak apró váll, ami a tetőt eredetileg a helyén tartotta. Mivel azt pótolni reménytelen (mert úgyis újra leszakadna), ezért valami más rögzítési megoldást kellett kitalálnom.

   Mivel a bal oldali résbe becsúszó pöcök még megvan, ezért az átellenes oldalra kell egy csavar, ami semmiképp sem lehet hosszabb, mint a teleptartó fedelétől az érintkező lemezéig tartó lehetőség.

   Mivel eddigi életem folyamán már annyi mindent szedtem szét, hogy azt még csak áttekinteni is sok, az elbontott kincsek csavarjait pedig rendre elraktam, ezért könnyedén találtam a dobozban egy méretpontos csavart.

- Mit csinálsz Géza?
- Javítom a vérnyomásmérőt.
- Fúrógéppel?

   A lyukakat úgy sikerült tökéletesre összepasszintanom, hogy előbb egy olyan vékony fúróval mentem neki az anyagnak, amiben megáll a csavar, majd miután azt a fedélbe betekertem, a belső lyukat felfúrtam nagyobbra. Bár kissé idegenül hat, de nem hinném, hogy anyámat ez az apró csavarfej zavarni fogja.

   Nekem úgy ennyi a vérnyomásom, hogy már megittam egy hatalmas bögre kávét, enni viszont még nem ettem. Ebéd után képes lemenni 100 alá is, ami aztán úgy levesz a lábamról, hogy attól végül teljesen használhatatlanná válok.

   A vérnyomásmérőt a helyére visszatéve, elgondolkodtam azon a furcsaságon, hogy mióta csak megvan, a házi kasszánkban azóta benne a kulcs. Így meg ugye semmi értelme sincs a zárnak. Mivel az apró lemezkazetta ráadásul sem elrejtve, sem rögzítve nincs, úgy meg pláne semmi értelme ebben tartani a pénzt. Mivel a kassza alján alig van valami (nem vagyunk egy milliomos népek), úgy meg pláne értelmetlen az egész!

   Ahogy itt álltam ezen nem éppen csodálatos látvány előtt, természetesen közben nagyban azon elmélkedve, hogy (megjegyzem minden igyekezetem ellenére) még mindig fut a lakás, hirtelen úgy döntöttem, hogy bár már odakészítettem a sniccert a mosógép tetejére, de akkor sem ez a feladat következik. Mármint azért nem, mert a balkonon találtam egy már pincébe levihető virágládát, az előszobában pedig egy grillnyársat és egy segédfázis kondenzátort. Ha meg ugye ezeket a bigyókat a pincébe mind leviszem, akkor visszafelé hozhatok egy olyan fadarabot, ami feltétlenül szükséges a gumiszőnyeg megemeléséhez.

   Viszont ha ezt a keskeny fadarabot odateszem a vágási vonal alá, akkor amint az anyagba, mármint a fekete gumiszőnyegbe belevágok, az ék alakban azonnal elkezd szétnyílni, elősegítve ezzel a további vágást.

   Bár megtaláltam amit kerestem (lásd a meghúzott fehér vonalat), de attól még úgy voltam vele, hogy amit keresek, az valamivel komolyabb szerszám kell legyen egy vékony lapocskává fogyott szappannál. Még tiszta szerencse, hogy találtam belőle egyet a varrós dobozban, mert a többit a múltkor mind beolvasztottuk.

   Hogy a vágás vonala nem lett egyenes? Ahhoz képest, hogy a hideg kövön térdeltem, a mosógéptől és a falaktól pedig nem fértem oda rendesen, na ahhoz képest szerintem igenis, hogy jó lett! Amúgy meg nem látszik, mert mindig ott vannak mellette a szennyes ruhákat rejtő hatalmas dobozok.

   Bár ma egyszer már jártam a pincében, újra lementem, mert ezeket egyszerűen nem hagyhattam itt! Mikor aztán később egy kicsit jobban körbenéztem, annyi minden ugyanezen besorolású bigyót találtam, természetesen a lakás különböző pontjain ízléstelenül szétszórva, hogy attól kis híján sikerült összeomlanom, pedig nagyon bírom ám a kupi látványát! Szeretni mondjuk nem szeretem, csak ugye mikor a kupi egy szintet meghalad, akkor már nagyon nehéz rajta változtatni.

