A mai nap délutánja azzal kezdődött, hogy bár az lett volna az elsődleges cél, hogy felhozzak a pincéből egy adag tüzelőt, a fahordó katicás szatyrot idefent felejtettem, majd a rosszul indult történet azzal folytatódott, hogy bár van belőle egy másik (mármint szatyorból), direkt az ilyen esetekre odatéve a farakás mellé, azt meg odalent hagytam. Arról már nem is beszélve, hogy a nap zárásaképp a pince előterébe direkt és látványosan gyújtósnak kikészített papírhalom is odalent maradt. Ezen nem igazán szívderítő előzmények fényében szerintem igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy az aznapra betervezett többi apróság letudása terén sem voltam sikeresnek nevezhető. A bicikli hátsó fékjéhez (megjegyzem aznap délelőtt) vásárolt bowden például úgy elkeveredett, hogy az csak két nappal később került elő. A kicsi gépágy oldalára felszerelni szándékozott fogantyú előkerítésére tett, amúgy persze már eleve erőtlen kísérletem is csúfos kudarcba fulladt. Az esztergabáb projekt mondjuk legalább odáig eljutott, hogy megtaláltam hozzá a csapágyait tartó vas alkatrészeket.

   Abban mondjuk nem volt hiba, hogy az indikátorórához szükséges (vagy nem) csapágyakat megtaláljam, amin azért nincs mit csodálkozni (mármint azon, hogy valamit csak úgy egyszerűen megtalálok), mert ezeket az apró csapágyakat még csak néhány hete tettem külön a többitől.

   Emlékeim szerint ezek egy olyan elektromechanikus számológépből vannak, amit azért kaptam (vagy kértem) egy kiváló barátomtól, mert épp rugóhiányban szenvedtem. Talán még a motorja is megvan a gépnek, de ebben nem vagyok egészen biztos. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a pusztán a rugói megszerzésének érdekében szétkapott számológép akkora volt, mint mondjuk egy tömött bevásárlószatyor, és annyi rugó volt benne, hogy egy gép elbontása után majdnem megtelt velük a dobozom. A többi gépet meg vagy egy órán keresztül hordtuk ki a ház elé lomtalanításkor, s aki csak arra járt, mind vitt belőle egyet. Vagyis mire végeztünk, addigra nemcsak a pincei polcokról fogytak el a gépek, hanem a ház elől is!
   Hogy mégis minek egy indikátorórába csapágy? Nos ezt még azért nem tudom megmondani, mert az óra tervei még nem készültek el. Vagyis lehet, hogy a képen látható csapágyak végül benne sem lesznek a projektben.

   A lényeg most csak az, hogy ha esetleg kelleni fognak, akkor megtalálom őket ebben a pincei kék tanért téglatest dobozban, a többi apróságtól egy samponos kupakba elkülönítve.

   Bár ez nekem (megjegyzem sajnos) nem szokásom, de attól még az egyik nap ebéd után (mondjuk nem akkor kellett volna, lásd az ellenkező irányba álló rugókat) nekiálltam megrajzolni ezt az ákombákomot, ami amúgy az általam megálmodott működési elv kipróbálásához szükséges.
   Ahová azt írtam, hogy "tapintó", ott megy be a műszer mechanikájába az elmozdulás, amit a másik végére kötött kar - mint kétkarú emelő - a tízszeresére növel. Mivel az említett kar (a kép alján látható módon) össze van kötve egy másik karral, ami szintén tízszeres áttételt ad, ezért a jobbról számolva második kar felső vége százszorosára növeli a tapintón bevitt elmozdulást. Mindezekből adódóan, amennyiben a tapintócsúcsnak támasztott tengely (ez mondjuk fordítva van, hiszen a tapintó van a tengelynek támasztva) kerek egy millimétert üt, azt a műszer (na jó, akkor legyen csak indikátor) skáláján tíz centiméternek fogjuk látni. Megfordítva a logikai sort, ha a mutató az éppen mért tengely forgatása közben egy millimétert kaszál, ami szemmel még kiválóan érzékelhető, akkor a tengely a valóságban tíz mikrométert, azaz egy századmillimétert üt.
   Mivel nekem csak egy jórészt barkácsolt faesztergám van, ez a pontosság annak beállításához szerintem már több mint elég. Pláne úgy, hogy egészen idáig (a rég elajándékozottaktól eltekintve) semmiféle indikátorórám sem volt.