   Ezt a gépet a múltkor úgy tettem el, hogy a frissen odaszerelt, a teleptartó fedélét záró lemez felületével nem csináltam semmit. Ha lenne itthon matt fekete festékem, akkor valószínűleg abból kapna, de mivel nincs, ezért azt gondoltam, hogy úgy is jól fog mutatni, ha egyszerűen csak kifényesítem.

   Majd miután kimentem a konyhába egy bögre kávéért, s közben megláttam az ajtó közelébe odakészített szemetet, ha már azzal úgyis le kellett mennem alapon, lejöttem a pincébe is. Mármint azért, mert itt ugye már gépesítve vannak a dolgok. Nyitásképp a lemez sarkait kerekítettem le az esztergába fogott csiszolótárcsával.

   Nagyon úgy néz ki, hogy a már ki tudja mióta emlegetett "fiókos a polcba" elnevezésű projektem most már tényleg el fog készülni. Egyrészt azért, mert már nagyon zavar, hogy az esztergába fogható csiszoló és polírozó betéteket hol itt, hol meg ott találom meg, másrészt azért, mert a minap már annyira útban volt egy fiók az útszóró sós pincében, hogy mérgemben befaragtam a polcba. Most amúgy egy filckorongot vettem elő az állványba fogott fúrógéphez vezető utat eltorlaszoló papírdobozból.

   Mivel ezt addig még nem tettem meg, gondoltam megnézem, hogy akad-e valami olyan program a gépemen, ami olvasni tudja a kamera által készített tömörítetlen formátumot. Nos nem, nem akad, mely tény engem - mivel komoly igényem sosem volt rá - nem igazán vágott földhöz.

   Valaha a partvis nálunk a budiban volt, ahová szerintem egyáltalán nem való. Megszámlálhatatlan alkalommal rúgtam fel, óvatlanul túl közel menve hozzá, vagy egyszerűen csak dőlt el attól, hogy megmozdult alatta a szőnyeg, mire fel úgy 45 év elteltével megmérgesedve, vettem egy újat, amit aztán a spájzban helyeztem el.
   Mivel seperni nálunk alapvetően csak a konyhát kell, így itt bőven jó helye van. Mármint csak lenne, ha nem lenne szinte folyamatosan eltorlaszolva. Például ezen a képen is látszik, hogy mennyire. Ott van az olajos palackok mögött, csak rájuk van téve egy szatyornyi szatyor, amin anyám kedvenc fekete bevásárlótáskája hever. Vagyis épp csak a partvis nyele lóg ki a kép felső szélén. Mindeközben nálunk (ebben a családban) úgy van, hogy ha valami el van barikádozva, azt mi bizony nem szívesen szedjük elő. (ezért van elől a szobában folyton a porszívó) Vagyis a mai feladat az, hogy a konyha fényét emelendő, a partvis átkerüljön egy olyan helyre, ahol onnantól kezdve mindig szabadon elérhető lesz.

   A spájzajtó azért nem lenne jó választás, mert mivel az közvetlenül a mosogató mellett van, hol ez, hol az fröccsenne rá, amitől a partvis egy idő után már nagyon gusztustalanul nézne ki. Ez egészen biztos, mert ugyanezen okból szokott kelleni lemosni a spájz ajtaját.

   A gázpalack mellé nem fér, előtte meg (és amúgy mögötte is) útban lenne. Amennyiben idetenném, a harmadik kiborulása után ez velem is bekövetkezne, mire fel komoly esély lenne rá, hogy a partvist - mégis melyik barom tette ide ezt a sz*rt csatakiáltást hallatva - mérgemben valószínűleg széttaposnám.

   Az akkus csavarbehajtónak viszont sikerült megakasztania a kimerültségével, mire fel - míg az akkuja töltődött - lefeküdtem aludni, de csak mert magam is kimerültnek voltam tekinthető, egyrészt a kiadós ebédtől, másrészt a délelőtti szerfelett szaladgálástól.

   Végül úgy alakult, hogy a fúrógép nem is kellett, mert a két apró csavarnak elég volt csak elődöfni a lyukakat a szúróárrá kopott csavarhúzóval. Mindeközben a csigacenti ahhoz kellett, hogy a partvis biztosan az ajtó közepére kerüljön.