   A minap (megjegyzem teljesen véletlenül) kiszúrtam az egyik polcon a ki tudja miért jó mélyre rejtett fémépítős dobozt. Hogy egy fémépítő alkatrészei inkább a lötyögésükről híresek, mintsem a pontosságukról, az jelen esetben mindjárt két okból sem érdekes. Míg az egyik az, hogy egy próba erejéig (mármint a működési elv kipróbálásának erejéig) bármi hevenyészett megoldás megteszi, addig a másik az, hogy mivel a rendszert egy rugó feszíti, így a kotyogásnak nincs különösebb jelentősége. Mármint azért nincs, mert az indikátorórának (jelen felhasználási terv esetén) annyi is elég, ha csak jelzi a változást, vagyis nem szükséges pontos értéket mutatnia. Mármint azért nem, mert ha sikerül vele egy tengely ütését beállítanom nullára, akkor a nulla, az bármiféle mértékegység vagy skálaosztás szerint nulla.

   Mivel a háttérben most épp annyi másik farigcsálós projektem fut, hogy arra már tényleg nem kellene ráindítanom egy újabbat, bár kezdetben úgy volt, hogy ebből kifolyólag az indikátorórát valahova félreteszem, ebből végül az lett, hogy egyszerűen csak rátettem a többi projekthez odakészített alkatrészre.

   Mivel az utóbbi napok ecseteléseinek eredményeképp már csak egyetlen rétegnyi lakk hiányzott a nagyban készülő áttételes eszterga csapágyházáról, gondoltam legyen. Mármint csak az utolsó réteg lakkot jöttem le rákenni (lásd a munkadarabot jobbra lent), csak aztán mindjárt két meglepő dolgot is kiszúrtam. Míg az egyik furcsaság az volt, hogy bár csak néhány ecsetvonás lett betervezve, ahhoz képest nem a könnyen felkapható bordó köpenyemben jöttem le, hanem a teljes öltözetű szürke munkásruhámban (mely tény valamiféle komolyabb munkát jelzett előre), addig a másik a csapágyháztól kissé jobbra és fel látható hatalmas ékszíjtárcsa volt, aminek annyira nem ott van a helye, hogy nem is értettem, miért nem a csiszolómalom 1.0 alkatrészeit őrző faládikában hever.

   Mikor meg a lakkos üveget utántöltendő odanyúltam a hosszú vegyszeres polcra a lakkos dobozért, a csiszolómalom tokmányának egyik fele támadt rám, mire fel némi könnyed lakkozást követően azonnal nekiálltam a rendcsinálásnak.
   Amúgy a többi alkatrésztől különtéve találtam meg a malom villanymotorját, valamint egy papírdobozban az áttétel apróbb alkatrészeit is. Mindezt úgy, hogy egy héttel ezelőtt vagy úgy egy órán át szórakoztattam magam a rendcsinálással.

   Nyitásképp le kellene húznom az ágyról a csiszolóállványt, ki kellene fognom a tokmányból a csiszolótárcsát, majd be kellene fogni helyette egy tengelyt, ami egy kicsit üt, amivel aztán már ellenőrizni tudnám a persze még csak provizórikusan megépített műszer működőképességét. Ferde tengelyt a tokmányba fogni már csak azért sem jelenthet problémát, mert nálam az egyenes tengely, mint a fehér holló, olyan ritka!
   A jobbféle csavarbehajtó mindeközben nemcsak azért lett odatéve, hogy egy valóban márkás példányt is megmutathassak belőle, hanem egyben azért is, mert egy tekercselőgépet alapoztam rá.
   Hogy mégis mennyi esélyem van ezt a rengeteg betervezett építési projektet még ebben az életemben befejezni? Mondhatnám, hogy nem sok, szinte semmi, csakhogy az utóbbi időkben kifejezetten jól haladtam velük. Szóval valamicske remény azért mégiscsak van.

   Kitettem a pince előtti linóleumra a munkapadot, arra a fémépítőből összetákolt műszert, mellécsaptam a Merklines dobozt, majd a "kockás füzet keresése" című apró részprojekttel olyan szinten sikerült elakadnom, hogy amiatt - fene nagy mérgemben - majdnem félbehagytam a projektet.

   Végül ha félbe azért nem is hagytam, de áttértem az esztergát érintő részletekre. Mint az sejthető volt, kissé ferde tengelyt - a kockás füzettel ellentétben - már az első odanyúlásra sikerült találnom.

   Most persze (mármint egy próba erejéig) annyi is elég volt, hogy a "műszer" alját a gépágyhoz csak úgy egyszerűen odafogtam, a bútorlap másik végét pedig a combommal támasztottam meg. Ez az összeállítás hiába tűnik századmilliméterek mérésére (na jó, akkor csak jelzésére) alkalmatlannak, attól még (megjegyzem számomra meglepő módon) tökéletesen működik. Mármint a tokmány tekergetése közben a mutatót a skálán a tengely ütésének jelzéseként szépen láttam oda-vissza mozogni.

   A kockás füzet végül a csiszolópadról került elő, ahol azért nem volt látható, mert valami marha a lecsukható asztal felcsukása előtt átpakolta rá azokat az újságpapírokat, melyeken a lakkozás történt. Hogy a kockás füzet mégis mit keresett a csiszolópadon, arra a talányra mondjuk nem jöttem rá...

   Mivel az áttételekbe mindössze öt forgáspont kell (mármint annyi van benne), azoknak ennyi anyagból még akkor is mindenképp ki kell jönniük, ha tegyük fel a munka hevében a fele csapágyat elveszítem.
   Míg az egyik nagyszerű elképzelésem szerint a főbb pontokra a balra látható három csapágyház kerül, addig a másik szerint nem. Mivel a mérőóra többi eleme egyszerűen csak fából lesz, így egy esetleges első elrontott változattal mindössze néhány fadarabnyi, meg persze elvesztegetett munkaórányi kárt tudok okozni.

   Közel másfél év elteltével, egy brutálisan forró nyári napon, csak azért evett ide a fene, hogy a lépcsőház felmosása után ne én legyek az első, aki a tiszta kövezetet összejárja. Persze amúgy is mindig itt végzem a felmosóvödörrel, de most annyira megfogott a hűvös, hogy semmi kedvem sem volt a nyári forróságba kimenni.
   Nyitásképp olyan apróságokkal múlattam az időt, mint mondjuk az utóbbi időkben szanaszéjjel hagyott dolgaim elrendezése, majd kisvártatva, konkrétan mikor az összeszedett szemét kukába történő beborításakor a kinti forróságot újra megéreztem, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy rámegyek néhány nagyobb dologra is, hátha valami csoda folytán lesz belőlük valami.
   Mivel egy már megkezdett projektet mégiscsak könnyebb befejezni, mint egy olyat amelyikhez még hozzá sem nyúltam, kinyitottam ezt a szekrényt, ahol is ott várt rám egy csomó félbehagyott barkácsolós projekt. Mikor ezeket megláttam, majd természetesen a bármibe történő hebehurgya belecsapás helyett sorjában számba vettem, a véleményem meglepően gyorsan változott. Mármint annak tekintetében, hogy mégis mennyire könnyű egy már évekkel ezelőtt félkészre hozott projektet befejezni.
   Nagyszerű terveimet a rengeteg félbehagyott projekt befejezésére valahol ott adtam fel, mikor rájöttem, hogy a rádióváz befejezéséhez, annak dobozának legyártásához, még nincs kész a kicsi asztali körfűrész. No nem mintha az a projektem is nem itt lenne valahol a polcon...

   Mármint itt. Mikor a barkácsgépre való körfűrészfeltét mögül kikandikáló öreg amerikáner melltámaszát megláttam, s persze egy füst alatt rájöttem, hogy ez a gép nem az, mint amelyiket anyám a telekről hazahozott, elmentem inkább megkeresni azt, mondván addig sem látom, hogy mi van a szekrényben.

   Miközben az amerikánert nézegettem, a polc előtt ülve kiszúrtam azokat a fióksíneket, melyeket még az egy fiók helyére hármat című, amúgy természetesen még szintén befejezetlen projektemhez vettem. Miközben a fióksíneket nézegettem (persze mindet előszedtem), kirántottam a polcból azt a rozzant bútorlapot, amire a mai téma barkács mikrométert kókányoltam fel.

   Mivel időközben kaptam a piacon mikrométert, jól működő gyárit, kicsit, kényelmesen használhatót, szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy a pince hűvösében amúgy sokáig töprengve, de végül úgy döntöttem, hogy az általam kipróbált elvűt már csak az okafogyottsága miatt sem építem meg. Mármint ennyi volt, itt a cikk vége. Az elvet kipróbáltam, a megépítéshez szükséges anyagokat összegyűjtöttem, a projektet azonban úgy fejezem be, hogy a deszkamodellt szétszedem, az alkatrészeit pedig sorban visszarakosgatom a helyükre.

   A Merklines dobozon elhelyezett tepsiben a piros fúrógép csavarjai vannak, miközben a háttérben (a mikrométer szétszedésével párhuzamosan) folyik egy a képen látható fiók elhelyezésére indított projekt is. A többi megkezdett apróságot most inkább hagyjuk, mert a végén még össze találok tőlük omlani...

   Most mindössze annyi a dolgom, hogy a csavarokat kiforgatom, majd amit felépítettem, több mint egy évnyi várakozás után szétszedem, mondván nemcsak véglegesre, jól működőre összerakni lenne nehéz, de ezzel párhuzamosan azt megindokolni is, hogy ezt egy gyári mérőóra birtokában mégis miért teszem.

   Néha, mikor ez a doboz valahol már megint nagyon útban van, olyankor gyakran rezeg a léc, hogy ezt a készletet egy egyszerű összeborítás által fogom és egyesítem a lakásban található másikkal, csak aztán mindig rájövök, hogy például egy a jelen projektben mutatott elvet kipróbálni mennyire jó ez a sok kis apróság inkább idelent...